Nick újabb remek ötlete hallatán felnevetek. Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy a fiú ezerrel énekel táblával a nyakában, miközben a sikítozó csajok előkapják a mobiljukat és igyekeznek mihamarabb elmenteni a számot, hiszen soha vissza nem térő alkalom.
-Támogatom az ötletet. De kérek róla közvetítést, hagy röhögjek otthon egy jót. -úgysem fogja megcsinálni, de mindenesetre vicces lenne. Szép lassan aláásná a hírnevét. Megérkezésünk utána nem sokkal máris közelharcot vívunk a cipőimért, de nem adom egykönnyen.
-Ne bízd el magad. -egy levegővételnyi időm akad, amíg lezúdít néhány kortyot jó öreg barátunkból, majd újra belendül és célja továbbra is a cipőim megszerzése.
-Nem hiszek neked. Különben is, mihez akarsz velük kezdeni? -kérdezem, de nem nagyon van időm befejezni, hiszen pörgetésbe kezd. Remek, el fogok szédülni.
-Nem. -most már elhatároztam, hogy kitartok a végsőkig, mint a jó katonák. Igaz, azok nem egy pár cipőért küzdenek, de attól még előttük is egy nemes cél lebeg... többnyire. Szóval nem adom fel. Viszont egy óvatlan pillanatban megszerzi az egyik felét, kész, felrobbant egy torony. Amint seggre ül a homokban, nem bírom ki nevetés nélkül.
-De te sem. -még nem nyert. Van fél lábam, amin lehetnek még sarkak, pontosabban alatta, de ez most nem lényeg. Szóval még nem nyert teljesen.

-Tökéletes. Ezt fogom nézni következő karácsonykor Bad Boys helyett. -kipattanunk a kocsiból és kezdődhet a küzdelem. Nem kapja meg a cipőimet, egész hozzám nőttek már és különben sem tudna mit kezdeni vele, szóval jobb helyen vannak nálam.
-Valóban, remekül állna. -eltekintve a pár számnyi méretkülönbségtől, teljesen kivitelezhetőnek tűnik a dolog. De mégsem adom neki, még akkor sem, ha nekiáll pörgetni. Még időm sincs reagálni remek ténymegállapítására, máris a földön találja magát. Nem is bírom röhögés nélkül, de hát ez van, végre egyszer nem én vagyok a szerencsétlen, ennek ki kell élveznem minden pillanatát, hiszen ritka alkalom. Ám egy óvatlan pillanatomban belém kapaszkodik és az ölében landolok. Elakad a nevetésem és egyenesen a fiú szemébe nézek, majd közelebb hajolok hozzá.
-Nem tehetem. -válaszolok neki szinte suttogva, majd elegánsan felpattanok és visszamegyek az autóhoz, pontosabban az utóbbi 5 percben csöppet elhanyagolt barátunkhoz és belekortyolok. Na igen, megértem miért van ekkora híre, egyszerűen tökéletes, nem is éri meg másmilyen whiskeyvel kísérletezni.
-Maximum egy döntetlenben egyezhetünk ki, tekintettel a hadirokkantságodra. -ajánlom fel a békülés lehetőségét, de megadni nem fogom magam. Nem nyerhet. Meg kell tanulnia, hogy nem minden körülötte forog. És ha ezt egy pár cipővel fogom elérni, legyen.

-Tökéletes. Halloweenkor te lehetnél az angyalbőrbe bújt ördög. -mosolyodom el. Nem épp egy tipikus angyaljelölt, de belekeverve az ördögöt is a dologba már megfelelő. Személyre szabható jelmezt csinálunk neki. Csak a magassarkúmról akadna már le. De nem úgy tűnik, mint aki feladná végre a cipőimért folytatott harcot, ám hamar a homokban találja magát, amit nem is bírok ki nevetés nélkül. Amikor hirtelen én is lent találom magam, abbamarad a nevetésem.
-Mert az nem én lennék. -válaszolom meg egyszerűen a kérdését, miközben eltűri a hajam, én pedig felpattanva visszatérek Jack biztonságos közelségébe és belekortyolok az egész torkomat végigmaró italba. Még mindig tökéletes. A fiú is mellettem terem és békejobbot nyújt.
-Csak ha visszaadod a cipőm. Úgysem tudsz vele mit kezdeni. -teszem meg a feltételeim egy mosollyal az arcomon, miközben Nick ismét a homokban találja magát, ezúttal már feltételezhetően önszántából, magával ragadva Jack barátunkat is. Legújabb ötlete ismételten mosolyt csal az arcomra, miközben csatlakozom hozzá a homokba lecsüccsenve.
-Remek ötlet. De nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog. Már az elsőnél elbukni nagyon gáz. -jó kedvem lett, de ezt még nem az alkoholnak tudom be, sokkal inkább Nick hülyeségeinek. Körbenézek, vajon hol is lehetünk, de sehol semmi. Itt-ott kiáll néhány szikla a homokból, amikre kényelmesen fel lehet ülni napozni, de mást nem látni, csak a végtelen tengert.
-Már miért ne akarnál? Itt soha senki nem talál rád. -néha elvesztem a fonalat a fiú gondolatait illetően. Nem nagyon tudom követni mik zajlanak a fejében, de azt hiszem jobban is járok.
-És mi lesz a bakancslista következő eleme? -kíváncsiskodok a folytatást illetően, miközben felpillantok az égre. Van egy fél holdunk, néhány kósza csillag, de az ég legalább tiszta. Viszont túl sok fényt nem nyújt, kész szerencse, hogy kocsival tévedtünk erre.

-Angyal mégsem lehetsz. -közlöm némi megjátszott sajnálattal a hangomban, bár nagyon remélem, nem mondtam neki újat ezzel. Ha igen, akkor is meg kell tudnia egyszer valakitől, ez esetben kijelöltem magam eme nemes feladatra. Az események kicsit furcsa fordulatot vesznek és fel is gyorsulnak, de igyekszem megőrizni józan ítélőképességem, elég volt egyszer elveszteni a fejem. Nem is tudom egyáltalán mit csinálok itt, a semmi közepén... és pont Nickkel. Nem bízom benne. És a múltkori után már magamban sem. Kiegyezésre jutunk végül a cipőimet illetően és diadalittasan veszem el a zsákmányom.
-Á, dehoogy. -nevetek fel a fiú arcát látva. Valószínűleg ezt most fenyegetően próbálta előadni, de maradjunk annyiban, hogy van még mit gyakorolni rajta. Nem épp a színészet lesz élete fő profilja. Vagy ha igen, akkor nem lesz túl sikeres ember.
-Én hiszek neked. -mosolyodom el, miután lehuppantam a fiú mellé a homokba, cipőimet továbbra is magam mellett tudva és nekiállunk bakancslistát írni.
-Rendőrautót? De igenis tudni szeretném. -erősködök, most már kíváncsi lettem, nem állíthat meg, tudni akarom és kész. Bár nem tudom hogy tervezi a rendőrautó lopást, hiszen nem szokták őket csak úgy otthagyni nyitva és általában körül van véve néhány egyenruhás alakkal is, szóval nem lesz egyszerű feladat elcsórni. Hacsak nem egy játékautóra gondolt.
-Hmm, én eddig csak bevásárlókocsit akartam elkötni, de ez már gyenge a rendőrautóhoz képest. Hagyj gondolkozni! -egy pillanatra eltöprengek, mit is szeretnék még igazán nagyon jelen pillanatban. Rengeteg dolog átcikázik a fejemen, ha jobb idő lenne, már tuti a tengerben lennék, de nem. És különben is.
-Megvan. Mindig is szerettem volna egy tetoválást. Ééés kiállni egy forgalmas térre egy "free hug" táblával. -lelkesülök fel teljesen. Bár nem olyan ütős, mint a rendőrautó elkötése, de legalább kivitelezhetőnek tűnik. Najó, a tetováló szalon elől lehet elmenekülnék, de a free hug tábla elég simának tűnik. Nevetve figyelem, ahogy leszenvedi magáról a nyakkendőt, ami nem is tudom, hogy maradhatott egyáltalán rajta. Amikor ledobja, átnyúlok érte és felszenvedem magamra.
-Nahát, még sosem volt rajtam nyakkendő. Hogy áll? -pattanok fel és megpróbálom a modelleket utánozni, de nem sikerül túl ügyesen, inkább nevetve visszahuppanok a homokba.

Elmosolyodom a kisfiús csalódottságán, és vállára tett kézzel próbálok valami biztatót kinyögni.
-Ugyan, annyi más célod lehet még az életben. Amúgy fura, hogy még senki nem mondta neked. -hát, félig-meddig sikerült a vigasztalás, de pszichológusnak nem kéne lennem, mert rövid időn belül öngyilkosok lennének a pácienseim biztató szavaim hallatán.
-Valóban? -kérdezem pimaszul, majd a rendőrautós sztori megemlítésére fellelkesülök.
-Hmm, nem is tudom... mindkettőt! -oldom meg a helyzetet. Úgyis szeret beszélni, most itt az alkalom és még figyelni is fogok rá. Ritka alkalom.
-Szuper. De fő szabály, hogy valami forgalmas helyen kell. És mindenkit meg kell ölelni, nincs válogatás.-egészítem ki még néhány szabállyal a dolgot, hogy tudja mire vállalkozik. Remélem azért a nagyon gáz alakok mind hozzá találnak odamenni.
-Igen. Miért, nem néznéd ki belőlem? -vonom fel a szemöldököm döbbenete láttán. Nem értem, miért lepődött meg ennyire. Melyik ember ne akarna tetoválást. Az már más dolog, hogy lesz-e hozzá merszem végül, de a szalon ajtajáig el fogok jutni minimum egyszer. Belépni már nem biztos, hogy sikerül.
-Még nem tudom. Nem giccseset. Valami személyesebbet, de tényleg nem tudom mit. -na igen, még csak az ötlet megszületéséig jutottam, nem gondoltam át, mégis milyen mintát szeretnék. De van időm kitalálni, mire még rászánom magam, hogy elvonuljak egy tetováló szalonba, az soká lesz. Miután megszereztem a nyakkendőt, rögtönzött divatbemutatót adok elő, majd visszahuppanok a fiú mellé, aki rögtön le is veszi rólam. Na ennyit a nyakkendős stílusomról, pedig állítólag jól állt.
-Már miért állna rajtad jobban? Most mondtad, hogy remekül áll.-nézek kérdőn a fiú szemébe, nem is foglalkozva a pimasz mosolyával. Szörnyű egy alak amúgy is.

-Hát, sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod. -tettetek sajnálatot az ovis selypítése után, majd nem bírom ki nevetés nélkül, hogy próbál erősködni amellett, hogy igenis létezik félelmetes tekintete, de meghagyom neki az örömöt, hogy nem kötözködöm többet, hadd áltassa magát vele.
-Ugyan miért lennék telhetetlen? Te kérdezted melyiket akarom hallani. -kacsintok a fiúra, majd az aranyos verzió hallatán egy széles mosoly terül szét az arcomon.
-Nahát, hogy kicsi Nick mennyivel aranyosabb volt. -gondolkozom el, de azt hiszem hangosabbra sikerül, mint terveztem, így a fiú is kristály tisztán hallhatja. Na de most már mindegy, hátha nem figyelt fel rá, bár kétlem. De akkor is ez a véleményem.
-És mi a ciki sztori? -kíváncsiskodok tovább. Ha már egyszer telhetetlennek nevezett, legalább rászolgálok a nevemre.
-Nem is. Igazi hős leszek. Csak még ki kell találnom, hogy mit szeretnék és rá kell szánnom magam, hogy elmenjek. Ne becsülj le! -közlöm határozottan a tervem, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy végig merném csinálni, de erről Nicknek nem feltétlenül kell tudnia. Rögtönzött bemutatóm után visszaszerzi tőlem a nyakkendőt és pimasz mosollyal néz rám.
-Ugyan, ez nem indok. -továbbra is állom a tekintetét, miközben egy mosoly terül szét az arcomon. Jobb okot is kitalálhatott volna, bár valószínűleg tényleg jobban áll rajta.
-Ezért nem hívjuk randinak.-széles mosoly terül el az arcomon, majd az üvegért nyúlok és belekortyolok egyet. Lehet nem ez a legjobb döntés, most, hogy Nicknek már kezd megártani, de mindegy is megfogadtam, hogy ezúttal nem követem el ugyanazt a hibát.

Felháborodása hallatán elégedett mosolyra húzódik a szám. Ha már egyszer véletlen kimondtam, amit elvileg csak gondolni terveztem, akkor valami hasonló reakcióra számítottam.
-Mi az, hogy sőt? És nem, kicsi Nick százszor aranyosabb lehetett. De majd Amy mutat képeket, úgyis megígérte tegnap a kávézóban. -közlöm, szinte már-már tárgyilagos hangon, de azért hallani benne egy kis szemtelenkedést. Tényleg megígérte a drága hugicája, hogy legközelebb felcsapjuk a családi fényképtárt, mert vagyunk olyan öregek, hogy a mi gyerekkori képeink még nem csak a digitális térben léteznek. Ah, azok a régi szép idők.
-Nem tudom mi bajod vele. Engem egyáltalán nem zavar. Na nem mintha lenne rólam ciki sztori... -nevetek fel. Dehogyis nincs, csak épp nem kell neki ezekről tudnia. Így is eléggé befészkelte magát az életembe, akaratom ellenére. Nem fogja még a titkaimat is megtudni, mert akkor már tényleg nem szabadulok meg tőle soha. Bár lehet, nem is akarok. De igen, ez hülyeség, naná, hogy meg akarok tőle mihamarabb szabadulni.
-Ki a fene az a George? És mi köze neki mindehhez? -nézek értetlenül a fiúra, valahol elvesztettem a fonalat. Ki él még azért, mert nem randizunk? Na jó, végképp lemaradtam, és nagyon remélem a fiú tudja mit beszél és beavat engem is szövevényes gondolatmenetébe. És én még azt hittem, én vagyok olykor követhetetlen. Mosolyogva figyelem, ahogy a fiú hanyatt dől a homokban, én pedig ismét magamhoz veszem az üveget, és belekortyolok a már igen megfogyatkozott italba.
-Nyáron? Visszajönni? Veled? Felejtsd el. -nevetek fel, hiszen alap esetben utálom. Az, hogy néha jól elvagyunk, még nem jelenti azt, hogy jóban is vagyunk és feltétlenül újra közös programot kell szerveznünk. Ráadásul ide, a semmi közepére.

Azt hiszem, valami olyat mondtam, amire Nick nem igazán számított. Ja igen, Amyről volt szó. Szegényke, nem is tudta. De sok minden van még, amiről nem tud. És nem is feltétlenül kell neki. Sőt, igazából semmiről nem kell tudnia, ami velem kapcsolatos. Miután fulladozva próbál pár szót nyöszörögni, akaratlanul is felnevetek.
-Ó, semmi érdekeset. -legyintek továbbra is elégedett mosollyal az arcomon, majd próbálok a következő mondatai hallatára szúrós tekintettel nézni, de nem hinném, hogy túl sikeres volt. Minden esetre így sikerült, neki se megy jobban a gonosz nézés.
-Ja, hogy Jakeről beszélsz. Igenis mély nyomokat hagyott bennem. Ezért is énekeltem külön neki. És megvan a száma, úgyhogy csak rajtam múlik, mennyi időre váltunk el. -fene tudja miért beszélek ennyit. Semmi köze hozzá, hogy milyen nyomot hagynak bennem egyes emberek, nem tartozom neki magyarázkodással és mégis annyit tudok néha dumálni. Remélem azért ez még nem az alkohol hatása, vagy legalábbis nem teljesen, mert mindenképp józannak kell maradnom. A fiú kérdése hallatán egy pillanatra elgondolkozom. Tényleg, nincs is konkrét okom, amiért utálnám, egész egyszerűen csak megszoktam.
-Hát, az elején utáltalak. Nagyon. És ezt úgy megszoktam. És amúgy is... Beképzelt vagy, és azt hiszed, te, Nick Hill, bármit megkaphatsz. És mindig a legrosszabbkor tudsz felbukkanni. Iszonyú. - túl vagyok rajta, kimondtam. Bár azóta elvileg változnia kellett volna a véleményemnek, mióta megismertem, de elkönyveltem magamban ilyennek és ezen nehéz változtatni. Viszont erre innom kell. Egy kisebb korty után elégedetten dőlök hanyatt a homokban, végre tudja, hogy miért nem a szívem csücske. Csak tudnám, hogy akkor mit is keresek itt, pont vele.

-Lehet, hogy jól hallottad. Bár nem tudom mit hallottál. -nem kap egyenes választ, hadd fulladozzon. Addig is marad az elégedett mosolyom, ő pedig lassan túléli a dolgot és rögtön fel is bátorodik.
-Nem találkozgatunk. Csak véletlenül összefutottunk és akkor már beültünk egy kávéra. Ez gondolom nem tiltott. -válaszolok nyugodtan, továbbra is egy széles mosollyal az arcomon. Tényleg nem direkt találkoztunk, de gondoltuk úgyis volt szó egy közös kávézásról, még amikor Nickre kellett várnom, hát akkor miért is ne ejtsük meg? Különben meg egy szó nem esett a fiúról, úgyhogy nem tudom miért van úgy oda, bár erről még nem tud, de természetesen rögtön kombinál.
-Igen. Vagy nem muszáj. De igen, ijedj meg. -hát, ezzel végképp elvágtam ijesztőségemet, de mindegy is, ami nincs azt nem tudom elrontani. Ezzel együtt kell élnem, tőlem soha nem fognak félni az emberek, ilyen vagyok.
-De, el kellett, hogy találjam. Majd később csekkolom, most lusta vagyok felkelni. -kezet fogok a fiúval, fogadva ezzel a maradék néhány korty whiskyre. Kifejtem neki véleményem, miért is nem kedvelem, bár ezt nem terveztem ilyen direktbe közölni, mert ennek ellenére sajnálom. Meg amúgy annyira nem is rossz arc, de akkor is, nem lehet szimpatikus. Furcsán, szinte fürkészve figyelem, miután befejeztem nagylélegzetű válaszom, miközben komótosan feláll és nyújtózkodni kezd.
-Ide tudnád közben hozni a táskám? Megnézzük hogy hívják Jaket. -azt hiszem, nem volt épp hangulatemelő az őszinte vallomásom. Alap esetben nem is mondtam volna meg neki, de valamiért ma este egyre őszintébb vagyok és ez nem tetszik. Kezdem úgy érezni, nem teljesen enyém az irányítás afelett, amit mondok és amit teszek. De azért még kitartok. Viszont így utólag végiggondolva nem szeretném megbántani a fiút, valami furcsa, ellentétes érzés kavarog bennem, hiszen elvileg utálom, mégis rosszul érzem magam, hogy ezt vele is közöltem. Tényleg igazuk van a pasiknak és nem lehet rajtunk kiigazodni.

-Akkor jó. -húzódik elégedett mosolyra a szám, kiszedtem belőle végül is egy engedélyfélét, így már végképp nem hisztizhet, ha esetleg újra összefutnánk a húgával, bár nem tudom, meg fog-e történni ez a közeljövőben. Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, jól már úgysem fogok kijönni ebből a megfélemlítés dologból, kár is rajta tovább erőlködnöm.
-Csak energiatakarékos. -mosolyodom el, de hamar lehervad az arcomról a mosoly és belekezdek Nick leírásába, ami valószínűleg nem fog neki tetszeni, de egyszer meg kell mondanom, mit is gondolok róla. Miután befejezte, számítanék valami tipikus Nickféle visszaszólásra, de ehelyett inkább feláll és a kocsi felé indul. Fura.
-Csak a legszükségesebb dolgokat. Egy felfújható gumicsónakot, mert arra mindig szükség lehet, egy váltócipőt és a kedvenc olajfestményem, anélkül nem indulok sehova. -válaszolok neki mosolyogva, de hát igazából semmi különleges dolog nincs benne. Pedig egy váltócipőnek most kifejezetten örülnék, nincs kedvem visszavenni a tűsarkakat, mezítláb meg mégsem mehetek.
-Hát, te pasi vagy. Az más. Viszont én túlélek a táskámból legalább két napig egy lakatlan szigeten is. A filmekben is mindig jól jött egy hajótörés esetén, ha volt köztük nő és megkerült a táskája. -válaszolok továbbra is mosollyal az arcomon, miközben az ölemben landol a táskám. Igazán odaadhatta volna kicsit kedvesebben is, de jogos, hogy haragszik. Nekiállok turkálni a táskában, majd elégedetten szedem elő a kis cetlit.
-Love you and call me back, Jeremy. Basszus, nyertél. De legalább a kezdőbetű stimmelt. -csalódottan átnyújtom az üveget, miközben a táskát a fejem alá teszem, legalább legyen valami haszna.
-Nem baj, majd lesz időm hosszú, boldog közös életünk során megtanulni a nevét. -nem nézek a fiúra, inkább a csillagokat figyelem, mármint azt a pár icipici pontot, ami épphogy csak pislákol az égen, de hát most ennyivel kell beérni.

-Ugyan, nem is kell neked mindent tudni. Ezt tartalékold az újságíráshoz. -mosolyodom el, nem fog kihozni a sodromból, továbbra is nyugodt vagyok és úgy érzem, ez így is fog maradni. Bár már kezd elég hideg lenni,nem tudom meddig tervezünk, tervez itt maradni.
-Pontosan. Az olajfestménnyel díszítették a kunyhót és legalább szépen kisminkelve haltak meg. Teljesen pozitív, nem? -nevetek fel, miközben Nick levágódik mellém a homokba. Furcsa, hogy így tél végén már a homokos tengerparton heverészik az ember. Én ahhoz voltam eddig szokva,hogy tengerpart az egyenlő a nyárral, de itt LA-ben még ez is más, minden teljesen más. Főleg az emberek. Ők sokkal, lazábbak, ezért is nem sikerült még teljesen beilleszkednem, bele kell még jönnöm.
-Örülj a győzelmednek. -dőlök hátra a homokban, nem is foglalkozom vele, és főleg nem vagyok kíváncsi az elégedett vigyorra az arcán. Inkább figyelem a csillagokat.
-Örülök,hogy legalább ebben egyetértesz. Milyen boldog életem lesz, nyugodt, teljesen kiszámítható, nem lesznek benne nagy hullámvölgyek, sem kilengések. Kiegyensúlyozott és én így boldog leszek. -nem tudom, hogy ezzel most a fiút vagy inkább magamat akartam meggyőzni, de tényleg arra jutottam, hogy felhívom holnap ezt a Jeremyt. Olyan egyszerűnek tűnt, aki mellett nagy kalandokra nem számíthat az ember, nem lenne sok izgalom az életemben, de legalább nem kéne állandóan rettegnem, hogy otthagy vagy csak egyszerűen nem csak én létezem neki.
-Rá sem gyújtasz? Ejj, csalódtam. -valahogy úgy képzelem, hogy Nick csak alkalmi dohányos, de nem vagyok róla teljesen meggyőződve, csak egyszerűen így lebeg előttem.
-Kezd hideg lenni. Lassan ideje lenne hazamenni, nem gondolod? - tényleg egyre hűvösebb van, már a kabátom sem elég, kezdek fázni. És nem akarom megvárni, amíg jégtömbként kell a fiúnak hazaszállítania, mert tartok tőle, hogy inkább itt felejtene "teljesen véletlenül". Remek, az ötlet már megvan, de még feltápászkodni is lusta vagyok, abba meg bele se gondolok inkább,hogy is jutunk haza, hiszen mindketten ittunk.. nem is keveset.

Nem állok le vele vitatkozni, úgysem engedi, hogy enyém legyen az utolsó szó, akkor pedig legyen magával elégedett, ráhagyom a dolgot.
-Hát, nagyobb tét nem igazán volt a közelben, maximum a cipőim. Szóval buktad. -tetetek együttérzést, de annyira nem érzem sikeresnek, inkább beavatom jövőbeli terveimbe, bár nem lelkesül túlzottan.
-De igenis boldog leszek. Én tudom. -erősködök, próbálva ezzel mindkettőnket meggyőzni. Nem lesz szürke életem, fogunk majd nyaralni járni, meg színházba, moziba, tökéletesen lehet vele majd tervezni és kiélhetem minden kreativitásom a fotózásban, nem fog beleszólni a munkámba, sőt még csodálni is fog. Tökéletes lesz minden.
-Dehogynem. Miért ne gondolnám komolyan? -fordítom fejem a fiú felé, hogy kellően értetlenül nézhessek rá. Nem értem mi baja vele. A saját életemet fogom elcseszni, nem az övét, szóval semmi problémája nem lesz ebből. És nem, a sajátomat se cseszem el, csak feszültség és izgalommentessé teszem.
-Ööö, én inkább a kocsit választanám. Nem sétálok két méternél többet, ha nem muszáj. -mosolyodom el, de megmozdulni képtelen vagyok. Az agyam még elég friss, de úgy érzem, mintha minimum 20 kilométert lefutottam volna az utóbbi fél órában.
-Köszönöm. Mosolyogva nyugtázom, hogy Nicknek vannak ambíciói a felkaparásomra, így megfogom a kezét, és engedem, hogy felrángasson, majd nem elengedve őt, eljutunk az autóig, és továbbra is mosollyal az arcomon ülök be. Már alig várom, hogy egy kis meleg levegő érkezzen felém, egészen átfáztam, pedig észre se vettem, hogy ennyire lehűlt a levegő.

-Kicsit gyanús, hogy mindenáron magassarkút akarsz, de ha nagyon szeretnéd elmehetünk egy barinős shopiingolásra és kapsz egyet. -kacsintok a fiúra, bár vicces lenne elképzelni, hogy mi közös programot szervezzünk. Az nem teljesen nekünk való, ma megpróbáltuk, ezen is túl vagyunk, kipipálható a bakancslistáról. Úgy tűnik, nem nyugtattam meg túlzottan a válaszommal, csak egy száraz szópárral nyugtázza a dolgot én pedig inkább nem forszírozom. Az én életem, nem akarom, hogy bárki is beleszóljon, főleg nem Nick. Elindulunk a kocsihoz és beszállva hamarosan körülölel a kellemes, meleg levegő, ami sikeresen el is álmosít. Nem tudom hány óra lehetett, amikor elnyomott az álom és azt sem tudom, most hány óra lehet, amikor a fiú próbál felébreszteni. Egy álmos 'hagyj még aludni' típusú nyögés hagyja el a torkom, de aztán szép lassan leesik, hogy valószínűleg nem otthon vagyok, így kinyitom a szemeim, melyek kishíján helyből ki is olvadnak a napsugaraknak köszönhetően, miközben próbálok felnézni a fiúra. Fáj a nyakam, de nagyon. Úgy tűnik, Nick vállát próbáltam párnaként használni, de nem volt bölcs döntés, mert kellően kitört a nyakam. Megpróbálok normál ülőpozícióba keveredni, miközben kezd visszatérni belém az élet.
-Hány óra van? És hogy vezettél el idáig úgy, hogy közben rajtad aludtam? -jönnek elő belőlem a tipikus korareggeli kérdéseim, bár azt hiszem, az idő annyira nem lényeg. Ami programom lett volna, valószínűleg mind lekéstem, a többit pedig lemondanám egy kiadós alvásért cserébe. Komótosan belelépek mindkét cipellőmbe, így már lassan teljesen kész leszek arra, hogy végre engedjem a fiút is hazamenni.
-Hát, köszönöm ezt az estét. -mosolyodom el, hirtelen jobb nem jut eszembe. -Nem is vagy te annyira szörnyű alak... de azért ne bízd el magad. -mosolygom, majd közelebb hajolva egy puszit nyomok az arcára búcsúzásul, viszonozva a kedves ébresztgetését és kikászálódva a kocsiból búcsút intek neki és igyekszem minél gyorsabban eljutni a pihepuha ágyikómig.