Születési évem: 1994. 10. 09 London
Leánykori név: Lina Susan O’noel (Utálom a második nevemet, olyan öregasszonyosan hangzik a Lina mellett, így csak egyszerűen Sue-t szoktam mondani, ha megkérdezik…)
Becenév: Lina, Lin, ritkábban Sue…
Anyukám neve: Maria O’noel, leánykori nevén Maria Francesca Rosebell (foglalkozása: amerikai bevándorló, varrónő.)
Nevelőanyám neve: Cinthia Arimany, illetve, az évek során, „átkeresztelte” magát Cinthia O’noelnek…(foglalkozása: műkörmös)
Apukám neve: Thomas O’noel (foglalkozása: munkanélküli, régebben egyébként cipőgyára volt, és egyben vállalata)
Testvéreim: Vérszerinti nincs, Cinthia hozta magával a nálam két évvel idősebb fiát, Nick, akit én szörnyen utálok.

Hol is kezdhetném… mindenki persze rávágja, rögtön az elején, de mit is tudnék a gyerekkoromról mondani… Szürke kisegérként éltem életem első tizennégy évét. Hát rendben, akkor tényleg kezdjük, 1994 októberénél. A hónap első két napján költözött Londonba, Maria és Thomas, boldogan élő házaspár, várva a hónapban születendő leánygyermeküket, azaz engem. Édesanyám Texas mellett élt Amerikában. Édesapám meg már a kezdetektől fogva Londonban élt. Egyetemi cserediák program keretében ismerkedtek össze, de útjaik szétszéledtek. A forró Mexikó, és a zord, hideg London túlságosan különböző volt hogy ők együtt lehessenek.  Két éve nem látták egymást utána. Édesapám felhasználta a középiskolai szakmájának csodáját, a cipészi képességét, és nyitott egy üzletet, vállalkozást és egy komplett gyárat, hogy elkezdhesse valahol a dolgokat. Gerincferdült embereknek gyártott speciális cipőket. A világ bármely pontjából felvett rendeléseket, és így hozta édesanyámmal őket össze a sors keze. Anyám varrónő lett, pedig igazából híres divattervező szeretett volna lenni, de a pénze csak arra futotta, hogy nyisson egy picike szalont. Szóval, begyűjtötték egymás adatait, és megígérték, keresni fogják a másikat, mert ők egymásnak vannak teremtve.  Az internet csodájával chatelni kezdtek, minden áldott nap. Mindkettejüknek bejött az üzlet, így volt valamennyi pénzük arra, hogy néha tudjanak találkozni Mexikóban, vagy Londonban. Eljegyezték egymást, még ha anyám szülői háttere semmiképp nem szerette volna ezt. Így jutottak arra a döntésre, hogy mindketten Londonban maradnak. Anyám elkülönült a nagyszüleimtől, legfőképpen az apjától. Anyám már akkor réges régen terhes volt, de azt mondta, nem apámtól vagyok, hanem mástól, hogy a szüleivel jó kapcsolata legyen egy ideig.. Addig addig titkolta ezt, míg el nem zavarták otthonról. De vissza 1994 októberébe. Apám nagyon csalódott volt, hogy végig hazudott neki anyám, hogy nem az övé a gyerek, közben pedig igen is, az övé volt. Persze, örült hogy még is, saját lány gyermeke lesz, de legbelül fájt is neki, hisz emiatt összeveszett Maria szüleivel, a sajátjával is, és legfőképpen azért haragudott, mert nem élhette át az örömöt, a várakozást, nem láthatta az ultrahangot… nem tudta felfogni, hogy apa lesz. Kilenc napra, az összeköltözés után, megindult a szülés, és megszülettem én, Lina Susan O’noel néven. nem volt felhőtlen gyermekkorom. Az óvodában egyszer megkérdezte a dadus, hogy ki mi szeretne lenni, ha egyszer felnő. Énekes, Táncos, színésznő, királylány! Ezek hangoztak el a kislányok szavából. Én meg csak annyit mondtam, hogy lovas. Ezután már senki sem barátkozott velem. Nem szerettem óvodába járni, sírtam minden áldott indulás előtt… így apám vett nekem egy pónit. Na hát ő volt a mindenem, a legjobb barátom, egész napomat vele töltöttem. Applejack volt a neve. Bármikor, bármi problémám volt, hozzá mentem, mindig fel tudott vidítani. Sosem voltak nagy barátaim, és én sem voltam egy nagy népszerű emberke az általánosban, és igazából, nem is kerestem senki társaságát. Beteltem Jackyvel, és neki szenteltem mindenem. Tizenhárom éves koromban egy tereplovaglás után arra értem haza, hogy senki sem volt otthon. Egy árva lélek sem. Apáék szobájában minden szét volt dúlva. Anya szekrénye teljesen üres. A szőnyegek felhajtva, el voltak csúszva. Mint aki kirohant ebből a házból. A földön szétszakított képek. Az egyiken ott volt anyu házassági gyűrűje.  Lélegzet visszatartva próbáltam magammal megértetni, még is mi történt? Órákig ültem az asztal fölött, és rakosgattam a képeket. Nem értettem semmit. Csak ültem, és azon voltam, hogy újra láthassam annak a boldog házaspárnak a képét, aki mindig ott mosolygott az előszobában a gyönyörű képkeretekben. Kezemen anya gyűrűje. Aztán aznap valamikor este tizenegykor elfordult a kulcs a zárban. Apám lépett be, nyomában egy nő. Mosolyogva néztem hátra könnyes szemekkel. Szóval itthon vannak! Eléjük futottam de… a sarkon megdermedtem. Hová tűntek anya gesztenyebarna fürtjei? Arányos szép arca? Fekete gomb szeme? Apa után egy szőke karcsú, kék szemű plázacica lépett be, mögötte egy korombeli fiú. Tanácstalanul néztem, kik ők? Apám kikerülte a romokat, kihúzta a bőröndöt, és megragadta a kezem. A kertben átadott egy kövér férfi apámnak egy köteg pénzt, és elvitte Applejacket. Az egész életem egy nap alatt elcsúszott.
  Elköltöztünk. Londontól nem messze, de a házunktól… attól nagyon. A szőkeség Cinthia, apám új nője. Anyámról nem hallottam semmit. Csak annyit, elment otthonról… Sohasem beszélhettem róla. Tiltott téma volt. Cinthia állandóan mosolygott apám jelenlétében, de mikor elment hazulról, átváltott sárkány üzemmódba. Mindig odaképzeltem a fejére egy csomó bibircsókot, amit a jóisten lefelejtett róla. A fiú, nos, ő Nick. Eleinte nem volt vele bajom, de nagyon sokat bántott. Mikor megnőtt a hajam, mindig levágta... szörnyű érzés volt, hogy az aranyszőke fürjeim a földre esnek. De erről szerencsére leszokott. Sok évembe telt, mire megszoktam, Applejack nincs többé. Elveszett az az egyetlen barátom is, aki volt. Általános végéig egyedül töltöttem a tanórákat. Nem volt soha sem felvágnom semmivel. nem voltam divatos, sem okos. Egyedül a fantáziám volt a helyén. Szépen rajzoltam, és mindenféle sztorikat kitaláltam a suli újsághoz. De ez nem volt mentség. A kis lovász csaj. Ez volt a nevem. Miután Jackyt
Elvitték, megszakadt minden vágyam a lovak iránt. Féltem, hogy a következőket is elvesztem újra, meg újra.
  A gimnáziumban társadalomtudományt tanultam, ahol kissé be tudtam épülni a közösségbe. Egyedül nekem volt szőke hajam, mindenki másnap festett vörös, barna, fekete, vagy egyéb más… Úgyhogy ez különlegesnek számított. Sok barátnőm lett, és a gimnáziumi gólyatábor képét, és az érettségiét összehasonlítva… sokat változtam! Elkezdtem érdeklődni a fotózás valamint a forgatókönyvírás iránt, a drámásoknak mindig én írtam a szövegüket.  Amilyen jó, olyan rossz volt az utolsó egy év. Tételkidolgozások, ösztöndíjpályázások. Imádtam fotózni, és a forgatókönyvírás is a szívemhez nőtt… de fogalmam sem volt, melyikre menjek? a véghajrában a sulink faliújságára szórólapokat tűztek ki. A világ összes tájára szóló egyetemeket.  Azonban egyen megakadt a szeme. Amerika. Hollywood. Csillogás, népszerűség, pezsgő élet! Azonnal letéptem egyet, és otthon megmutattam apámnak. Rögtön azzal kezdtem, hogy „csak” tizenhét óra Texasig, azaz anyához! És ekkor jött ki a szájából az a szó, hogy nem.  
Nem mehetek erre az egyetemre. Csak és kizárólag Londonba. Cinthiának egyébként is újabb műköröm építő kell, és egy kétéves szakmai képzést adnak, hogy perfect megtanuljak mindent az emberek piszkos körmeiről. Na ez tett az i-re pontot. Milliót veszekedtem apámmal, addig míg ki nem jelentette, hogy akárhová megyek, ő nem fogja finanszírozni a tanulmányi életem.  Be kellett látnom, hogy az emberek lehetnek álmodozóak, ha azok sohasem válnak valóra. Elkezdtem egy féléves cukrászképzést, ahol az alapokat megtanulhattam. A felvételi jelentkezési lapokat a képzés vége utáni napon kaptuk meg. Megpályázott iskola neve… a kezem remegett mikor írásba lendült. És még is… mást írtam amit kellett volna.
  Minden reggel feszülten vártam, megkaptam e az ösztöndíjat, felvettek e… és egy reggel… megérkezett a várva várt levél. Sosem engedtem, hogy apáék nézzék meg őket. Érettségi utáni reggel, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Összecsomagoltam, írtam pár sort, hogy elindultam, és teljesítem a vágyaimat, mert az emberek célok nélkül nem jutnak sehová. Még mindenki aludt, mikor elhagytam a családi fészket. A barátaim a vasútállomáson köszöntek el tőlem. Fájt, hogy itt kellett őket hagynom, amikor ők olyan jók voltak hozzám. De várt Hollywood. Várt életem egyeteme. És várt rám a fényes jövő.

Shine on me