- Spenóthoz tejszínt tennék vagy fokhagymát, ha nem ízlik...- mondom könnyedén, bár a spenót nem a kedvencem. Lehet, hogy ketchup-pal is jó, sose jutott még eszembe.
Bár beszélgetünk még egy kicsit az ételekről, sajtokról, Sebastian úgy gondolja, ideje témát váltani, és a vásárlást, ruházkodást hozza szóba. Könnyedén beszélgetünk, akkor jövök csak zavarba, amikor a szoknyám kerül szóba. Rájövök, nem kellene, elvégre nő vagyok, a nők szoknyában járnak, nekem is nőiesebbnek kell lennem. Tulajdonképpen nem olyan rossza a szoknya. Inkább a magassarkú nem tetszik olyan nagyon. Mennyivel kényelmesebb a surranó!
- Igen, jó, köszönöm- a hajamhoz nyúlok, automatikusan, de azt ma feltűztem, hát csak megbirizgálom a csatomat, ha már nem tudok belekapaszkodni valamelyik tincsembe. Aztán elnevetem magam, csak úgy, csöndesen. Igaza van. Minden férfinek igaza van. Ahogy a többi nő, nekem is használnom kéne a testem, nem vagyok sem porcelánból, sem cukorból, bármennyit is nyüsztettek ezzel a középiskolában. Különben is, azok az évek már elmúltak! És én sem vagyok már kislány. Nem is viselkedhetek, nem is öltözhetek úgy.
- Tulajdonképpen kényelmes, nem is ezzel van a baj....- mondom Sebastiannak őszintén- de a magassarkú cipő nem az én világom!
Újabb szavak kerülnek a papírra, sokat használok már én is, Sebastian remek tanár, nem érzem feszélyezve magam. És fáradhatatlan... Ha már felajánlja, most én keresek témát, és készségesen kezd magyarázni, írni. Figyelme mindenre kiterjed, olyan dolgok is eszébe jutnak, amiken én nem agyaltam volna. Bár fontos lehet, hogy egy szállodai szoba ablaka hova néz, számomra sosem ez volt elsődleges.De annak biztos nem örülnék, ha egy forgalmas utcára nézne az ablakom. Szeretek nyitott ablaknál, de csendben aludni.
- A szálláson még nem gondolkodtam. A leglényegesebb szempont, hogy csendes helyen legyen, ahol tiszta a levegő... Mindenképpen ki akarom próbálni a tömegközlekedést, de a sétától sem rettenek vissza, az sem számít, ha kilométereket kell gyalogolni... nem magassarkúban!
- Felmegyek az Eiffel toronyba; szeretem a magasságot! Megnézem a képtárat, szeretnék bejutni legalább az egyik kastélyba, és úgy hallottam, gyönyörű kertek vannak Párizsban, valamelyikbe biztosan beszabadulok egy napra. Megkeresem a Moulin Rouge-t... Egy biztos, unatkozni nem fogok!
Szavak, szavak, szavak... Nem egy nap alatt akartam megtanulni franciául, de jól érzem magam!

-Hmm... lehet nekem is azt kellett volna de csak ketchup volt kéznél. - Vigyorgok.
Váltunk témát, a szoknyával vagy a dicsérettel, de zavarba hozom, nagyon bájos hogy keresi a feltűzött haját és csak a francia csatot leli meg a keze.
-Ó, hát akkor hordj olyan kis... milyen cipő az... aminek nincs sarka de olyan csinos... olyan.. balettcipő szerű, de nem az, mert ez rendes cipő! Áh, nem értek hozzá, de az csinos és kényelmesnek látszik. - Nevetek, franciául sem tudom mi a neve, szóval csak remélem érti melyik fajtára célozgatok.
Aztán a szállásfoglalást ecsetelem neki, hogy mik merülhetnek fel, mit hogyan mond, mi az általános szókészlet erre.
A magassarkún felnevetek.
-Meg tudlak érteni, az nem egy túrabakancs! Főleg macskakövön, ha jól sejtem! - Kuncogok. - Ajánlom neked Cachant, csak öt mérföld Párizstól és csendesebb város. Sok a park és a zöld, meg a templom, szép város az is. A közlekedést ellenben nem tudom, mi kocsival voltunk Párizsban. De ha szeretsz sétálni sétálj, megéri, mert nagyon hangulatosak a kis utcácskák! - Mosolygok, jaj de hiányzik Párizs!
-Ó, akkor ki ne hagyd de ha engem kérdezel a toronyba este menj, csodásan van kivilágítva és a fényárban úszó város is szép! A kertek pedig tényleg fenségesek, igazi kompozíció mind. Szóval semmit se hagyj ki! - Kuncogok, örülök hogy lelkes. Jól áll neki.

- Legalább ehetőbb lett az a spenót...- vonom le a következtetést, bár lehet, nincs is igazam. Tetszik, ahogy Sebastian reagál a dolgokra. Olyan könnyed, ezt is el kellene lesnem tőle.
Témát váltunk, bár először zavarba hoz, hiszen megjegyzést tesz rám (a szoknyámra). Először lát, nem tudhatja, hogy nem szokásom nőiesen öltözködni. Azt hiszi, a szoknyával van bajom, bár azt könnyen meg tudnám szokni, viszont a magassarkú! Az nem az én világom! És még próbálkozik...
- Balerinacipőre gondolsz?- bár nem vagyok járatos a divatban, ez szemet szúrt. - Keressünk valami középutat, annak nagyon vékony a talpa...- Én megszoktam a surranót, tornacipőt, edzőcipőt, világ életemben ilyeneket hordtam. Ha belebuknánk a cipőtémába, nem nagyon bánom.
Újabb témáról kezdünk beszélgetni, mert rengeteg ideje van (és nekem is), szóval meg sem állunk, és bár már majdnem tele van egy egész papír mindkét oldala szavakkal és rajzokkal, Sebastian csak megy és magyaráz tovább, én meg ismételgetem a szavakat nagy serényen, mint egy jó diák.
Ha már turizmus, szóba kerül Párizs, lelkesen beszélek a terveimről, ő pedig segítőkészen ajánl nekem dolgokat. Arra gondolok, bárcsak ne egyedül kellene elmennem. Bárcsak velem lehetne ott valaki, aki ismer mindent, aki útba igazítana, aki társaságom... Bár a felnőtté válás része az is, hogy ne ijedjek meg idegenben, egyedül. Más volt, amikor ide költöztem, hiszen itt volt apám... Bizonytalanságomat próbálom elrejteni. Sebastian stílusa amúgy is magával ragadó, egyenlőre aggódnom sincs a (magányos) út felől... Hol van az még? Ahogy beszél, az az érzésem, mintha vágyakozna oda.
- Régen jártál már Franciaországban? Vágysz oda vissza?- kérdem udvariasan, magamnak is szusszanásnyi időt adva, hogy ne csak az új szavaktól zsongjon a fejem.
- Köszönöm a remek ötleteket. Igyekszem mindet megjegyezni- mosolyogva mutatok a fejemre, hogy vegye észre, nő vagyok, sajnos, nem tudok mindent maradéktalanul elraktározni. Jó is lenne. Meg rossz is. Minden nézőpont kérdése. Néha tudni kell felejteni. Néha nem árt emlékezni. Ebben miért nincs középút?

-Hát... valamivel igen. - Vigyorgok.
-Nem tudom mi a neve, csak látom a lányokon. - Nevetek, ha tudnám a nevét, mondanám. - Menj el egy cipőboltba és keress valami olyan cipőt aminek kisebb a sarka, de nem vékony a talpa, ennyi. - Szerintem ennyire egyszerű, de én férfi vagyok nem nő, a nők mindig túlbonyolítják a ruhatár és cipő kérdést.
Aztán mesélek neki Párizsról, Franciaországról... tagadhatatlan a szeretetem, szenvedélyem iránta. De ott születettem, a szülőföldhöz ragaszkodik az ember nem?
-Igen. Már lassan hét éve. Elhívtam az egyik... barátom hogy menjünk el egy hétvégére, mert ő is remekül beszéli a nyelvet és kinn is élt, de sajnos nem jöhet, szóval... - Vonok vállat. Mondjuk nem tudom Phoenix mennyire nevezhető a barátomnak, de az ismerős meg olyan gyér szó lenne, rengeteget segített nekem. De azért az elszomorított hogy nem jöhet.
-Nagyon szívesen. De ahogy elnézem kissé sokat beszéltem... - Nevetek halkan, mert már túlléptem az egyórás keretet, noha nem zavar. - Szóval gondold át, ha élvezted az órát várlak nagyon szívesen legközelebb is, mondjuk egy hét múlva, ugyan így. Ezt ne hagyd itt. - Adom oda neki a pendrivot, amit hozott.
-De bármi kérdésed van elérsz, bármelyik elérhetőségen, tessék. - Veszem elő a tárcám és adok neki egy névjegyet. Azon a címemen és a telefonszámomon kívül rajta az ímélem is, meg a fordító cég honlapja, bár utóbbi neki többletinfó.

-Nem szeretek vásárolni...- árulom el gyengeségemet. Bár apám szerint ez áldás, anyám szerint igénytelenség (vagy lustaság). Megőrülök, amikor meglátom az árakat a kirakatban. Egy-egy cipőért elkérik egy egész hetes béremet! És még csak nem is tetszik! Némelyik kirakatban már árak sincsenek. Először nem értettem, miért. Aztán bementem... és kijöttem.
Persze, nem csak drága üzletek vannak. És Sebastiannak igaza van, nyakamba kellene vennem a várost, nézelődni, és biztos találnék kényelmes (és árban megfelelő) lábbelit. De én nem így szoktam vásárolni. Nem megyek valami után. A valami akad az utamba. Meglátom, megtetszik... és ennyi!
Már úgyis elég szót írtunk fel a vásárlásról, és talán nem is lesz rá szükségem (ennyire biztosan nem), aztán Sebastian átszellemülten beszél Franciaországról, Párizsról. Ez a téma engem is lelkesít. A terveimet sem "majd valamikor" látom, hanem egyre közelebb. Mintha Sebastian tovább fokozná az éhségemet Párizs után.
Nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire szereti az országot, a várost, és amikor arról beszél, hogy egy hétvégére szívesen átruccanna, csak azért nem kiáltok fel, mert hát... Ilyet mégsem tehetnék! Most találkoztunk először, hogyan is mondhatnám, én szívesen elmennék vele, még fizetném is az egész utat, ha az idegenvezetőm lenne... Ah, bár lenne a kapcsolatunk régebbi keletű... Elszalasztom a lehetőséget, ami karnyújtásnyira volt. Talán annyira sem.
Tovább beszélgetünk, és ő ötletekkel lát el, mit és mikor nézzek meg, mit próbáljak ki, stb. A végére már tényleg zsong a fejem (jó értelemben) a sok információtól és persze, a sok új szótól. Jelzésemet komolyan veszi.
- Nem baj, nem...- (...bánom), akarom mondani, de ahogy kihúzza a pendrive-t a gépből, én is érzem, hogy mennem kell. Nem maradhatok. Őt is elfáraszthatta ez a sok szó, az én csökött agyam, a buta kérdéseim.
- Azt hiszem... Nem, ez így nem jó...- javítom magam gyorsan, miközben felállok- Nagyon örülök, hogy itt lehettem, és kérlek, írj be a jövő hétre is, eljövök.
Aztán ad egy névjegyet, amire csak futó pillantást vetek. A nevét és a számát tudom, ez benne volt a hirdetésben is, amire jelentkeztem. De aztán elrakom a kártyát, a pendrive-val együtt, és kisétálunk az előszobába, ahol belebújok a cipőmbe. Már előre tiltakozik a lábam.
- Köszönöm szépen, nagyon jól éreztem magam- búcsúzom el tőle, már az ajtóban. Mosolyogva hagyom el a lakását, mosolyogva köszönök egy idősebb hölgynek, aki felfelé jön a lépcsőn és feltűnően mér végig. Még az ő szigorú tekintette sem tudja elvenni a jókedvemet. Ez sokkal jobb volt, mint amire számítottam! Remélem, minden óra ilyen lesz!

//Köszönöm szépen! //

-Én sem, de a kényszer nagy Úr! - Vigyorgok rá, hogy hát bizony ha muszáj, akkor muszáj.
(ha bemész valahova ki is jössz már jó esetben XD Bocsi, szeretlek *.*)
Mesélek neki, látom érdekli, én meg ne mesélnék szívesen? Annyi szót felírtam amennyit nem szégyelltem, de hát az időnk lejárt, nem akarom azt higgye ha majd fizet nem bírom tartani az ütemtervet.
-Hmm? - Adom neki a pendrivot, nem akarom hogy nálam maradjon. Megőrizném, de akkor hogy gyakorol?
Félre döntöm a fejem, hogy feláll és furán kezdi a mondatot, már-már azt hiszem meggondolja magát, de elmosolyodom hogy mégsem. - Ennek nagyon örülök, sok lehetőséget látok ám benned, örülnék ha sikerülne kibontakoznod és láthatnám is. - Nem hazudok, szeretek tanítani, ezt a részét inkább hobbiból csinálom, mint komoly pénzkereseti lehetőségként, elvégre azért is vagyok olcsóbb. Vagy, inkább úgy mondom, így lehetek olcsóbb.
-Én is Amelia! Várni foglak. - Mosolygok, nézek utána, kicsit gyorsan szaladt el, lehet azt hitte jön utána még valaki, de ma pont nem. Na mindegy, intek a szomszédnak, hogy jó napot, aztán csukom is az ajtóm, hogy ne lássa a vigyorom. Na meg elpakolok, hamarosan mehetek a rádióba is.

//Én is //