Az egyetemen töltött évek alatt rájöttem, hogy tényleg ezek az ember legszebb évei. Itt végre olyan dolgokról tanulhatsz, amelyek valójában érdekelnek, hozzád hasonló gondolkodásúakkal ismerkedhetsz és önállósodhatsz. Szerintem ha valakinek van egy kis esze, annak nem szabad megfosztania magát egy ilyen lehetőségtől. Nem gondoltam magam sohasem egy elveszett léleknek, de itt, a Frances-en, ezen a szakon találtam meg önmagam. Eredetileg nem is fotózást szerettem volna tanulni, aztán amint kezembe vettem az összespórolt pénzemből vett Canon fényképezőgépemet, akkor már tudtam, hogy csak egy szakmám lehet. Így minden nap, amit az iskola falai közt töltöttem, csak még boldogabbá tett. Azt csinálhattam, amit szerettem és rendkívüli barátokra tettem szert. Tőlük sohasem akarok majd elszakadni. Hogy miért lettem ennyire szentimentális hirtelen? Csupán azért, mert lassan lejár az itt tölthető időm, hiszen végzős vagyok. Idén a szakdolgozat és a vizsgamunkám fogja elvenni az összes energiámat. Ha pedig sikeresen begyűjtöttem a kreditjeimet és mehetek államvizsgázni, nos, akkor már csak egy apró lépés választ majd el a nagybetűs élettől. Ettől viszont egy kicsit féltem. Kikerülni a nagyvilágba, dolgozni a megélhetésért. Csak bízni tudok abban, hogy ugyanolyan könnyen fogom venni az elém gördülő akadályokat, ahogyan eddig is tettem.
Ezen és még sok más mindenen járt az agyam, ahogyan az első előadásról tartottam lefelé a lépcsőn. A fotográfia elmélet nem éppen tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, tekintve, hogy egy tanteremben ültünk és körmöltük szélsebesen a jegyzetet. Sokkal jobb tanulási módszer, hogyha a tanár bemutatja, mit, hogyan kell csinálni, majd hagyja, hogy mi is kipróbálhassuk magunkat a gyakorlatban. Így sokkal gyorsabban és egyszerűbben rögzülnek a tanultak.
A lépcsőfordulóban mentem volna tovább, hogy mielőbb visszaérjek a kollégiumba és pihenjek még egy kicsit a délutáni órám előtt, amikor megláttam az öcsémet. A szekrényénél pakolászott, és mivel pár napja furcsa mód elkerültük egymást, most megragadtam a kínálkozó alkalmat. Sietős léptekkel odasétáltam mellé, majd az egyik mellette lévő szekrénynek dőltem.
- Szia, Dave... - Néztem rá kérdő tekintettel, rövidesen pedig halványan el is mosolyodtam. - Mi van veled? Az elmúlt pár napban nem is láttalak. Minden rendben? - Tettem fel az aggódó kérdéseimet, amelyekkel valószínűleg az őrületbe fogom őt kergetni. De nem érdekelt. Egy iskolába jártunk, mégis könnyedén elkerültük egymást az utóbbi napokban. Muszáj volt a végére járnom, hogy volt-e ennek valami különösebb oka, mert ha igen, akkor egy jó hosszú beszélgetés várt ránk, ha pedig nem, nos, akkor örülni fogok, hogy csak véletlenül alakultak így a napjaink. Nem akarok rátelepedni, azt pedig főleg nem akarom, hogy Leah öcsikéjeként legyen beazonosítva a szöszikém, de gondoskodó, kedves nővérként elvárok tőle néhanapján egy becsekkolást, csak hogy tudjam minden rendben van vele.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jó a közelemben tudni az öcsémet. Mindig is jó testvérek hírében álltunk, ezért voltam annyira boldog, mikor megtudtam, hogy ő is a Frances-re akar járni. Jelenleg ő a legfontosabb férfi az életemben, így örömmel tölt el, hogy ennyire jó kapcsolatot ápolunk és nem fújunk egymásra, mint a legtöbb fiú-lány testvérpár.
Tudtam, mennyire nem szereti, ha Dave-nek hívom, igazából én is ki nem állhatom ezt a nevet, de muszáj volt valamivel úgymond visszavágnom, ha már több napja nem hallottam róla semmit sem. Nagy ez az iskola, de annyira azért nem, hogy ennyi ideig elkerüljük egymást, főleg úgy, hogy a tantermek, ahol óráink vannak nincsenek nagyon messze egymástól.
- Ú, nyugi, öcsi, csak szivattalak... - Teszem fel a kezeimet, mint aki épp megadja magát a rendőrségnek. A következő mondatára még reagálni sincs időm, hiszen megjelenik mellettünk két leányzó, egymásba karolva sétálnak és kórusban köszönnek az öcsémnek. Ahogy elhaladnak, még hallatszik, hogy megállapítják mennyire helyes David. Pillantásommal őket követem és jót mosolygok ezen a helyzeten.
- Hallottam, hogy az alsóbb éves lányok valamilyen David-ért oda és vissza vannak, de nem gondoltam volna, hogy pont érted. Öcsi, te lettél a suli Casanovája! - Nem mintha nem lenne helyes, hogy a lányoknak tetsszen, csupán én rá sose azzal a szemmel néztem, gondolom ez érthető, talán éppen ezért tűnik annyira furcsának, hogy a csajok ennyire rá vannak kattanva.
A megkönnyebbülésemet, miszerint semmi baja, épp tolmácsolni akartam felé is, mikor teára invitált. Összehúzott szemöldökkel, kérdőn pillantottam rá.
- Egy teára? Wáó... A főiskola jól megváltoztatja az ember szokásait, nem igaz? Sose voltál az a teázgatós típus. - Jegyzem meg, miközben hozzágondolom, hogy én se voltam az. Mindig is inkább a kávét részesítettem előnyben, de nem azért, hogy felébresszen vagy felpörgessen, csupán csak szerettem az ízét.
- Nálam minden rendben van. Tanulással jól haladok, csak ezek az elméleti órák kikészítenek. Jobban szeretem, mikor a tanár elvisz minket a stúdióba és ott mutatja meg, a gyakorlatban, hogy mit, hogyan kell beállítani. - Fintorgok párat, ahogy teázni indulunk. Aztán eszembe jut, hogy még nem is meséltem neki a nagy hírről.
- Ó te jó ég! Elfelejtettem mondani! Képzeld jelentkeztem asszisztensnek Edward Ayres mellé és behívott péntekre egy elbeszélgetésre meg egy próbanapra. Hát nem nagyszerű? - Edward volt a legtehetségesebb a szakunkról, nem hiába ő az, aki már saját fotóstúdióval rendelkezik. Éppen ezért szeretnék mellé kerülni. Egy idősek vagyunk, szerintem jól ki is jönnénk egymással, mindemellett pedig neki köszönhetően talán olyan helyekre is eljuthatnék, ahová magamtól soha. És mindent lefényképezhetnék.