A folyosón sétálok ráérősen, vissza a szobámba. Egyszerű, dekoltált pólót viselek és shortot, na meg papucsot, mert idebent az a divat.
A kezemben egy bögre jeges kávé, a hajam pedig lazán felgumizva kusza kontyba. Épp most ért véget az "órám" a pszichológusommal és a kávéval jutalmazom magam, amiért megint képesek voltunk másfél órán keresztül elviselni egymást anélkül, hogy elküldtük volna a másikat melegebb éghajlatra.
Értem én, hogy nem vagyok egyszerű eset, de ő meg egy begyöpösödött vénlány, aki aztán baromira sokat tudhat a problémámról... Szakmailag még talán, ezt elismerem, de nehogy azt merje mondani nekem, hogy pontosan átérzi, milyen is most nekem, mikor egyáltalán nem vagyok népszerűtlen - amilyennek be próbál állítani - a suliban és az őskor óta azért rengeteget változott a világ is.
Uff.
Az órára sandítok, mikor feltűnik, hogy csomó ember tart az osztály kijárata felé. Nemsokára lejár a látogatási idő mára lassan, de biztosan, arra fel ez a vonulás.

Fejvesztve rohantam a klinikára, a megadott címre. Azonnal látni akartam, és megbizonyosodni arról, hogy megmarad - mert azt tudtam, hogy nincs jól. Nagyon nincs jól, és ez részben az én hibám. Mentségemre csak annyi szólhat, hogy soha nem gondoltam volna, hogy néhány viccnek ilyen hatása lehet...

Most nem rohanok. Ráérősen sétálok be az osztályra, és név szerint üdvözlöm közben a mellettem elhaladó nővéreket, akik mosolyogva köszöntenek. Megszokták már a jelenlétemet, csak egy bumburnyák van közöttük, aki elém toppan, és közli, hogy hamarosan vége a látogatási időnek. Lemondóan legyintek - magamban - és udvariasan, de határozottan közlöm vele, hogy a nem sokára az még odébb van, és ha megengedi, pontosan az idő rövidsége miatt nem pazarolnék el több időt másra, és a barátnőmmel lennék inkább. Persze a burkolt menjazanyádba hatásos, még akkor is, ha ez a nő túl tirpák is ahhoz, hogy értse, amiről beszéltem, így tovább megyek Bridge felé, akit szerencsére nem messze, a folyosószakaszon meg is pillantok felém közeledni.
Vigyor kúszik a képemre, amióta bekerült, azóta csak a rendeséssefítőkészpasidvagyok maszkomat láthatja, amibe természetes módon keveredik a bűnbánat is. A lépéseimet megnyújtva sétálok hozzá, hogy azonnal az ajkaihoz hajoljak a csókomért.
-Hol hagyta a járókeretét, anyóka?- Kérdezem, és az ujjhegyemmel megsimítom az orrhegyét, majd elé tartom a virágcsokrot, amit hoztam neki - megint. Szép sárga rózsák, amiket ha elvesz, akkor átkarolom, és hozzá igazítva a lépéseimet indulok el vele, köröket cirógatva a karjára.
-Hogy vagyunk ma, gyönyörűség?- Kérdezem továbbra is vigyorogva, remélem, nem veszi zokon a hangnemet és hangsúlyt, meg a kisebbítő többes számot, inkább csak a jeleként annak, hogy aggódom érte. Még egy megjegyzés is eszembe jut, amit olyan mélyre temetek magamba, mintha meg se született volna, lévén az alakjáról poénkodnék, de azt örök életre tabuvá tettem a magam számára, és az is marad, még akkor is, ha 200 kg-ra fog hízni egyszer. Csak dicsérni fogom.

A fogyatkozó tömegben kiszúrok valakit közeledni. Arcomra mosolyt csal a felismerés, mikor látom, hogy Gabe az illető. Bár őszinte arcomon a görbület, kissé fanyarkás íz is keveredik bele, hiszen látom a srácon, mennyire bántja az egész helyzet. Én nem ezt akartam elérni. Én csak…
A csókot viszonozva hessentem el fejemből a gondolatokat, hogy fintort vágjak a kérdésére és fejcsóválva, kissé nevetősen tekintsek a virágokra.
- Lassan boltot nyithatnék, ha minden második nap beállítasz egyel! – bújok ölelésébe, miután átvettem a csokrot tőle. Fejemet a vállára hajtom kissé, a kérdése hallatán pedig felciccenek.
- Miss Blackwood-dal nem igazán értünk egyet továbbra sem, szóval kénytelen leszel megszöktetni innét, azt hiszem. – Szélesedik ki a mosolyom, ahogy a szobám felé haladunk. Akárcsak ő, úgy én is kerülöm, hogy előtte a történtek miértjéről nyíltan beszéljek. Hiszen látom, érzem, hogy mennyire bántja az egész. Miért döfnék még egy kést belé? Így is azt hiszem, elég nagyot kapott tőlem. Anyáéknak sem említettem a dolgot – minek idegeskednének feleslegesen? Még emlékszem, mennyire átkozták a srácot, mikor a Veronicás alakítását véghezvitte… nem hiányzik, hogy most is eltiltsák tőlem vagy hasonló! Azt nem élném túl.

Boltot nyithatna? Nagyon helyes! Nyisson boltot, ha neki úgy tetszik, nem bánom.
-Te lennél a legszebb virágárus lány.- Súgom a fülébe, egy csókot hintve az arcára, miközben átkarolva sétálok vele a kórterem felé, ahol ő van. Aztán valami nagyon érdekeset, izgalmasat mond.
-Ez egy... nagyon is jó ötlet!- Kapva kapok a szavain, és amint beérünk, szembefordulok vele. Egyre izgatottabb vagyok a tervet illetően.
-Öltözz gyorsan, elmegyünk egyet kószálni!- Rákacsintok, és ha hallgat rám, akkor kisétálok a teremből, de ahogy ismerem, inkább értetlenkedni fog, és kérdezni.
-Elviszlek valahová... és megígérem, hogy vigyázok rád, jó? Szerintem elég jól vagy ahhoz, hogy egy kis időre kisétálj innen. Szóval öltözz gyorsan, kicsempészlek. Észre se fogják venni!- Vigyorogva nézek rá, remélem, hogy vevő az ötletemre, és tényleg hagyja, hogy kivigyem innen egyet sétálni, szórakozni, nem is tudom... de el akarom vinni valahová. Valami jó helyre. Út közben kitalálom.

- Jajj, Gabe… - Korholom a bókra, jót kuncogva a felett, hogy felcsaphatnék virágárusnak és még jól is állna szerinte. Csókja mosolyt csal a képemre. Amikor kap a poénból elejtett mondaton, „bajt” neszelek.
- Egészen pontosan mi is a jó ötlet? – sandítok felé, bár igencsak költői a kérdésem, hiszen nagy valószínűséggel a megléptetésre gondol. Mi másra! Nevetősen kerekedik el tekintetem a kérésére.
- Neeem, én… ez nem jó ötlet Gabe, kétlem, hogy a portás csak úgy kiengedne, az udvar a szomszéd diliosztály miatt pedig be van kamerázva! – Igen, értetlenkedem, de ki ne tenné, aki kellően földhöz ragadt és realista egy ilyen helyzetben?! Na ugye.
Tekintetem az övét fürkészi, ajkamon a kaland édes ígéretétől finom mosoly ül, miközben hevesen verdes a szívem, hiszen látom a szemeiben: halálosan komolyan gondolja, amit mond.
Megadó sóhajjal ereszkednek meg vállaim a beálló, szemezős csendben.
- Oké, legyen. De akkor most sipirc! - hajolok egy elbocsátó csókra felé, s ha távozik, úgy kapkodom, mint valami elsőbálozó.
Sietve rángatom fel a farmert, a topot és a könnyed anyagú, ejtett vállú felsőt magamra, majd egy telefont és kistáskát veszek magamhoz. Még a tükörben a hajamat is megigazítom gyorsan, mielőtt kilépnék a folyosóra, csendesen húzva be magam után az ajtót, bujkáló mosollyal tekintve Gabe-re.

Akadékoskodik, de nem sokáig. Biztos a helyes vigyorom, ami meggyőzi. Szélesedik vigyorom, amikor közli, hogy benne van, és megcsókolom, próbálom a rövidke érintésbe belesűríteni az ígéretét a tervemnek, hogy izgatott legyen.
Kisétálok, és várom, hogy elkészüljön. Kilép, mosolyogva, és meg kell vallanom, még az én szívem is hevesebben kezd verni, nyilván az adrenalin miatt. Odalépve hozzá átkarolom a vállát, és elindulok vele, majd a folyosó egy szakaszánál, egy sarkon, ami mögött a nővérpult van, megtorpanok. Nincs kedvem az undok nővérrel beszélni, de mindent a szent cél érdekében.
-Elterelem a figyelmét, te pedig sunnyogj le a lifttel. Az előcsarnokban találkozunk!- Rákacsintok, megcsókolom, majd odalépek a nyanyához. Ránézek komolyan, majd tanácstalanság álarcát öltöm.
-Bridge szeretne narancslét, de a hűtőjében nem találom. Azt mondja, kint volt a polcon, lehet, hogy a másik hűtőbe tették valahol a folyosón... megmutatná, hol van az?- Kérem kedvességet erőltetve magamra, a nő meg nagy sóhajjal, undok képpel indul el, mert látja szerintem, hogy hiába küldene el... biztos jól megfizetik Sandersék. Elindulunk a folyosón, én pedig hátraintek Bridgenek, hogy rohanjon gyorsan, de hátranézni nem merek, csinálja-e, mert ez a nőstényboszorkány tuti, mindent észrevenne.
Odasétálunk a hűtőhöz, kinyitjuk az ajtót, keresni kezdjük a nem létező narancslét, és persze nem találjuk. Próbálom hamar lerázni, de ez a "kedves" nő nagyon alapos, ami azt illeti, vagy öt percig keresi.
-Hagyja csak, majd elszaladok a büfébe, vagy a boltba, láttam itt egyet a közelben.- Mondom, és gyorsan lelépek, nehogy közben Bridge meggondolja magát.
Gyorsan leérek, viszonylag, és ha ott van a lány, akkor odalépek hozzá, és ismét átkarolom, majd a fülébe súgom.
-Hajtsd le a fejed, nehogy feltűnj a kamerákon.- Elindulok vele kifelé, a motoromhoz, ami persze elég jó egy járgány. Az ilyenekre adok, lévén imádok motorozni. Hamar átvágunk a kerten, és közben nevetgélünk is, az izgalom teszi, majd odalépek a motorhoz, és odaadom neki az egyik sisakot. Amikor a fejére teszi, beállítom a szíjat, és becsatolom, aztán felteszem én is, felszállok rá, megtartom, hogy ő is fel tudjon ülni.
-Kapaszkodj erősen!- Mondom, majd indítok is rögtön, és kihajtok a kapun. A visszapillantóban mintha a nővért látnám, vajon Bridge után jött?

Minden a terv szerint halad és ez egy kicsit meg is lep. Nem szokott nekem ekkora mázlim lenni az életben. Hja, hogy egy profival vagyok, aki igája alá hajtotta Fortunát? Bocs.
Ahogy átkarol, elmosolyodom és kiengedett hajamat kissé arcom elé fésülöm kuncogva, nem mulasztva el megjegyezni nevetős hangon, hogy "Olyan őrült vagy, remélem tudod..." - És ezzel együtt belé karolva, fejemet lehajtva lépdelek ki az épületből minden gond nélkül. Anyámék, a gondozók és a pszichiáterem egy emberként sikoltana fel, ha látnák mindezt.
A motorja láttán valahogy megnyugszom. Őrültség tudom, hogy egy ilyen veszélyesnek titulált látvány hoz megnyugvást, de nekem ez a járgány annyira összeforrt már Gabe személyével... Mennyi helyre eljutottunk már vele, mennyi közös élmény köt hozzá mindkettőnket. Sajnálnám, ha megválna tőle, még ha nem is mutatom ezt ki. Helyette elvigyorodva pattanok fel mögé és húzódok közelebb, karjaimmal átölelve derekát, tenyereimmel mellkasára simítva fel, miközben a hátához simul testem.
Nem szólok, így is eléggé árulkodó lehet a hevesen dobogó szívem... Nem riadt az, valami kellemes, várakozással teli ritmust ver nyugtalanul, miközben nyakunkba vesszük az országutat.

// Bocsánat az átvezető, nyomi reagért, de azért remélem egynek elmegy. O.O //

A hangjára, a szavaira kezdek el gondolkozni. ahogy azt mondja, örült vagyok... talán igaza van. Talán tényleg megőrültem, amiért átvertem, majd pár év múlva a hiánya visszakergetett, még úgy is, hogy barátnőm volt, és maga alá gyűrt ágyban, párnák közt, és... talán megőrültem azért is, hogy visszakapjam, és most talán, még mindig csupán feltételes módban, én vagyok a világ legnagyobb mázlistája.
Karom a válláról a gondolataim hatására lesiklik a testén, és megmarkolom azt a formás fenekét. Tetszik. Nem kell másmilyen, csak ha ő akar másmilyet. Lehetne kicsit több fognivaló rajta, az tény, de remélem, átmegy az üzenet: nem, nem az, hogy szeretném levetkőztetni és végigcsókolni, hanem az, hogy... ő kell nekem, úgy, ahogy van.
Sisak rá, sisak rám, majd átvetem a lábam, mögém ül, és már indítok is. Ahogy átkarol, érezni, hogy "kisebb", mint volt. Mármint még így is, hogy már valamennyit sikerült magára kapnia ezen a helyen. Azt hiszem, komolyan el kell vele erről beszélgetnem, pedig hát én, és a komolyság?! De muszáj, az érdekében.
Kihajtok, és akkor már látom, a nővér tényleg őrjöngve rohan utánunk. Kezemmel a visszapillantó felé intek, hogy Bridge is észrevegye, ha még nem tűnt volna fel neki, majd röhögve húzom meg a gázt és hajtok el vele messze innen.
Elég hosszú az út, de szeretünk motorozni, szerencsére. Nem tudom, mit kezdenék egy lánnyal, aki nem szeret velem száguldani... szerintem nem tudnánk kijönni. De szerencsére ilyesminek még az árnyéka se vetül rám - ránk.
Faljuk a kilómétereket, időnként gyorsabban, időnként lassabban, és én közben szépen összerakom a fejemben, amit mondani akarok neki, miközben érzem, hogy azokon a pontokon, ahol hozzám ér, mintha forróbb lenne a testem. Főleg a mellkasomon. Elég fura.
Viszonylag hamar elérjük az úticélt: a tengerpartra viszem. Nincs más extra, amit most kitaláltam, szeretjük a tengerpartot, lévén az hozott össze minket újra félig - amikor utána ugrottam, talán akkor törhetett meg benne az elhatározás, hogy amilyen messze csak tud, eltaszít. Öreg tengerpart, adósod vagyok!
Egy magasabb részen állítom le a motort, ahol több más jármű is van: biciklik, autók, aztán majd innen lesétálunk. Leveszem a sisakomat, ilyen hosszú csend után fura megint megszólalni, de azért nem vagyok zavarban, meg nem is agyalok sokat, mit mondhatnék, annál jobban összeszoktunk már.
-Venni fogok neked egy motoros ruhát. Akkor messzebbre is el tudunk menni anélkül, hogy megfagynál hátul.- Közlöm, mert nálam ez ilyen rohadt egyszerűen megy. Van mit a tejbe aprítani, ahogy Sanderséknek is, nem is ezért gürizik a Hallgatóiban, és azt is remélem, hogy nem ellenkezik, ahogy lepattan mögülem, és odaáll mellém, összehúzom a szemeimet, és végigmérem elismerően, majd kivágom a (szerintem) adu ászt.
-Feketét... úúúú, feketét!- Bólogatok magamnak, ahogy elképzelem fekete bőr motoros szerkóban, tuti, hogy már ennyiből levágta, mennyire vágyom már rá. Amióta újra összejöttünk, még nem voltunk együtt... mindig ezermillió dolga volt alelnökként, meg vizsgázott, aztán a betegség. De gyorsan leállítom a gondolatmenetemet, egyrészt, hogy ne vegye már észre olyan egyértelműen, mennyire vágyom rá, még a végén félreértené, és azt hinné, csak azt akarom; másrészt, hogy nehogy délen olyan folyamatok induljanak el, amiktől aztán elég kellemetlen lenne egy darabig még... létezni.
Leszállok a motorról, elteszem a sisakokat a csomagtartóba, majd lezárom, és megfogom a kezét. Ahogy a szél fúj a víztömeg felől, kicsit pirosabb már most az arca, élettel telibb, és... olyan gyönyörű, mint egy szirén. Orwell közlegény önként jelentkezik eltévedni a hajójával a szirén énekére - de szigorúan csak hozzá! Szabad kezemmel az arcán simítok végig, de nem mondok semmit, csak elindulok vele lefelé a partra.
-Na hát ez a meglepetés... nem nagy kunszt.-

Kissé értetlenül tekintek a visszapillantó felé, mikor a srác arra bök kezével, de nem kell magyarázatot fűznie a dologhoz: a látvány magáért beszél. Fú, mit fogok én ezért holnap kapni a dokiktól meg anyáéktól is. De nem bánom...
A kilométerek csak úgy szaladnak, miközben kismajom módjára kapaszkodom, a lehetetlennél is közelebb húzódva hozzá. Hiányzott már ez. A sebesség, az, ahogy szinte egyszerre lüktet a vér az ereinkben és úgy általában a közelsége. Hiába látogat amilyen gyakran csak tud, az mégis más. Állandóan jönnek-mennek az emberek, ránk néznek a nővérek. Sosem vagyunk igazán úgy, mint most: csak mi ketten.
Rutinos mozdulattal szállok le és csatolom ki a sisakom, hogy levegyem azt, míg ő is a sajátjából kiszabadul, s közben nagyot szívok a hűvös, sós levegőből, amit a tenger sodor felénk. Mindez nevetésbe torkollik szavai hallatán.
- Feketét, hogyne! Mi vagyok én, macskanő? - Nevetek, de szavaim ellenére nincs ellenkezés bennem. Ha szeretne "meglepni" ilyesmivel, tegye. Aztán majd agyalhatok rajta, mivel is fogom viszonozni...
Elmosolyodom az érintésére szerényen, s az a bujkáló kis mosoly nem szűnik meg akkor sem, mikor kéz a kézben bandukolunk lefelé a vízhez, a kavicsos-homokos partra.
- Dehogynem az! Gabe én... - szusszanva nyelek egy aprót, ahogy elpillantok róla a víz felé, mikor leérünk a partra. Vállaim megereszkednek, ajkaim meg-megremegnek.
- Én úgy sajnálom az egészet. - Gördültek le az első könnycseppek arcomon, ahogy felé fordultam szepegve. - Annyira hülye voltam. - Remegnek meg vállaim, s ezzel együtt tenyereim felcsúsznak a tarkójához, hogy közelebb lépve hozzá, magamhoz öleljem, majd két legördülő könnycsepp között csókot hintsek ajkaira, nem sietve azt el.

Felröhögök a szavaira, de nem minden fűtöttség nélkül... sőt. Sőőőőt!
-Ó, igen! De csak engem karmolászhatsz... Én vagyok Batman!- Súgom titkosan, szuperhősösen, aztán tovább röhögve szállok le a mociról, hogy lesétáljunk a partra. Közben annyit mondok neki, hogy ez volt a meglepetés, és nem nagy cucc, erre meg... sírni kezd. Most mi van?! Első blikkre nem értem, de aztán a pár mondatból megértem, és megállva át is karolom mindkét kezemmel a vállait, hogy magamhoz húzzam, és a csókját is habozás nélkül viszonzom, próbálva ezzel megnyugtatni, meg azzal, hogy simogatom a hátát. Sokáig nem is engedem el, akkor se, amikor már elhúzódna, mert jól esik az ajkai érintése, és mert tudom, hogy ez szinte a legnyilvánvalóbb jelzése, mennyire kell nekem. Amikor pedig elengedem az ajkait, akkor is csak annyira, hogy egyébként a mellkasomhoz húzva tartsam, és játszadozom a hajával.
-Tudom, Bridge... hidd el, én is nagyon sajnálom.- Az izmaim, a kezeim megfeszülnek körülötte, egyik kezemmel az álla alá nyúlok, hogy a szemébe nézhessek.
-Úgyhogy készülj fel rá, hogy nem cicózunk az evéssel... ha nem fogsz normálisan enni, akkor én... én... elválok!- Közlöm elvigyorodva, nálam természetes, hogy humorral akarom megoldani a szorult, kellemetlen helyzeteket, mint amilyen ez is. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, de azt akarom, hogy igen is vegye komolyan, hogy nem fogom hagyni éhezni. Hogy kicsinálja magát. Végigsimítok a hátán lefelé, majd felfelé, aztán elengedem, hogy az arcát két oldalról megfogva tartsam. Kicsit hátrabillentem, hogy megcsókoljam megint, de aztán se engedem el.
-Szóval ismételd utánam: Megígérem, hogy mindent meg fogok enni, amit jónak látsz, és nem fogom kínozni magam... ésaz ágyadban egy szajha leszek!- Rákacsintok vigyorogva, próbálom továbbra is megnevettetni. Régi, öreg én... megszokhatta. Mellesleg meg tényleg el bírnám viselni az ágyamban... egye-b*ssza, nem kell szajhaként viselkednie, lássa jó szívemet.

Jó vele hülyéskedni, jó lenne sűrűbben, de az utóbbi időben nem sok közös viccelődés jutott nekünk. De azért még működik a humorerőm, és meg tudom nevettetni, még sírásból is! Na ki a király?!
-Tortába?- kérdezem reménykedő fejet vágva, ismét humorizálva, mert abban még több kalória van, az más kérdés, hogy amúgy meg egészségtelen a többsége. Persze lehet készíteni, de én nem vagyok szakács, csak utánanéztem pár dolognak az egészséges táplálkozásról... ja, miatta.
Elégedett vagyok, ismétli a szavaimat, de aztán megváltoztatja, és leszólja a sajtos popcornomat, pedig az isteni finom! Csajok, meg az ő finnyájuk, hát fogja be az orrát, az íze jó! De ahogy folytatja, más se stimmel a mondatba, amitől ő menekülni kezd, én meg igazából csak lassan engedem el, nem gyorsan, mert nem akarom, hogy elvágódjon, de amúgy nem olyan sok hozzáfűznivalóm van.
-Hümm... végül is úgy is egy ágyban leszünk!- röhögöm el magam ismét, aztán utána iramodok, hogy elkapjam, és végre tényleg sétáljunk egyet. Bár nekem az is jó, ha kergethetem, amíg így kipirul tőle az arca, jó látni.
-Beköltözöm a koliba.- közlöm vele egyik pillanatról a másikra, mindenfajta bevezető nélkül, és őszintén szólva arra számítok, hogy erre a hírre majd nem előlem, hanem felém fog futni, és mondjuk a nyakamba ugrik. Vagy, őt ismerve, kérdésekkel bombáz... mindegy, csak örüljön neki!