Este van, este van ki-ki nyugalomban - szavalom a magyar verset magamban rossz kiejtéssel, de ezt senki sem hallja, mert kívülről nem látszik, hogy őrült vagyok és nem mondom hangosan. Valahogy úgy hangzik: Eszté vany, eszté vany kiki nugalom... Szar a kiejtésem.
Járkálok erre-arra a városban, lassan bejáratom, megismerem, kisebb mint New York. Van zoknim, Marisom, férfi szagom, mondjuk boldog vagyok. A gitár most nincs nálam, Lia meg dolgozik és én nem tudok a kórházban lógni, főleg amióta beloptam magam a főnővér szívébe. A műgumiYoda változatlanul ott lapul fekete zakóm jobb alsó zsebében, még mindig van farka, nem égettem le és út közben megint azzal játszom. Eszembe jut, hogy egy UFO tökét piszkálom, na ne már, mint valami retro buzi, de aztán elhessintem ezt a hülyeséget, nem rég voltam a mostohaanyámmal. Még mindig függőben mi lesz ha kiderül, lehet nézhetnék magamnak egy sarkot az utcán.
Unatkozom tulajdonképp, se zene se rokon csak Yoda meg Maris. Átmegyek egy hídon, víz van mind a két oldalán, de rég úsztam már! A part nincs messze, ha beleesnék és túlélném simán kievickélnék, mert a híd viszonylag alacsony. Viszonylag. Lehetne magasabb is. Elengedem a műgumi Yodám farkát és felpattanok a híd korlátjára, egyelőre egy oszlopba kapaszkodom. Nincs nálam a gitárom Yodát meg úgysem vesztem el, max a zoknim és a szagom. Esélyt azért adok magamnak, mi lenne, ha végigsétálnék a korláton, mondjuk leesés nélkül. Buli lenne mert semmi egyensúlyérzékem. Általában ilyen ötleteim vannak, ezért küldtek nagyjából 5 éves koromban pszichiátriára és költöztünk el a fővárosból, ahol sok autó, híd és villanyoszlop volt. Több ember is megnéz magának, még senki sem kért autogramot, amióta az utcán zenéltem, milyen lehangoló. Gondolom azt hiszik öngyilkos akarok lenni, röhögnöm kell ezen, engem nem lehet elpusztítani. Még nem engedem el az oszlopot, azon agyalok Jointtal a számban mekkora lehetne itt végigmenni, merthogy beszívva semmi nem egyenes. Na akkor tuti fürödnék egyet, pedig olyan jó az illatom és pont most akarom elcseszni! De hát ez van, kotorok, de most a belső zsebemben, egy szál után.

Kivételesen szabadnapom van, de képtelen vagyok kiélvezni. Unatkozom. Semmi sem köt le otthon. Mit is csinálnék? Bámulnám a fehér falakon díszelgő enyhén korhatáros képeslapokat, amikkel a bátyám hajigál meg a szülinapjaimon? Vagy beszélgetnék az idióta ismerőseimmel valami nyomorék közösségi oldalon, ahová egyébként is csak azért regisztráltam, hogy Josh-sal tudjak beszélgetni, míg nincs itthon? Nem, helyette inkább bemászok a bárba, a másik kupac idióta közé. Na jó, Kate, a váltótársam annyira nem idióta. Legalábbis ilyenkor még. Csak olyan egy-kettő felé, mert a kis tökéletlen hagyja magát itatni. Mindig elfogadja, ha a vendégek fizetnek neki valamit.
Egész lassan sétálgatok. Még annak ellenére is szeretek éjjel sétálni, hogy egyszer igen aljasul támadtak meg így pár zöldhasúért - amit kétségkívül drogra költöttek később és vígan röpködtek, míg én a véremben fekve ájuldoztam. Mondjuk... Nem is igazán azon szívtam fel magam, hogy aztán a kórházban ébredtem majd' egy hét múlva, becsövezve. Elvégre túléltem azt is. Ami kiakasztott, az az volt, hogy abból a lóvéból épp én akartam jól érezni magam pár adag zölddel...
Szóval szeretem az éjszakát. A sötétet, a csillagokat, az ilyenkor éledő élet illatát. Ennek örömére rá is gyújtok egy cigire.
Épp a hídra érek, mikor a saját füstöm ellenére megcsapja az orrom egy igen ismerős szag. Olyasmi, amit ezer más közt is megismernék. Gyakran tölti be a bátyám szobáját, ha edzés után lusta lezuhanyozni.
Ekkor azért kicsit megriadok. De csak egy pillanatra. Egész addig, míg észre nem veszem azt az alakot a híd korlátján. Nem sejtek sok jót, de valamiért a szívemen viselem a sorsát. Időnként azért meghat mások lelki nyomora. Úgy tűnik, ez is egy ilyen este.
Nincs túl messze, pár lépésnyire tőlem választott ki egy oszlopot, amit ölelgethet. Közelebb megyek. Egyáltalán nem igyekszem lopakodni, nehogy megijesszem. Egész közelről ismerem a Para-Tripet, szóval nem kéne, hogy a frászt hozzam a srácra. Egy fél lépésnyire állok meg tőle, a korlát mellett, majd megköszörülöm a torkom és igyekszem elővenni a legempatikusabb formám.
- Khmm... Nem gondolod, hogy le kéne onnan jönnöd? Úgy értem, erre az oldalra itt, ahol én is állok. Valamivel kényelmesebb lenne. Odafent biztosan jobban fúj a szél.
Hát igen. A gúnyos megjegyzésektől nehezen szabadulok.
- Na. Másszál le légyszi. Itt úgyse leszel öngyilkos, ahhoz nem vagyunk elég magasan, és a folyó sem elég széles, és nem elég mély ahhoz. Hamarabb fulladnál bele egy kanál vízbe. Vagy csak fürdeni akarsz?

Ügyeskedem az öngyújtóval és a fűvel, pár perc és már a számban füstölög, azonnal letüdőzöm. Kell ez nekem, mint a levegő, Cián pontosan tudja mivel lehet zsarolgatni. Ennek ellenére nem vagyok függő, ha nem lenne, egyszerűen elviselném és lépdelnék tovább a hídon. Hoppá, épp ott állok, a korláton. A balettosak buzik, de itt nem halnának meg az tuti, valahogy úgy kéne lépdelni ahogy azok. Elképzelni nem tudom, pedig hülye azért nem vagyok (csak másképp) kell a Maris, de kevés ahhoz, hogy ettől közéltáncosnak érezzem magam, vagy párkánytáncosnak, hehe. Bár ki tudja lehet lehet a párkánytáncolást férfiasan is csinálni. Maris jön, nem mintha tudnék félni, de most még az oszlopot is elengedem, egyelőre stabilan állok. Lenézek, ez semmi, tűnődöm elég úszós-e a bokszer, ami rajtam van. Mondjuk. Bökök még egyet a zsebemben a műgumi Yoda farkán, aztán indulok, indulnék, ha meg nem szólítanának. Még időben elkapom a korlátot, számban a cigi kicsit meginog, mivel támasztom magam, egyik kezemmel ki tudom venni. O alakúra formált ajkaimon kicsúszik egy karika, rengeteg gyakorlás eredménye. A lány felé száll, egyre nagyobb ahogy felé ér, talán körbetekeri. Begyűrűzöm. Elfojtok egy mosolyt, azt hiszi meg akarok halni. Én olyat nem tudok. De most komolyan, tök random már annyiszor próbáltam, egyszer sem jött össze, van valami mondás a hülye emberek elpusztíthatatlanságával kapcsolatban. Igyekszem bizonytalan képet vágni, bár ez nekem idegen, általában tudni szoktam mit akarok és miért, vagy, hogy miért nem.
- Igen?
Nehéz megjátszani, hogy félek, betegségnek hívják, antifóbia, egyszerűen nem érzek félelmet. Igyekszem ijedt képet vágni, nem tudom megy-e.
- Ha lemegyek nem tudom megölni magam.
Érvelek, lehet rosszul. Ő tovább mondja, hallgatom micsodát. Még a végén lebuktat. Van itt egy nagyobb híd? Esélyes lenne, hogy egy olyanon mondjuk tényleg meghalnék.
- Inkább mássz fel te ide, szebb a kilátás.
Amúgy tényleg.
- Olyasmi. Végigmenni ezen, talán beállva jobban menne, de még nem hatott. Nem próbálod meg? Joint nélkül.
Ajánlok neki valami biztonságosabbat.

Mélyeket slukkolok a cigimből, és nézem, ahogy ő is rágyújt. Igen, pillanatokon belül újabb ismerős illat - mert ez illat! - kúszik az orromba. Ez az illat meg az én szobámat tölti meg gyakran. Elmosolyodom. Talán morbid, de viccesnek találom a helyzetet. Pedig egészen úgy tűnik a szavai alapján, mintha tényleg a mélybe akarná vetni magát.
Nem jó dolog a halál közelében járni. Én már csak tudom. Hatszor volt alkalmam a jó öreg Kaszás arcába mosolyogni, egész közelről. De, ha már itt tartunk, talán ezért van az is, hogy egyáltalán nem tartok tőle.
- Hát te hülye vagy. - jegyzem meg vigyorogva, bár ez, ebben az esti órában már aligha látszik. Azért a hangomon talán hallható, hogy milyen széles a vigyorom. Egyébként, gondolom, nem én vagyok az első, aki felvilágosítja erről... de ettől függetlenül fontosnak tartom közölni. Egyébként sem sűrűn tartom magamban a véleményem, akárkinek is gázolok bele a kis lelkivilágába vele. Na és? Én legalább velük osztom meg az álláspontom, nem egy harmadikkal, negyedikkel, akárhanyadikkal, a hátuk mögött.
- Joe nélkül? - elhallgatok egy pillanatra. - És még smucig is! - teszem hozzá a következő megállapítást az előzőhöz - De megértem.
Meg, persze... Pedig csorog a nyálam a jóféle cuccért. Már lassan két hete nem szívtam. Persze, ez nem jelenti azt, hogy most kunyerálni fogok. Nincs az a pénz. Ha kell, szerzek magamnak. Megvannak hozzá a megfelelő kapcsolataim.
- Nem igazán van rá ingerem, hogy kipróbáljam, kössz. Elég volt a keskeny párkányokból, míg anyám akarta minden áron rám erőszakolni, hogy szertornázzak.
Bár nem akarok keskeny korláton mászkálni, nincs kedvem tovább menni sem a bár felé. Ez a srác már most jobb társaságnak mutatkozik, mint a kocsmatöltelékek, vagy akár Kate. Még akkor is, ha hülye.
- Na, üsse kavics! - gondolom meg magam hirtelen és felkapaszkodom mégis arra a korlátra. Kicsit távolabb állok meg Reevtől.
- Annak idején örültem, hogy megszabadultam a gerendától. De ez valóban tök jó. Talán, ha anno is így kezdem, nem teszek magasról a dologra. - fejtem ki, bár gyanítom, nem érdekli az élettörténetem. De ez meg ugye engem nem érdekel.
Eszembe jut valami igazán gonosz... vagyis inkább már eszelős ötlet. De mielőtt bármibe is kezdenék, a biztonság kedvéért megkérdem:
- Gondolom, nem tudsz úszni... ?

Hát ez nem megy, a szitu röhejes, valamennyire izgalmas, a csaj feldobja, erőfeszítéseket teszek, mégsem érzek semmit, ami olyan lehet, mint a félelem. Kb 5 perc és a lány levonja rólam az első és legszembetűnőbb következtetést, amire mindenki rájön már 2 perccel azután, vagy az előtt, hogy meg"ismer" Az idézőjeles részben nem hiszek.
- Hülye? Ha nem mondod rá nem jövök
Vigyorgom és ez jól látszik a fényben, igen a hülyét jól el tudom játszani, sőt igaz is, sosem mondta senki, hogy teljesen normális vagyok, még én sem, pedig bizonygattam eleget a különféle orvosoknak. Kebelbarátnőm Maris vígan fogyózik a számban, most ha jobban megnézem a csajt, lehet ő is ismeri.
- Gondoltam adok neked esélyt józanul végigmenni és nem beleesni, de ha jó kislány leszel kaphatsz bármikor.
Mennyire nagylelkű vagyok, pedig el kellett érte játszanom Ciánnak mennyire jóban vagyunk. Az anyag jó, a legjobb a városban, legalábbis ezt mondta nekem, tudja, hogy felismerem, ha szar füvet sóz rám és elvileg még mindig a bandájában vagyok nem hinném, hogy pont most akarna átverni. Így hát előkaparok egy szálat mutatóba, meglegyintem nemtomhogyhívjákocska előtt, hogy vajon csahol-e rá.
- Dehogyis, én vagyok Terézanya férfi reinkarnációja.
Nem nagyon van semmi olyanom, amit nagyon félthetnék Maris kivételével persze, de ettől sem tartok, Cián tejel, ha azt mondom. Szertorna? Hoppá, akkor mégiscsak be kéne állítani, seperc alatt leelőz, én még járdán se tudok egyenesen menni. Habár ez nem verseny. Nyújtok felé egy szálat.
- Miért nem ezzel kezdted?! Egyenlő eséllyel kell indulnunk, bár ezt elcsesztem, mert akkor nekem kellene józannak lennem.
Persze akkor nem kap, ha nem mászik fel mellém. De mégis, úgyhogy elfogadhatja a felkínált, jóféle anyagot, ha akarja.
- Gondolom mert rád erőltették, anyád rosszul tette, hogy nem ide hozott ki megfulladni.
Kicsit ironizálok, de valahogy nem félek attól, hogy megsértődik, vele értek egyet. Gyanútlanul ránézek, naivan azt hiszem aggódik(?) ha beleesek mennyire halok meg. Tudok-e úszni?
- Nem igazán, de majd megtanulok. Az én anyám nem szeretett elemek közelébe engedni, úgy mint tűz, víz, fa, föld. Téged gondolom nem kell félteni...
Vigyorgom, elengedem az oszlopot, de eléggé ingadozom, közben figyelem cigizik-e, azelőtt kéne elszívni, hogy elindulunk, nálam esélyes, hogy elázik menet közben szegény Maris.

Nem, valóban nem sértődöm meg a megjegyzése miatt. Sőt, elismerő arckifejezést vágva szólalok meg.
- Egy-null oda, tízig játszunk. Ami pedig a gerendát illeti, nem gondoltam, hogy számít. - fülig érő szájjal vonok vállat - Egyébként sem nyom sokat a latban. Még a gimiben felhagytam vele.
Nézem a felém nyújtott Joe-t. Hezitálok. Fogalmam sincs, elfogadjam-e. Nem arról van szó, hogy tartok tőle, hogy az egyszerű Joe helyett egy Jeffet kapok, hanem arról, hogy nem akarom megfosztani a kedvenc társaságától. Vagyis... inkább mert el is meg tudom szerezni a magam adagját.
Aztán azon kapom magam, hogy elveszem a rakétát, pedig vissza akartam utasítani. Már mindegy. Nem tehetek mást, mint hogy megköszönöm. Egy biccentéssel csupán, de megteszem. Aztán mielőtt meggyújtanám, leellenőrzöm a feszességét.
- Szép. Majdnem olyan profi, mint amit én gyártok.
Meggyújtom, hosszan szívom be a füstjét, kiélvezve a rég nem érzett ízt.
Engem sem csap fejbe a cucc, de azt máris érzem, hogy jó lesz.
- Szóval... - nyekergek a füstöt kifújva- Tuti meg akarod várni, hogy hasson?
Megindulok felé. Nagyon lassan, és csakis azért, hogy lássa, komolyan veszem a komolytalan ötletét. Nem célom lelökni, akármennyire is akar pancsolni egyet a hideg vízben. Majd azt megoldja magának.
Vagy nem.
- Rori. - mutatkozom be igazán röviden. Még kezet is nyújtanék, de sajnos túlságosan lefoglalja az ujjaimat a spangli.
- Miért is akarsz leugrani, ha úszni se tudsz? Ne akard nekem bemesélni, hogy ilyen szuicid vagy. Mikor ilyen csodák is vannak a Földön, amikért érdemes élni. - kicsit megemelem a Joe-t, hogy értse, mire gondolok. Persze, ennyire drogos nem vagyok, hogy csak a zöldért éljek. Csak tovább ironizálok.

Hat a füvecske, megingok, de ott az oszlop. Túl gyorsan ráztam fejem hogy mi van most?
Benne vagyok bármilyen játékban, de most hirtelen nem tudom melyikben.
- Mit is játszunk? Kezd ütni
Magyarázom, lehet a csaj nagyobb füves mint én. Elveszi az egyik Marist, bár mintha hezitálna, amit megint nem tudok hová szelektálni az agyamban. Há mé, most nem kell neki? Mégis kell, mert elveszi, ez jó anyag, neki jobb lenne? Kétlem, de azért mégis ránézek, szkeptikusan.
- Cián szerint ez a legjobb a városban, ismered Ciánt? Maffiafőnök.
Ha nem hát most lebuktattam, de mióta érdekel a legjobb barátom sorsa? Baja nem lehet belőle, akkor is, ha a csaj rendőr, a kopókat már régen leszerelte. Az egész várost szétszerelte.
- Hozz nekem és megmondom.
Soha nem lehet tudni, lehet az övé tényleg jobb, bár Cián ingyen adja, a csajjal is meg lehetne egyezni.
Feljön mellém, bátor csaj, nő egy centit a szememben, valahogy hülye mint én, őrült, játékos, örökbe fogadjam? El akarok-e el indulni beszívva? Jah, merre is? Elfelejtem, hogy se balra, se jobbra nem lehet most menni, hanem csak egyenesen.
- Már hatogat, úgyhogy mindegy. Megfogod a kezem? És akkor nem lesz verseny, de nagyobb lesz a tét, ha esik az egyikünk, zuhan a másik is.
Ajánlom, a kezem nyújtom felé, így neki kevesebb, nekem több esélyem lenne. Közelebb jön, nem merem megijeszteni, de szívesen átkarolnám a derekát, nem jó fogdosás nélkül Marizni, pont rám tudna dőlni, az állam a fejének nyomnám, tartanám, mintha védenem kellene valamitől.
- Nem akarok, csak végigmenni ezen, semmi komoly, unatkoztam és jött egy ötlet. Érdemes, itt vagy te, majd kitalálsz nekem valamit. HOgy is volt azzal a játékkal, amit az előbb mondtál?
Határozottan emlegetett valami ilyesmit, vagy nagyon betéptem?

Nálam még nem igazán hat a cucc, pedig szívom szorgalmasan, ahogy kell. Ugyan azt érzem, hogy kezd bizseregni körülöttem a világ, de ennyi. Viszont jót Vigyorgok azon, hogy ő már láthatólag jól van.
Mivel ajánlja, hagyom, hogy megfogja a kezem. Normális esetben persze nem tűrném, hogy így betör a privát szférámba. Talán előző gondolataimmal ellentétben le is borítanám innen. De ugye ez nem normális eset. És ő sem az és én sem, főleg most.
- Na, mifene? Húzzalak végig, meg még hagyjam is, hogy lerántsál, ha úgy gondolod? Ne túráztass...
Na jó, talán jó pont, hogy én sétálhatok elöl. Bár b@sszalova, még így is beránthat.
Lenézek az alattunk hömpölygő patakra. Segáz, majd megszáradok. - vitatom meg magammal a tényállást, aztán még vállat is vonok.
- Játék? Te már haluzol, pajti! - állapítom meg vigyorogva - De ez jó. Már én is kezdek. Viszont játékot nem említettem. Gondoltam rá ugyan, de későbbre tartogatom.
Vicces mást is ilyen állapotban látni. Túl sok mindenkit nem láttam még úgy beállva mint a gerely, eltekintve persze a bátyám haverjaitól. Mindigis kíváncsi voltam rá, én hogy festhetek ilyenkor.
Pár újabb szívás és végre válaszolok is a kérdésére. Némi fáziskésésem is akad már.
- Ciánt nem. Más forrásból dolgozom. És ha lenne hozzá cucc nálam, gyártanék is mintát. Ha bírok. - elröhögöm - Jó, bírnék. Csak lassan. De megcsinálnám! Ha úgy készültem volna, hogy egy híd korlátján egyensúlyozva, egy dilissel kézenfogva fogok értekezni a cigik minőségéről ma éjjel.
Újabb pár slukk után én is kijelentem, hogy valóban jó ez a cucc, amit hozzám vágott. Aztán kisvártatva eszembe jut, hol is állunk éppen... És hogy miért vagyunk itt. Totál elfelejtettem egy perc alatt, hogy szinte a semmin egyensúlyozom, mellettem egy még kevésbé beszámítható alakkal, akinek mellesleg még a nevét sem tudom.
- Bocs, ha mondtad a neved, de nem emlékszem. - míg várom a válaszát, lassan meg is indulok azon a keskeny korláton. De csak lassan, óvatosan, hogy biztosan tudjon követni. Igazából már nincs is kedvem idefent lenni. Legszívesebben táncolnék...

Okos a csaj, átlát rajtam, egy átlag bige már rég bedőlt volna a mosolyomnak.
- Nem lenne nagyobb poén együtt beleesni? Ne legyél már ennyire magányos típus
Kacsintok rá élcesen, tényleg nagyobb buli ketten a slamasztikában, mintha egyedül lennék vizes, a nedves nőktől különben is beindulok és az jó nekem, elvileg.
- Száradunk együtt, hát nem jó lesz?!
Vigyorgok rá, ő is megmutatja a bugyiját én is az alsóm. Kirakjuk száradni valami villanypóznára. Hunyorogva nézek rá, képzeltem volna a játékot? Lehet nagyon előreszaladt a fantáziám, ügyesen, hogy le ne essek rántok vállat.
- Jó anyag, igen? Szuper, majd oszd meg velem is ha úgy gondolod.
Vajon mire gondol? Izgalmas a csaj, sőt túl izgalmas, biztos vele is van valami gebasz. Figyelem, ahogy szív, közben még mindig a játéka izgatja a fantáziám, játékokban jó vagyok, hiába. Milyen játék? Oké, lépjünk túl rajta, majd eljön az ideje. Ciánt nem ismeri, talán nincs még eléggé lent az alvilágban, viszont van saját gyártmánya. Majdnem megint azt mondom neki: hát miért nem ezzel kezdted? De ezt a poént már ellőttem.
- Akkor megvan a program a száradás utánra, felugrunk hozzád mert kíváncsi vagyok.
Érdekel milyen anyagot gyúr össze a csaj és ha már tépés miért ne csinálhatnánk rendesen. Ő sem kispályás, ahogy elnézem. Elnézem hátulról, ahogy megfordul és elindul. Határozottan nem rossz, máshol kéne kapaszkodnom. De azért csak fogom a kezét továbbra is, nehogy sokkot kapjon és idő előtt zuhanjunk le. Mindennek megvan a maga ideje, hogy valami olcsó klisével éljek már megint.
- Mert nem mondtam, Reeven vagyok, de hívj csak Reevnek.
Mondom neki előre, elindulok utána, hát nem nagyon látom merre lépek, de mintha rázná a fenekét. Megrázom én is, de ügyetlenül, botladozni kezdek, ha nem engedi el a kezem, akkor ő is és ez azt jelenti,visszaszámlálás, hogy 3,2,1 és zuhanunk.

- De. Énnn magányos típus vagyok. És most jövök rá, milyen jó is ez nekem, mindig érdekes helyzeteket teremt. - és ennél a mondatomnál jövök rá, hogy hat a cucc. Megértettem volna, hogyan működöm? Ez lenne az oka annak, hogy ilyen vagyok? Nevetni kezdek, mert ez így hülyeség. De mindegy, mert már kimondtam. Legalábbis azt hiszem.
- Jó cucc, jó. És száradni is kevésbé idegesítő ketten, gondolom. Mint ahogy csoportosan eltévedni is viccesebb, mint egyedül - magyarázok, bár fogalmam sincs minek, úgy sem fogom meggyőzni őt, aki ki tudja már, mióta állt itt a korláton azzal a szándékkal, hogy megmártózik az éjszakai, hideg patakvízben.
- De nem tudsz úszni. És ha ugrunk, lőttek a tervednek, hogy végigrepüljünk a korláton. Ami azért egész jó elképzelés...
Lassan lépkedek előre, de még így csak azt érzem, hogy bizonytalan a járása. Szinte még így is húzom magam után, hogy hangyányikat lépek. Talán mégsem volt jó ötlet, hogy én jöjjek elöl. Két rossz közül ez tűnt a jobbiknak, de úgy tűnik, nagyon megtekerte a cucc, vagy árnyékolom neki a korlátot, vagy... talán túlságosan eluralkodott rajtam a táncolhatnék és észre sem vettem, hogy már riszálok is... vagy... valami... mert meginog. És egy pillanatra a frászt hozza rám!
- Hé, figyelj már! - szólok neki kissé emelt hangon, de már tudom, hogy nem érem el a következő oszlopot, mire végleg elveszti az egyensúlyát. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy hátrébb lépek, hátha jobban belém kapaszkodik és meg tudom tartani mindkettőnket. Persze átvillan az agyamon, hogy ki fogja használni most már az alkalmat, hogy így vagy úgy, de bőrig áztasson mindkettőnket... és ráadásul tálcán kínáltam fel a lehetőséget, hogy előtte még le is tapizhasson... de már mindegy. Úgy sincs túl sok jelentősége annak, ha megfogdos, és egyébként is, már közelebb hátráltam annak a rendkívül naiv gondolatnak reményében, hogy mégse kell majd őt kimentenem a vízből fél perc múlva. Már mindegy, akármit tesz is. Mivel egyebet már tényleg nem tudok, lelkileg próbálok felkészülni a víz hideg érintésére a bőrömön, aztán a totális meztelenségre, míg megszáradnak a ruháink.
Nem kéne gondolkodni. Ettől csak rosszabb. Belekapaszkodom Joe-ba, és még szívok belőle párat. Ha esünk - amit egyre kevésbé tartok kizártnak -, legalább ez ne menjen kárba.
- Szegény Joe meg fog fulladni... - kuncogom el magam, ahogy egy pillanatra farkasszemet nézek a csinos kis cigim tetején ékeskedő parázzsal - Na, de majd otthon... - ha még van rá időm a zuhanás előtt, bólintok, hogy elfogadtam az ötletét.
Furcsa, sosem járt még nálam senki, a rokonokon, meg a bátyám haverjain kívül. Ezt a Reevet meg mégis beengedném.

Hát ezt nem értem, biztos kiütötte a cigi, de okos fejet vágok, ha még nem mosódott el neki a világ láthatja mennyire értelmes vagyok még ilyen állapotban is. Ez olyan klisé, pedig valami ilyesmit mondtam, hogy egyedül rosszabb mint ketten, pedig ez rengeteg szitura nem igaz. (én is magányos vagyok) Csakhogy ő lány, neki van bugyija, nekem nincs, vagyis nekem jó lesz, ha ő szárad, látványnak mindenképp. Ajj tényleg dugnom kéne már legalább egy pornóújsággal...
- Ahhoz képest, hogy magányos vagy elég jó a beszélőkéd.
Kacsintok rá, vagy csak most, hogy így beszívott? Ki tudja... Közben asszem próbál meggyőzni, hogy "ne" legyek öngyilkos.
- Majd megtanulok
Legyintek, a bátorságommal nincs gond az biztos.
- Repülni max csak te tudnál nekem nincsenek szárnyaim.
Ő lépkedne, én leszédülnék két lépés után és ez biztos, nem vagyok az a belerína alkat, még józanon sem, egyenes terepen se, ő meg a fenekét riszálja, az lenne a logikus, normális és épeszű reakció, ha azt fognám meg, de én is megrázom az enyém teljesen abszolút és totál feleslegesen, mert ettől csak az imbolygás lesz nagyobb. Aztán már kapnék a feneke után, de hiába azt sem tudom hol vagyok. Igazából sokáig nem is bánom, a feneke látványa ráragadt a retinámra és még mindig ott táncol az orrom előtt, még akkor is, amikor ettől végleg elbotlom és zuhanok, magammal rántva talán őt is. Arra még futja, amikor nagy nehezen felfogom:
- Juhéééé, repülök!
De kár kinyitni a számat, mert hirtelen valami sok, valami mindent kitöltő és minden kétséget kizáróan nedves izé rohamlik bele. Ez víz! Hamar tele lesz vele mindenem, hála a kiáltásnak, nem valami kellemes, de mivel képtelen vagyok félni, megijedni, vagy bármi ilyesmit az ilyen helyzetekben, kíváncsiság fog el. Nahát ilyen megfulladni, most már ezt is tudom, ezek szerint meg is halhatok. Erre nem tudom azt mondani juhééé, egyrészt mert nem tudnám, tele a szám vízzel, másrészt mert talán nem is örülök neki, nekem a halál is tök mindegy.

- Épp azért jó, hogy egymagam tudjak maradni. - válaszolom nyugodtan, aztán hallgatok. Próbálok tovább lépkedni, de nem igazán megy. Húz és imbolyog, nem lesz ennek jó vége. De nem is vártam mást, elvégre ő most akar megtanulni úszni. Most, mikor a képességeink nagyjából egy szobanövény szintjén ragadtak. De nem baj, kettőnk közül legalább én tudok úszni. Versenyre is jártam... Ja nem, az a torna volt, még gyerekkoromban. De tudok úszni, ebben szinte biztos vagyok...
"Repülni max csak te tudnál, nekem nincsenek szárnyaim." - mondja ő. Most mi van? Talán angyalnak titulált, de fogalmam sincs, mi késztette erre. Talán csak az, hogy még ennyire nem ismer.
Túl sok időm nincs ezen gondolkodni, amint megérzem a végső rántást, máris szakadnak a gondolatfonalak. A következő, amit érzek, a becsapódás. Már nem húz, elengedett valahol menet közben.
Annyi időm azért volt, hogy vegyek egy kis levegőt, mielőtt vizet érek, így fel tudok úszni a felszínre. De nem látom sehol. Még szerencse, hogy nem a kötött kabátom vettem fel a hűvös estére, hanem csak egy pulcsit. Az előbbi alaposan megtelne vízzel és lehúzna.
Ismét veszek egy nagy levegőt, nincs idő az elmélkedésre. Aztán lemerülök megkeresni. Nagyon kellemetlen a hideg vízben úszkálni, még így is, hogy a pataknak alig van sodrása. A fényviszonyokról nem is beszélve. Éppcsak a hold világít, meg két utcai lámpa, valahol messzebb, de azoknak a fényével lent nem sokat érek.
Fogalmam sincs, milyen mélyre merülhetett, meddig vihette a sodrás, de kitartóan keresem. Aztán szerencsémre meg is találom. Furcsamód felelősséget érzek iránta. Franc se tudja, miért. Talán mert túlságosan hasonlítunk egymásra...
Belekarolok, mellkasát fogom át, a fejét tenyeremmel megemelem kissé - ahogy egyszer valami túlélő-sorozatban láttam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hasznomra válnak az ott látottak -egyszerűen csak nem akaródzott a sok baromságot nézni, ami a többi csatornán ment-, de most remélhetőleg igen.
Nehéz ennyi dolgot csinálni egyszerre. Tartani őt, meg fél kézzel verekedni magam felfelé, megbírkózva az árral... Esküszöm, ha kijutunk, bosszút állok érte.
Az első dolgom felhúzni a víz felszínére, hogy levegőt kapjon. Tudom, hogy csak pillanatok telnek el, de most óráknak tűnik az egész. Utána pedig kievickélek vele a partra, ahol először stabil oldalfekvésbe fektetem, ahogy elsősegélyen tanultuk. Igaz, kissé más szimulált helyzet volt... de talán most is hasznos. Elvégre fel tudja köhögni a lenyelt vizet. Remélem, azért nem adta fel annyira a küzdelmet, hogy most ne lélegezzen...
Olyan vagyok, akár egy mentős... Ez vicces.

Erre válaszolni kéne, eszembe is jut valami vicces, de aztán elfelejtem, csak a fenékrisza marad, mintha valami szürreális hula táncban lennénk, aztán a zuhanás és hogy ez milyen jó, kár, hogy lentről nem lehet felfelé repülni a nyomorult gravitáció miatt. Kár volt beszélnem, mert így a víz először is a számon jut be, amit lehet meglepetésemben amúgyis eltátottam volna (néha szoktam) Akkor ilyen megfulladni, egész kellemetlen, mégis volt már részem rosszabban is. De azért szar, szóval, ha megkérdeznek senkinek nem fogom ajánlani. És ennyit arról is, hogy majd megtanulok úszni! Arzért van minden mert beszéltem, így esélyem sincs, a víz benyomakodik mindenembe és hirtelen lesz kellemetlen körülöttem minden, már mint amikor megfullad az ember, vagy fulladozik. Mindig úgy gondoltam, hogy világmegváltó gondolataim lesznek a halál előtt, de a víz kiönti belőlem a gondolatokat is, még egy kósza "vajon a csaj, akit Rorinak hívnak (és eszembe jut a neve!) túlélte-e, az meg sem fordul a fejemben, talán mert nehéz a sok víztől - vízagyú leszek - hogy megmentene. Nem mintha nem tűnt volna marharendesnek, hogy le akart beszélni egy újabb hülyeségről. Fuldoklom, aztán nagyjából, legalábbis félig az eszméletem is elvesztem, olyan mint egy álom és mint amikor beszívok. A kellemetlenség, pl szúró fájdalomérzet a tüdőmből múlni látszik, tompul minden, természetesnek tűnik a sötétség és a légzés nélküliség, már nem kapkodom befelé a levegőt mert csak vizet nyeltem és amikor a lány kihúz már késő, túl sok vizet nyeltem és azt sem tudatosítom, hogy kihúzott egyébként. Talán a felszín alatt még mindig az jár az eszemben, hogy nem kellett volna kiabálnom és akkor minimum csapkodtam volna, ami eggyel több százalék esély az úszásra, mint a nulla. Szóval semmi, fekszem mint a hím Csipkerózsa, hogy valami csoda folytán valami (valaki) levegőt plántáljon belém és túléljem mint mindig. Ha meghalnék, az lenne aztán a nagy meglepetés!