Átlagos, unalmas, eseménytelen nap. Volt két dögunalmas előadásom, most meg a HÖKben ülök, és nézem át a rengeteg papírost, ami az elmúlt hetekben összegyűlt. Kicsit lazsáltam, ami az itteni teendőket illeti. Viszont, az új évi fogadalmam, hogy nem gyújtok rá többet sikerült betartani. Elkezdtem megint futni, és már nem akarok meghalni az öt mérföldem végén. Eleinte nagyon nehéz volt, és szerintem a többiek nem is értették mi bajom, de így egy hónap után, szerintem kijelenthetem, hogy leszoktam, és újra egészséges vagyok. Néha mondjuk még elfog a vágy, hogy rágyújtsak, de mivel nincs cigim másoktól meg nem kérek, mert az tök égő, így nem kell attól tartanom, hogy kísértésbe esem.
Az asztalomon azért ott gőzőlög egy bögre kávé - ma még csak a harmadik -, és mivel most nem tartok attól, hogy bárki is zavarna, szemüvegben bújom a sorokat, és igyekszem nem felhúzni magam, egy-egy idiótaságon, ami a kezembe akad. Meglepő mód ez is egész jól megy.
A papírosok fele elfogy, mire végzek a kávémmal, és az órámra pillantok. Furcsa mód, gyorsabban telik az idő, mint vártam, és már csak fél óra van négyig, amikor is fogom magam és lelépek, mert megtehetem.
Felállok, elteszem az eddig átnézett papírokat a megfelelő mappába, majd a kávéfőzőhöz megyek, hogy főzzek magamnak egy újabb adagot. Háttal állok, az ajtónak, amikor meglepő mód kopogtatnak, de mivel halhatóan egy értelmes emberrel van dolgom, még befejezem a kávéfőzővel való pepecselést, és csak úgy kiáltok hátra:
- Gyere be!
Ha pedig már jön valaki, két adagot főzök, ha nem is marad, majd én megiszom. Be is indítom a masinát, kicsit zúg, aztán majd csipog, ha kellenek a csészék. Csak ezután fordulok meg, és látom, ki is a vendégem. Valaki, akit egyáltalán nem akartam látni.
- Szia Isabella!
Köszönök neki, meggyőződésem szerint teljesen közömbösen. Természetesen megfeledkezve arról, hogy szemüveg van rajtam. Nem mintha számítana. Többet látott így, mint bárki más, de még mindig hiszem, hogy jobban nézek ki nélküle... És persze, ha Izzieről van szó, akkor mindig tökéletesen kell kinéznem. Persze a fekete ing, meg a kék farmer, az ilyen. De ennek már nem kéne számítania...

Itt áll előttem az egyetlen személy, akit ma nem akartam látni. Úgy igazából... soha többet nem akarom látni. Még ha nincs is a közelben, akkor is nehéz nem rá gondolni, de így meg aztán egyenesen lehetetlen. Főleg akkor ha kivételesen - amúgy egyre gyakrabban! - normálisan van felöltözve. Vagy csak az én ízlésem változott? Nem hiszem. Most is. Sokkal kevésbé tarka, minden passzol mindennel. Ahelyett, hogy elküldeném, gyorsan, és alig észrevehetően mérem végig, és mint mindig most is megállapítom, hogy annyira gyönyörű, hogy azt már bűntetni kéne. Persze nem tudom ki képes lenne rá... Én egész biztosan nem.
Jó kedvűnek látszik, mosolyog. Nem tudom, hogyan csinálja. Csak figyelem, ahogy leül, ahogy az asztalomra teszi a lapot. Aláírni. Ennyi. Ennyi vagyok neki. Valaki aki aláír egy papírt. Persze tudtam eddig is, és igazán igyekszem tudomásul venni. Valahogy mégis nehezen megy. Főleg, ahogy keresztbe teszi a lábait, van benne valami, amitől írtó szexisnek tűnik. De egész biztos csak én vagyok megzakkanva...
- Értem.
Mondom tömören, és az asztalomhoz lépek, felkapok egy tollat, és életemben először úgy írok alá valamit, hogy el sem olvasom. Miért? Mert nem akarok vele egy légtérben lenni. Mert képtelen vagyok rá. Próbáltam, de nem megy. Az elmúlt két percben is sokkal többet gondoltam rá, mint amennyit egy nap alatt szabad lenne.
Tudom, hogy gyáva vagyok, de hiszem, hogy ezt is jól palástolom. Előveszem a fiókból a pecsétet is, rányomom azt is, aztán mint aki jól végezte dolgát, odanyújtom neki a lapot.
- Tessék. Kész is.
A kávéfőző meg csipog, úgyhogy el is engedem a papírost, és a kávésbögrémet magamhoz véve visszalépek géphez, hogy végre elkészítsem a feketémet. Nem mintha nagy feladat lenne odatenni a bögrét, és megnyomni a gombot. De mindegy. Ez kellően lefoglal, amíg Izzie elmegy. Mert, ugye elmegy?
Csak az a baj, hogy igazából nem is akarom, hogy elmenjen. Beharapom a számat, de ezt ő nem láthatja, aztán elhatározom magam, annak ellenére, hogy tudom, hogy szánalmas vagyok, és egy nagy levegő után megfordulok, majd megszólalok.
- Isabella...
Nem jutok tovább. Mert... mégis mit mondanék? Nem tudok semmi újat mondani neki, semmi olyat, amivel megváltoztathatnék bármit is. Elhallgatok, és csak nézem. Nézem, és olyasmivel próbálkozok, amire sosem voltam képes: próbálom kitalálni, mi járhat a fejében.

Annyira ellentmondásosnak érzem magam, ha a közelemben van, hogy attól félek megőrülök. Mert a szívem meg az eszem egymásnak teljesen ellent mond. Az egyik azt kiabálja, hogy fogd meg a kezét, húzd magadhoz, és soha többé ne engedd el... A másik meg azt, hogy csak csináld meg, amit kér, aztán hagyd, hogy menjen, úgysem akar veled lenni.
Természetesen az utóbbinak hiszek. Eddig valahányszor az előbbire hallgattam, annak rossz vége lett, az nekem fájt. Így is fáj... nem mondom, hogy nem. De legalább van bennem egy kis elégedettség, ami némileg enyhíti ezt a fájdalmat. Hogy ez az érzés mitől van? Fogalmam sincs. Nem kéne elégedettnek lennem attól, ahogy viselkedem. Egyáltalán nem tartom felnőttnek, érettnek. Sokkal inkább gyerekes. Csak azért nem lehet ráhúzni ezt a skatulyát, mert a külsőm, a hangom, a hidegségem... egyáltalán nem gyerekre vall.
Mosolyogva veszi el a lapot. Én meg furcsamód csalódottságot érzek, amiért nem veti a szememre, hogy még csak el sem olvastam. Hogy ez nem jellemző rám, hogy... nem is tudom mi csoda. S bár mosolyog, hiányérzetem van. Nem tudom mi az, de nem akarok vele foglalkozni.
Pont kapóra jön a kávéfőző, legalább elfordulhatok, anélkül, hogy el kéne köszönnöm tőle. Hallom, ahogy feláll, ahogy elindul, és nem is gondolom végig mit csinálok, csak megfordulok, és utána szólok.
Rengeteg mindent szeretnék mondani, mégsem jön ki semmi értelmes. Csak megnézem újra, ahogy áll velem szemben, tökéletesen passzoló ruhában, olyanban, ami illik a hajához, ami kiemeli a szemei színét. A szemeiét... Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, de Izzievel nem ez az első eset, hogy a szemeibe nézve, biztosan tudok valamit.
- Örülnöd kéne, amiért aláírtam, nem?
Kérdezem végül, és az előbbi racionális gondolatok mellé befurakodik egy másik: nem azért írtam alá, hogy megszabaduljak tőle, hanem mert abban reménykedtem boldoggá teszem vele, hogy látja megváltoztam, hogy... hogy visszajön hozzám. Pedig már lassan egy éve lesz, hogy véget ért köztünk minden. Mégsem tudom elfelejteni, nem akarok nélküle lenni.

Nézzük egymást... A filmeken ez az a pillanat, ami egy örökkévalóságnak tűnik, aztán a főhősök egymásnak esnek és boldogan élnek míg meg nem halnak. Hollywoodi kasszasiker, az életben meg rohadtul nem jön be. De legalább ki tudok nyögni egy értelmes kérdést, amire egy igazán meglepő válasz érkezik. Kell egy másodperc, hogy rájöjjek, nem mondja komolyan. És ha nem is nevetek rajta, megrándul a szám sarka, és még valami hang is kicsúszik, amit akár elfojtott kuncogásnak is vehet.
Figyelem, ahogy közelebb jön. Nem tudok megszólalni, mert abban ahogy mozog van valami, amitől nem találom a szavakat. Elveszi a bögrémet. Kérdez. Bólintok. Ennyire ismer már... Szörnyű. Vagy nem. Igazából jó érzéssel tölt el, hogy még mindig tudja. Ha nem érdekelném nem tudná, vagy igen? Nem hiszem.
- Szerinted meddig tart csinálni még egyet?
Nézek rá kérdőn. Azzal, hogy elvegyem tőle nem is próbálkozom. De most annyira közel van, érzem az illatát. Neki is dőlök gyorsan az asztalnak és keresztbefonom a karjaimat a mellkasomon, mielőtt valami őrültséget csinálok. Némán figyelem, ahogy felemeli a bögrémet, és belekortyol a kávémba. Az az őrült gondolatom támad, hogy szeretnék bögre lenni, a kezében, kávé lenni a csészében, csakhogy az ajkai hozzám érjenek. És ahogy felfogom, mennyire megőrülök a közelében, még mindig. Nyelek egyet. Csak a szavai térítenek némileg magamhoz.
- Nem? És hogy fogsz megakadályozni? Itt maradsz éjfélig és szemmel tartasz?
Ellököm magam az asztaltól, szemebefordulok vele, és kiveszem a kezéből a kávét. Kit érdekel, mit fogadtam meg számtalanszor már? Még engem sem! A bögrét leteszem, és közelebb hajolok, hogy megcsókoljam. Nem kell kávé. Ő kell. Még mindig. A fenébe is. Még mindig!

Szeretem, amikor mosolyog. Még azt is, amikor vigyorog, mint most. Bár, nem hiszem, hogy ennek én lennék az oka, de attól még szeretem. Azt is, hogy szembe száll velem, hogy meg meri tenni. Talán ezért szerettem bele, mert vannak gondolatai és nem rejtegeti őket, hanm kimondja kerek perec, mit akar.
- Elmegyek az automatához...
Persze az nem olyan, de ha nincs jobb, megteszi az is. Nem fog kifogni rajtam, és nem fogom felhúzni magam egy ilyen apróságon. Régen megtettem volna, de már nem. Változtam. Változom még mindig, és erről ő tehet. De még csak nem is hibáztatom érte. Minden fájdalom és keserűség ellenére, amit eddig okozott, még mindig hiszem, hogy vele boldog tudnék lenni. Nem tudom, mikor lettem ilyen szentimentális...
Közelebb lépek, sarokba szorítva őt. Van valami fura abban ahogy a nevem mondja, de nem érdekel. Megcsókolom. Mondhat bárki bármit, tudom, hogy akarja. Ha nem akarná, elfordítaná a fejét, ellökne, jelét adná, hogy hagyjam, de nem viszacsókolna. Főleg nem ilyen édesen, ahogy most teszi. Nem, nem vagyok túl tapasztalt... De az a pár másik lány nem csókolt így. Soha nem is csókolna.
Összeszedi magát. Az eszére hallgat, ahogy nekem is kéne. Persze próbáltam, de nekem már nem megy. Elhajol, és valami eszméletlen baromságot mond.
- Ezt te sem gondolod komolyan!
Egyszerűen lehetetlent kér, sem ő, sem én nem bírnánk ki. Hányszor próbáltuk meg, és fulladt kudarcba - valami őrületesen jóba - a dolog? Nem tudunk barátok lenni, ebben biztos vagyok. És most, hogy itt áll, ilyen közel, és ismét a szemébe nézek, azt hiszem, Papnak van igaza. Valami szomrúság van a szemeiben. Nem akartam ezzel előjönni, de muszáj.
- Szerintem te félsz, Isabella - jelentem ki határozottan és nem engedem el - Valaki, valamikor megbántott, és most félsz.
Nem folytatom. Előbb tudnom kell, valóban így van-e. Igaz nem hatná meg, ha azt mondanám én is félek. De akkor legalább valamelyst megérteném, mert azt az érzést ismerem. Nagyon is. És igen, benne van a pakliban, hogy mégsem működik majd ez a dolog, de ha meg sem próbáljuk, nem fogjuk jobban bánni?

Próbálok rájönni, hogy mit akar, hogy mire megy ki ez az egész. De valahogy még mindig nem tudok rajta kiigazodni. Én szeretem, ő is szeret engem. Tudom, hogy szeret! Vagy tévedek? Nem hiszem. Nem tudom elhinni. Egyszerűen csak tagadja, és nem értem ez miért jó neki.
Próbálom megfejteni, ahogy a szemébe nézek, de nem leszek okosabb. Tényleg komolyan gondolja. De amit utána mond... Együtt nem megy, külön nem megy. Utóbbival még egyet is értek. Gondolom nem hatná meg, hogy van valami, amiben egyezik a véleményünk.
Megfogom a kezét, amivel a mellkasomra rajzolgat, és oldalra döntöm a fejem, hogy rám nézzen. Elvégre velem beszél! Ha nem lenne ennyire meggyőzően magabiztos a hangja azt mondanám azért néz másfele, mert hazudik. De elbizonytalanít. Mint mindig. Az egyetlen dolog, amit be tudok vetni ellene, az az, amit Pap mondott.
Izzie pedig hidegen reagál, ellép, bezárkózik. Ezt a magatartást ismerem. Igazam van, és zavarja, hogy tudom. Persze nem én csak most tudtam meg, abból ahogy viselkedik. És az is lehet, hogy tévedek, de igazából ez lényegtelen. Figyelem, ahogy a fénymásolóhoz megy, nincs ott semmi keresnivalója most, még csak másolni valót sem tett bele.
Közelebb lépek, és a lapot, amit aláíratott velem magamhoz véve, lépek oda a másolóhoz is.
- Igazad van - mondom végül, mert megbántani nem akartam - Erről kell a HÖKnek is egy példány.
Muszáj hozzáfűznöm, hogy ne higgye, hogy arra értettem, nincs jogom hozzá. Még ha arra is gondoltam... Valahogy nem akarom elismerni. Beteszem a lapot a gépbe aztán távolabb lépek. Az asztalomon támaszkodom meg, nagyot sóhajtok, úgy pillantok fel rá. Nem tudom mi legyen. Biztosan tudom, hogy nekem nem elég ha barátok vagyunk, hogy nem bírnám elviselni a közelségét, ha nem érhetek hozzá, ha nem gondolhatok rá úgy, mint a barátnőmre.
- Mit jelent nálad a barátság?
Kérdezem meg végül, feladva a próbálkozásokat. Lehet azt várta, hogy majd térden csúszom előtte, de tőlem többre nem futja. Meghallgatom, hogyan gondolja a dolgokat kettőnk között, aztán majd eldöntöm, nekem az megfelel-e. Nyilván nem. Talán tényleg rosszul gondolom, és nem szeret...

Fogalmam sincs, mit kéne még tennem. Kezdek kétségbe esni, de persze nem mutatom. Elhatároztam már többször, hogy nem találkozom vele, hogy nem hagyom magam, de ez mind-mind lehetetlennek bizonyult. Most pedig arra kér, hogy barátok legyünk. Nem, nem akarok a barátja lenni. Ezt ő is tudja. Ahogy azt is, hogy képtelen lennék rá, hogy ő is az. Mégsem erőszakoskodom tovább. Hagyom, hogy elmenjen, hogy higgye, belemegyek.
A fénymásolóhoz lépek, aztán figyelem, ahogy megkeresi a mappát, ahova tennie kell a lapot. Még mindig nem olvastam el, mit is írtam alá. De az a dosszié, az az egyéni tanrendesek-é. Nyelek egyet, de nem mondok semmit. Egyszerre akarom, hogy itt legyen, és hogy ne is lássam soha többé. Talán így lesz a legjobb, mondogatom magamnak.
- Ritkán van rájuk szükség.
Vonom meg a vállam, és elfordulok, hogy ne lássam, a fenekét, a lábait, meg úgy semmit. Arra fordulok meg, ahogy a földre huppan. A hangra. Hirtelen ér, és nem tudom mi az. De aztán látom, semmi baj nincs, és bár nem szeretném, mosolyra húzom a szám, a nevetését hallva. Ez olyan jellemző rá.
Felülök az asztalra, és rám nem jellemző módon lóbálom kicsit a lábam. A hátam mögött támaszkodom meg, úgy nézem, ahogy lapozgat. Hallgatom, amit válaszol. Mit jelent a barátság. Semmi olyat, amit eddig csináltunk. Vagyis de... Voltunk itt-ott, de nem hiszem, hogy tudnék úgy menni, hogy nem fogom a kezét, hogy nem csókolhatom meg, hogy nem érhetek hozzá. Most is késztetés érzek, hogy mellé üljek, hogy átöleljem. Hogy várhatja el tőlem, hogy máskor ezt nem tenném.
- Nekem ez nem fog menni Isabella - mondom ki végül, és lemászom az asztalról, lehajolok, hogy felvegyem tőle a mappát - Sajnálom.
Épp csak rápillantok, és most először átfutom a sorokat. Beharapom a számat, ahogy tudatosul bennem, miről van szó, de végül csak bólintok egyet. Becsukom a mappát, és az asztalomra teszem, a számítógépes rendszerbe is be kell majd vinni az adatokat. Így pedig biztos nem felejtem majd el.
- Van még valami?
Kérdezem meg végül, és remélem érzi a hangomban a célzást, "ha nincs, akkor menj el!" Eddig próbálkoztam a barát dologgal, de nem ment. Feladom. És ennek a papírnak hála ritkábban fogom látni. Problem solved. Nem kell miatta aggódnom.

Elveszem tőle a mappát, aztán mivel a kezét nyújtja, hogy segítsek, segítek. Megfogom a kezét és felhúzom. Könnyű, egyáltalán nem esik nehezemre, az már sokkal inkább, hogy eltoljam magamtól, ahogy hozzám bújik. Valahogy biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja. Simán megállhatott volna a lábán, nem értem, miért kell nekem dőlnie.
Ahogy az sem értem, miért hagyom, miért nem tolom el magamtól. Miért érzem magam megbabonázva a kék szemeitől, és miért nem térek ki a csókja elől?
A fejemben egy kis hang szinte sikít, hogy csak játszik, hogy gonosz, hogy nem szabad, de a mellkasomból meg majd kiszakad a szívem, úgy ordít, hogy még, még, MÉG! Visszacsókolok, egyszerűen képtelen vagyok máshogy cselekedni. Amikor elválik tőlem, megnyalom a számat. A kérő tekintete, az újabb csók... Nem jutok szóhoz, nem tudom mit mondanék. A kezeim a dereka köré fonódnak, és húzom magamhoz, szorosan, mert nem akarom elengedni, mert nem akarom, hogy bármi is máshogy legyen. Közben meg a kis hang, tovább sikít, hogy most sincs sehogy, minek áltatom magam?
Gyorsabban veszem a levegőt, és ahogy megszólal, az kicsit helyre rak. Honey... Szerettem, amikor ezt mondta. Tőle egyedül, szerettem. Most is olyan édesen cseng, de fáj. Határozottan fáj, és az sem tetszik, hogy átölel, hogy még jobban bújik.
Egy ideig mégis mozdulatlanul állok. Rá kell magam venni, hogy ellökjem, hogy tényleg megtegyem. Talán egy perc, lehet kettő... De engedek a szorításon, megfogom a kezeit, amivel a hátam simítja, előre húzom őket, és egy lépést hátrálok.
- Menj el, Isabella, játszadozz valaki mással.
Kérem. Éltemben talán először teszem, de nincs semmi utasítás a hangomban. Csupán kérés, szinte már könyörgés. A szemeibe nézek, de nem bírom sokáig. Elengedem a kezeit, és az asztalhoz lépek, pakolni kezdek. Ha ő nem megy el, elmegyek én. Nem érdekel, hogy még lenne dolgom. Ha valakinek hiányzom, majd közlöm, hogy meghalt a nagyapám, vagy valami hasonló. Gyűlölni szeretném ezt a nőt, amiért ezt teszi velem, mégsem megy. Csak ökölbe szorul a kezem az asztalon.
- Ha tényleg a barátom akarsz lenni, akkor egyszerűen csak hagyj békén...
Motyogom végül az asztalnak. Mert ez tűnik, az egyetlen járható útnak. Na meg az, hogy leverek mindent az asztalról, és szétverem a falat, de ilyet, nyilvánvalóan nem csinálok. Főleg nem előtte. És különben is, nem lenne jobb utána sem, csak annyi időre, amíg feltakarítok...

Én olyan szépen kértem. Én próbáltam nem úgy gondolni rá eddig is, de nem ment. Egy éve csináljuk ezt a se veled, se nélküled dolgot, miért gondolja, hogy most majd jobban fog menni. Nem akarom, elegem van, és csak ezt az egyet szeretném, ha most szépen elsétálna. Lehet holnap hajlandó leszek megint beszélni erről, de nem most. Isabella viszont nem megy.
Kiakad, és felemeli a hangját, én pedig visszafordulok, és csak tátogok, mert esélyt sem ad, hogy közbe szóljak.
- Én ilyet soha...
Soha nem mondtam. Még csak meg sem fordult soha hasonló szó a fejemben vele kapcsolatban. Nem tudnám úgy hívni, de nem hagyja, hogy végig mondjam, pofon vág, és talán igaza van, de szerintem nagyon rosszul látja a dolgokat. A szemüvegem lecsúszik, és a földre pottyan. Eltörik benne a lencse, de mit számít?
Isabellára nézek, de persze elég fura úgy nézni valakit, hogy az ember nem lát tisztán. Nem, nem vészes a helyzet, de egy kicsit homályos. Muszáj kicsit hunyorítanom, hogy jobba lássak. Ettől persze, biztos mérgesnek látszom. Nem mintha számítana. Ő mérges, nagyon, és én kivételesen hallgatok. A szemei... olyan furák. Miért pont most nem látok rendesen?
A hátam mögött az asztal lapját markolom, azt szorítom úgy, hogy már elfehérednek az ujjaim. De inkább ez, minthogy valamiben kárt tegyek. Pedig megtenném, most képes lennék rá. És erre csak nagyon kevesen képesek. Mármint, arra, hogy ennyire kiakadjak. És azért vannak kevesen, mert csak azok képesek rá, akiket szeretek, akik fontosak, akiknek számít a véleménye.
Beharapom a szám is, nehogy mondjak valami bántót, mert most csak az menne. Az, hogy ég az arcom még mindig az nem érdekel. Hallgatom, és igyekszem úgy tenni, mintha leperegne, amit mondd. És küzdök, hogy ne jelenjen meg a szememben egyetlen könny sem. Milyen lenne már? Én sírni? Soha... Ő is megtörli a szemét, szóval sír, de ezzel nem foglalkozom. Csak még erősebben szorítom az asztallapot, úgy, hogy már az ujjaim is fájnak.
Az utolsó mondatai azok, amik kiverik nálam a biztosítékot. Ahogy elindul, utána fordulok, és idegesen vágok rá az asztalra. Nagyot csattan... A kávés bögre le is esik, és összetörik. Sok más is megremeg.
Utána megyek, és mielőtt kinyithatná az ajtót elkapom a kezét, és őt az ajtónak szorítom. Nem érdekel, ha fáj neki. Igazságtalan, minden, minden amit mondott.
- Majd egy éve próbálok a barátod lenni, és semmi több. Úgy csinálni, mintha a MI nem létezett volna soha, de nem megy. Lehet, hogy rosszul csináltam, sőt biztos. És nem fogok mentegetőzni. De sosem gondoltam, hogy bármit megtehetek, mindig csak annyit, amennyit engedtél, mert volt hogy engedtél. Sőt olyan is, hogy te kezdted. És igen, én hagytam, mert reméltem valamit, valamit, amit nem kéne remélnem.
Én nem kiabálok, de remeg a hangom a dühtől. És bármivel is próbálkozik, nem engedem el, nem én, addig, amíg meg nem hallgat. Én meghallgattam, tegye meg ő is, nekem ezt a szívességet.
- Igazad van, nem bírom ki, hogy ne érjek hozzád, hogy ne csókoljalak meg, de TE vagy az, aki egy éve mondogatja, hogy ez nem jó, hogy ezt nem szabad, de sosem állítasz meg. Úgyhogy ne csodálkozz, hogy nem hiszem el, hogy nem akarod. Sajnálom, hogy volt képem azt gondolni, hogy te tapasztaltabb vagy, és jobban tudod mit csinálsz, mint én. Reméltem, hogy te majd szólsz, ha túl lépünk egy határt. Nálam a barátság nem ilyen Isabella. És... sajnálom azt is ha nem értesz meg, de én képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Lehet, hogy tévedek, és nem jó az sem, ha nem találkozunk, de most ez tűnik a legjobb megoldásnak. Mert amíg itt vagy, amíg megcsókolsz, vagy hagyod hogy én megtegyem, addig nem fogom fel, hogy vége.
Már nem tartom olyan erősen, mert szánalmasnak érzem magam, mert remegek az elfojtott könnyektől, és a rengeteg feszültségtől, ami bennem van.
- Eszembe sincs kirúgatni. Annyira még nem vagyok szánalmas, hogy ilyen gyerekes módon viselkedjek. Külön tudom választani a kettőt. Lehet nehezemre esik, de akkor is megteszem. És a munkáddal soha nem volt gondom, legfeljebb az ötleteiddel, de olyankor is adtam neked lehetőséget, hogy bebizonyítsd tévedek, hogy nem hülyeség, vagy éppenséggel lehetetlen.
Elengedem, hiszem, hogy igazam van, de azt is tudom, hogy nem fog nekem igazat adni. Hátrébb lépek, visszamegyek az asztalhoz, és felveszem a szemüvegem romjait.
- Jössz nekem 397 dollárral és 49 centtel.
Pillantok még fel rá, feltéve, hogy nem hagyott már réges-rég magamra.

//Köszönöm, Zinimini, remélem, tetszik! <3 //