Ráérősen ballagok a munkahelyemre, van időm, bőven. Ma én vittem Dominicot a suliba, és ettől valahogy boldogabbnak érzem magam. Az a kiskölyök egyszerűen fantasztikus! Nem azért, mert az enyém, bár meg kell mondjam, egyre inkább kezd hasonlítani rám. Eddig olyan anyás volt... Nem is tudom.
Ma reggel éppen azt hozta szóba, hogy hamarosan szülinapja lesz, és neki milyen jó ötlete támadt... Úgy tettem, mintha először hallanék a dologról, és most örülök igazán, hogy Gwen felkészített erre. Mert azt akarja, hogy én is ott legyek, azon a bulin, ahol a nagymama, a nagypapa, meg a nagynéni (aki az én számomra Sárkány, mint tudjuk)...
Annyira imádnivalóan nézett rám! Hogy a fenébe mondhatnék nemet a saját fiamnak? Azt mondtam neki, hogy ha rajtam múlik, ott leszek... Öregem, azt a boldogságot! Fogalmam sincs, mikor és hogyan loptam be a szívébe magam. Nem győzöm hálát adni Istennek érte.
Messziről meghallom a gitárszót. Valaki nagyon klasszul pengeti a hangszert! Néhányan körülötte állnak, ütemesen jár a láb, egy kisgyerek vadul tapsikol, ugrándozik. Közelebb érve én is megállok, hogy elvesszek a húrok adta melódiában.
A fickó a falnak dőlve áll, egyik lábát a háta mögötti falnak veti, és azzal veri a ritmust. A húrokon fürgén jár a keze. Arca kipirult, szeme csillog. Látszik, hogy élvezi, amit csinál. A gitár tokja fekszik kinyitva előtte a kövön, némi apró van benne, és néhány bankó. Apró után kutatok a zsebemben, és számolatlanul csúsztatom a fémdarabokat a többi közé.
A közönségét figyelem: van egy idősebb néni... -fogatlanul vigyorog bele a tavaszi fénybe-, egy idősebb úr, akinek májfoltok csúfítják arcát. Egy fiatal nő, valószínűleg a kisgyerek anyja, vagy dadája, mert olykor-olykor a keze után kap, amikor a kicsi bele akar nyúlni a tokba a csillogó fémpénzekért. Van egy fiatal srác, aki értő szemmel nézi a másikat, őt inkább a gitár köti le, mint a muzsika, amit hall, de lehet, hogy csak rosszul ítélem meg a helyzetet. És vagyok én... a laikus.
A srác virtuóz módon pengeti a húrokat, majd a húrokra csap. Vége... Szinte sajnálom, tetszett a dallam, amit játszott. Kisebb tapsvihar tör ki, és mikor elhalkul, újabb dallam pengetésébe kezd. Nincs kedvem menni. Maradni akarok, hallgatni még.

Ismét jól indul a nap, hiszen Dominic kezét foghattam, vele beszélgethettem elsőként "az élet nagy dolgairól"... Már a suliban voltunk, amikor rákérdezett, elmennék-e a szülinapi bulijára. Öregem, ennek a kissrácnak nem lehet nemet mondani!
Tulajdonképpen hazudnék, ha azt mondanám, vártalanul ért a kérdés. Gwen már elém tárta a fiink kívánságát, és bevallom, akkor jobban letaglózott a gondolat, mint most. De a dolognem csak rajtam múlik, így nem mertem semmit biztosra mondani. Tudom, hogy mit szeretnék, és azt is, miben állapodtunk meg Gwennel, de a dolgok mindig változnak, változhatnak, és én nem akartam becsapni őt.
Gitárszó csapja meg fülem és tereli el gondolataimat a reggeli eseményektől. Odalépek a kisebb csődülethez, ami a fiatal srác köré gyűlt. Van itt egy kislány, egy fiatal nő, idősebb nő és férfi, egy fiatal pasas..., és nekem is mozgásba lendül kezem, lábam, ahogy a ritmusos melódiát hallgatom.
Annak idején köztünk is volt egy srác, aki jól gitározott. Ha tüzet gyújtottunk a parton, és körbe ültük, el tudtuk felejteni a világ zaját. Jó volt hallgatni őt, figyelni a tűz lángjait, ölelni egy lányt és figyelni a többieket. Az életemnek az a része már régen lezárult, elszakadtunk egymástól, szétsodort az élet. A gitárszó azonban élményeket ébreszt, megborzongat, visszarepít egy kicsit a múltba.
Tetszik, ahogy ez a fiú játszik. Muzsikáját, technikáját némi apróval jutalmazom.
Így tesz a mellettem álló srác is. Nekem úgy tűnik, őt a gitár érdekli jobban.
-Gondolod? - kérdezek vissza, amikor észrevételét nekem súgja oda.- Tudsz énekelni?
Lelki szemeim előtt máris kibontakozik egy kép. A srác továbbra is gitározik, a falon verve a ritmust, ez a srác itt mellettem pedig énekhangjával nyűgözi le a közönséget. Ahogy végig fut rajta a szemem, ki is nézem belőle, hogy valami zenész csemete. Helyes pofa, biztosan játszik is valamilyen hangszeren. Miért is ne tudna énekelni?
Én csak akkor merek nyekeregni, ha nagy társaságban vagyunk, ott elvész a hangom a többi között. Időnként a fürdőszobában is dalra fakadok, ha éppen fényes jókedvemben vagyok, de ... Erre már régen volt példa. Most meg már nem lakom egyedül. Lio józan esze pedig többet ér néhány hamis hangnál...

Tetszik a srác, hogy ennyire nyitott, azt hiszem, könnyedén beszédbe tudnánk elegyedni másról is, máshol is. És mintha csak az előbb látott vízióimat valósítaná meg, bátran lép a gitározó sráchoz.
Összemosolyognak, miután folytattak egy kis diskurzust, én meg elképedek, hogy két idegen, egy pár mondatból mennyire jól megérti egymást. Most már nagyon kiváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni.
A gitáros gyerek játszani kezd, a másik pedig bólintgatja a ritmust a fejével, majd egy helyen, ahol a melódia kissé megtorpan, belép... Énekelni kezd. Először a hangja az, ami megdermeszt, nagyon szép, tiszta, szépen zengő hangja van, és egy pillanatra még a tapsban is megáll a kezem.
Félelmetesek... Ezek így ketten, most játszanak együtt először, ez az abszolút ősbemutató (hacsak nem egy oltári nagy átverésnek vagyok a része) és ez jobban szól, jobban tetzsik, mint a legtöbb sláger a rádióban. Hihetetlen, milyen átéléssel dolgoznak együtt, figyelnek egymásra, a ritmusváltásokra... Egyszerűen le vagyok nyűgözve.
A szöveg jól kidolgozott, és látszik, hogy ért hozzá, aki írta, mert nem csak üres frázisokból áll, hanem elgondolkodtató, olyan, aminek értelme is van, nemcsak rímekből meg lalalala-kból áll. Rámosolygok az éneklő srácre, hüvelykujjam felfelé tartva jelzem ki tetszésemet. Kár, hogy nincs több apró nálam, mert újabb adagot nyomnék a gitártokba.
Vége a dalnak, én tapsolni kezdek és füttyögök is, lehet, gyerekes dolog, de azt hiszem, ezzel örömet szerezhetek. Csak arra tudok gondolni, hogy ezek tehetséges fiatalok, nem kéne, hogy az utcán keressék a pénzt. Valahogy fel kéne őket fedezni. Felébred bennem az újságíró, talán cikket kéne írnom (de rég csináltam már!) és ezért lépek oda kettejükhöz.
- Ez nagyon állat volt! Komolyan tetszett! Volna kedvetek együtt dolgozni a továbbiakban?- hülye, kedves, naiv Daryl... Már megint álmodozol! Még azt sem tudom, mit akarok pontosan, de azt igen, hogy nem hagyom veszni ezt a két tehetséges fiatalt.

Utcai zenészbe botlok, egy gitáros srácba, aki rutinosan penget, én meg élvezettel hallgatom sokadmagammal. Egy fiatal srác tesz megjegyzést, hogy talán ének is kellene ide... És aztán elő is húz a zsebéből valami papírféleséget, és rövid megbeszélés után a gitáros fiúval közös számot adnak elő.
Tátott szájjal ámulok. Ha ezek ketten, itt, elsőre ilyen produkciót tudtak létrehozni, milyen lenne, ha gyakorolnák? Kár, hogy nincs lemez-cégem, őket azonnal szerződtetném. Bár nem vagyok nagy hozzáértő, ez a szám jobban tetszett, mint némelyik sláger a rádióban. Az a Bieber gyerek is nagyon befutott, pedig fele olyan jó sincs, mint itt a kettő közül bármelyik srác.
Megtapsolom őket, akárcsak a többiek, egész népes csoport gyűlt itt össze hirtelen, és arra gondolok, valamiképp össze kellene őket hoznom. Új ismerősöm azonban azonnal kihátrál, neki sok dolga van, meg blablabla, én pedig új fogást keresek rajta.
- Szóval, időnként el tudnál vállalni egy-egy fellépést?- kapok a szavain. Steph úgyis újítani akar, talán egy-egy zenés este ötlete is tetszene neki. Például egyszer egy héten, fix napon...
-És te?- fordulok a másik sráchoz, de ő is csak rángatja a vállát.
Nem értem én a mai fiatalokat. Miért nincs bennük ambíció?
-Megadnátok az elérhetőségeiteket? - kérdem. legalább a telefonszámaikat adják meg, akkor felkereshetem őket, ha akad valami meló. honnan tudhatnám? Lehet, az egyetem keres a zenekarába valakit, vagy valami mulatságot szervez, ahova kell a jó zenész, nem csillagászati összegért. Ki tudja? Egy próbát megér.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Vagy csak abban hiszek, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy segíthessünk másokon. Ezekben az utcai zenészekben is lehetőséget látok. Szeretem az élő zenét. Szerintem nem csak én vagyok így ezzel.
És ahogy felderengett előttem egy kép, ahogy ez a két fiatal együtt játszik, éneke, és így lett, el tudom képzelni azt is, hogy a pizzázóban lépnek fel időnként, kifejezetten gyertyafény, vagy asztali lámpás hangulata mellé... hehe... Ez nem is rossz ötlet. Mit szólna hozzá vajon Stephen?
Elkérem a srácok telefonszámát, és az enyémet is megadom, nehogy rosszat gondoljanak rólam.
-Daryl Brooke vagyok. Egy közeli pizzázóban dolgozom. - Na, ezzel még nem mennek sokra. Hamis reményeket nem akarok kelteni bennük, de azért valamit mégis mondanom kellene- Jól jönne, ha időnként zenélne ott valaki. Tudjátok, nem olyan zenés partit akarok, csak éppen háttérzeneként...
Az, hogy meleg helyen lennének, kapnának enni-, innivalót, és még keresnének is vele... Még csak álmok. Én már elképzelem, hogy mekkora sikerük lenne. Meghirdetett zenés esték, esetleg beállítva repertoárral, ilyesmi. Az egyetemisták között szerintem sikere lenne.
Örülök, hogy legalább az egyik srác hajlandóságot mutat. felírja a telefonszámát és az emailjét, a nevével együtt. Gondosan teszem el. Aztán a másik srácra nézek, aki még mindig bizonytalankodik.
- Nincs vesztenivalód, vagy igen? Maximum kikosarazol, ha felkereslek egy álláslehetőséggel...- nevetek rá. Ha ez sem segít, nem tudom, micsoda. Ő is megadja a telefonszámát, és a nevét, ezt a cetlit is elpakolom.
-Kössz srácok. Élmény volt- mondom nekik mosolyogva, majd az órámra nézek. Most már húznom kell. - Szevasztok!
Elköszönök tőlük, majd felhúzom a nyúlcipőm. Jó társaságban az idő gyorsan telik. Nekem meg mindjárt főznöm kell a kávét az első rohamnak. Hát, hajrá. Nem jutok messzire, máris újra hallom a gitárszót...