Rebecca Hemingway

Neme: Nő
Kor: 19 éves
Kar: Klasszikus Kommunikáció
Szakirány: Fotográfus
Évfolyam: 1. Évfolyam

Előtörténet:
Texasban született egy kedves kis farmra. Három éves korában költöztek Hollywoodba az édesapja miatt, aki itt kapott állást egy elismert magazin címlapfotósaként. Gyermekkorában ő tanította meg fényképezni. Ez volt a közös hobbijuk, ezért miután meghalt, a tiszteletére elhatározta, hogy ezen a pályán fog elhelyezkedni.
Van egy 22 éves nővére Kylie, akivel elég viharos a kapcsolatuk. Mindenen képesek összekapni, ám ha igazán szükségük van a másikra, mindig ott vannak egymásnak.
Az édesanyja egy ruházati boltot vezet a város szívében. Ebbe a vállalkozásba fekteti minden szabadidejét, mióta elvesztette a férjét. Az elején csak arra volt jó, hogy a gondolatait elterelje a tragédiáról, ám ma már igazi szenvedélyévé vált a Spirit fejlesztése és népszerűsítése.
Rebecca gyakran segít neki az üzletben. Ilyenkor ő teszi rendbe a ruhákat a polcokon, vállfákon, azonban mostanában elkezdett beletanulni az üzleti ügyekbe is.
Elhatározta, hogy minden erejét a a legjobb fotósok közé való bekerüléshez fogja felhasználni.


A karakter jelleme:
Hogy milyen is vagyok? Azt hiszem magatok is könnyen kiismertek majd, ám ha igazán érdekel annyit elmondhatok magamról, hogy egy igazán spontán, őszinte, és pozitív gondolkodású, ám lobbanékony nőszemély vagyok, szóval jobban teszitek ha vigyáztok velem.
Imádom a természetet, és akár órákat képes lennék az erdő - vagy park - egy eldugott szegletében olvasni, zenét hallgatni, vagy akár csak csendben elmélkedni, álmodozni.
A legjobb barátnőm szerint én vagyok az egyik legmegbízhatóbb ember akit ismer, és próbálok az is maradni. Azt hiszem nem hazudok nagyot, ha együttérzőnek nevezem magam. Nagyon könnyen átérzem az embertársaim örömét, vagy akár bánatát.
Az ismerkedés nem éppen az erősségem. Nem tudom magam elengedni új emberek közelében, és ennek köszönhetően félek a változásoktól, hiszen hogyan fogok megállni a lábamon az ’’ igazi, kemény életben ’’, ha még egy idegent sem merek megszólítani? Mindegy is.. csak annyit tehetek, hogy minden nap próbálok nyitottabb, oldottabb lenni, és fejleszteni a kommunikációs képességeim.
A koncentrációm nem éppen a legjobb. Nem tudok olyan dologra összpontosítani ami nem érdekel, úgyhogy a tanulás számomra kész pokol.
Hiszem, ha elég elszánt vagyok sikerülhet elérni az álmom, és sikeres fotóssá válhatok.


Szerepjátékos példa:
A fiók hangosan csapódott be a fülem mellett, ezzel megszakítva az álmomat. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. Hajnali 5 óra. Nagyszerű. Ennyit az alvásról. Nem elég hogy este vagy egy órát forgolódtam hasgörcsök kíséretében az ágyamon a holnapi naptól félve, mire képes voltam elaludni. Neem. Valakinek muszáj felébresztenie két órával előbb a kelleténél.
Nem tudtam ki volt az, csak egyben voltam biztos: hogy megölöm, amiért miatta párnás szemekkel kell majd bemennem az egyetemre, méghozzá az első napomon. Csodálatos bemutatkozás lesz.

- Nem tudom észre vetted-e már, de a te szobád két ajtóval arrébb van. – mondtam Kylie-nak, aki éppen ekkor vájta fel a gardróbomat.
- Megtudhatnám, miért túród fel a szobámat?! – kérdeztem ingerülten, mivel észrevehetően az előbbi mondatomra nem óhajtott reagálni.
- Csak visszaveszem ami az enyém. – válaszolta. – De ha szeretnéd megkönnyíteni a dolgom, akár vissza is adhatod, ezzel megkímélve a padlódat a szekrényed tartalmától.
- Fogalmam sincs miről beszélsz. – feleltem meghökkenve, hiszen a családban köztudott, hogy a nővérem szobájába senki sem léphet be, de még ha akarna se tudna, hiszen - rejtélyes okok miatt-, mindig kulcsra zárja az ajtaját, így pedig lehetetlen, hogy bármilyen dolga is nálam legyen, vagy akárcsak kikerüljön a szobájából.
Ám, ő nem mindig volt ilyen. Ez az egész „ az az én táskám, nehogy hozzáérj ” dolog az apánk halála után kezdődött. Zárkózott lett, és mindenkivel veszekszik.
Az édesanyánk először azt hitte, hogy a depresszió tünetei mutatkoznak meg rajta, ám a pszichológusunk - igen, van pszichológusunk. Miután az édesapánk elhunyt agydaganatban, anya elvitt minket egy szakemberhez, hogy segítsen feldolgozni a tragédiát. – szerint, ez csak a gyász hatása. Ő így dolgozza fel a történteket, és idővel ezek a dolgok majd csillapodnak, enyhülnek, és akár teljesen meg is szűnhetnek. Így hát nem tudtunk mit tenni mint vártunk, és türelmesek voltunk hozzá. Csakhogy azóta már több mint másfél év telt el, és a türelmem kezdett elfogyni. Persze ha kiborulok, és véletlenül megsértem őt, akkor anya rögtön lecsesz engem, hogy miért nem vagyok türelmesebb a nővéremmel? Hiszen tudom, hogy mennyire összetört az apánk halála miatt. Csak hogy én pedig ebben török össze. De valahogy ezt senki nem veszi észre.

-Tudod jól, hogy mit keresek! – kiáltott rám. Az arckifejezéséből arra következtettem, hogy hálát kéne adnom az égnek, hogy csak rám kiabált, és nem vágta hozzám valamelyik magassarkúmat.

- Tényleg nem vettem el semmidet! De még ha akartam sem tudtam volna, hiszen lehetetlen bejutni a szobádba. – feleltem dühösen, belefáradva a vitába. Az óra már fél hatot mutatott. Fél óra múlva kelhetek fel. Ennyit a pihenésről. Csodálatos lesz, ha így folytatódik a napom..

- Látom nem fáradsz bele abba, hogy az arcomba hazudj! Akkor segítek kicsit. Tudom jól, hogy te vetted el a kék táskámat, szóval akár vissza is adhatod! – felelte szinte már hisztérikusan. Azt hiszem, ha van olyan pillanat, amikor félek a nővéremtől, akkor ez a perc határozottan odatartozik.

- A kék táskád?.. Komolyan ezért jöttél ide hajnali öt órakor, keltettél fel, túrtad fel a szobámat, és cseszted el az egész napomat?! Utoljára mondom el, hogy nincs nálam a táskád. – Feleltem. Mi a fenét csinál még itt?! Hiszen átkutatta az egész szobámat. A saját szemével láthatta, hogy nincs nálam a táskája. Esküszöm, hogy Kylie már keresi a konfliktusokat, és azt hogy beleköthessen valakibe.

- Komolyan, nem lett volna egyszerűbb szimplán csak megkérdezni nálam van-e? Megspóroltad volna az arcodat az újabb ráncoktól, és a szobámat attól, hogy úgy nézzen ki mint egy meteor robbanás helyszíne. –válaszoltam.

Miután látta, hogy semmi érdemleges választ nem kap tőlem, a táskáját peddig végképp nem szerzi vissza, felkapott három fogast a szekrényemből, a földhöz vágta majd határozott léptekkel megindult az ajtóm felé, maga mögött hagyva minden ruhakupacot amit alkotott.
Ám mielőtt még kilépett volna az ajtón, közöltem vele:
- A táskád a földszinten van, a ruhafogason lóg. A piros kabátom mögött találod meg. – mondtam halkan, épp hogy meghallja. Egy másodpercre megtorpant, és talán csak képzeltem, de mintha a szája szólásra nyílt volna. Ám ahelyett, hogy mondott volna bármit is, kiment a szobámból, és becsukta az ajtót.

Fotós kislány!

Először is hagy szögezzem le, első karakterlapnak ez nem is olyan rossz. Sőt! Határozottan jó és élmény volt olvasni.
Ám van pár apróság, amit hiányolok és örömmel venném, ha egy kicsit kifejtenéd.
Ez pedig egyrészt az édesapád halála. (Hogyan halt meg, hogyan viselte a család, változott e az életük valamilyen szinten, elvégre - ha jól vettem ki - az apukád volt az, aki a pénzt hozta főleg a házhoz. Vagy anyukád üzlete is hasonlóan nívós és sikeres? )
A másik pedig, hogy hiányolom azt, hogyan kerültél be az egyetemre. Miért ezt választottad, jelenleg hogyan boldogulsz gólyaként? Kollégista vagy, vagy pedig anyukáddal laksz továbbra is?

Apróságok ezek, de hidd el, egy jobban átgondolt, kiforrottabb karakterrel könnyebb lesz a játéktéren is megtalálnod a helyedet!

Bree.

(Ha javítottál, légyszi, küldj nekem egy PM-et és újra megnézem az előtörténeted! )