What the Hell are you doing here?! ~ Shayne & Micha

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

A plafont figyelem teljes, odaadó figyelemmel, minden kis repedését külön megnézem, mert mást nem nagyon csinálhatok, tekintve, hogy ide vagyok rögzítve rendesen. A lábam fel van lógatva a plafonra, és ami kilátszik belőle, az is olyan, hogy a gyomrom felfordul tőle. Már csak attól a résztől is, amelyiket láttam. Megcsúsztam a lépcspn a cukrászdában egy olajfolton és végigestem a lépcsőn, úgyhogy eltört a combcsontom és a bokám, pluszban a fejem is rendesen bevertem, úgyhogy most ilyen groteszk módon fel lettem függesztve ide, csak a lábfejem és a talpam látszik ki, de azok feketét. Kérdeztem, hogy ez már a lerohadás fázisa-e, de azt mondták, nem, csak oda gyűlt a vér. És ezután méginkább fellógattak.
Úgyhogy nem mehetek sehova, a barátom hozott be nekem ruhákat, most azokat vehetem fel, ha rettenetesen szeretném, de leginkább teeeljesen felesleges, mert felállni sem tudok, és annyi fájdalomcsillapító van bennem, hogy semmi komolyabb dolgot nem érzek meg, és le is szedál rendesen. Talán ez az oka annak is, hogy teljesen békésen vettem, hogy Shayne egyik felsőjét is elhozta a lakásomból, amit véletlenül pakoltam be, mikor elköltöztem. Nem tudtam kidobni, erre nem ide hozza? Minden esetre nem érek hozzá, mert azért én már mégis csak heteró vagyok, hosszú gondolkodás után, pedig nagyon szeretném beszívni az illatát, hogy ennyire legalább velem legyen, de nem teszem. Magamban áldom az Eget, hogy olyan havert adott mellém, aki nem fél a rágcsálóimtól és megeteti őket nekem.
Igyekszem rámozdulni az ápolónőre egyébként... kicsit kínos, mert előre megírt terv szerint haladok, a fejemben nem érzelmekként álnak össze a dolgok, hanem apró feladatok vonalán, például; nézd meg a fenekét, dicsérd meg a haját, próbálj belátni a dekoltázsába. Meg ilyesmi. Úgy érzem, ez az egész nem nekem való, de mivel heteró vagyok, igyekszem. Viszont kicsit belefáradtam ebbe a programba, így inkább a tortát terveztem, ami az óriási esküvőre lesz, nagyon komplikált, összetett, sokszínű, több emeletes lesz. Egy ideig rajzolgatom, de utána bealszom a nagy programba, és a csattanásra ébredek, hogy a könyvem leesett a földre. Nagyon meredek rá, majd lassan elkezdek felé hajolni, egyre lejjebb és lejjebb, már csak néhány centi kéne, de már teljesen kifordulva, hason mászok utána, a lábam beakadva az akasztásba, szenvedek, kínlódok, és mikor lökök magamon még így kicsit, hogy elérjem, óriási robajjal leesem az ágyról, a gipszes lábam csattan a földön és rendesen széttörik, én pedig, fájdalom csillapító ide vagy oda, óriásit üvöltök.
Egy óra múlva megint pihenek a kis ágyamban, fellógatva szép nyugodtan, új kötésekkel, becsövezve, mindenféle rettenetesen erős anyaggal belőve, hogy halálos nyugalommal turkáljam az ebédemet, nyammogva rajta. Közben valami koncertet nézek a tévébben, ami elég érdekes, mármint szeretem az énekest, így minden figyelmemet neki szentelem. Halkan hümmögve élvezem a dalokat és örülök magamnak, hogy most már minden rendben lesz, vannak ezek a szabadnapjaim, amikor nem kell semmit sem csinálnom, csak kiélveznem az időt.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

Pitbull Ft Chris Brown - Hope We Meet Again

Nem szeretek ügyeletes lenni, nem tudnám megmondani miért, egyszerűen csak bosszantó szobáról szobára járni, mindenki nyafogását végighallgatni, mintha nekem már nem lenne így is épp elég bajom azzal, hogy végig kell járnom a fél kórházat.
A betegekkel általában semmi bajom, de tényleg, kedvelem őket, szívesen meghallgatok bármit, csak nem akkor, mikor még vécére menni sincs időm, annyi dolgom van. De persze őket az ilyesmi sose izgatja.
Úgy fél óra után megkönnyebbülten lépek ki az egyik többszemélyes kórteremből, mi 80 fölötti nagymamáknak ad helyet. Képzelhetik mi mindent kellett tennem azért, hogy alig harminc perc után elszabaduljak.
A listámra pillantok, min szobaszámok, és a benne lévő beteg, vagy betegek röviden leírt problémája olvasható, és elvigyorodok. Bár még nem jártam nála, és a neve is elkerülte figyelmem eddig, erről az ápoltról hallottam már. Nem olyan rég, még a fél műszak rajta derült.
Gonosz dolog orvosként kinevetni a beteget, de védelmünkre legyen mondva, olyasmit csinált, mit nem tapasztalunk túl gyakran. Képes volt kizúgni az ágyból, gipszestül, mindenestül, mikor csak egy gombot kellett volna megnyomni, s a nővér máris repült volna megoldani a problémáját. Na jó, ez így túlzás, de minden bizonnyal igyekezett volna.
Na de térjünk vissza az ellenőrzéshez. Megállok a szoba előtt, kiveszem a kartont a tartójából, majd amint sikerül elrendeznem arcvonásaimat, pontosabban komolyabb képet öltök, a vigyornak pedig még az árnyékától is megszabadulok, belépek az ajtón.
Egyelőre nem pillantok fel, határozott, gyors léptekkel közelítem meg az ágyat, elmélyülten tanulmányozva az eset részleteit. Hófehér köpenyem utánam lebeg, s nyakamban lógó sztetoszkóp is kileng néhányszor. Végül az ágy előtt állok meg, és végre a beteg nevét is megkeresem, miközben megszólalok.
- Hogy érzi magát, Mister... – a név láttán megdermedek, majd összehúzott szemekkel ellenőrzöm, jól láttam-e. Márpedig a férfit határozottan Michaël Ayresnek hívják. Ami vagy azt jelenti, hogy valaki hasonló névvel éli az életét, vagy pedig… Még gondolatban se bírom befejezni, így nyelek egyet, és felpillantok, mi még egy kisebb sokkot eredményez.
- Ayres? – fejezem be végül korábban elkezdett kérdésem, mintha mi sem történt volna. Természetesen úgy érzem, szívem majd kiszakad a helyéről, és zavarban is vagyok rendesen, de most épp dolgozok. Nincs időm a magánéletemre. Még úgy se, hogy az épp romokban hever.
- Vannak fájdalmai? – barátságos, és igazán szívdöglesztő mosolyt villatok felé, miközben körbesétálom az ágyat, ellenőrizve mindenféle apróságot.
- Úgy halottam nincs jóban a lépcsőkkel, meg az ágyakkal. - nem bírom megállni, elvigyorodok, jelezve tudok ám a korábbi mutatványáról. Ami tulajdonképpen nem is olyan meglepő, minden munkatársammal beszélek néhány szót, a nővérek pedig kifejezetten készségesek, ha társalgásról van szó, meg tulajdonképpen minden másban is, de ez most nem ide tartozik. Ráadásul igen pletykás társaság. Tehát nem csoda, hogy a történtek után nem sokkal már mindenki tudott róla.
- Ma éjjel én leszek az ügyeletes, ha valami problémája van jelezzen, és jövök. - a gombra bökök, ha esetleg nem tudná, mivel kell szólnia, majd kis gondolkozás után az éjjeliszekrénynek támaszkodok, és összefonom karjaim mellkasom előtt.
- Hogy vagy mostanában? A balesetet kivéve.- érdeklődök, áttérve tegezésre, mivel azt próbálom jelezni, hogy ezt most nem orvosként kérdezem.

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

Szóval itt vagyok, a kórházan... megint. Jó, lgutóbb nem épp ezért voltam itt, de tény, hogy akadnak gondjaim, a pánikbetegség meg depi hullámaim nem könnyítik meg elkerülni ezt a hülye helyet, de nem emlékszem, hogy lett volna bennem valaha is ennyi anyag, mint most. De legalább semmi stresszelő nincs. A munkáim ráérnek, egy torta se fog elrohanni, illetve amelyik nagyon sürgős, azt átveszik a többiek és kevésbé lesz olyan zseniális, mint általam lenne. Megáll a kezemben a villa. Az anyját. Így agyon nyugtatózva lett egóm, és mintha egy kis önbecsülést is éreznék és magabiztosságot... emellett az anyag mellett a pszichiáter se kellene, lehet, veszek egy zacskónyit... már ha eladják. Fölfelé pislogok, hogy leolvashassam, mi az az állat cucc, ami kiemel a leli psványból, mikor nyílik az ajtóm. Magamban örülök, hogy saját szobám van, amiben egyedül vagyok, így senki se látja, ha éppen... leesek az ágyamról. Kicsit félek, hogy a fájdalomcsillapító olyan erős, hogy tényleg beálltam egy kicsit tőle, de remélem a legjobbakat, mint mindig.
Nem nézek még felé, a hangja sem ismerős, valószínűleg tényleg rendesen beütött ez az anyag... Csak mikor megkérdezi, hogy vannak-e fájdalmaim, akkor fordulok oda mosolyogva. A látványra viszont elnevetem magam. Vannak-e fájdalmaim? Azon felül, hogy a szívem cafatokban hever a padlón, nem tudok aludni, pánikrohamaim vannak és változó időközönként önt el a depi mély tengere? Nem, köszönöm, ezen felül nem fáj semmi.
- Az. Vannak, de a pszichiáterek dolgoznak rajta, a lábam pedig jól van... csak nem látszik - Billentem oldalra a fejem már a lábamat figyelve, ami még mindig fekete. Zsír. Imádom ezt a napot. Van amit viszont a fájdalom csillapító sem tud lenyomni, az pedig a szívverésem, amit a monitor lelesen mutogat. Megkérdezném, hogy mi az isten nyilát csinál itt, de a sok anyag érdekes reakciókat eredményeznek, így mást mondok.
- Igen, az ágyakat különösen utálom - Fintorodok el, arra gondolva, hogy talán ha nem lett volna Shayne közelében annyi ágy, talán a nadrágja is erősebben tapadt volna rá. Még véletlenül se veszem fel, hogy tud a kis akciómról.
- Ahogy kínoz a szükség, bár félek, így félig fellógatva nehéz lenne - Vajon mindegyik kis körénél volt egy gomb, amit meg lehetett nyomni? Csak, hogy tudjam. Egyébként a Doktor úr varázspálája nélkül is meg fogok gyógyulni, csak tartsa távol magát tőlem. Előbb hagyom, hogy lerohadjon tőből a lábam, mint hogy ő még egyszer az életben hozzám érjen.
Remélem, hogy kimegy, de nem. Szusszanok egyet, majd pillantásom a képernyőre függesztem.
- Csodásan, nem is lehetnék boldogabb, kiegyensúlyozottabb és... élettel telibb. Sok új arcot ismertem meg, kár, hogy a 98%-uk orvos. De szerencsére hamarosan elérem a határt a gyógyszertárban, ami után kedvezményt is kapok - Csevegek aranyos mosollyal, mert tényleg, miért is fájna ez az egész? Komolyan végigjártam egy nagy rakat pszichológust, akik közölték, hogy nekem gyógyszerek kellenek, úgyhogy átmentem a pszichiáter ágra, akik vagy nem akartak felírni valami jó altatót, vagy antidepresszánst, vagy nem értettek velem egyet a nemi identitásom terén. Majd meglátom az új dokim hatékonyságát. Egyébként meg hülye kérdésre hülye válasz. Úgy nézek ki a lábamon kívül, mint egy egészséges ember? Lassan több gyógyszer van bennem, mint kaja. Szórakozottan rágcsálva egy szál burgonyát, fordulok felé.
- És mondd, te hogy vagy, mit keresel itt? Meguntad az ottani testeket? - Érdeklődöm, de végig kerülöm a pillantását, egyáltalán, őt, ahogy van, mióta először megláttam itt. Helyette a tévét nézem, a benne táncolókat, a sok boldog arcot... én is voltam ilyen boldog, mikor együtt voltunk koncerten. Miután válaszol, ha válaszol, továbblépek a dolgon. Most csomó sablonkérdést feltehetnék. Miért? Miért nem jött utánam? Miért nem hívott fel? Miért tett tönkre? Boldogabb-e így? De őszintén szólva nem érdekel. Nem akarok vele egy szobában lenni... mert heteró vagyok, ő pedig a régi énemhez tartozik. Kicsit mintha kihagyna az anyag hatása, lehajtom a fejem és ajkamba harapok.
- Kérlek, menj el. Elvégezted a munkádat. Jól vagyok, látod - És akkor, mint égből az áldás, elkezdtem csuklani a hazugságtól. Mindig ezt csinálom, nem tudom, milyen átok ül rajtam egészen pontosan, de leszállhatna rólam. Elfordítom a fejem az ellenkező irányba nézve. Mégis mit akarna a továbbiakban tőlem? Azt ne mondja, hogy exi kedvességből szeretne csevegni.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

Halkan sóhajtva öltözök át, s ez az apró dolog is pontosan mutatja, mennyi kedvem van a mai ügyelethez. Semennyi, konkrétan. De hát nem vonhatom ki magam a dolog alól a végtelenségig, pedig tényleg megpróbáltam.
Főnököm viszont igen hamar rájött, hogy én még nem töltöttem itt az éjszakát, így hát azonnal le is csapott a remek lehetőségre. Igazán imádtam abban a pillanatban. Mindegy is, a lényeg, hogy a mai éjszakám már kárba veszett, s ha már úgyis itt vagyok, nem ártana rendesen csinálni a dolgom. Vagyis, hamarosan már a listával a kezemben mászkálok a kórházban, és benyitok mindenkihez, ki a mostani ügyelet alatt az én felügyeletemre lett bízva.
Nem számítok rá, hogy bárki ismerőssel összefutok itt, tudnék róla, ha valakinek gondja lenne, arra pedig aztán pláne nem gondoltam, hogy pont Ő az, akivel találkozok. Persze beszélni akartam vele, hisz ezért jöttem el egészen idáig, de még nem sikerült kitalálnom, mégis mivel érvelhetnék. A magyarázat pedig, ebben a helyzetben legalábbis, elengedhetetlen. Tehát most igyekszek úgy tenni, mintha még véletlenül se miatta költöztem volna ide.
- Fizikaira gondoltam. – világosítom fel homlokráncolva. Mint korábban említettem, ilyenkor nincs hangulatom lelki bajokat hallgatni, végül is az én dolgom nem ez, akkor dilidoki lennék, nem pedig normális orvos. Ugyan ezzel az ügyeletes dologgal se megyek sokra, már ami eredeti specializációm illeti, de még mindig jobb, mint a semmi.
- Nem látszik. – ismétlem közelebb lépve, mikor végre arra a témára kanyarodunk át, ami jelen pillanatban érdekel. Érdeklődve hajolok közelebb lábához, min nem látok semmi szokatlant, vagy aggodalomra okot adót, azon kívül persze, hogy rendesen el van törve.
Következő megjegyzésére csak felvonom a szemöldököm, de egyéb, értelmesebb reakciót most nem kap tőlem. A kórházi élet ezen része, már nem az én hatáskörömbe tartozik. Hála az égnek.
- Azok után, hogy legurultál a lépcsőn, nem is csodálom, ha sokat jársz ide. – felelem, ismét csak belemélyedve a kezemben tartott mappába. Az persze, hogy inkább pszichológusokról, és nem a hozzám hasonló orvosokról beszél, teljes mértékben elkerüli a figyelmem. Vagy csak nem akarok tudomást venni a gondolatról. Ki tudja.
- Dolgozok, azt hittem ez elég nyilvánvaló. – megrángatom kicsit köpenyem alját, majd következő kérdése hallatán halkan sóhajtok. – Nem mondanám, egy jó állásajánlat miatt jöttem ide. És, nos, remekül vagyok, de jobban érezném magam, ha nem kéne az egész estémet itt töltenem. – nem a szobájában, nyilvánvalóan, bár igazából azt se bánnám, ha itt kéne. Sőt, az is biztos, hogy amíg itt van, elég gyakran járok majd erre. Valami mondvacsinált indokot mindig ki lehet találni, különösen egy ilyen helyen.
-Hazudsz. – vágom rá, gondolkozás nélkül. Annyira könnyű kiismerni, hogy az hihetetlen, meg természetesen a csuklása is igazán jó szolgálatot tesz.
- Igyál vizet, mielőtt megint kizuhansz az ágyból. És, csak hogy tisztázzuk, még egyáltalán nem végeztem – ez pedig, részben legalábbis, tényleg igaz. Van még egy kis dolgom itt, de az mindössze néhány percig tartana, így kénytelen vagyok kitalálni valamit, minek köszönhetően maradhatok még egy kicsit.
- A feladatomhoz hozzátartozik az is, hogy a betegeknek jó legyen a közérzete. Tehát halljam, elégedett vagy mindennel? - ez mondjuk egyáltalán nem igaz, én csak azért felelek, hogy senki ne haljon meg a műszakom alatt, a kényelem az ápolók munkakörébe tartozik, de erről neki nem kell tudnia.
- Ezen kívül, kapsz egy vérhígító injekciót, hogy ne keletkezzen vérrög a lábadban a sok fekvéstől, és rendben leszünk. Húzd fel a felsőd, a hasadba kell, hogy beadjam. - nos, valójában tökéletes lenne a keze is, de az túlságosan egyszerű lenne, neki legalábbis. A hirtelen elköltözés miatt haragszok kicsit, még úgy is, hogy tulajdonképpen én üldöztem el.

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

Az, hogy itt van nagyon kellemes meglepetés... ez lenne az udvarias válasz, én viszont az őszinteségnél maradok, és mivel azt mégse szeretném elmondani neki, ezért nem mondok semmit. Felvonom a szemöldököm. Most erősködünk?
- Fizikailag azt hiszem, elég jól látható, hogy vagyok - Azt ne mondja, hogy ő, mint orvos, nem tudja megállapítani, hogy van valaki, akinek három helyen van eltörve a lába, fel van lógatva és három cső áll ki belőle. Személy szerint úgy érzem, ha egy elefánt átsétálna a lábamon, azt sem érezném most meg. Fel se veszi amiket mondok neki, szerontem még csak fel sem fogja, ezzel is annyira... nem tudom, mit nem ért? Vagy ő érzelmileg ennyire kevés? Teljesen tehetetlennek érzem magam az egésszel kapcsolatban. Úgy tűnik, ez is olyan dolog nála, mint a megcsalás. Neki ez így normális. Ez pedig kellően elveszi a kedvem, és taktikát váltva az azonnali elzárkózásba menekülök. Előle, a helyzet elől, a multam elől.
Remélem, egy pillanatig sem hitte, hogy nekiállok sajnálni őt... csak mert az azért csúnya pofára esés lenne neki.
- Hát persze, te este elfoglalt vagy - Nem gúny, teljesen fakó, nemtörődöm hangon osztom meg vele a tényt, amit én is tudok. Szörnyű lehet neki embereket gyógyítani, mikor végigkefélhetné fél L.A.-t is ebben a pár órában. Legyűröm a késztetést, hogy szemet forgassak, helyette mély lélegzetet veszek és megkérem, hogy menjen el.
De én nem tudok hazudni, egyszerűen nem megy, máris megrántja testem a kis csuklás, amit egy szusszanással tűntök, ő viszont azonnal rávágja, hogy hazudok.
- Azért nem kell maradnod, hogy gúnyolódj! - Csak, hogy tudja, jelenleg nem tudok elmenni, ide vagyok kötve, hogy végighallgassam az összes hülye dumáját, de tudtommal, feljelenthetem érte, ha nem viselkedik kedvesen. A csuklás pedig magától elmúlik, mikor már nem próbálok meeeg mindenfélét lódítani. Eléggé lesajnáló pillantást kap tőlem, ezzel jelezve, hogy ugye most csak viccel. Az előbb mondtam el neki, hogy egy lelki roncstelep vagyok, a lábam pedig a plafonról lóg lefelé. Ha megfeszülök se vagyok jól, és még barátok közt se mondható jónak a közérzetem.
- Nem jó a közérzetem, de a környezet jobb nem lehet - Hagyom rá, hogy értse, jobb, ha nem csinál semmit, mert a szobával semmi bajom. Egyébként úgy döntök, hogy együttműködő leszek vele, amíg orvosként van itt. Máshogy próbáljunk meg nem közeledni egymáshoz. Már kaptam ilyen injekciót, tudom, hogy nem a hasamba kell, hogy adja, de ehhez csak felvonom a szemöldökömet, hogy lássa, ennyire nem vagyok idióta, de utána szó nélkül elemelkedek a párnától és felhúzom a kórházi ruha alját, ki a takaró alól, hátamnál is fölfelé, fel, egészen mellkasom közepéig, és ekkor fekszem csak vissza, miután teljesen fedetlenné vállik a hely, ahova szeretne szúrni. Azt az örömöt azért nem adtam meg neki, hogy lássa, a gyógyszerek sűrű ködén is áthatott a fájdalom, mikor térdem megpróbált meghajolni a felkelés miatt. Azért vigyázok a felsővel, mert mióta utoljára találkoztunk lefogytam, talán a betegségeknek köszönhetően, és a mordáim kicsivel élesebben látszanak, ezt pedig nem szívesen kötném az orrára, a hasamról pedig remélem, nem veszi ezt le.
- Megjártad már a nagyik részlegét? - Kérdezem, hogy beszélgessünk valamiről, aminek semmi köze nincs hozzánk. Tudom, hogy itt van nem messze, mert amelyikük rám talált, az elkezdett szólni a többieknek, a nagyon kedves, fiatal férfiról, és állandóan jönnek beszélgetni velem, én pedig nem rázom le őket, kivéve, ha az egyik ismerősöm érkezik. Most, hogy kicsit tisztul a fejem, kezdek megijedni a helyzettől. Hogy itt van én meg félig félmeztelen vagyok. De aztán lassacskán meg is nyugszom, hogy semmit nem akar tőlem. Mert hát nem akar. Csak egy orvos. Én is így fogok rá gondolni ezek után.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

Megemelem szemöldököm válaszára, de diplomatikusan visszafogom a késztetést, hogy valami igen csúnyát mondjak rá. Végül is mégiscsak dolgozok, és kedvesnek kell lennem a betegeimmel, különösen akkor, ha akarok is tőlük valamit, azon kívül, hogy elterjesszék, milyen remek orvos vagyok. Márpedig most nem épp az a célom, hogy még inkább elmarjam őt magam mellől, épp ellenkezőleg, vissza akarom kapni. Ahhoz pedig nem árt, ha kedves, de minimum barátságos vagyok.
- Ahogy mondod. – biccentek, abszolút figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy hangjában a sajnálatnak még halvány jele se érezhető. Meg is tudom érteni mondjuk, de ezt meg aztán pláne nem kötöm az orrára.
Ahogy azt se említem meg, hogy valójában nem is bánom annyira ezt az ügyeletes dolgot, különösen most, hogy tudom, itt van a kórházban, és egy ideig még marad is. Fejemben még az is megfordul, hogy néhány napig bevállalom az éjszakázást. Eddig amúgy is kihúztam magam a felelősség alól.
- Nem gúnyolódok. Az igazat mondtam, nem igaz? – szemöldököm ismét a magasba szökken, ezúttal kíváncsian, kérdőn. Nem piszkálódtam, ez meg se fordult a fejemben, legalábbis pillanatnyilag, csupán kijelentettem a tényt, hogy hazudik. Azon pedig nem is értem miért lepődik meg, hogy észrevettem. A csuklás nagyjából egyenértékű azzal, mintha a homlokára írta volna, hatalmas, világító betűkkel.
Lesajnáló pillantását is teljesen figyelmen kívül hagyom, s továbbra is barátságosan mosolyogva hallgatom válaszát. Bármiben lefogadtam volna, hogy nem túl jó a közérzete, az enyém se lenne az, de legalább a környezetével meg van elégedve. Na, nem mintha miatta átrendeztem volna a szobát. Gyanítom, évek óta így néz már ki, és kétlem, hogy valaha változtatni akarnának rajta, vagy díjaznák, ha én tartanék lakberendezést így hirtelen.
Ugyan nem így terveztem az első találkozást, és azt gondoltam, majd csak komoly tervezések, tükör előtt gyakorlások, és hasonlók után keresem csak fel, de most, hogy már így összefutottunk, szeretném kihasználni az időt, és maradni még egy kicsit. Jobb viszont, egyelőre legalábbis, nem jut eszembe az orvosi dolgoknál, így hát meg is kérem, húzza feljebb a ruháját, hogy injekciót kaphasson.
A vérhígítót ugyan a karjába is beadhatnám, elég jó vagyok ahhoz, hogy ne szúrjam el, de mivel egy kicsit azért haragszok hirtelen eltűnése miatt, nem választom a könnyebb utat.
- Meg, az előbb jöttem onnan. Olyan dolgokat is megtudtam az elmúlt fél órában, amiket sose akartam. – sóhajtva csóválom meg fejem, de ajkaim sarkában apró mosoly bujkál, jelezve, annyira azért nem zavart az a beszélgetés, mint amennyire úgy teszek. Kedvelem a betegeimet, mindet, a bunkóktól, a nehezen kezelhetőkön át, egészen azokig, akiknek akkor is maradna mondanivalója bőségesen, ha egész nap járna a szájuk.
- Ezek szerint te vagy az a bájos fiatalember, akiről beszéltek. – teszem hozzá, s ezúttal a mosoly teljesen láthatóvá válik. Eddig nem tudtam, kiről volt szó, de most, hogy már tisztában vagyok vele, egyáltalán nem lep meg, hogy ennyire elbűvölte a nagyikat. Nagyon ért az ilyen dolgokhoz, bár bármiben fogadnék, fogalma sincs róla, milyen hatása van a körülötte lévőkre.
Ezzel a bénázásával mindig olyan volt, mint egy nagy gyerek, egyszerűen előhozza az emberekből a védelmező ösztönt, amit aztán szépen szeretetté alakít, már csak azzal is, ha önmagát adja.
- Kész is vagyunk. – emelem fel fejem, egy mosolyt küldve felé, majd ahogy kezem elhúzom, mivel eddig bőrét csippentettem össze, végigsimítok hasán. Úgy teszek, mintha észre se vettem volna, mit csinálok, de a mozdulat természetesen teljesen tudatos, szándékos volt.
- Beszéltél már a rokonoddal? – érdeklődök őszinte kíváncsisággal, miközben hátrébb lépek, és elrendezem a dolgokat a tűvel, majd a kartonra firkantom, hogy megkapta a szükséges dolgokat. Végül, mivel pillanatnyilag semmi dolgom, rá pillanatok, és hallgatom válaszát. Persze csak ha hajlandó felelni a kérdésemre.

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

- Azt mondtad, kizuhanok az ágyból - Morgok elégedetlenül, mert ez tényleg eléggé goromba volt tőle. Nem szép kinevetni mást azért, mert egy pancser. Én aláírom, hogy nem vagyok kifejezetten tehetséges, illetve ügye,s de azért nem kéne gúnyolódnia rajtam, mert rosszul esik. Már ha ez egyáltalán érdekli őt. Olyan furcsa, hogy itt van, mert még mindig hibátlan, még mindig vágyom rá, még mindig tökéletesnek tartom. Tudom, hogy mellette voltam igazán boldog, hogy ő ragadott ki a saját lelki posványomból, miatta múlt el a lelki nyavajám, és nem félárvának éreztem magam, akire nem tartott igényt az apja, hanem valakinek, akit Shayne a pasijának nevezett. Shayne, aki olyan tökéletes minden kis részletében. Semmire sem vágytam és nem is vágyom jobban, mint rá. Hogy újra szeressen. Ami persze ostobaság!!! Hiszen nem rég szögeztem le magamban, hogy heteró vagyok, és ami vele történt csak egy kis eltévelyedés volt. Ostobaság volt. Miért nem hagynak már békén ezek az érzések?! Egyszerűen megőrülök tőlük, bántanak, mert fájón kielégületlenek, és marón keserűek.
Éreklődve vonom fel a szemöldökömet. Hogy-hogy soha nem akart? Azt ne mondja, hogy a kedves, idős hölgyek a szexről olyanokat tudtak neki mondani, amit még soha nem hallott. Ha így lenne, képen röhögném. Elég hangosan. Vagy talán a befőtt főzésről okították ki? Foglalkoztatni kezd, hogy mi lehetett az a valmi, így kis ficergés után felteszem neki az ominózus kérdést, és őszintén remélem, hogy nem valami perverzet fog válaszolni rá.
- Miket? Azt ne mondd, hogy az ággyal kapcsolatos új taktikákat mutattak - Nevetek fel halkan. Ám a következő megszólalásra döbbenten húzom fel a szemöldökömet. Hogy mi? Én a.... ezt mondták rám?
- Csak nem küldöm el őket... mindneki megérdemli, hogy meghallgassák, olyan lelkesen mesélnek, és aranyosan aggódnak értem. Kivéve, mikor elkezdte az egyikük kimasszírozni azta fekete színt a lábamból... akkor azt hittem, az ablakokat is kiüvöltöm a helyükről a fájdalomtól - Fintorodok el. Azzal a módszerrel volt egy kis gondom, de szerencsére hamar abbahagyta a hölgy, mikor látta, hogy zöldülök, és ki fogom dobni a taccsot.
Amíg ezen lelkizem a doki szépen belenyomja a hasamba a tűt, ami azért eléggé fáj, a fájdalomcsillapítók ellenére is. De mikor elhúzza a kezét lapos, fehér hasfalamon kedvesen simítanak ujjai. Eszembe jut a reggel, mikor előbb kelt nálam, és erre ébredtem, hogy így simogat. Ennek nem lesz jó vége. Elpirulok.
Kérdésére felvonom a szemöldökömet.
- Ezt meg honnan tudod? - Érdeklődöm meg, mert én nem mondtam neki semmit Edwardról, a nagyiktól hallotta volna? Lesütöm a szemem. Tök jó, visszavitt minket a kiindulási pontra.
- Nem beszéltem vele. Amíg nem jövök rendbe, nem akarok beszélni vele. Nem keltene túl jó benyomást egybipoláris zavarokkal küzdő bátty. Megvárom, míg a doki összeszed. Aztán beszélek Edwarddal. - Remélem, itt lezárjuk a témát. szerintem teljesen érthető, hogy nem akarom elijeszteni a jelenlegi életképtelen viselkedésemmel.
- Van saját lakásom, és egy neves cukrászdában én lettem a főnök. Már csak egy lány kell mellém és meglesz a tökéletes kis életem. Utána már csak meg kell tartani az egészet és lehet nyugiban élni. - Elmosolyodok, de nem Shayne-re, hanem magam elé. A kis idill. Nem tudom elképzelni, képtelen vagyok látni a lányt magam mellett.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

- Kizuhantál, vagy nem zuhantál ki? Az igazat mondtam, az nem gúnyolódás. – na jó, hát meglehet, hogy egy kicsit az volt, de ennyi szórakozás jár egy nehéznek ígérkező műszak kellős közepén. Nem igaz?
Persze tudom én, hogy nem kedves dolog kinevetni, mikor nem tehet róla, hogy ennyire szerencsétlen. Így, mielőtt még komolyan megsértődne, és nem akarna szóba állni velem többet, hanyagolom az ágyról leesős témát, és áttérek valami egészen másra. Egyébként persze kifejezetten boldogan szórakoznék még ezen egy ideig, de azt hiszem már most el kéne kezdenem Michaël magamhoz édesgetését. S jól tudom, hogy már így is nagyon nehéz menet lesz, nem akarom tovább rontani az esélyeimet.
- Nahát, és még rám mondják, hogy folyton a szexen jár az eszem. Egy szóval se mondtam, hogy erről beszéltek. Hmm… csak nem ki vagy éhezve? – vigyorogva hajolok közelebb hozzá, majd egy halk nevetéssel elhúzódok inkább, mielőtt még eszébe jutna panaszt tenni a viselkedésem miatt. Még túlságosan új vagyok itt ahhoz, hogy elnézzenek nekem mindenfélét.
- Ó, akkor ezért érdekelte, hogy rendben van-e a lábad. – biccentek aprót, és máris értem a túlzott aggódás okát. Ezek a nők szörnyűek tudnak lenni egyébként, és ezek után kénytelen leszek leszögezni, hogyha lehetséges, akkor ne alkalmazzanak házi gyógyítási praktikákat a többi betegen, mert nem segít. Egyáltalán nem.
Az injekciót is megkapja, s miközben elhúzódok, végigsimítok hasán. Pirulása nem kerüli el figyelmemet, de kedvesen nem reagálok rá mással, csak egy apró szemöldökemelgetéssel. Pedig akadna mondanivalóm bőségesen.
- Nagymamák. – rántom meg vállam, arrafelé mutatva, amerre az emlegetett idősek töltik napjuk nagy részét. Tőlük az elmúlt fél órában tényleg rengeteg mindent megtudtam, miknek a felére se emlékszek, ez is csak azért rémlik, mert a kedves fiatalemberről, ki mint kiderül Michaël, rengeteget csacsogtak.
- Nem lenne egyszerűbb leküzdened ezt az egészet, ha lenne melletted valaki? – biccentem oldalra fejem egészen kicsit. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lenne egyedül, minden sokkal könnyebben menne neki. Ugyanakkor kétlem, hogy hallgatna rám, így egyelőre ezt a témát is felfüggesztem.
- Lány? – szólok közbe elképedve. Nagyjából úgy festhetek most, mint egy partra vetett hal, aki nem érti, mi folyik körülötte. Ez az arckifejezés pedig nem túl szexi, így azonnal változtatok is rajta, és már csak szemeim árulják el, mennyire meglepődtem.
- Most csak viccelsz ugye? Egy lány? – felhorkantok, mivel jelenleg épp a nevetésemet próbálom elrejteni. Nyugi Shayne! Nem lenne szerencsés egy beteg arcába röhögni, majd vihogsz eleget, ha kimentél a szobából. Alsó ajkam beharapva próbálom teljesíteni a küldetést, mi végül sikerül is, bár a tökéletestől még igen messze van, hisz továbbra is vigyorgok.
- Szóval egy nő, igen. Folytasd csak. Milyet képzeltél el? – faggatom tovább, mi ugyan nem segít pillanatnyi, törékeny nyugalmamon, de komolyan érdekel, mégis milyen lányt képzelt el maga mellé. Mert, hogy én, magamon kívül, senki nem tudok, az biztos.

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

Egy mély fintor ül ki arcomra. Az az igazság, hogy de, ki vagyok éhezve, vele feküdtem le utoljára, de undorodom is a dologtól, mert ez valami olyan, ami kihozza az állatot belőlünk, nem? Azt, hogy csak mélyen, ösztönből cselekedjünk. Ő is ezt tette, csak vágynak cimkézte föl. De most nem ez a lényeg, és ha már erre kíváncsi...
- Te voltál az utolsó - Jelentem ki színtelen hangon, és ebből már tudhatja. Hiszen nem az előző pár hónapban voltunk együtt. Úgyhogy ja, egy kicsit kínosan, de vágyom rá, és kb már akárkire. De a legkínosabb az, hogy ha hozzám érne, vagy bárhogy közeledne, megkaphatna, mert őszontén szólva nincs olyan, amire jobban vágynék nála. Bizony... szarrá töröm a képet a heteró énemről... ha egyáltalán lenne olyan csak fejben is!!! Szóval remélem, nem jön rá a taperolhatnék, mert akár fel vagyok lógatva félig, akár nem, lefeküdnék vele, ha arról lenne szó. Baszki. Tényleg rohadt kanos vagyok.
- Hát nincs rendben őszintén azt hittem, hogy... olyan erővel fogja összenyomni benne a csontokat, hogy egymásba szakadnak - Morgom elégedetlenül, mert való igaz, egy pillanatig akkor is azt hittem, hogy a kedves idős nő ujja átszakítva bőrt-húst benyúl és saját maga rakja össze sérült tagomat. Az anyám ehhez képest még kisangyal volt. Ő tett magasról mindenre, nem érdekelte semmi, hagyott a magam nyomorában. Olyan jó volt, komolyan, visszasírom egészen. Komolyan sírva fogok fakadni, ha újra valaki nekiesik egy jó kis masszázzsal.
- Többet nem mondok nekik semmit - Motyogom szemforgatva. A legrosszabb embernek mondják el mindig, akinek a legkevésbé kéne tudnia. Szemet forgatok. Na, ha valakinek a tanácsaira nincsen szükségem, az döbbenet, de Shayne az.
- Ezért fizetem a pszicho dokit - Nem mondom, ő sem teljesen százas szerintem, de már nem érdekel. Ameddig mondhatom neki a magamét és meghallgat, tőlem aztán vérfarkas is lehet, aki esténként mások háza előtt fonyítja a holdat, teszek rá. Eddig ő a legjobb orvos, akivel találkoztam.
Gondoltam, hogy ez lesz. Hogy meglepődik, aztán meg kiröhög! Mégis próbálok nem rögtön megsértődni, hanem várok vele egy kicsit, és pillantásomba lemondó szomorúság költözik.
- Nem kéne ezen ennyire csodálkozni. A lányok sokkal érzékenyebbek, érzelmibb lények, mint a fiúk. Mint kiderült, a fiúktól pont az várható el, amit a lányok hisznek. Hogy a farkuk után mennek és szarnak mindenre. Valahogy ebből egy elég volt. - Ha a neve nem is szerepelt ebben az egészben, mégis érezheti rendesen magát, hiszen egészen pontosan róla beszélek. Ez nyilvánvaló.
- Bár az orvosom szerint "forró vagyok, mint egy tűzhányó" ...- a mondat folytatásáról pedig ne is beszéljünk, mert sajnos abban mégtöbb volt az igazság. Na meg a két testzről sem. De azért erre már feljebb húzom épp lábam, hogy megemeljem a takarót, ha megint furcsa dolgokra készülne az ágyékom.
- de ezen még dolgozom - Köhögök egy kicsit mélységes zavaromban, de végül elborul a pillantásom és csendben maradok.
- És szerinte tőled nem is várhatok mást, mert egy ilyen Casanova vagy. És az se biztos, hogy valaha is szerettél - Összevonom a szemöldökömet majd vállat vonok.
- Végül is azt hiszem, így sokkal könnyeb elfogadni ami történt.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

- Én? – pislantok meglepetten. Persze-persze, tudom, ő nem olyan, mint én, de az akkor is igazán elképesztő, hogy nem volt együtt senkivel, mióta szakítottunk. Márpedig az nem mostanában volt, hanem hónapokkal ezelőtt.
Ugyan nem mutatom, de ez az információ határozottan kedvemre való. Na nem, annyira kegyetlen azért nem vagyok, hogy ezzel most, ebben a reménytelen helyzetben kezdjek valamit, bár be kell látnom, igazán csábító a gondolat, hogy kipróbáljam, pontosan mennyire van kiéhezve. De nem, végül is orvos lennék, vagy mi a csuda, mégiscsak úgy kéne viselkednem munka közben, mint egy profinak, nem pedig úgy, mint egy kíváncsi, undok, kanos kiskamasznak.
- Kétlem, hogy ez lehetséges lenne. – emelem meg szemöldököm kicsit. Olyat még nem láttam, hogy valaki masszírozással darabokra törje más csontjait, de a lényeg ettől még nem változik. A néni művelete iszonyú fájdalmas lehetett.
- Úgyis kiszedik belőled, amit tudni akarnak. – rántom meg vállam. El se tudja képzelni, hányszor mentem már úgy be egy öregekkel teletömött kórterembe, hogy egy szót se szólok a magánéletemről. Nem jött össze, természetesen.
- Kihez jársz? – érdeklődök egész kíváncsian. Nem biztos, hogy ismerem az illetőt, de néhány pszichológusról azért tudok. Páciense persze nem voltam egyiknek se, nincs nekem szükségem ilyesmikre, ha van is valami gondom, meg tudom azt oldani egyedül is.
- Én inkább már túl érzékenynek nevezném őket. – forgatom meg szemeimet. – Egyébként nem is ezen csodálkoztam, hanem azon, hogy egy lánnyal akarsz összejönni. – tudom milyenek a nők, remekül értek hozzájuk is, inkább az lepett meg, hogy Michaël azt hiszi, tudna bánni velük. Na meg egyébként is idegesít a gondolat, hogy bárki hozzá ér, aki nem én vagyok.
Azt is tudom ám, hogy erőteljesen célozgatott rám a férfiakkal, kik a farkuk után mennek, és nem gondolkoznak. Ez ugyan így nem teljesen igaz, de nem állok le vitatkozni, legalábbis most nem.
- Nahát, az orvosod nem is olyan hasznavehetetlen. – jegyzem meg elégetten. Bár az is igaz, hogy ennek megállapításhoz nincs szükség diplomára, elég csak egy egész kicsit jobban ismerni az előttem heverésző férfit. Milyen kár, hogy csak azért teszi ezt, mert nincs más választása, pedig ellenkező esetben igen remek dolgokat művelnék vele.
Észre se veszem, ahogy gondolkozás közben nyelvem végigcsúszik felsőajkamon, és alaposan végignézek Micha testén. Bár sok mindent takar a takaró, pontosan tudom, mi minden bújik meg alatta. Végül kissé goromba megjegyzése rángat vissza a valóságba. A fenébe, pedig már olyan remek résznél jártam.
- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz. – ráncolom össze homlokomat. Pontosan tisztában vele, mit éreztem iránta, mindent megtettem, hogy egyértelművé tegyem. Talán nem mondtam ki, erre már nem igazán emlékszek, de az biztos, hogy kimutattam. A megcsalásokat kivéve, mert azok határozottan nem efféle dolgot sugároztak.
- Ha nem léptél volna le szó nélkül, nem kéne most egyedül lenned. - morgom kissé sértődötten. Tudom, semmi jogom mérgesnek lenni, de ez a tette akkor is zavar. Még csak nem is hagyta, hogy elmagyarázzam, miért tettem. Nem mintha lett volna rá jó indokom, de most nem is ez a lényeg.
- Nem számít, még két hétig biztos bent maradsz, és ha így folytatod, hozzá csapok még párat. - bökök az ágyra, majd a földre, utalva leesésére. Most tényleg nem gúnyolódok, orvosi szemmel mondom azt, amit. Persze rejtetten, és kicsit, de benne van ebben az is, hogy nem akarom, hogy hamar eltűnjön szemem elől. Meg tud keresni nyilván, de amíg lehet, ki szeretném használni, hogy nem menekülhet el előlem.

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

Nem válaszolok neki, de láthatja az arcomon, hogy igen, ő. A megdöbbenéséből leveszem, hogy neki nem én, bár ez talán már akkor is így volt, mikor még együtt voltunk, szóval mindegy is. Ismerem, tudom, mi jár most a fejében; hogy milyen jó lenne kipróbálni, mennyire vágyok végre valami szexualitásra. Hát rohadt módon. De remélem, az is ott ül a fejében, hogy orvos, jelenleg sajnos engem kezel, de akkor is a dokim, nem mászhat rám most.
- Valószínűleg igazad van, majd alvást színlelek - Csak a szám jár, soha nem tenném meg ezt a kedves, idős hölgyekkel, hiszeen be vannak zárva, unatkoznak és miegyéb, szórakozás kell nekik, segíthetnék, és nem vagyok hajlandó kiiktatni nekik a lehetőséget.
- Dr. Eros Skouris-hoz - Válaszolom neki, végül is, miért ne, a dokit köti a titoktartás, még ha lelépnék a fenébe, akkor se mondhatna neki semmit, de örülnék, ha nem találkoznának, mert nem szeretném, ha őt is megismerné és esetleg lenne köztük valami, azt nagyon nem bírnám.
- Ne tedd tönkre, jó? - Kérdezem, bár ez inkább egy kérés. Ne menjen a doki közelébe, tartsa távol magát tőle. Jelenleg úgy állunk, hogy ha ki akarnám iktatni magamat, őt felhívhatom, és még esély is lenne, hogy sikerül lebeszélnie róla. De ha ellenem fordítja azzal, hogy nem is tudom, egymásra másznak, vagy hasonló, akkor a fene se fogja felhívni Erost, és inkább szépen csendben lerendezem magamat. Szóval jobb lenne, ha viselkedne Shayne.
Nyelek egyet, felvont szemöldökkel nézek fel rá. Döbbenet lenne, hogy egy férfi egy nővel akar összejönni?
- Félek, ez lenne a normális. Hogy egy nőt keresek magam mellé - Hívom fel a figyelmét a tényre, miszerint itt mi vagyunk azok, akik kilógnak a sorból. Nem veszem fel a megjegyzését, végül is, ha valakinek, neki joga van azt mondani, hogy meleg vagyok, mivel ő fektetetett meg először és másodjára meg... na mindegy. Megdöbbenek a pillantásra, amivel végigmér, mintha nem is lenne rajtam takaró, vagy ruha. Nem tetszik, nagyon nem! Még a végén hozzám érne, vagy nekem lennének ilyen gondolataim, az lenne a vége, hogy nem maradna ruha rajtam tényleg, de rajta sem, és a doki bácsi a páciensén landolna. Keserűen felnevetek és felvonom a szemöldökömet.
- Nem tudom. Honnan kéne tudnom? Nem mondtad, és amiket tettél, azokat mind áthúzza nagyvonalban az, ami történt. Igaza van. Fogalmam sem lehet, hogy mit éreztél, mert nem mondtál semmit - Persze, minden, amit csinált, arra utalt, hogy szeret. De akit szeretünk, azt nem szarvazzuk fel.
- Miért? Megmagyaráztad volna? Mit? Miért? Még csak nem is sajnáltad, nem érezted gondnak sem. - Kitárom kezem és vállat vonok.
- Inkább leszek egyedül, mint a tudattal, hogy aki a világot jelenti számomra épp úgy kiéli magát másokon, mint rajtam. - Ingatok fejet. Nem érdekel, hogy mit gondol arról, hogy leléptem jó messzire tőle. Nem, mert akkor ez még a jobbik változat volt.. Szemet forgatok a kiírásra, köszönöm, már így is kockásra ültem itt a seggem, illetve fekszem a hátam, vagy valami hasonló. Viszont ahogy mérgemben hirtelen lecsaptam a karom, az beakadt az ágy fémkeretébe és kirántotta belőlem az egyik drótot, ami máris sipítva kezdte jelezni, hogy nincsen pulzusom. Mérgelődve nézek fel, a nem sokkal a fejem fölé felszerelt monitorra.
- Csodálatos... - Mérgelődök, próbálom meglelni a kirántott kis izét, de valahova beesett mellém. Mikor jön a segítség és Shayne fölém hajolva átnyúl rajtam olyan közel kerül... érzem az illatát, lélegzetét... nem bírom ki, illetve tovább. Felnyúlok, ujjaim tarkójára csúsznak és lerántom fejét magamhoz, megemelkedek a párnáról, ajkaim az övének simulnak és nyelvem könnyedén siklik át szájába egy forró, kiéhezett csókra. Ha viszonozza addig tart a csók, míg az oxigén, ha nem, azonnal eleresztem és elhajolok. De a vége ugyanaz, égő arccal hullok vissza a párnára, hevesen dobogó szívvel, kerülve pillantását.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

Megemelem szemöldököm válaszára, de nem mondok rá semmit inkább. Valójában, nem igazán tudnám kinézni belőle, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja az időseket, ő ahhoz túlságosan is kedves. Ami néha jó, néha viszont kifejezetten kellemetlen tulajdonság, nekem viszont hatalmas szerencsém van vele.
- Nem rémlik a neve. – dörmögöm elgondolkozva. Ettől még persze könnyen elképzelhető, hogy találkoztunk már, vagy hallottam róla korábban, csupán nem láttam értelmét megjegyezni a nevét. Máskor is előfordult már ilyen.
- Miért tenném? – horkantok enyhén szólva is sértetten. Lehet, hogy nem vagyok szent, és rengeteg szemétséget csináltam már, igen, néha határozottan tahó vagyok, de azért ennyire nem. Nem szándékozom szándékosan tönkretenni semmilyen kapcsolatát. Kettőnkét se akartam, csak így sikerült.
- Szerintem meg tök mindegy, hogy férfi, vagy nő a másik. – rántom meg vállam. Nem vagyok meleg, sose voltam, pontosan ugyanúgy megnézek, és/vagy megfektetek egy csinos nőt, ahogy egy férfit is. Különös tekintettel egyre, aki, micsoda szerencse, és pech egyszerre, épp itt fekszik az orrom előtt. A fenébe. Annyi mindent tennék vele, ha nem egy kórházban lennénk, ha nem az orvosa lennék, na meg, ha nem lennénk haragban. Oké, utóbbi annyira azért nem mérvadó, előbbi kettő viszont nagyon is. Eléggé ahhoz, hogy lehűtsem magam, és képes legyek visszakanyarodni a valósághoz. Habár, be kell vallanom, ebben érzéketlen megjegyzése is segítségemre van.
- Jobban esett volna, ha ész nélkül mondogatom? - vonom fel szemöldököm hitetlenkedve. Ugyan azt hittem, legalább egyszer elárultam neki, mit érzek iránta, de még ha nem is, tudnia kellett volna. Hisz senkivel nem törődtem annyit, mint vele, senki kedvéért nem szakítottam félbe elfoglaltságaimat.
- Mert nem hittem, hogy gond lenne, nem éreztem iránta semmit, még csak nem is kedveltem túlzottan. Ugyan már, miért nem volt elég neked, hogy törődtem veled? – kérdezem kissé dühösen. Értem én, hogy nem szép dolog megcsalni valakit, de ha az egész nem jelent semmit, akkor nem akkora tragédia. Nem igaz? Vagy talán mégis? Nem vagyok jó az ilyen dolgokban, sose voltam, nekem nem való a hosszú távú kapcsolat, a szerelem. És mégis, vele tényleg komolyan gondoltam, vele tényleg el tudtam képzelni az életem, mellette tényleg elégedett voltam. Pont ezek miatt dühít annyira, hogy lelépett, hol feladta, hogy feladott. És pont ezek miatt nem fogom hagyni, hogy csak így véget érjen az, ami kettőnk között volt, nem, ami kettőnk között van. Így, jelen időben. Mert ott van, tudom, hogy ott. Látom a szemében, a mozdulataiban, az arcán, és az is rengeteget számít, hogy nem volt senki, akivel összejött volna, mióta szakítottunk.
Nem mondok semmi arra, hogy inkább lesz egyedül, mert nem értek vele egyet, és meg mert már eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy így legyen. Újra elérem, hogy megbízzon bennem, de tudom, ehhez olyanná kell válnom, aki érdemes erre. Nem lesz könnyű, sőt, borzasztó nehéz lesz, de azt hiszem, nem, tudom, hogy megéri.
- Ha nem ugrálnál ennyit.. – kezdem sóhajtva, mikor mocorgásának hála kihullik kezéből az infúzió, de inkább nem fejezem be a mondatot, csupán odalépek hozzá, és lehajolva kezébe csúsztatom a tűt. Pontosabban csúsztatnám, de olyasmit csinál, mi nem csak a mozdulatot állítja meg, de a szívem is néhány pillanatra.
Borzasztóan meglep a csók, hisz nem olyan rég még azt bizonygatta, neki a nők tetszenek, engem pedig különben is a háta közepére kíván, vagy még oda se. Az elképedés persze nem elég indok arra, hogy ne használjam ki az ölembe hullott lehetőséget.
Egyik tenyerem arcára simítom, másik kezem pedig a takaró, majd felsője alá kíváncsiskodik be, miközben, természetesen, viszonzom a csókot. Hosszúra nyújtom az érintést, nem húzódok el, míg levegővel bírjuk. Agyamra lassan, de biztosan telepedik a vörös köd, és kezdem teljesen elveszteni épp eszem.
Már combját simogatom, mikor végre leesik, hol vagyunk. Ezen gondolat pedig épp elég ahhoz, hogy lehiggadjak, és nem túl lelkesen ugyan, de elhúzódjak tőle. Előtte azonban újabb csókot nyomok ajkaira.
- Ezért járna nekem egy magyarázat, nem gondolod? - vonom fel szemöldököm, roppant jól szórakozva vörösödésén, mire meg is van az oka.
- De ne aggódj, ezt mindenképp folytatjuk majd. - ígérem, végignyalva ajkaimon. Eddig is alig bírtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak rá, de ezzel az előbbivel lényegében megadta az engedélyt, mit, nyilvánvalóan, nem fogok csak úgy veszni hagyni.

To Shayne

'Te vagy a békém, te vagy a tragédiám, te vagy a pengém és egyben az artériám, eltakarom, de nekem is fáj a hiány'

Kicsit megnyugszom, amiért nem látom rajta a szándékot, hogy a dokimmal belerondítson a dolgokba. Mert tudom, hogy Eros eléggé jóképű, de akkor is jobban örülnék, ha távol tartanák magukat egymástól, még mielőtt egy ágyban kötnének ki. Noha mind a ketten piszkosul vezér egyéniségeknek tűnnek, így nem tudom, melyikük lenne felül.. de miért is gondolkodom én ezen?! Nem válaszolok neki, csak megrázom a fejem.
- Nem tudom. De veled kapcsolatban nem egy dologra nem találok már választ - Vonok vállat. Ilyen volt az, hogy " miért tenné" tökre a kapcsolatunkat? A válasz: nem tudom, fogalmam sincs, talán nem volt neki elég ennyi... mármint, hogy én.
- Ész nélkül mondogatni és egyetlen egyszer kimondani nem ugyanaz, Shayne! Nem tartod furcsának, hogy ennyi ideig járunk, és ha valaki megkérdezi, mondtad-e nekem, hogy szeretsz, az a válasz, hogy nem? Én... tudtam, hogy szeretsz, és kimutattad. De szívesen hallottam volna. Bár így visszanézve hazugságnak vettem volna mindahányszor kimondtad - Talán jobban is tette, hogy megtartotta magának azt az egy kis szót, mert megrontotta volna számomra, mikor előtte senkitől se hallottam. Illetve még mindig nem hallottam senkitől, szerelmi értelemben. Egy rohadt szeretlek nélkül fogom feldobni a talpam... állati.
A reakcióra, esküszöm, eltátoma számat. Néhány másodpercig értetlenül meredek dühös kifejezésére majd elnevetem magam, nem bírom ki, ez az egész annyira abszurd!!!
- Vágyat, kielégülést éreztél vele. Ne legyél nevetséges, Shayne... - Ezt nem hiszem el, hoyg tényleg ennyire nem érti az egészet. Megnyalom kiszáradt ajkaim, majd mély levegőt veszek. Jól van. Akkor csináljuk ezt.
- Képzelj el egy férfit. Tökéletes mindene. Izmos, kockahasú, ha már meglátod szűkké válik a nadrágod. Óriási férfiassága van, igazi birtoklós fajta. Az ágyban van... felettem, bennem, engem szorít maga alá és tesz magáévá, míg te máshol vagy, dolgozol, vagy csak vacsorázol, mi ott vagyunk egymásbafonódva. - Én el tudom képzelni, és biztos vagyok benne, hogy ő is, valamelyik kis részem még a falnak csapódó ágyat is hallja, ami mozog alattunk a lökések ütemére, a sóhajokat, nyögéseket...
- Ez után pedig hazamegyek hozzád, átölellek és megcsókollak, egy ágyban alszom veled és hozzádsimulok, úgy, ahogy nem rég hozzá is. - Mocskos dolog. Méltatlan és gusztustalan.
- Mit éreznél ezzel kapcsolatban? A te elméleted szerint ez nem gond, mivel törődök veled, és az csak vágy volt meg kielégülés. Még most sem érzed ezt a dolgot... problémának? Főleg úgy, hogy újra és újra megtörténik - Érdekel, hogy így már leesik-e neki, vagy még így sem. Ha nem, teljesen reménytelen tényleg, és felesleges ezt csinálni, vagy akár beszélni is erről, mert belőle hiányzik a féltékenység, vagy az akarat.
- Ezek után te úgy éreznéd, hogy kellesz neked igazán? Hogy nem vagy pótolható? Hogy fontos vagy annak, aki nem olyan régen valaki más alatt nyögött és vonaglott, mikor veled kellett volna lennie, melletted? - Minden erőmmel próbálom rádöbbenteni, mennyire fontos is a szex két ember közt.
Sajnos, talán a lefestett kép miatt is, eléggé rossz az önkotrollom, és mikor kellően küzel kerül, elkapom egy csókra. Érzem rajta a döbbenetet, és már húzódnék el, mikor keze az arcomra simul, a másik pedig illetlen helyre, de nem érdekel, mert így az enyém is zöldlámpát kap. Az egyik a hajába túr, a másik rögtön szintén besiklik a felsője alá, végigntánt a finom, forró bőrön, vágyat érzek, forrót, fullasztót, de próbálok jófiú lenni. Ám mikor keze már a combomon jár igazából valami kéjvágyó éjjelipillangónak érzem magam, mert automatikusan nyitom széjjelebb lábaimat, hogy több helye legyen, és csípőm kicsit megemelem, míg ajkai közé sóhajtok. Ő tér előbb magához, pedig kezem éppen ágyékánál járt. Eleresztem. Engem fed a takaró, de őt semmi, így leginkább egy gyors menet utáni dokinak tűnik nekem, széttúrt hajjal, zilált felsővel. Durva, de nem szégyellem, amit tettem, újra megtenném. Pontosan azért, ami a magyarázatom.
- Tartoztál a búcsúcsókommal. - Nézek komolyan a szemébe, hogy tudja, nem poénkodok, ez járt nekem... és mégvalami.
- Na meg egy utolsó éjszakával - Sóhajtok fel, de itt a vége, a békülős szexet már most kiverheti a fejéből.
- Remélem, majd besúvasztod a napirendedbe, én itt leszek. Minden sztorinak kell egy normális lezárás - Mosolygok rá gunyorosan, a miénknek ez lesz, és akkor már rendes vége lesz, olyan, ami után az ember becsukja a könyvet és felrakja a polcra.
- De te úgy nézel most ki, mintha már megcsináltuk volna - Kuncogok szórakozottan ajkamba harapva, és jelentősségteljesen az ágyékára nézek, előre nyúlva végighúzom rajta ujjaim hegyét, majd elhúzom kezem, és megkeresem a csövet, felé nyújtom, hogy visszarakhassa belém. A csövet.

karakterinformáció Hozzászólások száma : 10

To Michaël

Meg se fordul a fejemben az, hogy tönkretegyem a kapcsolatát a pszichológusával, egészen addig, míg ez a kapcsolat nem több annál, mint gondolom. De amint megtudom, hogy az a senkiházi hozzáért Micha-hoz, nos akkor olyan tapasztalatban lesz része a jó doktornak, amit nem felejt el egykönnyen.
- Ennyire kiismerhetetlen lennék? – emelem meg szemöldököm kérdőn. Szerintem azért nem ilyen rossz a helyzet, és ha valaki akar, azért érti mit, miért csinálok. Ettől persze nem tagadom, nincs egyszerű dolga annak, aki ilyesmire törekszik.
- Nem, miért tartanám? Kimondani bárki tudja! Attól még, mert nem rágtam a szádba, mit érzek, nem volt kevésbé valódi. – morgom, bár már inkább vagyok sértett, mint dühös. Kezdem úgy érezni magam, mint egy kölyök, aki duzzogással akarja visszaszerezni a csokiját, mit rossz viselkedése miatt vettek el tőle. De hát nem tehetek róla. Azt állítja sose szerettem. Mégis mi mást lehetne erre mondani?
- És? Az nem jelent semmit! – szerintem legalábbis. Mert hát nem őt ölelem magamhoz, nem vele megyek randizni, nem vele élek. Magyarázatát, nagy nehezen ugyan, de képes vagyok közbeszólás nélkül végighallgatni, arcomon, és egyre emelkedő szemöldökömön viszont láthatja, nem igazán tetszik az elképzelés.
- Ez, és az nem ugyanaz. – dörmögöm, bár már közel se olyan nagy meggyőződéssel, mint korábban. Oké, így azért nagyjából értem, mit gondol, habár szerintem van különbség aközött, hogy én fektetek meg valakit, vagy őt fektetik meg. Ezt viszont már inkább nem osztom meg vele, nem akarom még szélesebbre ásni a szakadékot, mi köztünk van, s mi már így is épp elég hatalmas.
- Rendben, felfogtam, oké? Ne fokozd. – szólalok meg végül. Nem akarom ezt hallani, az istenit, bele se akarok gondolni abba, hogy más érinti, mert menten felforr az agyvizem. Még szerencse, hogy idő közben annyit kapálózik, amennyit az infúzió nem bír ki, én pedig, jó orvos lévén, megyek is segíteni neki. Legalább ez eltereli kicsit a figyelmem erről az egészről. Legalábbis ezt hittem én kis naiv, míg Micha be nem bizonyította, tud ő meglepetéseket okozni, na meg azt is könnyedén eléri, hogy gondolataim ismét olyan irányba kalandozzanak, hogy mi mindent lehetne csinálni ezen a nem túl széles, de azért használható kórházi ágyon.
Gondolkozás nélkül viszonzom csókját, szenvedélyesen, követelőzőn, és kezem is útnak indul az ismerős, szeretett testen. Végül, szerencsére, mielőtt még valami igen kellemeset, de nagyon meggondolatlant tennék, a gondolat, hogy mégiscsak orvos vagyok, aki ráadásul épp dolgozik, felülkerekedik vágyaimon.
- Utolsó. – ismétlem kissé kábán még, de még így is nagyon zavar, amint mond. Mégse mondok rá semmit inkább. S hogy miért nem? Nos, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, ez közel se az utolsó éjszakánk lesz. Nem-nem, akár akarja, akár nem, újra elérem, hogy belém szeressen. Ami, ez most már egész biztos, nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy azt először gondoltam.
- Közel se ez lesz a kapcsolatunk lezárása. – jegyzem meg azért, ugyanolyan mosollyal, mint az övé, miközben megtámaszkodok az ágyon, feje mellett, és előre dőlök. Nem hajolok le teljesen, ajkaitól néhány centire megállok, és elmosolyodok. – Hamarosan te rá fogsz jönni. – súgom, aztán már fel is állok, olyan gyorsan, mintha a korábbi meg se történt volna.
- És ez vajon kinek a hibája? Ha jól rémlik, te kezdted. – vonom fel szemöldököm, megjátszott bosszankodással. Valójában persze nagyszerűen szórakozok, jobban is, mint hinné.
- Szeretnél te is így kinézni? – kapom el kezét, mivel épp ágyékom piszkálja, és ajkaimhoz húzva csókot lehelek tenyerébe, majd közelebb hajolok hozzá, és ezúttal a korábbi aprócska távolságot se hagyom meg. Kezem ismét a takaró alá siklik, határozottan lefelé haladva, míg el nem éri Micha férfiasságát.
Elégedetten elvigyorodok, mikor megtalálom, amit keresek, és nem is vagyok rest alaposan rámarkolni.
- Nos, ha már úgyis nőt akarsz, kérj bátran segítséget az egyik nővérkétől. – morgom, továbbra is lelkesen mozgatva ujjaimat azon a bizonyos testrészen.
- Melyik cukrászdában dolgozol? – kérdezem hirtelen, és el is húzódok tőle, majd, mintha egyáltalán semmi különös nem történt volna, egyetlen határozott, profi mozdulattal visszahelyezem kezébe a tűt.

karakterinformáció