Szokás szerint hatalmas dossziékat és füzetek tucatjait hurcibáltam magammal, miközben próbáltam kiigazodni az iskola térképén. Igaz, lassacskán egy fél éve idejárok, de amilyen kis szerencsétlen vagyok még mindig eltévedek. És ha a sok jegyzet még nem lett volna elég, a vállamon még négy táska fityeget: egy a kamerának, egy az állványnak, egy a laptopnak és egy természetesen minden másnak. Imádtam én egyetemre járni, de ezt a cipekedést nem nekem találták ki, főleg ha el is várták tőlem hogy tíz perc alatt jussak el A pontból B-be mindenféle baleset és bénázás nélkül. A dékán még biztos nem találkozott hozzám hasonlatos jelenséggel, azért feltételezi hogy mindenki az ügyesség és a gyorsaság minta szobra... Vagy csak én vagyok ilyen eszméletlenül szerencsétlen, amit ugye nem lehet kihagyni a számításból!!
Művészet történet... Mégis hol leszel? Hármas előadó... És én hol a francban vagyok?! Jaj, nem hiszem el, pedig egy hete olyan simán megtaláltam! Ez az istenverte vizsgaidőszak teljesen megkavar. Azt sem tudom hol áll a fejem, ráadásul a hajam is rakoncátlankodik, laza fonatban pihen a vállamon. Kikandikáló tincsek birizgálják az arcomat és tökéletesen hallom hogy kinevetnek. A kis piszkok, jussak csak haza, majd adok én nekik a hajlakkal... Most komolyan a hajamat fenyegetem? Azt hiszem ideje lenne elmennem a gyengélkedőbe, ez kezd viccesből zavaróvá válni.
Azért mindent egybe vetve nem néztem ki rosszul, csak egy kicsit zilált voltam a fáradtságtól és a kapkodástól. A kényelmes farmer és fehér top tökéletesen állt, a fekete kardigán is makulátlan volt és finom öblítő illatot árasztott. Az arcomon természetes hatású smink és a kedvenc fekete keretes szemüveg volt, hogy mindent tisztán lássak miközben orra esek a saját lábamban. Mert képes voltam rá... Komolyan! Akár a semmiben is olyan gyönyörűen tudtam felbukni hogy egy tökéletes tripla axel után kecses fenékre érkezés után mindenki tapsolva osztogatta a tíz pontot.
És fesd az ördögöt a falra! Nem vettem észre hogy valaki kiloccsantotta a folyosóra a kávét és naná hogy én vagyok a balek aki elcsúszik benne. Sima talpú balerina cipőm tökéletes siklást biztosított az eséshez amit a fenekemmel tompítottam. Halkan sikkantva kötöttem ki a földön, a folyosót a papirkáim hóesése festette fehérre.
-Nagyszerű! - motyogtam reményt vesztetten, miközben éreztem hogy lazán beleestem a kávétócsába. Újabb csodálatos nap a paradicsomban!

______________________________________________________

Ha idén nem zakkanok meg, akkor soha. Az elmúlt két hétben komolyan fontolóra vettem, hogy félévkor halasztást kérek az egyik szakomból. Komolyan ott tartok, hogy hiába készültem nyáron is, és gyűjtöttem össze mindent pl. a szakdolgozataimhoz, nem fogom bírni. Egyszerűen sok. Sok, mert nem jut időm azokra a dolgokra, amiket szívesen csinálnék. Ami talán meglepő módon már nem a tanulás... Azt sem tudom mikor találkoztam utoljára normálisan So Ra-val. Most is egyetem, könyvtár, folyosón könyv olvasás. Éjjel-nappal napi 25 órában tanulok, készülök, tökéletesnek kell lennie mindennek. A világon nincs annyi BB krém meg alapozó, ami eltüntetné a karikákat a szemem alól. De még próbálkozom. Ha kicsit halványabb, már az is valami.
Életemben először nem vasaltam ki rendesen az ingemet, mert felesleges időpazarlásnak tűnt, amit a nem létező alvás időmből vonnék el. Na, nem félreérteni, kivasaltam, csak nem olyan precízen, mint korábban. Egyszerű fekete ing, a hangulatomat tükrözve, hozzá hasonló színű farmernadrág és cipő. Bárki azt hinné gyászolok, pedig ez teljesen normális. Kontaktlencsével már nem is szenvedek. Lehetetlennek tűnik. A szemüveg, meg nem irritálja a szemem, nem veszik el - csak amikor elfelejtem, hogy az orromon van - és még sorolhatnám. Megfésülködtem, de ezzel sem szenvedtem órákig, egyébként is teljesen felesleges, amikor tanulás közben a fejem támasztva fél perc alatt összekuszálom, amit korábban beállítottam. Azt hiszem, az ismerőseim többsége nem ismer rám. Vagy legalábbis nagyon meglepődik, ha mostanában lát. Ami engem illet, a többségüket észre sem veszem. Automatikusan köszönök vissza, fel sem pillantva az éppen aktuális könyvemből.
Azon kapom magam, hogy valószínűleg elaludtam olvasás közben, és ez súlyosnak látszik. Felállok az asztaltól, bár nem igazán tudom hol vagyok... Egy biztos, a kávé automata nincs messze, nekem pedig szükségem van egy jó erős feketére. Vagy kettőre. Hogy ma hányat ittam eddig, azt nem tudom. Nem is igazán számít. Nem érzem a hatást, kell az újabb adag.
Tehát irány a kávéautomata. Zombiként mint mostanában szokásom. Vagy ahogy szokásom lenne... Mert a levegőben falevélként keringő papírosok még nekem is feltűnnek. Ha másért nem azért mert az egyik a mellkasomnak "ütközik". Pislogok párat, aztán meglátom a lányt a földön, akihez nyilván tartozik, és pislogok még párat. Csodás, már káprázik a szemem! Agyamra ment a tanulás. Ez már biztos. Mégis kicsúszik a számon a egy halk, csodálkozva kérdő "Hell?"
S mivel az álomkép nem tűnik, sőt még beszél is, felemelem a földről a leesett papírt, és összeszedek még párat, miközben közelebb megyek a lányhoz.
- Te... - megrázom a fejem. Nem lehet ő! képzelem - ...khm... jól vagy?
Kérdezem végül, de még mindig nem hiszek a szememnek. Visszajött, és nem hívott fel? Hogy képzeli? Ki fogok akadni! Ki fogok akadni! De igazság szerint még ahhoz is fáradt vagyok, hogy leszidjam érte, így csak a kezemet nyújtom, hogy felhúzzam a földről. Közben meg nem bírom levenni róla a szemem, és a pislogást sem bírom abbahagyni.

Nem nagy szám, de lesz ez még jobb, vagy nem...

Nem is tudom miért lepődök meg még mindig önön szerencsétlenségemen. Úgy vonzom ezeket a helyzeteket mint a mágnes. Mintha a sors sehogy sem akarná hogy szürke kisegérként tengessem a napjaimat totálisan elvegyülve a tömegben, mindenféle feltűnés nélkül. Nekem mindig fel kell borulnom, neki kell mennem valakinek, mert nem is élet az életem szerencsétlenkedés nélkül. Jobb lenne beszereznem egy nagy műanyag burkot... Vagy élhetnék bunkerben, akkor nem jelentenék veszélyt senkire nézve. A Jóisten bosszúként szabadított rá biztos az emberiségre.
Nagyot sóhajtva és jókat bosszankodva magamban kezdtem felszedegetni magam mellől a papírjaimat. Jelen helyzetben tökéletesen megfeleltem itt a földön, felesleges lett volna feltápászkodnom még. Nagy pakolásom közepette, valaki hitetlenkedve a becenevemen szólított. Meglepetten kaptam fel a fejem az ismeretlen hangra és egy totális idegen srác nézett rám úgy mintha szellemet látott volna. Zavartan pirulva igazítottam meg az orromon csücsülő szemöveget, miközben erősen próbáltam kutatni az emlékeimben hogy honnan ismerhetem a srácot.
-Öh, tessék? - kérdeztem végül meglepett nagy szemekkel rá. Látom hogy felszedett már pár papírt, majd közelebb érve hozzám majd felsegített a földről.
-Köszönöm jól vagyok - mosolyogtam rá zavartan - Öhm, bocsánat de ismerjük egymást? Az előbb a nevemen szólítottál, de öh... sajnálom de sehogy sem emlékszem rád... - sajnálkozva pironkodtam.
.

Azon gondolkozom, hogy nem álmodom-e a mai napot. Elvégre sokkal hihetőbb, hogy elaludtam a könyvem felett, és azt álmodom, hogy felkeltem kávét inni, miközben belebotlok egy régi ismerősbe. Ez a leges-leghihetőbb magyarázat. Mégis amikor a kezem nyújtom, hogy felsegítsem, teljesen valóságosnak tűnik, az apró keze az enyémbe. A hangja is tisztán cseng. Valami mégis más - mondom, hogy álmodom. Beszél, én meg pislogok. Nem emlékszik rám? Amnéziás, vagy mi fene? Na ez tényleg egy fura álom. Most szeretnék felébredni. A kérdésére viszont illene válaszolni, és nem túl feltűnőnek lenni.
- Lényegtelen. Felejtsd el. Úgyis csak álmodom - közlöm vele is a tényeket, és már megyek is tovább a kávé automata felé. Igen, ez ennek az álomnak a legjobb lezárása. Viszont a kezemben, még mindig ott vannak a papírjai, és ahogy ez tudatosul, le is pillantok rájuk. Az egyiken tökéletesen el tudom olvasni a rajta álló nevet. Heily Austen - höh... még nevet is változtat álmomban... Hitetlenkedve csóválom a fejem, aztán megfordulok, hogy visszaadhassam a papírokat. Ha álmodnék, akkor nyilván már nem lenne sehol, vagy most ébrednék fel, hogy megkíméljem magam egy kínos pillanattól, de mivel nálam van az iratainak egy része, nem mehetett még el. Lepillantok újra a lapra, még mindig ugyanaz a név áll rajta. Kell pár másodperc, hogy úgy döntsek, mégsem álmodom. Nyelek egyet, és felé nyújtom a lapokat.
- Ne haragudj, összetévesztettelek valakivel -semleges hangon szólalok meg. Ezzel részemről a dolog lezárva, s ha elveszi a lapokat, akkor épp csak hozzáfűzöm - További szép napot, és vigyázz a kilöttyent kávékkal.
Hogy miért érzem ezt szükségesnek nem tudom. Talán mert az általam ismert Hell is keveredett néha furcsa helyzetekbe, s neki valami hasonlót mondtam volna. Ezek után azonban tényleg az tűnik a leghelyesebb megoldásnak, ha magára hagyom, és szépen megveszem a kávémat. A két kávémat. Mert erre, inni kell.  

Nem nagy szám, de lesz ez még jobb, vagy nem.

Az ajkamat rágva, picit feszülten várom a válaszát. Az őrületbe kerget, hogy nem tudom kicsoda, pedig ő a nevemen szólított. Kicsit türelmetlenül toporogtam a papírjaimat erősen a mellemre szorítva. Igaz, sietnem kellett volna órára de ez a "rejtély" sokkal érdekesebbnek tűnt mint egy másfél órás művészettöri előadás.
- Lényegtelen. Felejtsd el. Úgyis csak álmodom - közli velem, mintha mi sem lenne természetesebb, én pedig hatalmas meghökkent szemekkel óvatosan vizsgálgatom az arcát. Álmodik? Ez valami rossz gólya vicc, vagy mi? Esetleg valami nem százas benne.
- Álmodsz? Micsoda? - kérdezem halkan, teljesen elsápadva - Öööö, ezt nem igazán értem...
De meg sem várja hogy válaszoljak, mintha zombi lenne vonszolja magát a közeli autómata felé, Én, mint akit leforráztak álltam a folyosó közepén kővédermedve. Arcom mint egy ötévesé aki megtudta hogy nincs Mikulás, teljességgel értetlen. Lassan fordítom fejemet a fiú után, majd tanácstalanul túrok a hajamba, nem igazán tudom mit tegyek, annyira váratlan és mérhetetlenül furcsa ez a helyzet. Pedig, még látom hogy a kezébe maradt pár lap a jegyzetemből amire ugyebár nekem szükségem lesz a jövőbe. Még sem tudok utána kiálltani, vagy utána iramodni, annyira le vagyok sokkolva ettől a képtelen helyzetről. Lehet totális agymosást végeznek itt a diákokon? Bakker, lehet az egyetem valami szupertitkos CIA agymosó üzem... Ugyan, Hell, ezt te sem gondolhatod komolyan.
Látom, hogy háttal nekem megcsóválja a fejét, majd visszafordul. Én úgy nézek rá, mint aki szellemet lát, idegesen rágcsálom az ajkaimat és tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra. Egyszerűen mintha megállt volna a lemez, az idő nem pereg tovább. Nekem, ez túl sok...
Aztán újra felém indul, összevonom a szemöldökömet amikor átnyújtja a papírjaimat, majd bizonytalanul remegő kezekkel lassan veszem el tőle. Mi van, ha valami közveszélyes őrült?!
- Ne haragudj, összetévesztettelek valakivel! További szép napot, és vigyázz a kilöttyent kávékkal.
- Ööööö... Köszönöm - nyögöm ki végül, majd a papírjaimra merevedve nézem ahogy újra elindul az automata felé. Szájtátva, hitetlenkedve bámulok utána. Ennyi? Semmi magyarázat? Na azt már nem ilyen könnyen nem ússza meg, ezért az igen kínos és felettébb furcsa szituációért két nyavalyás mondatnál azért többet érdemlek. Meg, hogy őszintén megvalljam, még így ismeretlenül is aggódtam érte, nem éppen úgy nézett ki mint akivel minden rendben van. És itt most nem a mentális képességeire gondoltam, bár kétség sem fér hozzá, hogy ezután az "álmodok" történet után megkérdőjelezhetem.
Mint akibe villámcsapott iramidtam utána, picit szuszogva csatlakoztam hozzá.
- Várj meg, kérlek! - mondom neki, majd a kávé automatánál megállva, nekidőlök a gép oldalának és úgy nézek fel rá - Ne haragudj a kíváncsiságomért, de mégis, mi volt ez az egész? Jól vagy?
.

Furcsa ez az álom, és nem értem, hogy miért nem ébredtem még fel. Ez a tény, egyre elkeserítőbb és valóság szagúbb. Főleg mert tisztán hallom a hangját, az egyéb zajokat. Nincs szó semmiféle álomszerűségről, leszámítva, hogy Hell áll előttem, aki nem tudja, hogy ki vagyok. Abszurdum. Egy olyan helyzet, amit nem tudok, nem tudnék jól kezelni. Nem is teszem. Egyszerűen - még mindig bízva ebben a képtelen elképzelésben - közlöm vele, hogy álmodom, hátha ez segít és eltűnik, majd tovább megyek.
Azonban sem ő, sem a jegyzetei nem tűnnek el, és ahogy lepillantok a lapokra, kezd értelme lenni a dolgoknak. Más név, első évfolyam... A hangja is furcsa volt, de még mindig hihetetlen, hogy valakik ennyire hasonlítsanak, ráadásul, még a nevük is majdnem ugyanaz.
Visszafordulok, visszaadom a lapjait, közben meg bocsánatot kérek, mégis csak így illik. Na meg... kap egy jó tanácsot. Még sem néz ki jól, kávéfolttal a nadrágján. Innentől kezdve pedig, semmi sem tarthat vissza a kávémtól. A kávémtól, amiből kettő lesz, mert egy ilyen sokkra kell két kávé.
A rémálmoknak itt kéne véget érnie, de nem. Utánam jön, a kávéautomatának dől, és faggat. Én meg csak nagyra nyílt szemekkel pislogok rá, hogy miért nem akar leszállni rólam. Meg mi az, hogy jól vagyok-e? Jól lennék, de ő itt kerget, pedig már épp lezártam magamban a dolgot.
Iszom egy kortyot a kávémból mielőtt válaszolnék. Talán az segít, hogy nyugodtabban tudjak gondolkodni. Meg válaszolni. Mert egyébként lehet nem lennék vele kellően emberi. Igaz, nem is tervezek hosszan cseverészni, de lehet megérdemel egy magyarázatot. Lehet... de nem vagyok benne biztos. Nagyot sóhajtok, és én is az automatának dőlök, úgy válaszolok.
- Igen jól vagyok. És már mondtam. Összetévesztettelek valakivel - megvonom a vállam, aztán iszom a kávémból. Legszívesebben itt hagynám, de mivel az előbb sem vette a lapot, hogy vége a beszélgetésnek, gondolom most sem tenné, így egyszerűen maradok, és figyelem. Vajon mennyi idő, míg feldolgozza, amit mondtam, és felteszi a következő kérdést? Meg tudom közben inni a kávémat?

Nem nagy szám, de lesz ez még jobb, vagy nem.

Szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy utána mentem de jelen pillanatban nem igazán zavartattam magam miatta. Nagyobb volt a kíváncsiságom a zavaromnál és segített leküzdeni a szégyenlősségemet. Igaz, elpirulva, de nekidőltem a kávéautomatának és úgy vártam hogy valami hosszabb magyarázattal szolgáljon a helyzetre. Meg aztán, még meg sem tudtam köszönni hogy segített felkaparni a földről.
- Igen jól vagyok. És már mondtam. Összetévesztettelek valakivel - válaszolta, miután belekortyolt a kávéjába. Ettől az aprócska mozdulattól megkondultak a koffein csengők a fejemben és ellenállhatatlan vágyat éreztem egy fekete löttyre. Mélyen magamba szívtam az automatás kávé felém szárnyaló illatát, miközben a fenekemen éreztem a még nedves foltot. Zsebemből előhalásztam némi aprót miután a srác ellépett a géptől és én is vettem magamnak. Miközben készült a kávém, fél kézzel nekitámaszkodtam a gépnek és felpillantottam rá.
- Hát nem úgy tűnt... Inkább mintha szellemet láttál volna - jegyeztem meg szórakozottan, majd miután az automata zúgása leállt elvettem én is a kávémat és belekortyoltam. Elégedetten sóhajtottam fel, amikor az ital melege átjárt és az ismerős aroma is megörvendeztette az ízlelő bimbóimat.
- Plusz még ez a csak álmodom megjegyzés is, ad némi okot az aggodalomra - folytatom óvatosan - Mármint... Érted... Vizsgaidőszaki megbomlás?
.

A felismerés villámcsapásként ér. Nem is értem miért nem esett le előbb, hogy valószínűleg egy ismerősére hasonlítok. Persze, ehhez az isteni szikrához kellett a magyarázata is, amitől csak még hülyébben érzem magam. Szerencsére ekkor a gép sípolása figyelmeztet hogy kész van a kávém, szóval miközben lehajolok az arcomba hulló szőke fürtök leplezik a pipacsvörösre pirult arcomat és azt a pár némán eltátogott szitokszót amivel olyan kedvesen illettem magam. Tényleg szarul indul ez a reggel és még én aggódom és piszkálom őt hogy szét van csúszva. Nevetséges vagyok, de ezt már régen tudom, szóval nem kéne újdonságnak lennie.
- Oh értem, hát... öhm .- nem is tudom erre mit kéne válaszolnom - Értem...?. - mondom végül tétován és inkább kérdésnek hangzik mint kijelentésnek. Még jobban elpirulok és bután rázom a fejemet miközben tekintetemet a műanyag pohárban gőzőlgő löttyre szegezem, majd mit sem törődve a maljósan gomolygó füstre hatalmasat húzok belőle kínomban.
Ennek az ostoba lépésnek azonnal megvan a következménye, amikor a kávé körülbelül szénné égeti a nyelvem és köhécselve nyelem le a gyilkos kortyot. Gratulálok Heily!
Kicsit még köhécselek, próbálok feltűnés mentesen hideg levegőt szívni a számba, majd belém hasít a felismerés hogy még be sem mutatkoztam.
Az ajkamat rágcsálva szorongatom tovább a poharat az automatának dőlve. Kínosan érzem magam, nem értem miért kellett szegénnyel ennyire erősködnöm, mert így csak magamat hoztam kínosabbnál kínosabb helyzetbe. Aztán beszól, és végleg összemorzsolja a maradék önbecsülésemet is..
- Hát... ez igazán kedves tőled. - motyogom sértetten - Én nem voltam veled goromba. - teszem még hozzá, mert nem tudom megállni hogy ne tegyem szóvá a dolgot. Bármennyire szerencsétlen vagyok, nem tettem semmi olyat amivel ezt kiérdemeltem.
- Öhm... Én is és te is! Sok szerencsét a vizsgákhoz, szia! - köszönök el én is, aztán csak állok ott leforrázva, aztán eszembe jut valami és csak azért is utána kiabálok!
- Öhm, amúgy Heily vagyok! Heily Austen....
Aztán ennyi. Végül eltűnik a szemem elől, elfogyasztom a kávémat, beledobom az üres poharat a kukába és már ott sem vagyok. Rengeteg dolgom van még..
.