Egy újabb nap az Egyetemen, zsúfolásig telt termekkel, unalmas előadásokkal és a halálukon lévő diákokkal. Csak azok bírják ki ép ésszel, akiknél van egy eltöltött aksival rendelkező laptop, okos telefon, esetleg más technikai kütyü. Ami engem illet, új csúcsot fogok felállítani a zöld malacok gyilkolászásában, de lehet, hogy csak szimplán aludni fogok egy keveset.
A ciki az az, hogy fogalmam sincs, hogy hol is lesz a következő órám, így találomra kiválasztok valaki szimpatikusat a tömegből és követni kezdem.  Szép hosszú vörös hajfonat, vékony derék, ízlésesen széles váll, cuki fenék. Olyan személy, akit bármikor követnék.
Az egyik legnagyobb előadóba megy be, az ajtón rápillantok az órarendre, egy bizonyos Washington, A. tartja majd az előadást. A kis vörös mögé ültem be valahova középtájon. Az előadóra szerencsére nem kellett sokat várni, pontosan érkezik.
- Ó a francba - morgok halkan, amint meglátom Washington, A.-t. Az apámat, a szeretőmet, a személyt, aki a legfontosabb nekem. Tehát ezért nem hívott fel! Nem kapta meg az üzenetemet, amit a régi munkahelyén hagytam neki. Lehet, hogy mégsem utál annyira, mint amennyire hittem, de majd... kiderül. Alaposan végig mérem, semmit sem változott, még mindig ugyan olyan kib.szottul tökéletes, mint amilyen négy évvel ezelőtt volt. Lecsúszok a székben, már majdhogy nem fekszem, igyekszem úgy helyezkedni, hogy semmiképpen se vehessen észre. Behunyom a szemeimet és élvezem, ahogy másfél órán keresztül beszél.
Az óra végeztével a tömeggel együtt megyek ki a teremből, majd a következő előadásommal mit sem törődve indulok megkeresni apu irodáját.
Húsz perc mászkálást követően, mikor már épp feladnám a keresést, megtalálom azt a csodás ajtót, amin a neve díszeleg. Gyorsan végignézek magamon, tornacipő, fekete koptatott nadrág, és egy olyan együtteses póló, amit senki sem ismer. A karomon lévő számtalan tetoválás jól látszik, és azt kívánom, bárcsak növeszthetnék rá még egy bőr réteget, csak hogy ne látszódjanak. Akkor már csak a hajammal és a piercingjeimmel kellene valamit kezdeni.
Veszek egy mély lélegzetet, bekopogok, majd benyitok, nem merek apura nézni, hanem először gondosan becsukom magam mögött az ajtót és csak utána fordulok felé.
- Apu... annyira hiányoztál!

Meghűl a vér az ereimben. Nem, ez valami átverés lehet, ez nem lehet az apukám. Nem lehet az a szenvedélyes szerető, akit megismertem, mert ha tényleg Ő lenne az, akinek hiszem nem így üdvözölne. Nem ezzel a fagyos hanggal, valamit bizonyára elrontottam, hiszen egészen biztos voltam, hogy hogyan fog lezajlani az, amikor újra találkozok vele. Számtalan forgatókönyv lezajlott már a fejemben az évek során, míg végül megálmodtam a tökéleteset, és biztos voltam benne, hogy az úgy is lesz. Nem pedig így! Mintha mérges lenne rám, jobban, mint amennyire megérdemlem. Elhagytam, és ez bizonyára rosszul esett neki, de most itt vagyok! Nem érdemlek meg egy kicsit barátságosabb hangszínt? Felkerestem elvégre, ez nem elég?
Parancsára reménykedni kezdek, és ráfordítom a kulcsot, bezárva magunkat az irodába, senki se fog zavarni. Talán innentől olyan lesz, mint ahogy elképzeltem, szavak nélkül egymásnak esünk, úgy, mint anno a szobámban tettük, több hét szünet után, csak most nincs itt anyu hogy ránk nyithasson. Nincs itt senki, csak Ő és én, és a parancsoló szavai. Nem, nem akarok leülni, hacsak nem az ölébe ülhetek. Annyira hiányzott! Legalább hagyná, hogy megöleljem, de próbálkozni sem merek a fagyos szavak után, inkább csak leülök a székre és várom a további utasításokat, amik meglepnek. Feljelentkezzek az órájára? Nem... nem tehe... de igen, akarom.
Belépek a rendszerbe a felhasználónevemmel és a jelszavammal, kikeresem a kurzust, rákattintok, hogy feljelentkezek, de hiba üzenetet ír ki. Tanácstalanul nézek fel apukám gyönyörű arcára.
- Nem enged… Elérte a max létszámot és… ekkor más órám van, nem tudnék bejárni. – Utálom ezt mondani, pedig én ott akarok lenni az óráin, az első sorból vágyakozó tekintettel hallgatnám minden egyes szavát, de nem lehet, az, hogy ma bent voltam… merő véletlenből történt.
-Talán majd.. jövőre

- Nem jelentkezhetek le róla, kötelező tárgy. - Ebből nem engedek, nem érdekel, hogy rég láttam, az sem, hogy ezt most parancsba adta nekem, akkor sem adhatom le azt a tantárgyat… Maximum megpróbálhatom átpakolni másik időpontra, de annak az esélye, hogy azokon van még hely egyenlő a nullával. A félév elkezdődött, a kurzusok telítődtek, én pedig szenvedhetek miatta, vagy járhatok a tanár nyakára könyörögni, hogy vegyen fel még arra az órára, az sem zavar, ha végig kell állnom majd. Be akarok járni apu óráira, gyilkos pillantásokat küldeni azok felé, akik elkezdenek róla susmorogni, hogy milyen jó is lenne eltölteni vele egy pásztorórát.
Újra belépek, feljelentkezek az órára, majd sikeresen átpakolok pár kurzust, hogy mindenre be tudjak járni, szerencsém volt, még mindenhol akadt egy két üres hely. Igaz, így az órarendem teljesen kaotikusra sikeredett, de majd csak lesz valahogy.
Még mindig közel van, azt vártam, hogy majd elhúzódik tőlem, vagy legalább felegyenesedik, de nem! Aljas gazfickó, mindig is az volt.
- Nem hívhattalak fel, hiszen mi van, ha anyu veszi fel a telefont? Nem akartam vele beszélni, még nem szabad, hogy megtudja, újra itt vagyok. Ki fog akadni, ha meglát. De kerestelek, voltam a háznál, láttalak vele. Boldognak tűntetek. - Nem kevés keserűség cseng ki a hangomból. Nem lehetek a saját anyukámra féltékeny, mégis rosszul esik, ha boldognak láthatom őket együtt. Szerelmesen egymáshoz bújva, halkan susmorogva. Régen legalább is ez volt, egyszer egyszer elkaptam őket így, és a szívem szakadt meg, de tudom, hogy soha se lehetett volna Apu igazán az enyém.
- Írtam neked egy levelet, hogy visszajöttem, adtam mg elérhetőséget is.. leadtam az előző munkahelyeden a portára, hogy adják oda neked. Nem mondták, hogy már nem dolgozol ott. - Mesélem neki, hogy ha amiatt haragszik, mert nem kerestem, akkor a haragja teljesen alaptalan, hisz kerestem őt. Első dolgaim között volt leadni azt a pár soros levelet.
Olyan átkozottul közel van! Meg akarom csókolni, de nem merem, el fog utasítani, kiküld az irodából nekem pedig a szívem törik majd össze. Bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, mit lehet, és mit nem, egyáltalán kellek e még neki, szeret egyáltalán? De nem bírok magammal, ha a száját nem is, de valahol muszáj hozzá érnem, felnyújtózok, és a nyakába csókolok, finom meleg, puha bőre van, pont olyan amilyenre emlékeztem, illatos és ellenállhatatlan.

- A mobilszámodat elveszítettem. Szó szerint a tengerbe veszett. - Bűntudatom volt egy darabig miatta, de aztán rájöttem, hogy az a telefon valóban a tenger mélyén lesz a legjobb helyen, számtalan olyan képpel és jegyzettel rajta, amit ha újra megnézek azonnal szaladtam volna haza hozzá. Még szerencse, hogy az akkori lány vagy srác, akit bolondítottam épp a képek között akart nézelődni a telefonomban, és… véletlenül kicsúszott a kezemből és a vízbe esett. Jah igen… Ez egy tengerjáró hajón volt.
-Láttál! Miért nem jöttél utánam? – Az én mentségem tiszta, nem akartam anyuval találkozni, de Ő miért nem jött utánam? Vagy miért nem keresett fel utána? Miért nem keresett?
- Igen, a stúdióba, és ezt nem tudhattam, nem sűrűn jártam bent a munkahelyeden, és nem is meséltél róla. Vagy ha igen akkor pedig nem erről. - Hogy ki hibája ez az egész talán nem kéne feszegetni, hisz tudom, hogy az én hibám. Én tehetek arról, hogy el kellett mennem, arról, hogy elérhetetlenné tettem magam, és arról is, hogy nem tájékozódtam arról, hogy mi is van vele mostanában. De hát nem szabadott, hogy tudjak róla!
Nagyon sok mindent megbántam, amit csináltam az elmúlt években, de azt valójában nem, hogy nem kerestem. Kellett ez a szünet, legalább is nekem nagy szükségem volt rá. Világot láttam, számtalan dolgot megtapasztaltam, amit itthon nem tudtam volna, vagy ha megteszem, akkor utána hatalmas bűntudatot érezem volna, mert nem akartam sohasem csalódást okozni apunak.
Hosszasan csókolgatnám a nyakát, harapdálnám, de nem lehet, nem tudom miként viszonyul ahhoz, aki vagyok… aki lettem.
Maga felé fordítja a széket, a hajamba túr, úgy helyezkedek, hogy közelebb lehessek hozzá, gyorsan végigsiklik rajta a tekintetem. Még mindig olyan nagy, mint volt. Magas és izmos, egy olyan test, amit régen ismerhettem, és most sem vágyok másra, csak arra, hogy újra felfedezhessem. De nem lehet… olyan sok mindent nem lehet most megtennem, amit régen meg lehetett.
- Rengeteg helyen voltam, rengeteg olyan dologban volt részem, amit nem akarok elfelejteni. Igaz van, ami hirtelen felindulásból került rám, vagy csak… nem voltam magamnál. Nem most… már egy bő éve. - Az utolsót halkan teszem hozzá, nem is terveztem elmondani, de ha már felhozta… később úgy is kiderülne, és csak még mérgesebb lenne rám.
- Már nem tetszem igaz? Így már más, mint régen volt. - Hatalmas kék szemeimmel ártatlanul, és szomorúan nézek az Ő szépséges kék lélektükreibe. A szemeim nem változtak, talán azokból rájön, hogy belül ég ugyan az vagyok, aki régen voltam.

Úgy mondja, mintha azért mentem volna el, mert el akartam volna menni, és ez nagyon rosszul esik. Pontosan tudja, hogy nem volt más választásom, ha maradok, akkor továbbra is folytattuk volna a kis viszonyunkat, és a rólunk készült videó meg fölment volna az internetre és ki tudja, hogy mik lettek volna annak a következményei. Talán teljesen tönkre ment volna az életünk.
- Elmentem, mert el kellett mennem. Ha jelentkezek, ha beszélek veled azonnal vissza jöttem volna! De nem jöhettem vissza. Ne csináld ezt velem! Nem azért mentem el, mert olyan, hú de sok kedvem volt hozzá! - szalad ki a számon ez a pár mondat a mini dühöngésének következtében. El fogok neki mondani mindent. Tudnia kell mindent, és talán akkor majd megutál, ha megtudja, hogy miket csináltam az évek során, megundorodik tőlem, és nem akar majd többet látni.
- Igen, börtönben voltam, de csak pár hónapot, nem volt vészes. Csempésztek be nekem cigit mások, és azzal tudtam kereskedni, dohányt adtam, és cserébe nem bántottak. Biztos volt fedél a fejem fölött és rendszeresen kaptam enni. Ritkán éltem olyan jól, mint abban a rövid időszakban. Nem akartalak felhívni, nem akartam, hogy gyere és megments, én kevertem magam olyan helyzetbe, nekem is kellett kiszenvednem magam onnan. Sikerült. Kijöttem, azóta tiszta vagyok, többé-kevésbé. Drog birtoklásért csuktak le. - Csukom be egy pillanatra a szemeimet, majd újra rá nézek. Ki fog borulni, tudom, hogy ki fog. Mikor ezeket csináltam még biztos voltam abban, hogy soha többé nem jövök ide vissza, és nem kell majd apu szemeibe néznem, és elmondanom ezt. Titkolózhattam volna is, de minek? Egy kicsit utána jár annak, hogy hol is voltam, és simán kideríti, hogy most már a kicsi fia büntetett előéletű.
- A tetoválások… mindegyiknek más jelentése van… kivéve párat, mert azoknak ugyan az. Gyenge pillanataimban csináltattam őket, amikor már nem bírtam tovább, és nagyon hiányoztál. - Megmutatja a kézfejét a Dragonfly írást – - Ez te vagy. Van egy ilyen a mellkasomon is. - Nem mondom el, hogy hogyan is néz ki az, nem kell tudnia, nem kell tudnia, hogy milyen elesett pillanatomban lehettem akkor, amikor azt csináltattam.
- A többi pedig… Egy-egy kis történetet mesélnek el, sem a hely sem az idő nem megfelelő arra, hogy elmondjak azokkal kapcsolatban mindent, már ha érdekel. - Sóhajtok fel.
- Számtalan helyen voltam az évek során, számtalan embert ismertem meg, és jó párral együtt is voltam. Próbáltalak elfelejteni, valahogy kiverni téged a fejemből, de nem ment, pedig hidd el, mindent kipróbáltam. Sokféle emberrel kezdtem, de senki sem volt olyan, mint te. Senki se érhetett fel hozzád. Hiányoztál. -

Az arcom ég, megnyalom a szám, fémes ízt érzek, a vér ízét amit nem lehet össze keverni semmi mással sem. Megütött, nem gyengén, nem is csak figyelmeztetően, hanem alaposan felképelt, talán megérdemlem, talán ez a büntetésem, azért amiért ilyen sokáig távol voltam, és az életmódomért, amit folytattam. Nem érdemeltem meg. Ennél sokkal jobb bánásmódot érdemlek! Ölelnie kéne, csókolnia, nem pedig bántania! Mégis milyen szeretet az ilyen? Egyszerű… semmilyen.
Mondandóját végighallgatva a szemeibe nézek, nem is hagyja, hogy másfelé nézzek, tekintetével fogva tart, elbűvöl, akármit kérdezhetne, őszintén felelnék neki, nem fogok a szemébe hazudni, sohase tenném. Másnak pofátlanul lehazudom a csillagokat is az égről, de neki képtelen vagyok bármi olyat mondani, ami csak egy kicsit is sántít. Miért teszi ezt velem? És ami fontosabb, mégis hogyan? Varázserővel bíró gyönyörű férfi az én drága apukám.
- Nem. Nem álltam le velük végleg. Egy-egy jointot még elszívok, esetleg party drogot veszek be, de durvább anyaghoz már a börtön óta nem nyúltam. - Vagy hisz nekem vagy nem, vagy kiakad, vagy nem, de ki fog akadni, pláne az előbbi hegyi beszéd után. Azt hittem, hogy mi nem ilyenek vagyunk, nem szokásos apa-fiú viszony van köztünk, nincsen szükségem hegyi beszédekre, arra, hogy megmondja, nem ilyen sorsot szánt nekem.
A tetoválásokról szívesebben beszélek már, neki legalább is, mindenki másnak a tetoválásaim tabu témának számítanak. Vannak, és? Senkinek semmi köze hozzá, hogy miért is „csúfítottam el” a testemet különféle mintákkal.
- Szabad szellemet és a vadságot jelképezi. Számomra ezt jelentetted te… - Nem akarom kifejteni neki. Nem akarom, hogy tudja, mennyire nyomorultul is éreztem magam akkor, amikor azokat a tetoválásokat csináltattam. Ha megtehetném, akkor visszafordítanám az időt, és amikor elutazok Őt is magammal vittem volna, mit sem törődve a következményekkel, azzal, hogy akkor anyu újra belekezd az önsanyargató dolgaiba, újra inni kezd, és talán soha sem állna meg.
Felránt, és összerezzenek. Nem tudom, mire számítsak, így az előzőek után bántásra számítok. Arra, hogy a gyomromba térdel, amiért összevarrattam magam, vagy még mindig a drogok miatt. De nem, nem bánt, vagyis gyakorlatilag igen, mert nem jutok levegőhöz, úgy szorít magához, de nem bánom, szorítson ki belőlem mindent, boldogan fogok meghalni a karjaiban. Végre a karjai közé simulhatok, széles mellkasához bújhatok, bőrömön érezhetem az ajkait. Annyira piszkosul hiányzott ez már! Miért nem jöttem vissza előbb? Hogy lehettem ennyire ostoba?
Kezeimet szorosan köré fonom, kihúzom az ingét a nadrágjából, és a felsője alá csúsztatom a kezeimet. Nem csinálok mást, nem kezdem el simogatni, nem csinálok semmit sem, csak annyira vágytam már arra, hogy újra érinthessem a bőrét! Nem holmi puccos boltokban vásárolt ruhát akarok magamhoz ölelni, hanem őt, csakis őt.
- Nem akartam haza jönni. Soha, pedig minden pillanatban haza vágytam hozzád. Nem megyek el többet, nem hagylak el, megígérem, ha megyek, viszlek magammal, nem érdekelnek a következmények. Nem akarok még egy ilyen évet, de még csak egy hetet sem. Ha nyomoztál utánam miért nem kerestél fel? Miért nem hívtál vagy látogattál meg? Vagy kaptál el hamarabb a folyosón? - Nem bírom ki, nem bírok magammal, túl sokáig vártam már… Felágaskodok és megcsókolom. Puha, finom, pont mint régen.
- Minden úgy lesz, mint régen?

- Épp azért csinálom, amit tesz velem. Az a pár óra fenomenális, utánozhatatlan. Nem olyan, mint a kemény drogok, nehezen álltam meg, hogy ne szokjak rájuk, de sikerült „tisztának” maradnom. Kell az a kis pörgés, amit a joint vagy a bogyók okoznak, nem mindig, de néha néha… nagyon jól tud esni, mikor összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és már semmim sincs, csak a bogyók. - Segít ellazulni egy buliban, elfelejteni azt, hogy miből is fogok holnap kaját venni, vagy hol fogok másnap aludni, mert sokszor egyik sem volt biztos, az a pénz, amit anyu átutalt nagyon hamar elfogyott, kellett munkát szereznem, pénz kellett valahogy…
- Egyiket sem tetted. Nem miattad hazudtam, nem miattad titkolóztam, és nem is nyomorítottál meg. Fogalmad sincs, hogy mit jelentett az az este, amikor beléptél először a ház ajtaján, ahogy azt sem hogy mit az amikor megcsókoltál. Tudod milyen életem volt előtted? Meséltem, egészen biztos vagyok benne, hogy tudod milyen körülmények voltak otthon az érkezésed előtt. Lehet, hogy anyu ködösíteni akart, de tőlem megtudhattad az igazat, hogy nem foglalkozott velem, napokra eltűnt, félt a szemembe nézni! - A hangom kelleténél hangosabb lesz, rögtön el is hallgatok, mert eszembe jut, hol vagyunk, eszembe jut, hogy ha hangos vagyok azt mások meghallhatják, elkezdenek kíváncsiskodni, megpróbálnak majd bejönni… azt pedig most egyáltalán nem akarom.
- Felszabadítottál az addigi rabszolga életemből. Azért mentem el, mert el kellett mennem, nem azért mert nem bírtam tovább. Ha maradok, akkor nem bírtam volna  a távolságot tőled, amit tartanunk kellett volna. Egy idő után meggondolatlanná váltam volna, és talán úgy csókollak meg a nappali közepén, hogy az összes ablak tárva nyitva van, anyu pedig a szomszédos szobában van, és bármikor átjöhet. Nem utasítottál volna el, tudom… mert a távolság nem csak engem, hanem téged is megőrjített volna. Emlékszel mi volt az érettségim előtt, mikor anyu nem hagyott magamra egy fél percre sem. Majd megőrültem már, hogy végre azzal lehessek, akit szeretek, hogy a karjaidba bújva menedéket keressek. - Hallgatok el végül, mert úgy érzem elég volt ebből, pontosan tudja, hogy mit érzek, nem kell elmagyaráznom neki azt, hogy mennyire szenvedtem nélküle, hogy ezért kellett a pia is és a drog is, hogy hátha azok segítenek majd felejteni. De nem ment és a bőrömre varrt minták pedig egyáltalán nem segítettek abban, hogy bármennyire is túljussak rajta. Mindig emlékeztettek rá, hiszen ez volt a céljuk.
Most viszont hozzá bújhatok, szorosan, kipréselve minden levegőt közülünk. Vastag erős karjai közé simulhatok, olyan régen volt már, hogy igazán boldognak érezhettem magam. Még az sem számít, hogy épp az előbb csattant a keze az arcomon, és a pofon helye még mindig ég, nem számít semmi sem, csak az, hogy végre itt van. Harapásra nyílik a szám, beengedve a nyelvét, ha eddig kételkedtem is abban, hogy még mindig úgy érez, mint régen, hát akkor most minden kételyem elszállt. Körmeim a hátába mélyednek, még közelebb akarom húzni, de nem lehet, akkor már magamba húznám, ahhoz pedig túl sok ruha van rajtunk, és… nem engedné. Nem itt és nem most, mégis nyüszögök mikor véget vet a csóknak. Nekem még nem volt elég.
- Ne mond ezt. Ne mondj olyat, ami nem igaz, mert sok minden vagy, de gyilkos nem, azt pedig nem fogom hagyni, hogy miattam azzá válj. Majd kitalálunk valamit, ha megint olyan helyzetbe kerülnénk, de most okosabban leszünk, kitalálunk valami rendszert, vagy szállodába megyünk, ahova senki sem jár. - Elhúzódok tőle. Ne mondjon olyat, ami nem igaz, mert tudom, nem lenne képes megölni senkit sem.  Ő nem olyan típus, vagy ha mégis akkor nagyon félre ismertem az évek során, vagy csak ennyire megváltozott volna, míg távol voltam?

Nem igaz. Egyszerűen nem lehet igaz, amit mond nekem, mégis hogy lehetne ez az egész rosszabb? Hisz minden egyes alkalommal, amikor valamilyen drogot veszek magamhoz az olyan csodás! Mikor elmúlik a hatása az tényleg nem a legkellemesebb, de egy idő után újra jól érzem magam. Nem kell egyre több és több, nem fogok átváltani a keményebb drogokra, már használtam olyat, annyira nem tetszett.
- Az árat én fizetem, nem pedig te, akkor miért zavar ez téged ennyire? Nem vagyok függő, legalábbis a drogra nem kaptam rá úgy, nincsenek elvonási tüneteim. A dohányzás nem zavar? Biztos érzed, hogy rendszeresen rá szoktam gyújtani... azért miért nem kapok beszédet?- Kíváncsiskodom, majd ajkaimon egy sunyi mosoly jelenik meg.
- Menjek hozzád? Majd te adsz nekem drogot? Kiszabod a napi adagomat és mehetek majd érte kuncsorogni? Hétvégén hogy találkozhatnánk? Nem akarok haza menni, nem akarok anyuval találkozni, akkor mi lesz? - Arcomat hozzá simítom az ujjaihoz, és máris nem tűnik olyan reménytelennek ez az egész. Ő majd kitalálja, hogy hogyan is oldjuk meg majd a dolgokat, vagy esetleg én, vagy együtt. Baromi jók vagyunk együtt, utálom, hogy nem lehetek igazán vele, hogy anyu mindig közénk fog állni, és a társadalom is mindig ferde szemmel fog ránk nézni.
Kérdésére a válasz egyszerű, nagyon is egyszerű, de egyelőre inkább csöndben maradok, várom, hogy folytassa, ráérek még válaszolni.
- Ha szükséged volt rám, miért nem szóltál? Miért engedted, hogy összepakoljam a dolgaimat, majd hagytad, hogy fölszálljak arra a francos repülőre. Megállíthattál volna. Ha mondtad volna, hogy maradjak, akkor maradok, és talán még mindig ugyan az a kicsi fiú volnék, akit szerettél. Nem lenne össze varrva a bőröm, nem lennének piercingjeim, és a hajam is ugyan olyan világosbarna lenne, mint volt. Nem tetszik az új külsőm, látom, hogy nem tetszik...- Szomorú vagyok és mérges, mert tönkre tettem magam, hiába mondja, hogy hiányoztam neki, már nem ugyan az a kicsi fiú vagyok, mint négy évvel ezelőtt.
- Az életünkbe azért léptél be, mert rágerjedtél anyura. Ő kellett neked, engem nem ismertél. Talán csak megtetszett neked hogy anyut meg kell menteni. - Lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy most megbántottam, de Ő kérdezte, én csak válaszoltam.
Valami megváltozik, a tekintete, és a szavai által, mintha egy idegen állna előttem, nem pedig az, akit abban a négy évben megismertem. Ő nem gyilkos, egyszerűen nem lehet az. Ő a jóság, a kedvesség, a példaképem. Ha választhatnék, hogy ha valaki tulajdonságaira kicserélhetném a sajátjaimat, akkor rá esne a választásom, hiszen Ő tökéletes... legalábbis az volt. De mi történhetett vele, amíg nem voltam itt? Mi változott?
- Nem lehetsz az, egyszerűen nem és kész. Te Alan vagy az apukám, akit mindennél jobban szeretek. Ennyire nem változhattál meg... - szinte könyörgő tekintettel nézek rá, azért fohászkodom, hogy mosolyodjon el, mondja azt nevetve, hogy buta vagyok, Ő csak viccelt, nem gondolta komolyan azt, amit mondott. Várok, de nem történik meg ez, és halálra rémülök. Mi lett veled drága szerelmem?
- Terveid? Milyen terveid? Mesélj nekem! - kérem, és bármit is fog mondani, csüngeni fogok minden egyes szaván. Annyira hiányzott! Hallani szeretném még kellemesen mély hangját, ha tehetném, ráparancsolnék, hogy beszéljen nekem még sokat, mert nem tudok betelni a hangjával.
- Egy albérletben lakok Frankkel és a barátnőjével... emlékszel Frankre... - Hogyne emlékezne, hisz miatta kellett elmennem.
- Eszek, de nem hiszem, hogy az neked a rendesen kategóriába esik. - kuncogok fel, hisz legfőképpen gyorsan elkészíthető ennivalókat veszek magamhoz. Következő kérdésére egy darabig elhallgatok, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit feleljek neki.
- Nem... nem hiszem, hogy elkaptam volna valamit... vagyis, nagyon remélem, hogy nem vagyok beteg... mindig védekeztem... csak hát vannak olyan éjszakák, amikre annyira nem emlékszem... vagyis teljesen kiestek...

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Te is voltál fiatal, pontosan tudod, hogy hétvégén vannak a legnagyobb bulik, olyanok, amiket nem lehet kihagyni. Ha nem saját anyagot viszek akkor veszek ott mástól, vagy esetleg kapok valakitől. Azt nem tudod befolyásolni, ha csak nem jössz velem minden egyes alkalommal. Nagyon örülnék, ha ott lennél, szeretném veled jól érezni magam, kikapcsolni, úgy, hogy a többiek is ott vannak, de nem gondolnak rólunk semmi rosszat, hanem csak elfogadják azt, hogy téged szeretlek… de ez ugye nem következhet be? - Minden álmom az, hogy szabadon járhassak vele, ne kelljen bujkálni, de muszáj, mivel Ő nem velem van, hanem anyuval. - Miért nem szakítottál azonnal anyuval? vagy az után miután megcsókoltál először? Nem tudtam volna neked ellenállni, már az első találkozásunkkor megtetszettél, csak nem mertem bevallani magamnak, hisz az, hogy én egy férfit szeressek… nem az  lehetetlen… De ha akkor hagyod ott anyut, akkor nem lett volna talán még semmi baja sem. Visszatért volna a korábbi életéhez, tovább rombolta volna magát, de kétlem, hogy annyira, hogy megölje magát. - Mérges vagyok rá, nagyon mérges vagyok hőn szeretett apukámra amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hozott minket. Ez az egész az Ő hibája, és nagyon remélem, hogy pocsékul érzi magát miatta, legalább annyira amennyire én szenvedtem miatta az évek alatt. Annyira szerettem volna vissza jönni hamarabb, de nem tehettem. Talán abban is reménykedtem, hogy mire vissza jövök addigra Ő elfelejt, hogy kiábrándul, talán keres helyettem mást, de nem, még mindig itt van, még mindig szeret, és én viszont szeretem.
Azt mondja beleőrült a hiányomba, legalább is közel volt hozzá. Akkor pontosan tudja, hogy én mit érezhettem.
- Kerestél helyettem mást? Más fiatal fiút, akit szerethetsz? - Kérdezem, és elfordítom a fejem, nem akarok ránézni, nem akarom igazából tudni a választ, csak akkor ha azt mondja, hogy nem volt senkije sem. Végül megrázom a fejem. - Erre inkább kérlek, ne válaszolj, nem akarom tudni, így is úgy is bűntudatom lenne, és még rosszabbul érezném magam. -
Óvatos leszek, ebben biztos vagyok, majd kerítek valakit aki… segít. Aki megakadályoz, hogy ne akarjak hetente többször is hozzá futni, és érezni, hogy valaki szeret. Neki ott van anyu, nekem is kell egy ilyen, kell valaki… aki vissza tart, még akkor is ha utálni fogok minden egyes pillanatot amit vele kell eltöltenem.
- Nem, nem találtam jobbat. Van külön szobám, jól elvagyok ott, főzök, mosok takarítok magamra, ha szükséges. Nem akarok anyuval találkozni, hát nem érted? Hányszor mondjam még, hogy nem akarok vele találkozni? Ne is mond meg neki azt, hogy itt vagyok, ne mondj neki semmit sem. Nem akarom, hogy tudja, hogy itt vagyok. Nem szeretem őt, tönkre tette az életemet! - Akarok ki, és mérgesen nézek apura. Hogy lehet ilyen? Hogy mondhatja azt, hogy költözzek haza anyuhoz?? Miért nem képes megérteni azt, hogy mit is akarok? Miért csinálja ezt velem?
- A farkam nagyon is meg van, akarod megnézni? - Vigyorodok el, és az övemhez nyúlok, hogy ha igenlő választ kapok, azonnal le tudjam venni magamról a nadrágot. - Mindig van nálam gumi, csak van amikor… úgy történtek a dolgok, hogy nem volt időnk arra, hogy használjuk is, vagy csak kiment a fejünkből. - Arra nem felelek, hogy most is csinálom e még ezt, vagy sem. Mert csinálom, egy bulinak mindig valaki ágyában van vége, ruhák nélkül, összegabalyodva egy másik emberrel, férfival vagy nővel, nekem aztán teljesen mindegy.
- Komolyan érdekel? Biztos tudni akarod? - Kérdezem, és nézek rá nagy átható boci szemekkel. Nem akarok róla beszélni, nem akarom, hogy tudja, hogy hány emberrel csaltam meg az évek során, de végül mégis beszélni kezdek.
- Vegyesen. Voltak nőim és pasijaim is, talán több volt a pasi, de sose számoltam meg őket pontosan. Sem az egy éjszakásokat, sem azokat, akikkel hosszabb ideig voltam együtt. De olyan… ötven körül mozoghat a számuk. Talán egy kicsit több, sőt… biztos. - Hisz… átbuliztam ezt a négy évet, az ezernégyszázhatvan nap… akkor biztos, hogy több mint ötven partnerem volt.

- Talán. Talán elfüveztem az agyam, és ezáltal már más vagyok, mint voltam, de az is lehet, hogy csak egészen egyszerűen felnőttem. Olyan dolgokat tapasztaltam meg az évek során amik megváltoztattak, talán ezért tűnik úgy, hogy nincs agyam. Talán nincs is, lehet elittam. - Vagy valaki kioperálta és a helyére káposztalét töltött, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, még a végén kapnék tőle még egy pofont, amihez most egyáltalán nincs kedvem, nem akarok több sebet, így is ciki lesz ha megkérdezik, hogy mégis ki vágott jól képen. Nem mondtatom azt, hogy a szerelmem… mert nekem állítólag nincs olyanom. Jah de… van, de ez most lényegtelen.
Kérdezek, majd nem kérek választ, talán jobb is így, mert ha válaszolna, talán a zárt ajtón keresztül akarnék menekülni, vagy az ablakon keresztül. Nincs szükségem arra, hogy a kalandjairól meséljen nekem.
- Nem csak anyu áll közénk, hanem te magad is, hisz mondtad, túl öreg vagy hozzám, és ez a felfogás már eleve akkora éket ver közénk, amit semmiképpen sem tudok eltávolítani. Hiába szeretlek, ha téged feszélyez a korkülönbség. - használom fel ellene, amit nem is olyan régen mondott. Nem csak anyu a hibás, és nem is csak Ő, de sajnos az a helyzet, hogy én is hibás vagyok, mert elmentem, és mert nem kértem tőle korábban azt, hogy legyen inkább csak velem, a többiekre meg hányjunk fittyet.
- Azért nem tartom számon a szeretőimet, mert el akarom felejteni őket. Kerestem bennük valamit, de nem találtam meg, innentől fogva már nem érdekelnek, és inkább elfelejteném azt, hogy bármiféle is közöm volt hozzájuk. Egyiket sem akartam felkeresni majd évekkel vagy csak hónapokkal később, hogy szerelmet valljak nekik, és közöljem, el akarom őket venni feleségül. - Legalább is ez a nőkre vonatkozik, de a férfi partnereim sem olyanok, akiket szívesen meglátogatnék újból. Egyik sem volt olyan, mint Ő… talán éppen azért, mert egyik sem az Ő korosztályából került ki. A legközelebb, aki áll hozzá az sem egy távoli szigeten volt meg, hanem bizony, ebben a városban, nem is olyan rég.
- Hawaiiról nem, de Honoluluról igen. De nem direkt, nem mondta, hogy Ő is itt tanul, véletlenül futottam itt össze a folyosón Juliettel.  Ő volt az utolsó barátnőm. Szeretett… szerettem. -Talán nem kéne elmondani ezt pont apunak, de hát Ő kérdezte, hazudni pedig nem fogok neki. Neki soha.
Mérges lesz rám, ebben biztos vagyok, és ezen az sem fog segíteni, hogy azt mondja, sajnálja.
- Megváltoztál, és én is. Talán már nem fogunk úgy kijönni egymással sohasem mint ahogy régen volt. - szólalok meg és a gyomrom egy pillanat alatt mazsola méretűre megy össze. Miért érzem úgy, hogy ez olyan, mintha éppen szakítani készülnék vele?
- Talán… a legjobb az lenne, ha én most elmennék, és majd… valamikor beszélünk. Mondjuk, felhívhatnál telefonon.

- Igen, nagyon szeretnék úgy tenni, mintha ez a négy év el se telt volna, szeretném ha minden úgy menne mint régen, minden akadálytalanul, és zavaró tényezőtől függetlenül menne köztünk, de ugye erre nincs lehetőség. - Túlságosan is ragaszkodik ahhoz a négy évhez, miért nem tudja csak olyan könnyedén elfelejteni azokat a hosszú napokat, heteket és hónapokat? Úgy csinál, mintha csak neki lett volna rossz, de nem, nem csak neki, nekem is nagyon rossz volt a nélküle töltött idő.
- Kiengeszteljelek? Mégis mivel? Halmozzalak el talán ajándékokkal? Szívesen még egyszer magamra tetováltatom a szitakötőt, vagy akár a nevedet is, ha úgy tetszik. - Ezen elgondolkodok egy pillanatig míg kék lélektükreibe nézek. A nevét mondjuk a hátamra, szép nagy betűkkel, vagy a csuklómra, esetleg a szívem fölé. Mindegyik hely tökéletes lenne, bár kétlem, hogy megengedné, de ha megengedi akkor megteszem.
- Lehetne közös tetoválásunk! Neked is és nekem is egy ugyan olyan. - Dobom fel a labdát, már csak le kell rá csapnia, és akár azonnal mehetnénk közös mintát varrattatni, nem kifejezetten érdekel az, hogy órám lesz, vagy az, hogy neki esetleg egy újabb előadást kell majd hamarosan tartania.
- Miért foglalkozol vele? Az nem rosszabb, mint amikor már nyugdíjas pasasok szednek fel tizenhat éves lánykákat, vagy éppen fiúkat? Annyira nem is vészes ez a tizenhat év. - Utálom ezt a korkülönbséget. Miért nem tud egy kicsit fiatalabb lenni, és én miért nem lehetek egy kicsit öregebb? Hiába mondja azt, hogy ne öregedjek meg, érte megtenném, akár most azonnal, örömmel vállalnám a ráncokat meg az ősz hajat is ha kell. Csak had lehessek vele.
A nyaka köré fonom a karjaimat, és hozzá simulok, bár hamarosan magához szorít, de nem szólok, nem vagyok nyafogós, kibírom, és valamilyen szinten meg is érdemlem… talán.
- Nem szakíthatok vele. Egyszer már megtettem, minden szó nélkül az éjszaka közepén léptem le. Nem csinálhatom meg ezt vele még egyszer. - Magyarán egy gyáva féreg voltam, de vállalom, hisz akkor nem egy újabb szigetre mentem, hanem haza jöttem… hozzá.
Szemeibe nézek, elhúzódnék, de nem megy, képtelen vagyok rá, valahogy magához láncolt, elbűvölt teljesen.
- Szeretlek, és a tied vagyok, de nem lehet ezt megcsinálni. Nem találkozhatunk minden nap, az emberek beszélnek, még az ócska motelek recepciósai is beszélnek, ki tudja, lehet, valahonnan ismer téged és elkezd pletykálni, vagy az lesz túl feltűnő, hogy minden nap ide járkálok, és ahogy látom az irodát nem egyedül birtoklod, nem dobhatod ki a másikat csak úgy minden szó nélkül ha csak megjelenek. Előtte pedig nem ölelhetlek meg, semmit se csinálhatok előtte. -

Hatalmasra nyílnak szemeim a meglepettségtől. Az előbb még szidta a tetoválásokat, majdhogy nem utált értük, most meg már Ő is akar egyet? Mégis mi a szösz történt? Lehet csak elkalandozott a figyelmem, és az alatt az idő alatt valaki kicserélte őt.
- Valami nonfiguratív minta esetleg, vagy… lehetne egy dátum! Mondjuk a mai napé, vagy az amikor először megcsókoltál, vagy beléptél a ház ajtaján. Esetleg születési dátum. - Bármit is választ, én már tudom hova fogom az enyémet varratni. A csuklómra, hogy mindig szem előtt legyen. Még jobban, hisz az egyik kézfejemen már ott díszeleg a Dragonfly felirat. Ő mindig velem van, mindig amikor csak meglátom apu jut eszembe róla. Az egyik kedvenc tetoválásom.
- Mit fog szólni anyu, ha meglátja rajtad a tetoválást? Ki fog akadni. - aggodalmaskodok egy sort, hisz valakinek azt is kell. Lehet, hogy általában (na jó mindig) én vagyok az akire figyelni kell, hogy ne csináljon ostobaságot, most mégis én vetem fel ezt.
- Ne! Ott ne… kérlek. - Húzom el a szája elől az alkaromat, mielőtt rácsókolhatna a Batman jelre. Az nem Ő, az nem is élmény, amit a négy év alatt szereztem, hanem apu. Az igazi, az én hősöm.
Juliet már más tészta. Nem fogja megérteni, de muszáj elmagyaráznom neki, hogy miért nem hagyhatom el csak úgy el a lányt. Hisz… nincs semmiféle hisz. Én aput szeretem, teljes szívemből, egyszerre pedig nem lehet két emberbe szerelmes valaki, az fizikai, vagyis inkább lelki képtelenség. De akkor Ő miért van még mindig anyuval? Még mindig nem fér a fejembe, hogy hogy képes vele lenni, ha engem szeret, de talán most végre megérthetem.
- Azt hiszi szeretem… van egy tetoválása. White Rabbit. A kézfején, úgy mint nekem a Dragonfly. Azt mondja, hogy az én vagyok… azt hiszi, hogy Ő a szitakötőm. Egyszerre csináltattuk. - Talán mégsem olyan jó ötlet, hogy apuval is legyen egy közös tetoválásom…
Felsóhajtok, és még közelebb simulok hozzá, bújok akár egy kiéheztetett macska aki kaját szeretne, de talán ez így is van. Őt szeretném, minél előbb, de nem lehet. Elfordítom a fejem, hogy ne az arcomat puszilgassa, van nekem egy csókra kiéhezett kis szám, oda adjon nekem puszit.
- Nem, nem jöhetsz el ma… nem jó a ma… Majd jövő héten. Holnap elmegyek orvoshoz, ha mindenre negatív leszek, akkor eljöhetsz értem.

- Szeretném, ha lenne közös tetoválásunk. - Mondom még végül. Imádnám ha lenne egy olyan minta a testén amire ha ránéz akkor én jutok eszébe, és amit nem tud csak úgy egészen egyszerűen lemosni magáról. A tetoválás örök, pontosan úgy, ahogy a helyemet szeretném a szívében. Örökké.
- Azért ne, mert az nem te vagy. Aput jelenti... az igazit. Még nem szeretném, hogy ahhoz hozzá érj, még... furcsa lenne. Majd idővel megszokom. Ne haragudj. - Sütöm le a szemeimet. Tudom, hogy meg van a maga véleménye apuról, biztos anyu teletömte mindenféle badarsággal a fejét, hogy ne legyen miatta féltékeny, de én tudom milyen volt. Legalább is azt az elképzelést tudom, ami a fejemben kialakult róla. Egy hős volt. Az én hősöm, csak éppen engem nem jött el megmenteni. De a tudat, hogy bármelyik pillanatban beállíthat, és rendbe hozhatja az életemet... csodás volt.
Szavai kicsit meglepnek, hisz azt mondja tartsam meg a lányt, de igaza van, nekem is lesz alibi barátnőm és neki is... csak az övé sokkal komolyabb... és az övé éppenséggel az anyukám. Még szerencse, hogy nem kell dilidokihoz járnom, kíváncsi vagyok mit hozna ki ebből az egész helyzetből.
- Jó... rendben... este nyolckor megyek.- Adom meg magam végül, hisz tiltakoznom teljesen felesleges, nagyon elszánt, még azt is kinézném belőle, hogy a vállára kapna és úgy cipelne el az albérletből valami kis szállodácskába ahol csak ketten lehetünk.
De... még mindig ott van, hogy mi van ha tényleg össze szedtem valamit, mi van ha HIV pozitív vagyok? Nem akarom megbetegíteni őt, előbb vetném ki magam a tizedik emelet ablakán. De... nem kell feltétlenül a szexről szólnia a találkának. Majd elhúzom az időt, mesélek a tetoválásaimról és az útjaimról míg el nem alszik majd. Reggel pedig... majd úgy lelépek, mint Juliet mellől.
- Mennem kell órára. Este találkozunk...  - Szólalok meg egy kis idő elteltével, megcsókolom, és az ajtó felé veszem az irányt, de mielőtt még kilépnék rajta úgy igazgatom el a hajamat, hogy ne látszódjon a nyakamon a szép kis vörös folt, ahol megjelölt, majd megyek is órára.