Üzleti megbeszélés? Túlzás ezt annak titulálni, de a fickó (a papírra pillantok, meg a dossziéra, amelyben az írásait tartom, melyeket kinyomtattam és elláttam széljegyzetekkel), a neve Daryl Brooke, biztos lesz olyan profi, hogy inget öltsön, hát én is megteszem. Egye fene, nyakkendőt is kötök. Vékonyat a vékony csíkos rövidujjúhoz. Melegem lesz. Rohadtul. Sebaj, légkondis a kávézó.
A telefonbeszélgetésünkben annyit közöltem vele, hogy a pályázati anyagával kapcsolatban szándékozom vele egyeztetni néhány... lehetőségről. Aljas vagyok, hiszen ezt úgy is lehet értelmezni, hogy azt várom, kenjen meg egy kis lóvéval. Pénzre szükségem nincsen, ellenben a lehetőség mulattató. Nem tudom, írók közt is létezik-e ez a szisztéma, de fotósok közt nagyon dívik. Sajnos. Ez azonban nem rontja el gondosan öblögetett szám ízét.
Saját kocsival megyek, nem taxizom, inni nemigen fogok. Valahogy mióta annyira leittam magam, hogy végül nem nőt, hanem egy fiút hoztam az ágyamba, nem tetszik annyira a gondolat, hogy bevedeljek...
Egy elegáns, minimalista stílusban berendezett, világos és szellős helyen találkozom a pasassal. Nem lenne ellenemre, ha már a helyszínen várna. Megkérdezem a pultnál, hogy vár-e rám valaki, hisz mondtam, az én nevemre lett asztal kérve, nem is azért, mert akkora tömeg lenne, inkább csak hogy balfaszkodás nélkül megtaláljuk egymást.
Ha már ott van, bemutatkozom, a napszemüveget levéve, kezet fogva egy rövid, határozott szorítással. Ha nincs, akkor a dohányzásra kijelölt helyen elszívok egy szál cigit, az érkezőket figyelve, de nem megyek utána rögvest, amint belép, inkább megnézem magamnak, miféle alak.

Nyugodt vagyok, vagy legalábbis azt a benyomást keltem. Amint a pincérnő rámutat a kérdéses asztalra, arrafelé pillantok, de nem keresem meg az emberemmel a szemkontaktust, az még korai. Ellenben kérek tőle egy kávét mindkettőnknek, mire rám mosolyog szép, szabályos fogait felfedve. Szóval, nincs cigi, nincs utolsó üzenet megbeszélés előtt, fejben ráfókuszálok a fiúra - bár nem okos dolog fiúnak hívnom, hiszen idősebb nálam két és fél évvel. Remélem, elég idősnek látszom, szándékosan nem borotváltam magam teljesen simára, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy kamasz, aki most lépett ki a magángimnázium ajtaján.
- Üdvözlöm, hogy van? - köszöntöm, zordságot mellőzve, feltéve a kérdést, melyet ezen a kontinensen az égegyadta világon mindenki feltesz a másiknak találkozáskor, annyira, hogy már a köszöntés részévé vált.
A kézszorításom erős és nyílt, száraz, egyenes, nem csuklózom se jobbra, se balra, bár ellentartok, hogyha ő fölém akarná helyezni magát. - A nevem Edward Ayres. Velem beszélt telefonon. Felajánlanám a tegezést is, ha nincs ellenére.
Leteszem az asztalra a mappát, majd a kézfogás után leülök, napszemüvegem és telefonom is az asztalra téve le, igaz, telefont arccal lefelé. Felmosolygok a barista lányra, akitől a kávét kértem magunknak.
- Köszönöm. Remélem nem bánod - tekintek Darylre. Ha mondjuk kifogásolta a tegezést, nyilván tovább magázom, bár nem hiszem, hogy ez bármi fennakadást okozott volna.
Itt mindenki kávézik, bár talán ostoba feltételezés volt tőlem, hogy ő is. Átveszem a szőke lófarkas lánytól a csészéket, a cukrot, tejet, édesítőt, mézet és a kávétejszínt is, majd magunkra hagy bennünket.
- Mint említettem, a pályázati anyagod miatt kértem találkozót.
Öntök tejet az espressomba, sokat, és egy kavarás után félreteszem a kanalat, és kicsit hátradőlve megkérdezem:
- Jó írónak tartod magad?
Sötét szemeim rajta tartom, a testtartásán, az arcmimikáján, még a hangjára is kíváncsi vagyok. Akárcsak a válaszára. Nincs elvárásom. Bármit mond, csak érdeklődéssel fogom hallgatni. Bár ez nyilván másként lenne, ha már száz írópalántának feltettem volna ezt a kérdést, ugyanennyi különböző (vagy egyező, hiszen vagy igent, vagy nemet lehet erre mondani) választ hallva, nos ha ez így lenne, nyilván lennénekmár prekoncepcióim arról, mit fogok hallani, így azonban megvan bennem az új befektetők nyitottsága és befogadókészsége.

Rágyújtanék. Kint kellett volna leülnünk. A választ elhallgatva végül is igazat adok neki. Nem tudom, én például milyen választ adnék erre a kérdésre, ha feltennék nekem. Bár nem. Nem. Egész mást felelnék. Megállapítom, hogy nem feltétlenül nagyképű, én pedig szeretem, ha egy művész nincs eltelve saját fantasztikumának mákonyával. Elvégre, az megakadályozza a tisztánlátást, és megakadályozza a fejlődésben is.
- A barátaidnak megmutattad a műveid? - kérdezek vissza rögtön. Megérintem a kávés csészét. - Mit mondtak róla?
Érdekel. Eléggé. Nem mintha a saját ítéletemben nem lennék biztos a műveket illetően, hiszen el tudom dönteni, hogy valami tetszik-e vagy sem. Még ahhoz is elég olvasásélmény van a hátam mögött, hogy azt eldöntsem: annak ellnére, hogy tetszik, valóban jó-e a mű, és mindenhol egyformán jó-e, vagy csak 1-2 kiemelkedő rész ellensúlyozza a többit.
- És a barátaid közt akadnak irodalmárok? Jómagam nem vagyok az - emelem meg a hófehér, öblös porceláncsészét és iszom bele a sok tejjel felhígított-elgyengített, hideg kávéba. Elárultam magam, de hát attól még bírhat valaki jó ízléssel, hogy nem ez a szakmája. - Viszont azt tudom, hogy ehhez hasonló még nem akadt a kezembe. Az írás az író feladata, az illusztráció pedig a kiadó illusztrátoráé. Gondolkodtam rajta, vajon ugyanilyen...ek lennének-e az írásaid a képek nélkül.
Azt akartam mondani, ugyanilyen jók lennének-e, de mégis miért dicsérném szembe, ha szembe csak köpni jó?

Bevallom, nemcsak azért kértem tőle találkozót, mert egy egyórás megbeszélés során többnapi telefonálástól kíméljük meg magunkat mindketten. Kíváncsi is voltam rá, tudni akartam, milyen ember, hogy néz ki, milyen a kiállása, a temperamentuma. Mindig is érdekelt, ki van egy-egy írás mögött. A versekből önéletrajozt építettem (bármilyen elhibázott koncepció is azt feltételezni, hogy a költő magáról ír), a regényekben a személyes tapasztalatot kerestem... de csak miután magam megtaláltam benne. Helytelen olvasási hozzáállásom van, egy professzorom szerint, de nekem tökéletesen megfelel.
Bólintok. Az inspiráció fontos, és az a jó, ha a forrása kimeríthetetlen, mint egy barátság, vagy inkább sok barátság. Egy kis mosoly is húzódik az ajkamra. Jó neki. Ajkán hamarosan megjelenik az én gesztusom ikertestvére, a mosoly.
- Ennek örülök - jegyzem meg. Addig jó, míg az ember nem az Elefántcsont Toronynak alkot, hanem a közösségnek, az egyszerű embereknek, és úgy látom, ebben egyetértünk. - Fontosabbnak tartom elsősorban az olvasót kielégíteni. Bár persze a kritikus is eleinte csak olvasó, csak mások a szempontjai.
Ez a gondolat messzire rúgja magát el bennem, de nem én akarok monologizálni, nem azt akarom, hogy helyeseljen, az ő véleményére vagyok kíváncsi. Ennek elég egyszerű oka van. Egyrészt, meg akarom vitatni vele a saját írását, másrészt, tudni akarom, olyan ember lesz-e, aki megállja a helyén az írói találkozókon, dedikálásokon... egyszóval, eladható termék lesz-e belőle, bár erre gondolni még kissé korai, én álmodozó típus vagyok. És az álmaimat el is érem előbb-utóbb.
- Kik tartoznak akkor a célcsoportodba? - kérdezem inkább meg. Vajon meg tudja fogalmazni?
Látom cseppnyi zavarát, de nem teszem szóvá. Ha elkezdeném nyugtatgatni, épp az ellenkező hatást érném el. Nyugodtan ülök a székben, még egyet kortyolva a kávéból, aztán a szám elé akasztom a kezem, megtámasztom mutatóujjam a szemem mellett, a halántékomnál.
- Jártál már galériában? - vezetem fel egy gondolatomat. Persze megvárom a válaszát, és persze nem feltételezem, hogy nem, de sose lehet tudni. - Mikor nézem a kiállítot képeket, mindig van bennem valami hiányérzet. Nem is mankónak nevezném, mert a képet önmagában is tudja az ember értelmezni, bár talán ennek az alkotó nem örül annyira - jegyzem meg zárójelben -, de sokkal többet mond, ha hozzákapcsolod a szöveget. A szvöeg is többet mond a képpel. Vagy egy zenével. Vagy bármi mást ha hozzácsatolsz, csak több lesz, és ez jó. Kétdimenziósból rögvest háromdimenzióssá lép elő... - magyarázom, a kezem is felemelve.
Érzem, lelkes kezd lenni. Ez engem is inspirál. Visszateszem a kezeimet a karfára, elgondolkodva nézek rá.
- Ez érdekes. Miért pont az "életmentő" szót használtad? - faggatom, és újra a kávéért nyúlok.

Bólogatok, hiszen emlékszem az általa felemlegetett képekre. Statikus fotográfiák voltak, és nem is a legjobb képek. Unalmasak voltak ahhoz képest, hogy a szöveg mellettük milyen frappánsan sikerült, és ez kissé lehúzta az összképet. Valójában készítettem pár fotót. Ezek vannak most, többek közt, a dossziéban. Örülök neki, hogy sikerült fellelkesítenem, látszik rajta, hogy teljesen őszintén beszél, teljes beleéléssel. Látom rajta, hogy valóban érdekli a munkája. Hiányzik belőle a művészek flegmasága. Talán azért, mert még nem befutott, hanem lelkes amatőr, de épp a hozzá hasonlóakból lesznek azok, akik nagy dolgokat tudnak véghez vinni, ha időben kapják meg a hátszelet, és nem hagyják a tehetségüket elkallódni.
A dosszié felé nyúlok, és a mozdulat megakad, amint a sima műanyag felületre ér a tenyerem.
Vajon ugyanez fordul meg D'Abo fejében is velem kapcsolatban? Kiaknázandó tehetség, akinek útmutatás, irányítás kell?
Elhessentem a gondolatot. Most egészen másért vagyok itt, másról van szó. Ám közben Daryl tovább beszél, tovább sodródik az ötletével. Ráfókuszálok. A kávé segít koncentrálnom, bár feltolta a vérnyomásom.
Az igaz, hogy az embereknek semmi ideje egymásra. Ez azonban számomra már olyan természetes gondolat, sőt a mindennapjaim része, hiszen úgy nőttem fel, hogy a szüleimnek cseppnyi ideje sem volt rám, hogy meg sem lepődöm. Sosem tartottam ezt furcsának. A fiú azonban emlékeztet rá, hogy ez lehetne másként is.
- Gyakran jótékonykodsz? - kérdem, leveszem a kezem a mappáról. Később, egyelőre ez jobban érdekel. - Vagy ne haragudj, ha indiszkrét, de szorultál már ilyesmire?
Iszom a kávéból, és kíváncsian figyelem. Aztán rájövök, hogy talán tényleg tapintatlan vagyok.
- Nem muszáj válaszolnod - vonom vissza a kérdést. - De áruld el, mit kezdenél, ha most a kezedbe adnék annyi pénzt, amennyire szükséged van?

Nem érdekes most a dosszié. Még nem. Az, mindenképpen érdekes, mert sok mindent rejt, de még várok. Talán csak addig, míg erről az utolsó dologról megbizonyosodom. Ha azt mondja, lakást vesz, kocsit, jachtot, és körbeutazza a földet, nem ő az én emberem. A vizsgakérdést azonban elnapolja egy kicsit a visszakérdezéssel.
Bólintok.
- Igen. Vagyis ellenszolgáltatás várása nélkül adni annak, akinek olykor igen nagy szüksége van rá - definiálom, mit is jelent ez a dolog számomra. - Bocsáss meg. Azért tettem fel a kérdést, mert általában nemigen értékelik az adás egyszerű örömét azok, akik sosem szorultak még rá, hogy kapjanak.
Azt támasztja alá, amit hallok, amit feltételeztem is, hogy önzetlen a fiú. Kicsit talán túlságosan is, de hát magam is két kézzel szórom a pénzt, ha ilyesmiről van szó (illetve, mióta a könyvelőm egy szigorú vaslady, azóta nem annyira, de alapvetően az inger bennem van).
Felnevetek. Nem gúnnyal, csak meglepetésemben.
- Jobb, ha nincs? Ember, tisztában vagy vele, hogy az emberek legtöbb problémáját, nagyjából 98%-ban megoldja a pénz? A többi a gyógyíthatatlan betegség.
Vigyorogva közlöm ezt vele. Ironizálok, és ezt sejtelmes hunyorgásom is jelzi. Hiszen ez az, amit az emberek nagy többsége gondol a vagyonról. A pénzem, hiába van nekem is rengeteg, nem oldja meg a gondjaimat, mármint, azokat, amelyekre igazán megoldást akartam találni valaha. Teljesen más oldotta meg őket, de a pénz mindig segít. Megkönnyíti a dolgokat. Nem gyűlölöm a pénzt, ismerem a hatalmát, de a gyengeségeit is.
- Mire gondolsz pontosan? - csillapodom el, és a számra simítva megint komollyá válok. - Önkéntes munkára?
Végeztem már önkéntes munkát, építettem kennelt egy menhelyen (ahonnan mindkét gyönyörű kutyám elhoztam), és voltam Haitin a Sandy után (persze, fotóztam is eleget), de nem tudom, hirtelen hogyan lyukadtunk ki ide.

Megsimítom megint a szám, és egy enyhe szemöldökráncolás kíséretében csak röviden szólok közbe az ezrek és milliók emlegetése hallatán:
- Nem hiszem...
És még ha így is lenne, vajon tudja, mennyibe kerül egy csecsemőinkubátor? Vagy egy mentőautó? Én tudom, hogy a pénz mennyit számít, de abban igaza van, hogy nem csak ez érdekes.
A "keveset adás" fogalmát nem igazán értem, de ez biztos az én hibám, nem nagyont udom megítélni a dolgok valódi értékét, legyen az akár fizikai, akár eszmei.
- Hm - hümmentek, és tekintetem az övébe fúrva figyelek. - Nem fordult még elő veled, hogy adtál volna, de utánad hajították? - szúrom közbe a kérdést. Ha nem, akkor szerencsés ember. Esetleg csak jobb érzékkel ad, vagy talál célpontot, mint mondjuk én. (Nem, nem mindenki örül a száraz kiflicsücsöknek.)
Szemléletváltásról beszél, én pedig elmosolyodom. Értem, miről beszél. Ő szavakkal, én képekkel mutatok egy másik nézőpontot az embereknek.
- Minden alkotó ezen fáradozik - jegyzem meg halkan, szintén nem akarom félbe szakítani. Izgalmas dinamikus monológja, de éreztetni akarom vele, hogy követem a gondolatfonalát és úgy is érzem, egy hullámhosszon pendülünk. Nagyjából. Bólintok is, jelezve, értem.
Furcsa dolgokat mond a pénzről. Különösnek találom, hiszen én nem hajszolom a pénzt, nekem egész más az, amit hajszolok: a megbecsülés, az érvényesülés. Erre levetítve szinte értem, mire céloz. Az kicsit érthetőbb, hogy a pénz kifolyik az emberek kezéből. Az enyémből is, de az másért van. Pont azért, mert nem jelent nekem semmit. P1-855-9005-076
- Most sok család életét körbeírtad, nemcsak hollywoodi vonatkozásban - szólalok meg végül, miután két kérdést is feltesz nekem, de kínos, ugyanis még mindig nem tudom, mit akar ezzel az egésszel mondani. Nem fogom a ruháimat hirtelen összekapkodni, és begyömöszölni a gyűjtőkonténerekbe Beverly Hills-szerte.
- De hadd áruljam el, hogy nyitott kapukat döngetsz. Engem nem kell meggyőznöd ennek sem a helyességéről, sem a szükségességéről - villan derű fekete szememben. - De örülök, hogy nem vagyok ezekkel a nézeteimmel egyedül. Valójában az Alapítvány, amely a pályázatot kiírta, szintén ezen az elven működik. Szintén nemcsak pénzt ad a pártfogoltjainak, hanem lehetőségeket is, de erről később...
Ideje visszaterelnem a beszélgetést abba a mederbe, amelyben haladnunk kell.
- Azt már tudom, hogy vélekedsz általánosságban a pénzről, de azt még nem tudom, hogy egyébként mivel keresed meg. Nem vagy teljes munkaidős író - tippelem meg, illetve hát, ezzel tisztában vagyok. Hacsak nem ír álnéven, és valójában nem futott be évekkel ezelőtt.

Látva a reakcióját, már tudom, mit fog felelni. Pontosabban, tudom, hogy igen, volt már rossz tapasztalata is a fene nagy adakozósdival. Ez valójában elég gyakori, és ebből legalább tudom, hogy igazat beszél. Ha azt mondta volna, hogy nem, igencsak meg lettem volna lepve, bár kétségbe nyilván akkor se vontam volna a szavait.
Valami kifogja a szelet a vitorlájából, talán az, hogy elmondom, mi is a helyzet. Így, hogy már győzködnie nem kell, nem is érvel olyan lendületesen, ez természetesen teljesen érthető és nem is aggódom miatta. Valójában rengeteg kérdést kell még megvitatnunk és kevés az idő.
Ha állásinterjún lennénk, most jegyzeteket kéne készítenem arról, hol dolgozott eddig, mit csinált, na meg a prioritásairól is, de nem ott vagyunk, és fontoskodni sem akarok feleslegesen.
- Nahát - emelem meg kicsit a szemöldököm. Pultosból és/vagy pizzaszakácsból tulajjá előlépni nem kis dolog. Saját vállalkozása van, amelyet ő irányít. - Gratulálok - bólintok elismerően. - Biztos nem könnyű. És emellett még írsz is, hogy marad rá időd? - teszek fel egy kissé meglepett kérdést, kiszalad a számon, pedig én magam is tudom, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen.
Kortyol egyet, de nem utánzom le a mozdulatot ezúttal.
- Egy ilyen pályázatnak, mint amit az Alapítvány kiírt, gondolom sejted te is, hogy nemcsak az a lényeg, hogy a nyertes pénzjutalmat kapjon, és aztán bekerüljenek a művek egy csinos archívumba, ahol aztán semmi nem történik velük. Valójában folyamatosan olyan tehetségeket keresünk, akik egyrészt a jövő meghatározó generációjává léphetnek elő, másrészt olyan műveket hoznak, melyekben látunk fantáziát. Amelyek kiadásra termettek. Tudom, hogy a pályázat eredményei még nem nyilvánosak, és erről nem is akarok beszélni, a döntéshozás úgysem az én kezemben van. Ellenben meg kell mondjam, minden egyes írást olvastam. És a tiéd úgy érzem, kiadásra termett. Egy albumban gondolkodom, ahol a szöveghez hasonlóan, ahogy az eredeti koncepció szerint is, ugyanolyan hangsúlyosak a képek is.
Felegyenesedem a székben, a mappáért nyúlok és kinyitom.
- Daryl, én fényképész vagyok. Többek közt, de elsődlegesen. Más szemmel tekintek a képekre, mint felteszem te, vagy bárki úgymond laikus. Szeretném, ha megnéznél pár képet. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzájuk.
A képeket fejben összeillesztettem egyes szövegekkel, szövegrészekkel. Mindnek a hátán ott van, melyik írásra gondoltam én, de érdekel, egyáltalán eszébe jut-e összekötni őket. Vannak színes és fekete-fehér, elegáns portrét, félmeztelen zokogó embert, tájat, csillanó ablaküveget, törő poharat, törmelékeket, elpusztult városrészt ábrázoló képek is. Másfél tucat, nagyjából. Kíváncsian figyelem az arcát. Szerintem rájött már, hogy szeretem a nyílt őszinteséget, úgyhogy remélem, nem rejti majd véka alá a véleményét az ötletről/ajánlatról és a képekről sem.

Felcsillan a szemem. Mennyire igaza van! Megfeledkeztem róla bizonyára, hogy ami neki az írás, nekem az a fényképezés.
- Igazad van - adok is hangot az egyetértésemnek. - Ugyanezt teszem, csak én technikailag a gép mögé állok.
A száját nézem, miért rágcsálja? feszült? Ideges? Kínos volt a kérdésem? Nem akartam zavarba hozni. Aztán nevetek halkan.
- Ebben is hasonlítunk - állapítom meg. Én is keveset alszom, bár szerencsére nem látszik rajtam. Olykor képes vagyok egész éjszaka a sötétkamrában szöszölni és másnap találkozóra menni, és semmi bajom. Persze olykor, más napokon meg átalszom simán 12-16 órát. Szerintem ennek a depressziómhoz van köze, bár ki tudja... Skouris jól bánik a gyógyszereimmel, ilyen mellékhatásoknak nem kellene jelentkezniük.
Mikor előállok a farbával, nagyon szimpatikus, hogy nem kezd el közbekotyogni, hanem egyszerűen csak végighallgat. Igaz, látom rajta, a fészkelődésén, hogy izgatott és érdekli a dolog, nagyon is. Látom az örömét.
Ezért akartam vele ezt a találkozót annyira - ez volt az utolsó indok a kis listámon. Látni akartam az örömét. Elégedett vagyok a látvánnyal, bár kevésbé őszinte reakciót nem is vártam az alapján, amilyennek megismertem őt.
Látom, amint elé tolom a fotókat, máris járni kezd az agya, és ez jó! Ez volt a célom. Valójában harmadrangú, silány képekkel ezt nem lehet elérni. Az embernek nem marad tátva a szája egy olyan képtől, amit milliószor látott már kártyanaptárakon és újságokban. De eláll a szava tőlük és ez bevallom, nagyon jól esik. Ennél több visszajelzésre nekem már nincs is szükségem.
- Igen - felelem a választ a kérdésére, csak úgy miegymásként, hagyom hogy tovább nézelődjön. Aztán mikor felveszi a poharas képet, elmosolyodom. - Fordítsd meg! - biztatom. Pont az a cím van feljegyezve a hátára (az én szálkás-dőlt kézírásommal), amit ő is említ. A másik kép is stimmel és ettől csak szélesedik a vigyorom.
- Nahát, látom egy rugóra jár az agyunk.
Előre hajolok, amint végignézi az összes képet. Persze olyanok is vannak, amik hátán nincs cím, se semmilyen szöveg, esetleg csak egy évszám vagy ilyesmi, ami rajta maradt a nyomatokon.
- Hm... - töprengek el, ezen még nem gondolkoztam, mármint, hogy mi legyen az üres fotókkal.
- Ahogy olvastalak, nekem más képek jelentek meg a szemem előtt sokszor. Utólagos engedélyeddel átrendeztem kissé a pályázati anyagodat. Nem tudom, ezek a képeid honnan vannak, de egy kiadásnál... Úgy gondolom, szerencsésebb, ha egy fotós műveit használod. Úgy láttam, tetszettek a képek, és mivel hasonlóan gondolkozunk, hasonlóan látjuk nemcsak a művészetet, hanem kicsit talán az életet is, sikeresen tudnánk együtt dolgozni. Egyébként, hogy válaszoljak: le lennék nyűgözve, ha a képeim írásra ihletnének és persze nagyon örülnék, ha olvashatnám, amit hozzájuk írsz.

Nagyon sajnálom, hogy ilyen soká várattalak!

Mindig nagy érdeklődéssel figyelem azokat, akik a képeimet nézik. Nem vagyok híve a hízelgésnek. Ha valami pocsék, azt közöljék kertelés nélkül. Ha elsőre nem tetszik, nem kell okot találni arra, hogy mégis az osztás közé lehessen fűzni pár dicsérő szót. A kritika legyen velős és eredeti. A reakció a kritikára pedig legyen hallgatag. Jobb megfontolni a józan szót, jobb analizálni a kapott eredményeket, mint rögtön azon izzadni, hogy miként cáfolhatnánk meg azt.
Elvégre, az alkotónál senki nem ismeri jobban saját művét, minden kritikára fel kellett hogy legyen készülve, nem igaz?
Mindezen elvek persze kissé máshogy működnek a gyakorlatban, mikor valamit akar az ember a másiktól. Mint például most én Daryltől, vagyis vele együtt, közösen.
Pokolian jól esne végre egy cigaretta, miért is nem a teraszra ültünk? Bár nyilván azért, mert ott nincs légkondicionálás, és a forró augusztus megolvasztana nemcsak mindkettőnket, de még a képeimet is. Megigazítom a zakóm, kicsit fészkelődöm. Nem hiszek abban ugyan, hogy a nikotin függőséget okoz, én sokkalta inkább vagyok a függője a mozdulatsornak és magának a tevékenységnek amellett, hogy szeretek dohányozni és szeretem a dohány ízét. De kivárom Daryl minden reakcióját, cseppenként kortyolom, mint más a whiskeyt.
- Mármint hogy érted? - kérdezem. Egy pillanatra elég eleresztenem a beszélgetés fonalát némi merengésre fordítva figyelmem, és máris úgy kérdez vissza, hogy zavarba hoz vele!
- Áh értem - bólintok nagyot. Ha ismerősök képei, akkor jogilag azzal talán nem lenne alapvetően gond, és jól is tippel, mert emiatt hoztam szóba... csakhogy én nem szeretném, hogy ezeket a fotókat használja, remélem nem ragaszkodik nagyon hozzájuk, meg se kérdezem, nem ajánlom fel a ragaszkodás lehetőségét.
- Pedig igazán több önbizalmad lehetne velük kapcsolatban - mosolyodom el, miután az imént megsimítottam a szám töprengőn, majd előállok a farbával.
Nagyon meglep a reakciója. Őszinte és bizalmas, mintha legalább országos nagy cimborák lennénk, és ez valójában ugyan kicsit rémisztő, összességében nagyon optimista kezdet, hatalmas lendület van benne és ez tetszik. Örülök, mert nem szeretek az ilyesmivel sokáig piszmogni. Van, amivel igen, de az emberi kapcsolatokban valahogy olyan türelmetlen vagyok, hogy komoly erőfeszítésbe telt most is például, hogy ne rontsak ajtóstul a házba. (Végül is, nem hiába járatom magam iskolába, tárgyalástechnikára, kommunikációs tréningre, társas pszichológiára meg minden másra az üzleti suliban... elméletben baromi jó vagyok, a jelek szerint gyakorlatban is, ha a reakció ilyen pozitív.)
Kicsit felemelkedem, elfogadva a kézfogását elvigyorodva. Elképesztő, hogy megelevenedett eddigi furcsa tétovaságából, lenyűgöző.
- Azt hiszem, a kezdeti lépéseket már meg is tettük.
A képekért nyúlok az asztalon, összerendezem őket.
- Szeretném, ha ezeket a fotókat elvinnéd magaddal és ha lenne pár ötleted, vagy bármi, azt örömmel veszem, minden számít, minden gondolat. Ezen kívül a mappában találsz egy fogalmazványt is a leendő együttműködésünkről szóló megállapodásról. Szerződéstervezet. Olvasd át nyugodtan, mutasd meg ügyvédnek, és a legközelebbi alkalommal beszélünk róla, ha valami nem tetszik abban a formában, ahogy van. Az írásaidra szerzői jogvédelmet is intéztem. Azzal kapcsolatban arra kérlek, hogy a pályázati határidő lejárata utáni dátum szerepeljen az aláírásodnál. Ez csak formaság, de így versenyben maradsz.
Összehajtom a dossziét és elé tolom az asztalon.
- Van benne két névjegykártya is, az enyém, meg egy másik, az ügyvédemé. Ha kérdésed van, bármelyikünkkel felveheted a kapcsolatot.
Töprengek, mi fontosat akartam még mondani neki.
- Hétfőn neked megfelel újra találkozni? Nekem kevésbé formai körülmények közt is megfelel - teszem hozzá. - Mondjuk megkóstolnám a pizzád - pofátlankodom. Ha már étterme van, miért ne nézzem meg?

- Ja vagy úgy! - értem el végre, mire is utalt. - Igen - mosolyodom el. És nem nézem hülyének, sőt, nagyon inspiráló ha valaki ekkora lelkesedéssel veti bele magát a munkába, ez ad lendületet mindennek.
- Kezd kísértetiessé válni ez az "egy rugóra járás" - nevetek fel, amint átadom a képes dossziét, de aztán történik valami, kicsit összezavarodik. Kíváncsian nézek rá, vajon mi lehet az, ami gondot okoz.
- Nem - rázom meg a fejem. - A pályázati anyagok közt olvastam a beadványodat. Hm...
Vajon az jutott eszébe, hogy férhetek hozzá az anyaghoz? Végül is ez egy nagyon-nagyon jogos kérdés. Megköszörülöm a torkomat.
- Nos ugye azt mondtam neked a telefonban, hogy az Alapítványnál dolgozom, amelyik kiírta az írói pályázatot. Valójában az Alapítványt én hoztam létre. Emiatt volt hozzáférésem az anyagodhoz. A kettő egymást nem befolyásolja, mivel a pályázat határideje később fog csak lejárni, szóval még azt is simán megnyerheted. A dátum azért lényeges, hogy ne merülhessen fel annak a gyanúja, hogy hozzásegítettelek az esetleges győzelemhez, vagy ilyesmi - magyarázom meg a dolgot, hogy mi miért történt, történik.
Örülök, hogy tetszik neki a pizzázós ötlet.
- Hm, nyolcra ott leszek - adom meg végül is az időpontot. Szívesebben mondanám, hogy nyolc körül, de pontos akarok lenni, és ez fontos. Megjegyzem az étterem nevét, a címmel nem bajlódom, tuti fent vannak a neten. Felkelek aztán, és mivel végeztünk, kezet fogok vele újra, búcsúzóul, közlöm, hogy az italra a vendégem volt, és miután megerősítem a hétfői találkozónkat, elköszönök.

((Köszönöm a türelmed, és megint elnézést kérek.
Ha úgy gondolod, belekezdhetünk majd a következő játékba!))