This is the beginning of a... fight?! - R&J

Utáltam az utóbbi időszakban, hogy annyit kellett dolgoznom. Gyűlöltem, mert nem lehettem vele. Jamie iszonyúan hiányzott már, de ezt a forgatást a karrierem miatt nem hagyhattam ki Európában. Talán nem olyan hosszú egy hét, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Tudja, hogy ma jövök haza, én pedig megértem, hogy nagyon fontos tárgyalása van, amit nem hagyhat ki - így taxiba szállok, és hazamegyek. Röviden, de annál lelkesebben üdvözlöm a kutyusokat, majd be is vonulok a hálónkba, a közös szobánkba, levetkőzöm, belebújok az egyik pólójába, és ágyba bújok az ő oldalán, ölelve a párnáját a finom Jamie illattal - szinte azonnal elalszom, ez hiányzott annyira, bár tökéletesebb lenne, ha itt lenne!
Szinte az egész napot átalszom, és amikor felébredek, már sötétedik, először erről veszek tudomást - gyönyörű a kilátás a naplementére. Ezután elnézek az ajtó irányába, és meglátom az én Mézimet az ajtó mellett állva, tökéletesen, mintha szoborból faragták volna. Elmosolyodom, és rögtön felülök, a takaró lecsúszik, kibújok alóla a bugyiban és pólóban, és elindulok felé, hogy üdvözöljem, csak egy dolog tart vissza attól, hogy a nyakába vessem magam, az, hogy szikrákat szór a pillantása. A mosolyom megfagy, és azonnal aggodalom költözik az arcomra, ahogy jobban próbálom felmérni a hangulatát. Ahogy egyre közelebb érek hozzá, szinte érzem a vibrálást, ami körül veszi. Jamie iszonyú pipa!

-Szia!-
Köszönök leheletnyi félelemmel, de nagyobb elszántsággal, és leküzdöm a maradék távolságot, kezemmel finom borostáját simítom, ajkaim szűzies csókkal hajolnak hozzá. Miután elengedem ajkait kezeimet lesimítom karjára, és még bátrabban lépek közelebb hozzá, hogy testem leheletnyire hozzá simuljon. Kettős cél vezérel: elterelni a figyelmét a bosszúságáról, akár mi is az (bár van egy olyan sejtelmem, rám haragszik) a másik az, hogy magammal csábítsam az ágyba, no és nem mintha nagyon távol tudnám tartani magam tőle.
-Mi történt, baj van?-
Kérdezem aggódva, és tekintetét lesem fürkészőn, hátha abból rájövök valamire, mondjuk, mielőtt még elmondaná. Például arra, mekkora bajban vagyok.

Meg akartam lepni a kedvest, mire hazajön. Még Nate-re is képes voltam emberként tekinteni az ügy kedvéért, de komolyan! Erre neki sikerül meglepnie, de úgy, hogy még haza sem kellett jönnie hozzá.
Komolyan az agyam eldobtam szinte a dologtól, mikor kiderült. Nem is magától a ténytől, mert mindenki követ el hülyeségeket, hisz fiatalok vagyunk - elég meredek lenne a szemére rónom ilyesmit, mikor én is csináltam hasonló, vagy mér meredekebb dolgokat már - de azért a körítés... na azt nem kellett volna, vagy legalábbis nem így.
A dolog pár napja derült ki részleteiben és habár túltettem látszólag magam rajta, belül azért emésztett a kiadatlan düh, mely most, hogy megpillantottam, újra lángra lobbant bennem.
Szusszanva bújtam ki a kabátomból és helyeztem le mellé az ágyra könnyed, laza mozdulattal, hogy elnézzem a kedvest az ajtófélfának dőlve.
Én egy barom voltam, mikor bántottam, bedőltem az apjának és az érveinek, meg egyébként sem lett volna azt hiszem Fay papával szemben kiállni akkor, hisz nem akartam, hogy Rena szenvedje meg az esetleges karakánságomat, de ez... erre nem tudom, hogy neki milyen enyhítő körülménye van!
- Szia! - hajolok le szinte automatikusan kissé, hogy üdvözlő csókját kiosszam. Ez kissé megnyugtat engem is, hiszen hazajött, itthon van végre és nem rabolták el tőlem az európai "honfitársak". A lelkem ujjong, kár, hogy ott az a fekete folt és a kiadatlan düh.
- Resa üzent, hogy a vacsorát melegíteni kell majd. - Resa - Teresa - az új bejárónőnk, aki mindig lelkesen közvetíti nekem, hogy épp milyen menüt halasztok el aznap, hisz Renának főznie sem kell - nem is hagynám neki, nem azért, mert ne tudna, hanem mert a mi életmódunkba a társadalom szerint nem fér bele a háziasszony szerep... és különben is eléggé elfoglalt mindig -, hozzák az ételt házhoz. Nekem meg korog a hasam az irodában tőle...
Átkarolom Renát, finoman magamhoz húzom, noha bújik is... és sajnos (?) pontosan sejtem, mire megy ki a játék.
- Nem tudom, mond meg te. Szerinted baj van? - Lököm el magunkat lágyan a félfától és elengedve derekát az ágy felé terelem vissza, én magam meg lecsatolom az órámat a karomról, előszedem a mobilomat a zsebemből és az éjjeliszekrényre pakolom a karóra mellé.
- Jajj, képzeld, meglett. - Emelem fel felé a mobilt, pillantásom meg az újságoló szavak ellenére is beszédesek. Arról árulkodnak, hogy szerintem Rena pontosan tudta, hol is járt a telefonom.

Ahogy visszacsókol, azon gondolkozom, voltam-e már akkora bajban, már amióta újra összejöttünk, hogy megtagadta volna tőlem az ajkait, de nem jut eszembe. Szerencsére most sem teszi, így remélem, hogy annyira azért nem vészes a dolog. Lövésem nincs, mi lehet a baj, mit véthettem - na nem, mintha szent lennék, ó, dehogy, de... az utóbbi időben nagyon jól megvoltunk, ahhoz képest, amennyit korábban veszekedtünk, már-már idilli most a helyzet. Azt hiszem, a szünet hatására más lettem, "hozzább való", talán? Hátralépek, ahogy ellök minket az ajtófélfától, de nem enged el, és ez szerintem jó, így az ágyhoz sétálok vele, mellette, a derekát karolva. Mondjam meg én, baj van-e... komolyan?! Ez nem a csajok fegyvere? Az, hogy azt akarjuk, a pasi pontosan találja ki a gondolatainkat, hogy mikor, mi bajunk van, és ha kitalálja, akkor azért seggfej, ha nem, meg azért?! Meglep a fogalmazásmódja, de ahogy felemeli a telefont... na az többet mond minden szónál. Már tudom, mi a baj, csak abban nem vagyok biztos, mennyit tud, de ehhez is elég a szemeibe pillantanom, és már biztos vagyok benne: minden tud. Tudja, hogy Nate-tel és Cornyval szexeltem egyszerre, és tudja, hogy én loptam el a telefonját, hogy ezt ne tudja meg. Megborzongok, ellépek mellőle, bólintok ridegebben, mint ahogy előtte viselkedtem vele, és megfordulva a konyhába menekülök, hogy megmelegítsem, amit Resa itt hagyott.
Muszáj átgondolnom, mit mondhatnék, de az ösztönös reakciómon már nem tudok változtatni: hallgatás, elutasítás, megfutamodás. Ettől pedig, ahogy ezt számba veszem, és megállapítom, hogy korábban ugyanígy reagáltam a problémákra vele, és akkor tönkre ment a kapcsolatunk, pánikolni kezdek. Remeg a kezemben a tál, gyorsan bevágom a mikróba, és a kanapéhoz menekülök, megfogom a kutyukat, ha már ők is ott pihennek, és a bundájukat simogatva próbálok megnyugodni. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy értelmes felnőtt módjára megmagyarázzam neki, mit, és miért tettem, hogy bocsánatot kérjek, hiszen már akkor tudtam, mekkora őrültség, amit csinálok, de gyáva voltam. Féltem, hogy elveszítem, ha megtudja. Soha nem akarom, hogy mindent tudjon rólam, és arról az időről, amikor önmagam legrosszabb kiadása voltam.
Jamiere nézek. Egy lakásban vagyunk, hogy tudnék elmenekülni tőle, és hová mehetnék? És miért is mennék el? Nem akarok elmenni. Nem akarom itt hagyni, én nem... megrázom a fejemet, és lehajtva a kezeimet nézem Hercegnő bundáján. Kinyitom a számat, de annyira szánalmasnak érzek mindent, amit mondhatnék, hogy nem tudok végül megszólalni, csak visszacsukom. Mint a halak, tátogok, hang nélkül. Pedig szeretném elmondani, szeretném megmagyarázni, de félek, hogy túl sok lesz neki, és kidob. Túl tudnám élni megint? Hát, erre akkor kellett volna gondolnom, amikor gátlástalanul behatoltam a magán szférájába, elloptam a telefonját, kitöröltem az üzeneteit, és emailjeit arról, hogy volt egy görbe kalandom Ribizlivel és Natetel.
-Mindig azt mondtad, hogy én más vagyok, mint a többi lány, hogy szebb vagyok, különlegesebb, és jobb...-
Nem értem honnan jönnek a szavak, csak kicsúsznak. Nem tudom, végül is mit akarok mondani, pedig talán jobb lenne, ha átgondolnám.
-Én pedig elhittem, olyan jó volt hinni neked, hogy bennem több van. Az, ami neked kell. Tökéletes volt, de hazug. Nem vagyok olyan, mint a többiek... rosszabb vagyok. Manipulatívabb, számítóbb. Szerinted hogy szereztünk Ribizlivel olyan hírt a Dorianbe? Nem a két szép szemünkkel és formás lábainkkal, bár természetesen az is hozzá játszott, de... Jamie, én ilyen vagyok. Ezt a módot ismerem a problémák megoldására, meg a menekülést. Nem vagyok jobb. Rosszabb vagyok.-
Suttogom a végét, és tényleg nagyon szégyellem magam. Egy orbitális nagy hülye vagyok, hogy ezeket mondom neki, hogy azt bizonygatom, nem vagyok elég jó, nem vagyok neki való... abba meg persze nem gondolok bele, hogy amit mondok, azzal az előző szavaimat cáfolom némileg, mert mit csinálok? Nem menekülök, nem manipulálok, hanem őszintén vallok.

- Ren… Rena! – Szólok utána, kissé talán megemelt hangon, de egyáltalán nem dühösen. Nem igazán tetszik, hogy minden szó nélkül itt hagy és más esetben megállítanám, vagy mint valami elcseszett pincsikutya, mennék utána – de ez alkalommal nem teszem egyiket sem. Fusson csak, ha neki úgy jobb. A helyzetén nem javít, csak engem keserít el a gondolat, hogy ennyire gyerekesen kezeli az egészet.
Csak belököm az ajtót utána hangtalanul, némán és levetem a pulcsimat, kibújok a pólómból is – jót fog tenni egy zuhany - és azokat fogva lépek ki a szobából, miután a szennyestartót nem találom a fürdőben. Nyilván már megint elkavarta a nappaliban valahova Theresa.
Kilépve a szobából azonban azzal a barna pillantással találom szemközt magam, mely egyszerre képes égi magasságokba emelni és nyomorba dönteni. Kissé megereszkednek a vállaim, ahogy a keserűséggel bennem rekedt levegőt kifújom a tüdőmből.
- Kicsim… - szusszanok, de rájövök jobb, ha hagyom, hogy végigmondja. Főleg, mert a megszólításra a kanapé mellől Mandy már ugrik is, hogy a kezemhez dörgölőzve követelje ki a simogatást.
- Amit mondtam, az jelen időben is él. Nem vagy rosszabb, csak… Sok mindent nem értesz még és ne vedd sértésnek, mert a lehető legjobb szándékkal mondom, de: ott ragadtál a gimiben. – Szusszanok és a kutyát igyekezve félrelökdösni – ő meg igyekszik a lábam elé keveredni folyton – lépek a kanapé felé.
- Csámcsogni fognak rajta, igen. Akár miattad, akár a másik kettő miatt… a hírnév ezzel jár. Lesz, aki elítél érte és megvet, de olyan is, aki el sem hiszi. Engem nem érdekel. Tudod miért? Mert akármennyire is a múltad formált azzá, akit megismertem, te már nem ilyen vagy. Legalábbis ezt gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy te vitted el a telefonomat. – Huppanok le mellé és magam elé tekintek, tenyeremet Mandy fején nyugtatva, amit ő örömmel fogad.
- Azt hittem, bízol bennem annyira, hogy ilyesmit meg tudunk értelmes emberek módjára beszélni. – csalódottság hallatszik a hangomból, nem tekintek rá.
- Anyád is vagy háromszor keresett a dolog miatt, mert nem voltál hajlandó válaszolni a hívásaira. Ne haragudj bébi, de ha gyerekként viselkedsz, ne lepődj meg, ha úgy is kezelnek. – forgatom meg azt a bizonyos tőrt a hátában, s hacsak nem tart itt, felállok a kanapéról.

Fájdalmasan felszisszenek, ahogy meglátom félmeztelenül kilépni. Ez annyira nem fair! Az se, hogy így lép ki, és az se, hogy még ilyen helyzetben is ilyen hatással van rám... annyira meg már vagyok figyelmes, hogy tudom, nem azért, mert ilyen rég nem láttam. Ha egy éjszakát átszeretkezünk, és másnap meglátom így, akkor is beindít. Francba!
Szerencsére (?) a szavai hideg zuhanyként érnek, és bűnbánóan nézek rá, ahogy beszélni kezdek hozzá, azt sem tudva, mit mondok. Próbálok nyitott lenni rá, és a mondanivalójára, és nem picsáskodni, és elengedni a fülem mellett, mert... mert ő Jamie, akit mindennél jobban szeretek, és akinek a mondanivalója a legfontosabb. Igen, sokáig nem láttam ezt be, de így van. Ő számomra a legtökéletesebb ember ezen a földön, és tudom, nincs túl sok tapasztalatom, de nem is akarok többet. Nem akarok mást, csak őt, és habár időnként vitázunk, vagy veszekszünk, de együtt élünk már jó ideje, és alapvetően az életem tökéletes, és ő is az hozzám. Mindent megtesz, megad nekem, amit csak tud, amit csak akarok. Ez az egész sokkal komolyabb, mint ahogy eddig láttam, és erre az döbbent rá, ahogy a helyzetet kezeli. Az egész egyenletben én vagyok az x, aki lemaradt, aki megfejtetlen, aki ostobán viselkedik. Mégis azt mondja, hogy mindenkinél szebb, és különlegesebb vagyok.
Mellém ül, én pedig tényleg figyelek rá. Lábaimat felhúzom, Hercegnő arrébb fekszik, közénk, hogy Jamiehez dörgölőzzön, jellemző. Elnézem, ahogy fészkelődik, aztán csak arra kapom fel a fejem, és nézek újból Mézire, hogy őt nem érdekli. Annyira szívmelengető, amit mond, egészen addig, amíg nem látom, mennyire csalódott bennem, megint. Könnyek szöknek a szemembe, de nem akarom őket kiengedni, nem, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, manipulálni akarom a sírással. Nem, amit mond, azt nagyon is megérdemlem. Amikor a bizalomról beszél, már az ajkaim elé kapom a kezemet, hogy elfojtsam a síró hangot, ami előtör belőlem. Muszáj valamit mondanom.
-Én... féltem, hogy megint elveszítelek.-
Suttogom őszintén, és amíg nem mondja, addig el sem gondolkozom azon, hogy ez az egész milyen hatással van a családomra: anyámra, apámra, a bátyámra, és az ő karrierjükre, Jamiere, és a karrierjére. Biztos, hogy tele vannak az újságok azzal, hogy én egy szajha vagyok, és mennyire lealacsonyító neki, hogy velem van, hogy az álompár leginkább rémálompár miattam, és ehhez hasonló dolgokkal. Gyerek vagyok, nagyon, időnként nagyon, és ezzel folyamatosan kockáztatom a kapcsolatunkat.
Felé mozdulok, ezzel lesöpörve az utolsó pillanatban észbe kapó Hercegnőt, aki morogva arrébb ballag, de nem foglalkozom vele, csak elkapom Jamie karját, hogy ne menjen el most. Könnyáztatta szemeimmel ránézek, már nem tudom visszatartani, de azért próbálom a leginkább minimálisra csökkenteni, nem akarom, hogy jobban eluralkodjon rajtam, mint amennyire fog, és jobban megsajnáljon, mint amennyire szokott ilyenkor.
-Sajnálom, én... nagyon sajnálom. Igazad van, mindenben igazad van, gyerekes vagyok, és ostoba, és méltatlan, annyira méltatlan hozzád, de... kérlek, ne add fel. Ne adj fel! Jobb leszek, ígérem, én mindent meg fogok tenni. Nagyon féltem, hogy ha ezt megtudod, akkor megint elveszítelek, és... és hülye voltam, mert ezzel tettem mindent kockára.-
Nem hiszem azt, hogy ezért el fog hagyni. Nem hiszem, hogy kidobna, hogy ne akarna már, hiszen a szavai sem erről árulkodnak, de mégis bennem van egy nagyon erős kétely, mert annak idején se hittem, meg se fordult volna a fejemben, mégis, egyik pillanatról a másikra már itt sem volt. Nem szeretném, nem szoktam az arcába dörgölni, de valójában nagyon megráz, és néha a mai napig vannak rémálmaim arról, hogy elhagy, és megint élőhullává válok.
Nagyon szeretnék hozzá bújni, szeretném, ha azt mondaná, minden rendben, és megbocsát, és szeret. Szükségem van erre, de egy sürgetőbb szükség átveszi a testem felett az uralmat, szóval felpattanok, futni kezdek, kivágom az ajtót, és az utolsó életmentő pillanatban sikerül a wc kagyló fölé rogynom, hogy beleürítsem, ami ki akar belőlem jönni. Gyűlölök hányni! "Szerencsére" hamar kiadok mindent, ami nem tudott bent maradni, és azután lehúzom, lehajtom a tetőt, és felmászom a tetejére. Remek, nem elég a vérzés, mármint... hogy meg fog jönni. Fog?! De hiszen... legalább egy hete késik, számoltam is, hogy mire hazaér, pont vége lesz. De nem volt...
-Ne, ne, ne!-

- Tudom. Mármint... el tudom képzelni. - sandítok felé, hozzá hasonlóan suttogva. Felesleges lenne kiabálnom, a szavaink így is ezerszer hangosabban szólnak ott mélyen belül azt hiszem. Az én elmémben mindenképpen fel van tolva a hangerő, Rena minden egyes rezdülésére kiélezve.
- Chh... talán ez a mi nyomorunk, nem? - húzódik kósza félmosoly a képemre, ahogy fejcsóválva elpillantok róla. - Félünk attól, hogy elveszítjük a másikat, ezért hazudunk neki inkább. Pedig valójában csak távolabb lökjük ezzel. - Én is megtettem már, s most ő is. Nem akarom, hogy ugyan úgy végződjön, mint az előző esetben. Hogy minden, amit azóta újra felépítettünk - egy szerintem biztosabb, érettebb talajra (részemről mindenképpen) - az szélben szertefoszló kártyavárként zuhanjon össze most egy ilyen múltbeli hülyeségért.
Felállok, bár fogalmam sincs, hova indulok. El innen! A fürdő jót tenne, bár lehet, inkább a hűtőbe kellene bedugnom a fejemet kicsit, hátha az segít összeszedettebbnek lennem, mint ahogy azt előadom. Remek színész lennék, istenem, de még milyen! Ha nyugodtságról van szó, legalábbis.
A szavaira nemes egyszerűséggel felhúzom a kanapéról és magamhoz ölelem. Nem tudok rá haragudni - sosem tudok igazán, csak átmeneti vihar minden összezörrenésünk - de annak azért örülök, hogy kicsit talán sikerült észhez térítenem és rávilágítanom olyan dolgokra, amikre talán nem is gondolt. Ha belelátnék a fejébe, azért megálljt parancsolnék a kissé túlcsorduló női gondolatmenetnek, de szerencsére (?) nem vagyok gondolatolvasó. Csak egy pasi a sokból.
Kibontakozik az ölelésemből hirtelen, én pedig értetlenül pislogok utána, mellettem a kanapén pattogó, elégedetlenül csaholó Hercegnővel.
Kétségbeesett hangja az, ami léptekre kényszerít és nem kérek engedélyt, hogy benyissak hozzá. Már egy ideje az ilyen formaiságoktól eltekintünk, nem hiszem, hogy most kezdene el tiltakozni hevesen ellene.
- Ren, ez most...? - Mi a halál volt. Pillantásom immáron őszintén aggódó és meglepett is egyben. - Minden oké, bébi? - lépek hozzá és guggolok le vele szemközt, hogy ne ő tekintsen fel rám, hanem én rá. Igen, mindezt a vécékagyló előtt. Problem?

A karjaiban minden annyira jó, és tökéletes. Nincs félelem, nincsenek kételyek, nincs bánat se, csak ő, a melege, a finom illata, és a biztonság. Mindig ezt akarom érezni... és jó lenne akkor is ezt érezni, amikor épp a világ másik felén van, nagyon-nagyon távol tőlem. Ijesztő egy gondolat ez, pláne, ami mögötte van, mert eszembe jut ám, hogyan lehetne ezt elérni.
Teljesen megdöbbent azzal, hogy ő is fél. Az én fejemben csak olyan eset játszódik le, hogy ő neki nem kellek, ő fogja magát, és ő hagy el. Ő dob el engem, és a közös életünket... de hogy én menjek el? Hogy Ő veszítsen el engem? Ez nevetséges, de nem merem elnevetni magam ezen. Abszurd, de a helyzet komolyságot kíván. Nem tudtam, hogy így gondolkozik, hogy ezt érzi.
Aztán egy sürgető érzés kikerget a karjaiból, a biztonságos és meleg ölelésből, hogy a hideg járólapon találjam magam a porcelán kegyhely előtt, és kiadjam, ami a gyomromban volt. Nem sok, így utólag belegondolva, és ha Jamie ezt tudná, biztos, hogy oltári dühös lenne. Kevés dologgal lehet pillanatok alatt kiborítani, ezek közül az egyik az étkezésem, vagy inkább a nem-étkezésem. Tényleg nagyon szerethet, ha ennyire aggódik az egészségem miatt, az anorexia miatt... pedig már csak ritka napokon fordul elő, hogy nem eszem rendesen, és most is, hogy oda volt, rendszeresen beszámoltam neki, mit ettem. Tudom, milyen hülyén hangzik ez, de mindketten tudjuk, hogy nekem erre szükségem van (ő jobban is, mint én).
Nem hiszem el, hogy ez történik velem... nem hiszem el, hogy késik. Kétségbeesetten fakadok ki, az arcomat a tenyerembe temetve, és hallom, hogy nyílik az ajtó, és belép hozzám Jamie. Lázasan kezd járni az agyam, hogy mit mondjak neki... mivel borítom ki jobban? Azzal, ha nem mondok semmit, és azon aggódik, vagy azzal, ha megmondom, hogy... Nem! Nem lehet. Nekem SOSEM késik! SOHA! Egyetlen napot se, amióta szedem a fogamzásgátlót, és ezt ő is nagyon jól tudja... akkor, ha most mégis, és egy egész hetet, az azt jelenti...
-Ne! Nem!-
Suttogom halkabban, és még kétségbeesettebben, mint az előbb. Nem lehet, ez nem lehet! Mit mondjak most neki, és hogyan?
Leengedem a kezeimet, és látom, hogy remegnek. Rá nézek, és kinyitom a számat, egyik kezemmel az arcára simítok, és ott is hagyom a tenyerem, mert kell most az érintése, hogy én érintsem. Megint kinyitom a szám, ahogy nézek rá totális tanácstalansággal, teljesen összetörten, majd nagy levegőt veszek.
-Egy hete késik. Pedig még ki is számoltam, hogy mire hazaérsz, elmúlik, és akkor majd... de nem jött meg!-
Tehetetlen dühvel kiáltok fel, és felállok, ellépek mellőle, próbálom összeszedni kicsit magam. Teljes a pánik, de ekkor szerencsére azért bekapcsol valami... én nem tudom mi, csak problémamegoldó-ösztönnek hívom, és nagy levegőt véve próbálom magam megnyugtatni, és már a következő lépésen agyalok.
-Kell... teszt. Teszt kell. Több. Megyek.-
Mondom, de ahelyett, hogy kifelé indulnék, visszalépek a mosdókagylóhoz fogat mosni, amivel gyorsabban végzek, mint általában, de igen, ez vagyok én. Nekem ez fontos, még így is, nem tudom magam meghazudtolni. Még a tükörbe is belenézek futólag, ez már csak az évek, meg a rutin, aztán nézek rá. Arra nem is gondoltam, vele mit csináljak... mármint, gondolom, kéne valamit, nem? Nem tudom, mennyire borult ki.
-Tusolj le, sietek. Nem lesz szex.-
Miért érzem szükségét ezt kijelenteni? Nem tudom. Nem érzem magam normálisnak, sőt, ha alapból nem vagyok azt, hát most még annyira sem. Mindenesetre kilépek a fürdőből, és öltözni kezdek. Persze, ha akar, eljöhet velem, akkor megvárom, de kétlem, hogy szeretne.

A látszat nyugalomról ennyit. Pillantásom valahol az értetlen és a riadt között van, ahogy tekintetem a kedvest fürkészi és nyugtatóan simítok fel tenyereimmel a combjain, szomjazva a szavaira. Gyerünk cica, mondj már valamit, mert ezzel most alaposan ráparáztatsz, remélem, tudod!
Szavai hideg zuhanyként érnek. Értem én, hogyne érteném, egészen addig, míg a teszteket nem kezdi emlegetni. Hogy... MI?!
Felegyenesedve pillantok utána, s lépnék is felé, átölelve, ha nem szikrázna úgy körötte a levegő és nem viharozna el sietősen.
A kijelentését sem igazán tudom hova tenni, mivel az előbbi szavai és azoknak esetleges jelentősége kattog a fejemben. Ó basszus. Óóó basszus...
És én marha még rá tudok tenni egy lapáttal, hogy mikor a kedves elviharzik, felhívom a testőrét: hívja már fel Renát, merre van és ha lehet, menjen oda, de azon nyomban, mert úgy fest, engem most nem akar maga mellett tudni, de nem örülnék neki, ha baja esne - akármennyire is a közelbe ment le - a kéretlen fotósokról nem beszélve.
A várakozás magatehetetlen dühének ígéretével vágom le a telefont a kanapéra, hogy a kutyák értetlenül fordítják oldalt fejüket gombszemeikkel a készüléket fixírozva. Én pedig elvonulok zuhanyozni, de túl gyorsan végzek vele, mert még a napi sajtót és néhány rajongói levelet is van időm átböngészni, mire a Rena nevű hurrikán újfent végigviharzik a házon, egyetlen pillantásával kétszázra ugrasztva a vérnyomásomat és ezer meg egy úton indítva meg gondolataim szövevényes fonalát...

// <3 //

karakterinformáció