Magamtól sohasem hagytam volna el New Yorkot. Azonban mindig történnek olyan váratlan esetek, amik megingatják az embert még abban is, amiben eddig teljesen biztos volt.
Már egy hete, hogy megérkeztem Los Angelesbe, de még mindig úgy érzem, mintha csak átutazóban lennék, mint eddig sokszor. A sok napsütés, a tenger közelsége, a giccses pálmafák és a Sunset Avenue, ezek mind olyanok, amiket elviseltem, néha még örömöt is leltem bennük, amikor idelátogattam, ellenben most mindben csak azt látom, hogy nem hasonlít arra a betontengerre, ahonnan jöttem. Minden reggel, amikor felkelek, azt hiszem, hogy két nap múlva ismét felülök a repülőre és folytatom az életemet a keleti parton, ahogy az eddigi éveimben tettem.
Mindig is tősgyökeres Manhattaninek számítottam. Reggel felkeltem, elmentem a házunkhoz legközelebb lévő Starbucksba egy kávéért és a szendvicsért, onnan pedig régebben magángimnáziumba vagy az NYU-ra. Persze választhattam volna sofőrt vagy taxit bármikor, sose voltam rászorulva a metrózásra, sétálni mégis jobban szerettem, és gyönyörködni a város legelitebb részében, amely a legtöbb ember számára nem több egy álomnál.
Annak ellenére, hogy anyám aktív munkanélküli, sose kellett nélkülöznöm. Illetve ő váltig állítja, hogy rendezvényszervezőként és lakberendezőként is dolgozik, habár én kissé túlzásnak ítélem. Egy puccos gálát szerintem szinte bárki képes összedobni a gazdagoknak, az pedig nem számít lakberendezésnek, hogy vett egy íróasztalt és két széket a nagybátyám irodájába. Nem is miatta maradtam volna a városban, hanem a barátaim és az életem miatt, amit eddig már úgy megszoktam. Egyetem, barátnő, munka, mindent ki kellett dobnom ezzel a költözéssel. Ettől eltekintve nem csinálnám másképp, csak hiányzik, és fog is még egy jó darabig.
Körbenézve az újdonsült szobámban ismét elfog az émelygés. Amikor látogatóban voltunk, mindig is ez volt fenntartva nekem, mert ez volt régen apa szobája is, amikor még gyerek volt. Ő itt nőtt fel, és valahogy remélte majd, hogy megszeretem az itteni életet is egyszer és képes leszek úgy látni, mint ő, bár szerintem, amikor ezt mondta, nem egészen ilyen szituációra gondolt. Hallom, amint a szomszéd szobában Lauren zenét hallgat, és meglepő, hogy ő mennyire jól bírja a változást – persze csak a lehetőségekhez képest. Szerintem valahogy ő mindig is jobban szerette ezt a várost, mint New Yorkot. Jó testvérek vagyok, pontosan, ahogy elvárják tőlünk, mindenben különbözünk, mindig veszekszünk, sosem értünk egyet semmiben sem, de ha baj van, akkor ott vagyunk egymásnak. Mint ahogy most is, vagy kilenc évvel ezelőtt is. Nem hittük volna, hogy valaha újra át kell élnünk ezt hasonlóan. Talán szerencse, hogy ő hasonlít jobban apára, így az első napokban jóval nagyobb támaszt nyújthatott Annie nagyinak, mint én. Alapból a repüléstől is émelygek, a tudattal pedig azonosulni is képtelen voltam, hogy itt kell maradnom. Akkor már inkább a visszaút.
Lehet, hogy talán önzőnek tűnik, de nem tudom biztosan eldönteni, melyik volt számomra az emberpróbálóbb feladat; összeszedni nagyapa minden cuccát és bedobozolni, hogy a nagyi ne fakadjon ki, amint meglát egy elhagyatott ereklyét, vagy a tegnapi közel egész napos programom, aminek végeként aláírtam a papírt, hogy végleg ott hagyom az NYU-t egy helyi egyetem kedvéért. Lehúztam ott két évet, az egyik gyakorlatvezetőm és anyám közbenjárásának köszönhetően a GQ New York-i székhelyén dolgozhattam egyetem mellett gyakornokként, volt egy gyönyörű barátnőm, és persze a gimnázium óta ismert barátaim, és most mindez semmivé lett. A kapcsolatomért nem kell bánkódnom, ezzel tisztában vagyok, hiszen amint eldöntöttem, hogy elhagyom a várost, rögtön véget is ért. Kicsit fáj, de úgy látszik, én csak egy ilyen fejezet voltam az ő életében, míg nekem azért valamelyest fontosabb volt. A barátaim megértették és meg fognak látogatni, anyám pedig már rég felfogta, hogy élem a magam életét, meg ő is meglátogat majd minket, de ő élvezi a Manhattani életét, túlságosan, hogy a gyerekei után menjen. Aztán hogy ezen a helyen miként kezdek, arról fogalmam sincs, de állítólag elég elismert az államban, így csak érek vele legalább annyit, mint az előző egyetememmel. Ha nem többet. Csak valahogy mégis bennem van, hogy a nulláról kell kezdenem. Továbbra is tudom, hogy nem szép dolog, de attól még nehéz az átállás, és még jó pár hétig utálni fogom a napsütést és a pálmafákat. Néha kényszeresen, de minden rossz mellett emlékeztetem magam, hogy miért is jöttem ide. Tudom, hogy szüksége van ránk a nagyinak, és még viccelődött is vele, hogy ha kell, rendezhetünk házibulit is, úgyis jól jön egy kis élet ebbe a hatalmas házba.
Mindenesetre ideje lesz összeszednem magam, mivel két nap, és kezdődik az idei szemeszter, ahol muszáj lesz barátokat szereznem. Új város, új egyetem, mondhatni új élet. Ha apa itt lenne, ő is elvárná, hogy ne csak a saját sebünkkel foglalkozzunk, főleg ne akkor, ha már önszántunkból költöztünk ide, hogy segítsük át a nagyin ezen a nehéz helyzeten. Az se volt könnyebb, amikor a fia elment, de a férje nélkül végképp üres maradt a ház, ehhez képest mégis nagyon jól bírja. Akkor hát nekem is illene példát vennem róla, és belekóstolnom az igazi kaliforniai életbe, nem? Szerintem ő is ennek örülne, és tudja, hogy ezzel mindketten áldozatot hoztunk, és olyat, amit nem bánunk. Hát akkor igyekszem is eszerint cselekedni. Két nap múlva megkeresem az egyetemhez közel lévő Starbucksot, és úgy megyek be az első órámra. Frances, vigyázz, mert Prescotték jönnek. Addig is, még pont elég időm maradt sopánkodni New York miatt, és utálni a pálmafákat.

Shine on me