Már reggel bejöttem az irodába lerendezni pár papírt - mert azt ugye muszáj - hogy ne zavarjanak semmivel később, mikor Rena is befut eme hétvégi napon. Tízre mondtam neki, hogy érkezzen. Két óra bőven sok a helyre, de mégis úgy érzem, muszáj kicsit dicsekednem, megmutatnom neki, hisz mióta megvan, nem tehettem ezt meg - tekintve, hogy milyen viszonyok is uralkodtak közöttünk, inkább menedék volt a hely. A menedékünket pedig nem adjuk ki az "ellenségünknek" ugyebár, aki elől ide menekülünk.
Szóval két óra. Utána meg elcsalom valahova ebédelni - két saroknyira van is egy csöndes kis beülős kajálda. Nem egy sokcsillagos étterem, de éppen ezért teszi meg. Nem akarjuk ezúttal nagy dobra verni a dolgot.

Alig van már pár perc tízig, idegesen járkálok fel s alá a fogadóhelyiségben. Az irodát tíz perce hagytam el, mert kezdtem becsavarodni a várakozás unalmába.
Végre látom, ahogy megáll a taxi az épület előtt. Ráérős lazaságot remekül tettetve lépdelek hát ki. Farmert, pólót viselek, elején nyomott mintával. A bőrdzseki az benn maradt, a mosolyomat viszont ha akarnám, se tudnám ott felejteni.
- Szia! Nagyon pontos vagy ma. - karolom át derekát és húzom magamhoz egy csókra. A taxis meg hagy türelmetlenkedjen.

Szinte repül karjaimba, én pedig élvezettel "kapom el", ölelem át és csókolok rá ajkaira, hogy a megjegyzését mosollyal, a megrovó kijelentését pedig felszakadó nevetéssel nyugtázzam.
- Bocs, anyu, majd legközelebb odafigyelek rá! - csípek játékosan, finoman a hátsójába, mikor a taxis felé fordul és fizetne. Nem férek a bőrömbe és ezt az ő közelsége váltja ki belőlem minden egyes alkalommal, mikor találkozunk.
Pofátlanul intek a távozó taxis után, hogy a lány derekát átkarolva vezessem befelé.
- A királyság azért erős túlzás. - szerénykedem, noha melyik pasi ne szeretne farokméregetni imponálni a barátnője előtt azzal, hogy mi menő dolgai vannak. Na ugye!
Belépve kellemes fogadóhelyiségbe érünk, ahol ha engedi, lesegítem a kabátját - itt már sokkal kellemesebb az idő ugyanis.
- Szerintem kezdjük fent, a lényegi rész úgyis ott van. Itt csak pár mosdó, kisebb mobil konyha, meg két iroda van. - mindig arra az ajtóra mutatok, ami mögött az említett helyiség leledzik, s közben tenyerem a karján simít végig, hogy elérve kézfejét összefűzzem ujjainkat és felfelé vezessem a lépcsőn.
Vastag, szövetborítású ajtó állja utunkat, benyitva rajta pedig a stúdió tárul az ember szeme elé a széles keverőpulttal és az üveg mögötti mikrofonos világgal. A keverőpult mögött bőrfotelek - feketék, hogy illeszkedjenek a dizájnba - terpeszkednek, meg üvegasztal. Az üvegasztalon két láb, a lábak tulajdonosa pedig az egyik bőrfotelben olvas a tabletjén valamit. Jöttünkre meglepetten be is zárja az aktuális oldalt.
- Hé Mcadam! - kezelünk le - Nem déltől lesz csak felvétel?
- De igen. Nem is azért jöttünk... csak megmutatom Renának a stúdiót. - szélesedik ki büszkén mosolyom, mert ebben a mondatban két dolog is van, amire büszke lehetek és vagyok is.
- Apropó... Rena - TG, TG-Rena. Ne kérdezd meg tőle, minek a rövidítése. - szélesedik ki mosolyom a kedvesre sandítva és ezzel együtt beljebb kormányozva kettősünket a keverőpult felé. Megjegyzésemre a színesbőrű pasas vállamba bokszol.
- Na, hogy tetszik? - lépek inkább Rena mellé, mögé és kérdőn próbálok leolvasni arcáról valamit. Érezhetően izgulok kicsit, a kellemes értelmében a szónak.*

Igazából semmi nem tartja vissza a lány attól, hogy kezelésbe vegye a keverőt, lévén az most üzemen kívül van - elrontani nem tud rajta semmit, legfeljebb kiélni a gyermeteg vágyait. Hogy én milyen vágyakat élnék ki, azt pedig inkább hagyjuk, bár így, hogy hallom, a kolléga lelép, kedvem lenne magunkra zárni az ajtót...
Ahogy tekintetünk találkozik, erőteljes önkontrollt kell gyakorolnom, de szerencsére lecsapja a képzeletbeli labdát egy öleléssel, én pedig jóleső szusszanással viszonozom azt, képemet a hajába túrva, magamba szívva samponjának, bőrének illatát.
Aztán tovalibben, mint valami szórakozott, játszó kis tündér én pedig ugyan azzal a csodálattal nézem, amivel Londonban a stúdióban vagy az esőben ázva egykor...*
- Hüm, nos... itt bekapcsolod először is. *Mutatom, hogy hol, de a lehetőséget meghagyom neki.* Minden hangszer, minden énekhang egy saját bemeneti csatornához kapcsolódik. Az egyes sávok egy bal és egy jobb csatornává állnak össze. A panoráma potméterrel * magyarázok és közben mutatom is. * minden csatornát a sztereo hangtérben helyezhetünk el, majd az egész hang együtt a master potméteren keresztül jut el a végfokhoz. És... bocs, ez tutira unalmas lehet neked! *nevetem el a végét, mielőtt istenigazából belelovalnám magam a dologba.*
- Ha megmondanám, nem lenne meglepetés. *Jegyzem meg, mögé lépve, hogy testeink összesimuljanak és én pedig nyakába csókolhassak lágyan.*
- Mit szólnál hozzá, ha beugornánk az irodámba, aztán lelépnénk ebédelni? Van egy paparazzi-mentes kajáló a közelben. - remélem, nincs ellenvetése, vagy ha igen, akkor győzködöm egy kicsit még... de valahogy csak eljutunk a kajálóig.

// És részemről köszöntem ezt a rövid kis intermezzót. //

A pillantása éget, perzsel, olyan csodálatot látok benne, amit soha... vagy soha nem ismertem fel. Istenem, annyira vak voltam erre a férfire, aki pedig annyira szeret. Minden porcikájából, mozdulatából, sóhajából sugárzik a vágy, a tisztelet, a szeretet... és én mennyit kételkedtem benne, bennem, bennünk! Sok fejtörést, és szívfájdalmat megspórolhattam volna mindkettőnknek, ha jobban bízom- nos, elsősorban magamban. Ha időben elhiszem, hogy engem lehet szeretni, és elhiszem, hogy egy ilyen kivételes férfi szeret. Felnőttem mellette, nagyjából. Nem lehetek ezért elég hálás, nem lehetek elég hálás érte. Hogy az enyém.
Gondolataimból hangja szakít ki, ahogy mutogat, és magyaráz. Elhúzza a kezét, és úgy nyúlok oda, hogy súrolom az ujjammal az ujját, ez az apró érintés pedig millió verdeső pillangót szalajt útjára a gyomromban, hmm, a jól ismert vágyakozás. Bizsereg az ujjhegyem, ahol hozzám ért. Megnyomom a bekapcsolót.
Magyaráz a potméterről, és hozzáér. Szerencsés potméter. Nézem a tárgyat, aztán Jamiet, és számomra észrevétlenül mosolyodok el szélesen rá. Annyira dögös, ahogy magyaráz, az ő környezetében, a saját pályáján, ahol én félig kívülálló vagyok, csak ő köt ide, olyan nagy ember. Mármint tiszteletet parancsoló, és hatalommal rendelkező, ez pedig megrészegít. Tuti, hogy apám miatt vonzódom azokhoz a férfiakhoz, akiknek hatalma van, de nem érdekel az apakomplexus most, sokkal inkább Jamie.
Elfordulok, és messzebb sétálok a pultnál, olyan virág kelt bennem életre, ami... kitölt, terjed, és egyre növekszik. És akkor mögém lép, és hozzám simul, és elveszek a karjaiban.
-Mézim, nem akarok titkolózni, mondtam már. Elég erős vagyok, és akarom, hogy tudják, hogy együtt vagyunk, szóval emiatt nem kell olyan helyre mennünk. A zavartalanság miatt oké.-
Mondom, közben megfordulok a karjában, kezeimet a nyakára fűzöm, és sarkammal elemelkedek a földről, hogy azután magamhoz húzzam egy lágynak induló, rohamtempóban vaduló csókra.
-Iroda. Jól hangzik!-
Zihálom, amikor egy pillanatra elengedem, és nem is tudom, melyikünk indul meg fürgébben az irányába. Elvesztem. Ma felborulnak kicsit a szabályaim. Egy egészen csókokkal kényeztetős kicsikét.

//Részemről a szerencse, Mr. McAdam //