Nem tudok rajta kiigazodni. Egyszerűen nem megy. De azt hiszem végre eljutottam arra a pontra, hogy már nem is akarok. Ez pedig sokkal könnyebbé teszi a dolgokat. Bár a szalámin még mindig ki vagyok akadva. De pár mély levegő és ezen is túl teszem magam. Aztán meg már nem zavar, mert eszik ő is csendben, meg én is csendben. Legalábbis egy darabig, mert újra megszólal, de mire ránéznék már sehol sincs.
Még mindig nem értem, de arra fogom, hogy nagyon kellhetett neki pisilni, és nem aggódok, csak szépen összepakolok, majd keresek magamnak valami emgnyugtató zenét, és hallgatni kezdem.
A szemem is becsukom, most valahogy nagyon kellemes így. Fáradt vagyok, és ha csak öt perc is, jól esik egy kis pihenés. Bár az igazság az, hogy annyira nem rossz ez az állatkert. Csak a társaság ellen van kifogásom. De ez is lehetne rosszabb is, ezért inkább nem panaszkodom, csak élvezem a napfényt, meg ahogy melegít, és próbálok nem rá gondolni, sőt semmi másra sem gondolni, ami számomra elég nehéz, mert... ha arra gondolok, hogy nem gondolok semmire, akkor is gondolok valamire, nem?
Na és pont, mikor egy ilyen baromságon jár a fejem, kopogtatja meg valaki a vállam. Nyugodtan kinyitom a szemem, és felpillantok rá. Talán még a szemöldököm is felhúzom egy kissé kérdőn. De azért örülök, hogy nem valami hülye...
- Tessék?
Épp megdicsérném magamban, hogy nem valami hülye módot választott, hogy felhívja magára a figyelmet, erre nem egy elefántot tol az arcomba? Jó nem oda tolta. És én szeretem az elefántokat... De ez egy játék elefánt. Amit az öt éveseknek vesznek. Kiveszem a fülhallgatót, elteszem, közben felállok és sóhajtok egyet.
- Nem kéne feleslegesen költened a pénzed...
Mondom, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, de aztán csak elveszem az elefántot. Elvégre, nekem vette, ajándékot meg nem utasítunk vissza. Habár... Na mindegy. akkor sem. Felveszem a táskámat, az övét is, elveszem a térképet, és egy pillantással megállapítom, hogy az elefántok még mindig ugyan ott vannak. És mivel én választok... Táska le, elefánt le. Alma elő, táska vissza, elefánt kézbe.
- Akkor nézzük meg a rokonait.
Tolom az arcához az elefántot, és már megyek is. Közben meg azon goldokzom, vajon igaz-e, hogy egy elefánt soha nem felejt, meg hogy meg van-e még Alfréd? Persze biztosan, egy elefánt legalább 65 évig él, ő meg még csak 12-13?
So Ra belém karol, ami kifejezetten jó. Ha nem tenné, lehet ugrálni kezdenék, mint régen. Nem túl valószínű, de most egész jó kedvem lett. Talán kicsit gyorsabban megyek. Talán kicist könnyedebben. Bár én, még mindig én vagyok, mégis feldobom az almát a levegőbe, hogy utána elkapjam. Aztán olyat teszek, amit ritkán... A ruhámba törlöm, és mire elkészülök, már itt is vagyunk.
Szét nézek, keresem az én elefántomat, de mindegyik egyforma. Mert tényleg... Még a táblához is elmegyek, megnézem, meg van-e még, mert ki van írva a nevük. Rögtön az első Alfréd. Elmosolyodom. A többit, miszerint tőlem kapta a nevét, és ezért "tiszteletbeli keresztapja" vagyok el sem olvasom. Minek? Eddig is tudtam. Mellesleg, azt hiszem elég rossz vagyok, mert 8 éve meg sem látogattam szegényt. De majd pótlom.
Visszamegyek középre, és úgy szemlélem a elefántokat, van tippem, de én nem értek ehhez. Aztán megindul egy, egész gyorsan, és én vissza le is mászom - amúgy is tök felesleges felmásznom elég magas vagyok - úgy pislogok, de aztán megáll, és már tudom, hogy ő az, szóval körbepillantok, hogy nincs-e egy állatkerti dolgozó a közelben, aztán odaadom neki, a már bekészített almát.
- Rám emlékszel, vagy az alma illata csalt ide?
Költői kérdés... Mellesleg, tök megfeledkeztem So Ráról. csak azért jut eszembe, mert Alfréd a plüss elefántomért nyúl.
- Ez az enyém. Nem kapod meg.
Mondom neki vidáman, még el is nevetem magam. Most már biztos, hogy ő az. És már arra is emlékszem, hogy volt egy ilyen játék elefántom. Vagy legalábbis hasonló. Neki adtam. De ezt nem adom. A hátam mögé dugom, és aztán intek So Rának, hogy vegye el. Remélem érti, mert azt hiszem, az elefántok nagyon okos állatok. Én pedig nem akarom, hogy Alfréd rájöjjön mit akarok.

Kivételesen igaza van, csak én nem szoktam megköszönni semmi sem, főleg nem ilyesmit, amit nem is kértem. Persze, kedves... meg minden. De nem vagyok már öt éves, ne várja, hogy lelkendezni kezdek. Arra csak belül vagyok hajlandó, és ott sem úgy mint egy öt éves... na mindegy. Nem foglalkozom vele, mert ő is azt mondja vegyük úgy, és ha már ez meg volt, akkor mehetünk is az elefántokhoz.
Valahogy jó kedvem lesz még a gondolattól is. És nem igazán értem, hogy miért, de nem foglalkozom vele. Nem is tűnik fontosnak. Az sem tűnik fel, hogy So Ra lemarad. Annyira nem hiányzik a társasága, Alfrédé sokkal jobb. Már csak azért is, mert nem ad rettentően terjengős és idegesítő válaszokat.
Igaz, az almát gyorsan befalja, és utána rögtön a plüss elefántomra fáj a foga. csakhogy azt nem adom, mert én kaptam. S bár nem lelkesedtem, azt már rég megtanultam, hogy ajándékot nem illik visszautasítani, vagy éppen tovább adni, főleg akkor nem ha az ajándékozó a közelben van. Na meg... azért tetszik is. Csak ezt sosem fogom bevallani.
Szerencsére So Ra veszi a lapot, és hamar el is viszi szegény játékomat, hogy ne váljon az is Alférd játékává. Persze okos elefánt, és ha már játékot nem kapott, azt azért kiszagolja, hogy van még egy almám, és a táskámba próbálja bedugni az ormányát. Ettől megint jó kedvem lesz. Viszont gyűlnek az emberek, én meg nem akarok látványosság lenni, így gyorsan hátrálok pár lépést, majd rövid kutatás után, előhúzom az almát. Odanyújtom neki, még egyszer megpacskolom az orrmányát, aztán elköszönök.
Fogalmam sincs miért, de fontosnak éreztem, ahogy azt is, hogy megígérjem neki, mostantól ha van rá időm meglátogatom majd.
Megfordulok a tekintetemmel So Rát keresem, és meg is látom hamar, a padon ülve. Odamegyek és leülök, előveszem a táskámból a termoszt, és töltök magamnak én is kávét.
- Tudod, ez csak egy játék.
Nézek rá, kicsit furcsán, mert láttam ám, hogy megsimogatta. Na meg úgy kandikál ki a táskájából... Komolyan mondom, biztos, hogy zakkant a csaj. Minden, amit tesz, mondd, erre utal. Valamiért mégsem hagytam még itt. Talán mert valahol szórakoztat ez az egész.
- Jegesmedvék?
Kérdezem meg végül, mielőtt még bármit is mondhatna, isten ments, hogy még egy terjengős választ meghallgassak. És az sem érdekel, hogy a jeges medvék az állatkert másik végében vannak. Útközben megnézhetjük a többi állatot is, viszont engem most akkor is a fehér színű macik érdekelnek.

Vannak dolgok, amiket nem fogok sosem megérteni, de végülis nem baj. Kell hogy legyenek ilyenek is. Lassan arra is képes leszek, hogy ne őrüljek meg a tudattól, hogy valamit nem tudok. Ilyen a helyzet So Rával is. Egyszerűen nem tudok rajta kiigazódni, de rájöttem, hogy nem is nagyon akarok. Csak magamnak ártok vele, az pedig nem helyes.
Most is. Simogat egy játékot, és nem kezd hosszú monológokba, hanem egyszerűen rám hagjya. Ami nem baj. Csak... meglepő. De mint mondtam: nem fogok rajta agyalni. A kávém sokkal lényegesebb most. Ráadásul finom is, és megnyugat. Az meg, hogy ő miért automatából vett, amikor mondtam az előbb, hogy van nálam, inkább nem érdekel. Több marad nekem, tiszta haszon. Különben is, a végén még kiköpné, mint ahogy a szalámit is kidobta, és akkor meg pazarlás. Tulajdonképpen jobb így.
Amint elfogy az adagom - mert megtudnám inni az egészet egyszerre is, csak... inkább beosztom - felállok, és felvetem, hogy menjünk a jegesmedvékhez. Mert azokat is nagyon szeretem, mert aranyosak. Mondhat bárki bármit. A jeges medvéknek köszönheti a GP, hogy adakoztam nekik. Igaz csak egyszer, mert azóta nincs miből. De a jegesmedvéket meg kell menteni, szóval remélem az a pár száz dollár, amit jóváírtam valóban eljut a macik megmentésére.
Elindul, én meg megyek utána, bár nem sokáig, mert olyan kis pici, nekem meg nehezemre esik olyan lassan menni. Vagyis gondolom neki nem lassú, csak a lábaink hossza más, mindegy. A lényeg, hogy utolérem, ő meg az óráját nézegeti.
- Sietsz valahova?
Csúszik ki belőlem a kérdés, és még engem is meglep, hogy némi csalódottság van a hangomban. Nem sok. Épp csak észre lehet venni, de ő talán nem veszi észre, mert nem ismer még annyira, hogy ilyen apró változásokat észre vegyen.
Ugyanakkor, tényleg csalódott lennék, ha most azt mondaná elmegy. Elvégre én maradtam - miatta - mert megígértem.
Erre nem eltűnik? Jó, csak a jegesmedvéhez rohant oda, de akkor is. Kicsit gyorsabban szedem a lábaimat én is, és még pont sikerül elkapnom a kezét, amivel kopogtatni kezd az üvegen.
- Szerinted a jegesmedve nem unja még, hogy minden idióta bekopog neki?
Kérdezem meg teljesen komolyan, bár lehet csak magamból indulok ki. De komolyan úgy hiszem, hogy szegénynek elég baj, hogy a természetes élőhelyétől több száz mérföldre tartják bezárva, azért, hogy mi megbámulhassuk. És akkor jön egy gyerek és még kopogni is kezd... Engem nagyon zavarna.
Az meg, hogy még mindig fogom So Ra csuklóját tök mellékes.

Elkésett? Előveszem a telefonom és megnézem mennyi az idő. Vajon hova akart menni? És ezt miért csak most mondja? Miért nem mondta, amikor anyámmal beszéltem, hogy neki is dologva van? Most... most... most hova lett? Nem értem. Pedig most határoztam el, hogy nem agyalok többet a hülye dolgain, de ha ilyeneket csinál, akkor hogy? Nem mintha nagyon érdekelne. Az ő hibája, ha elfelejtette, hogy más dolga van, és igazából az is mindegy, ha utólag rám fogja majd, de azért csak bosszant.
Persze ő már megint itthagyott, és épp a jegesmedvéket próbálja idegesíteni. Még szép, hogy leállítom, ne legyen már öt éves! Mégiscsak 20! Március 27-én lesz 21... Ah, miért emlékszem ilyenekre? Pedig csak egyszer olvastam el az adatlapját, amikor Izzie a nyakamba sózta, hogy a koreai gólya márpedig az enyém. Nem örültem, de elvállaltam, és most is itt vagyok.
Szóval: megállítom, mielőtt totál idiótának nézi mindenki. Arra pedig, hogy így mindkettőnket annak néznek, inkább nem gondolok. A válasza pedig, nem olyan, amitől jobb lesz a véleményem. Elhúzza a kezét és csak ekkor jövök rá, hogy mostanáig fogtam. Nyelek egyet, és az üvegen át bepillantok. Én nem is néztem, hogy ott van-e a maci, de igaza van, tényleg nincs itt.
- De akkor miért kopognál?
Egyszerűen nem tudom felfogni, és hiába határozom el újra, meg újra, hogy nem gondolkodom a dolgain, mindig csinál valami olyat, amin muszáj agyalnom. Már megint elindul, én meg mennék utána, de megtorpan, és a kezembe nyomja az elefántot. Elveszem, és akaratlanul is elmosolyodom. Eszemben sincs kidobni. De csak bólintok neki, és a kezemben az elefánttal - elrakhatnám, de nem akarom - megyek tovább vele együtt a kifutóhoz, hogy tényleg megnézhessük a jegesmedévket.
Azon gondolkozom nem kéne-e mondanom valamit? De ő megoldja a problémát és kérdez. Egy pillanatig gondolkodom mit mondjak. Közben megtámaszkodom a korláton, és a kezemben lévő plüssel szórakozom.
- 우현신 - mondom el a nevem, úgy ahogy születési anyakivonatomban áll. A koreaiban. - Elírták, amikor áttelepültünk.
Megvonom a vállam. A medvéket figyelem, és magam sem tudom miért, de folytatom. Soha senkinek nem beszéltem erről. Vagyis de, de nem magamtól, nem ilyen szituációban.
- Először meg akartuk változtatni. De apám nem ért rá, anyám meg még nem beszélt angolul. Az összes papíromra Zint írtak... macerás lett volna mindenhol kérvényezni hogy írják át Shin-re. Otthon persze mindegy volt. Inkább a suliban volt fura. Eleinte nem is tudtam, hogy hozzám beszélnek. Beletelt pár hétbe, míg rájöttem, hogy nekem szól a tanítónő - ezen muszáj mosolyognom, vicces volt. Vagyis nem. De így utólag annak látom - Egy időben nagyon zavart... De rájöttem, hogy sokkal jobb így. Egyedibb.
Azt hiszem kibámészkodtam magam. A jegesmacik jól vannak. Láthatóan nem is zavarja őket annyira, hogy be vannak zárva. Kiegyenesedem, és So Rára pillantok. Most mondja ő, hogy merre. Elvégre így egyeztünk meg. Ő jön.

Nem vagyunk egy hullámhosszon, bár ezt eddig is tudtam. Viszont tényleg nem értem, és azt sem miért kéne tudnia a medvéknek, hogy itt vagyunk. De legalább sikerül megint megnyugtatnom magam, hogy nem kell nekem érteni az ő gondolatmenetét, és nem is kezdek el tovább rágódni ezen. Inkább csak követem a macikhoz, már amikor végre megyünk, mert neki persze most kell visszaadnia az elefántomat. Nem mintha ez baj lenne, elvégre már nekem adta, szóval az enyém. És nem, nem fogom kidobni.
A kifutónál aztán mesélni kezdek, és meglepő, hogy milyen csendben hallgat végig, mert az ember azt várná tőle, hogy közbekotyog. Igaz, az meg zavarna, szóval jobb így. Az pedig, hogy ennyi mindent elmondok, tulajdonképpen meglep még engem is. De ez nem olyasmi, amit titkolni kéne. Még visszaélni sem tud vele. Én meg legalább elmondhatom magamról, hogy megint kicsit nyitottabb lettebb, és talán Pap is békénhagy egy időre. Vagy nem. Igazából lényegtelen.
A jegesmedvékben kigyönyörködtem magam - igaz itt tudnék állni egész nap, meg az elefántoknál is -, és mivel mondani valóm sincs több, mehetünk is a következő állomáshoz. Tigrisek. Azokról nekem mindig Kázmér és Huba jut eszembe, most is. De ezt nem mondom el. Ahogy azt sem, hogy már nevet is adtam a kezemben lévő plüssnek. Egyszerűen csak követem, bár én úgy emlékszem azok a dögök másfele voltak, de végülis simán megváltozhatott.
Egy pillanatig nem értem mire, mondja, hogy jobban illik hozzám, de aztán rájövök, hogy még mindig a nevemnél tartunk, ami minden csak nem átlagos.
- Tényleg?
Csúszik ki belőlem a kérdés, akartalanul is, pedig nem kéne, hogy ez érdekeljen. Közben meg zsákutcába érünk. Legalábbis az bizonyossá válik, hogy itt egy darab tigris sem lesz. Egész édes fejet vág, ahogy közli, hogy eltévedt, de valahogy nem hat meg vele. Megforgatom a szemem, és leveszem a térképet, amit elém tol.
Nézném, ha az egy térkép lenne. Ez inkább egy ötéves gyerek elnagyolt rajza, amin úgy ahogy be vannak jelölve a dolgok. Kizárt, hogy ez alapján bárki tájékozódni tudjon!
- Ez a térkép, ez nem jó.
Mondom végül kissé megvetően, és összegyűröm a lapot, majd a legközelebbi szemetesbe dobom. Majd szétnézek, és pár másodpercnyi gondolkodás után elindulok vissza a jegesmedvék felé, majd a jó irányba, a tigrisekhez. Feltételezem, hogy jön utánam, és nem kell neki külön szólni, mert ha igen, akkor rosszul járt.