Kávé, kávé. kávé.... Meghalok, ha nem ihatok egy kávét. De kocsit vettem, nem vehetek még egy kávét... Pedig korán van, és még csak egyet ittam... Meg fogok őrülni délutánig! Kell nekem egy kávé. Valaki szánjon meg, és adjon egy pohár kávét!
igen, ezek a szánalmas gondolatok tőlem származnak. Minden reggel így indulok el. Otthon megiszom az első csészét, aztán felpattanok a bringámra - az autó drága - és elindulok, mikor éppen hova. Most az egyetmre, de még van bőven időm. Kell még egy kávé. Már csak azért is, mert valami vad barom, aki nem tud vezetni kis híjján elgázolt. Megjegyzem én tök szabályosan közlekedtem, és a lámpa sem volt még piros, max nagyon erőteljesen narancssárga. És igen siettem. Mert kávéra van szükségem. 14 éves korom óta kávézom, és azóta csak egyre többet. Napi 4 a minimum, és emellé jön az 5 szál cigim, amit az anyagi helyzetem miatt szintén lecsökkentettem háromra. És akkor csodálkozik mindenki, hogy nem szoktam kedves lenni?
Természetesen az autóst is elküldtem jó messzire. De most már mindegy. A biciklit egy sarokkal odébb tettem le, a kávézónál ilyenkor valamiért sokan vannak. Igaz érthető. Errefelé mindenki kávéfüggő. Csak éppenséggel tök zavaró, hogy sokáig kell sorban állni miattuk.
Megigazítom az ingem, és a zakóm, csöppentek a szemembe. Hülye kontaktlencse, már most fáj tőle a szemem. Persze... ez azért van, mert elaldutam a gép előtt, és nem vettem ki, de a francba is! Muszáj dolgoznom. És ez még egy ok, hogy minél előbb megszerezzem a kávém... Már csak pár lépés és...
Jégherceg? Jégherceg???
Megállok. Ez most direkt éget, igaz? Mit hadonászik a kezével, mint egy öt éves? Vajon mi a jobb? Ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna, vagy ha gyorsan mellé ülök, és lefogom?
Pillanatnyi habozás után az utóbbi mellett döntök. Van ugyanis, egy igen jelentős érv, ami emelett szól: a kávé. Mert igen. Kérek. Gyorsan közelebb megyek és elveszem a kávét, majd leülök mellé, beleiszom, és csak utána szólalok meg.
- Az integetést mellőzhetted volna...
A legújabb gólyám. Vagyis az első gólyám. Tavaly kibújtam a feladat alól, de idén nem tehettem meg. Jöttek a rosszabbnál rosszabb érvek... hogy elnök vagyok, példát kell mutatnom, hogy ez a lány koreai... és? Én meg amerikai vagyok. Nem itt születtem, de itt nőttem fel. Koreát csak anyám szerelmes filmjeiből ismerem. Beszélem a nyelvet, de ennyi. Persze senkit nem érdekelt. Rám sózták szegényt. Igyekszem elkerülni. De mint a mellékelt ábra mutatja, nem mindig sikerül...
- Mit csinálsz itt ilyenkor?
Nem mintha érdekelne, de ha már kaptam kávét legyek jó fej. Ahhoz mondjuk lehet érdeklődve kellett volna kérdeznem, és talán nem ártott volna megköszönni a kávét is. De nem hazudtolom meg önmagam. Egyébként is. Pont most jéghercegezett le, ezért majdmég kapni fog...

Kizárt, hogy ezt valaha is megszokja, de ráhagyom. Mire mennék vele, ha most leállnék elmagyarázni neki, hogy mennyire gyerekes a viselkedése, és hogy ideje lenne felnőnie, elvégre egyetemre jár? Amúgy sem az én dolgom, hanem a szüleié. Az meg hogy beraktám nekem nyűgnek, teljesen hidegenhagy. Eddig úgy tűnt jól meg van, és szerencsére nem zaklat minden hülyeséggel. Most meg még kávéja is van. Szóval elnézem neki az óvodás magatartását, de csak ma. Vagyis, lehet hogy nem. Ez most tényleg pohárral a szájában beszél? Megforgatom a szemeimet, és inkább nézem a kávézóban lévő tömeget. Aztán csak bólintok neki. Logikus, hogy kávézik, de miért vesz valaki két kávét? És miért adja nekem az egyiket? Ennek semmi értelme. Lekapom a kávé tetejét, és megnézem jobban. Lehet megmérgezte, annak már lenne értelme.
- Tettél bele valamit?
Kérdezem gyanakvóan, bár ezzel a gondolattal, már eléggé elkéstem. Sóhajtok egyet és beleiszom újra. Előbb-utóbb úgyis meg kell halni valamiben.
- Kávét iszom.
Eredetileg is ez volt a terv, de így, hogy nem kellett rá költenem, így sokkal jobb. Még akkor is, ha ez illetlen. De végülis nekem adta. Nem mondta, hogy fizessem ki vagy ilyesmi, és most már, ha mondaná sem fizetném ki neki. Egyszerűen elkésett vele. Mellesleg...
- Mi van ebbe?
Nézek rá kérdőn, mert valami fura, és nem tudom mi az. Vagy az is lehet, hogy hallucinálok. Ki tudja, ma még csak egy kávét ittam, és ezt nem én vettem... De az is lehet, hogy alszom még. Elvégre mennyi a valószínűsége annak, hogy amikor kávéra vágyom, és hosszú a sor a kávézóban, akkor egy még viszonylag nomrálisnak mondható személy – akivel még beszélgetni is lehet, néha – felbukkan a semmiből és kávéval kíván. Szerintem nulla.
Viszont valamit motyog, és ez ismerős. Rögtön felé is fordulok. Mert tudnom kell.
- Ez egy mesében volt, ugye?
Azt hiszem kár volt megkérdezni, mert már beszél is, és te jó ég?! Nem tudott volna csak annyit mondani, hogy igen vagy nem? Nekem elég lett volna... Jah, hogy ilyenkor beszélni szeret... Veszek neki altatót, mi az, hogy nem aludt három napja? Mit csinál éjszakánként? Áh, nem is akarom tudni....
Pók? A szájában? Elhúzom a szám, ezt nem mondja komolyan. Én lazán lecsapom őket, ha feltűnnek, bár nálam sosincs a lakásban pók... Vajon mekkora kupi van nála, hogy mindenfélre ízeltlábú beköltözik hozzá? Nem, ezt sem akarom tudni. Egyálalán semmit sem akarok róla tudni, már így is többet tudok mint kéne. És nem csak az ő kávéja fogyott el, hanem az enyém is. Ami... rossz. Kell még egy. A pénztárcámért nyúlok, de rögtön össze is rezzenek. Ne, ne, csak ezt az egy szót ne...
- A nevem Zin, és jó lenne ha megjegyeznéd.
Válaszolom végül, kissé lekezelően, közben felállok, és kidobom az üres poharam a pad melletti szemetesbe. Közben valamit magyaráz, hogy vehetnék neki kávét, és akkor csöndben marad. Hát ez igazán nagyszerű. Csak nem tudom, honnan szedte, hogy itt maradok vele.
- Mi lenne, ha nem vennék neked semmit? Te szépen mennél a dolgodra, én az enyémre, és akkor egy egész napra békénhagyhatnál.
Oké, ez lehet durva volt, de még csak két kávét ittam, tessék nekem elnézni. Mellesleg, egy szava nem lehet, szerintem nagyon jól utánoztam a számos mutatványát, és tökéletesen mutattam neki, az egyest. Remélem a nap eljut a tudatáig, és akkor végre leléphetek. Komolyan... és még csak reggel van.

Megvonom a vállam. Tőlem akármit belerakhatott, de ha nem, nem. Az ő baja, elszalasztotta a nagy lehetőséget, amiért sokan áldanák a nevét. Igazán nem értem miért akad ki, elvégre nem ő lenne az egyetlen, aki szívesebben látna holtan. Bár erről nincsenek pontos adataim, amiket itt-ott hallok néha abból levontam a magam következtetéseit. Rápillantok és végigmérem. Aztán egy félmosolyra húzom a szám, és visszafordulok a kávémhoz.
- Nem, de az nem jelent semmit.
A mai világban, az hogy ilyen ártatlan pofija van igazán nem mérvadó. Amikor már hülye kis pisisek is lövöldöznek az utcákon, én igazán nem lepődök meg semmin sem. Na meg, én sem vagyok szent, még ha 18 éves korom óta nem is csináltam semmi örültséget, előtte azért volt pár húzásom.
Nem tudom miért kezd el koreaiul beszélni, de persze tökéletesen értem, hogy mit mondd, és emlékszem is erre. Legalábbis nagyon remélem, hogy jól emlékszem.
- Mondóka? – kérdezek vissza, de azért be kell valljam, jó érzéssel tölt el, hogy ilyeneket tudok még – Nehogy elmondd! – Fordulok felé intőn, aztán hátradőlök a padon, és próbálom felidézni, hogy is volt a mese, de nem jut eszembe semmi sem. Leszámítva az óvó néni hátát, de abban meg semmi érdekes sincs. Egyébként is, milyen már, hogy a hátára emlékszem, és nem az arcára?
Elfogy a kávém, és tervezem, hogy veszek újat de kicsit felhúz azzal, ahogy beszél. Miért vennék én neki bármit is? Mondtam én, hogy vegyen nekem kávét? Nem. Akkor meg? Korán reggel fáraszt a hülyeségeivel, és azt gondolja, hogy csak mert adott egy kávét, hajlandó vagyok tovább elviselni, mint muszáj. Természetes, hogy megmondom neki, hogy nem az lesz, amit ő szeretne. Mert az lesz, amit én akarok. Mindig az van, és ezen nem most fogunk változtatni. Egyébként sem érek rá óvó bácsit játszani.
Már látom a könnyeket megcsillani a szemében, és várom, hogy sarkon fordul és elszalad. Erre mit csinál? Belém karom. Ő. Belém. Személyes térről vajon hallott már?
Annyira ledöbbenek, egész biztos, hogy csak tátogok, miközben ő már rángat is befelé a kávézóba, és valami olyasmiről magyaráz, hogy ő kedvesen reagál. Kiakaszt. Teljesen totálisan kiakaszt. Végre elenged, én meg leporolom magam – csak a biztonság kedvéért.
Rendel, és úgy pislog rám, totálisan kiakaszt. Persze a kedvenc pultus lányomtól rendel, az meg rögtön észreveszi, hogy merre pislog. Nagyot sóhajtok. Közelebb lépek, és én is rendelek.
- Nekem is egy. Nem, nem latte... – persze mindneki tudja, hogy én feketén iszom a kávét, és mivel ez már a harmadik év, hogy napjában háromszor megfordulok itt, már igazán nem kell részleteznem, hogy mit kérek. A csaj is csak bólint, és már hozza is a kávéinkat, én meg... kénytelen vagyok fizetni. Egy pillanatra szomorúan meredek a pénztárcámra, de aztán elteszem, és a kávéinkkal együtt elindulok az egyik asztal felé. Egyik sem szimpatikus. Mindegyiken kiöntött kávé foltok, keksz morzsák... Beharapom a számat, én ilyen asztalhoz nem ülök le, és nincs nálam elég törlő... Ami van nálam, az kell majd a nap többi részében.
De, mintha csak a gondolataimban olvasna, meg jelenik az előbbi lányka és letörli az egyik asztalt. Csodás. Odamegyek és leülök, és remélem, hogy So Ra tartja magát a három perchez. Bár igazából nem értem, hogy miért nem sétáltam ki abban a pillanatban, hogy elengedett, de ezen már igazán kár rágódni.

Azt hiszem gyorsan tanul, mert tényleg nem kezd bele a mondókába, és ez így van jól. Ha elmondta volna, tuti itt hagyom. Mondjuk, egyébként is ezt terveztem, és nem is értem, hogy miért nem teszem meg. Persze először be kell fejezni a kávémat, de amint ezzel megvagyok igazán mehetnék. Leszámítva, hogy megpróbál feltartani, és még a válaszomat sem fogja fel. Máshogy igazán nem magyarázható, hogy elrángat, pontosítok: berángat a kávézóba. Ő. Engem. Most komolyan. Képzelje el mindenki. Engem a 187 centimmel rángat egy ilyen törpe. Komolyan, még a vállamig sem ér... Pedig magassarkú van rajta... Nem érdekelne ilyesmi. Az évnek ebben az időszakában így felöltözni nem normális dolog... Szerintem. De kivételesen megtartom a véleményem magamnak.
Ő már kávét rendel, mire eszmélek, és ha már berángatott, azt hiszem hülyén venné ki magát, ha elmennék, szóval én is kérek magamnak egy kávét, és még ki is fizetem. Mindkettőt. Hogy vett rá erre? Szörnyű. Kiakasztó. De ezt meg már mondtam.
Az egyetlen jó dolog, a napban eddig, hogy nem nekem kell letakarítani az asztalt, és nem is kell senkivel sem veszekednem, hogy ezt megtegye. Elvégre ez normális és elvárható egy ilyen helyen. De lehet csak nekem vannak magas elvárásaim, mert egyébként nem sűrűn látom őket asztalokat törölgetni, csak ha én jövök be. Gondolom azt is azért, mert másfél éven át mindig leszidtam valakit, ha nem jól végezte a dolgát. De most minden tökéletes, és én is megnyugodva ülök le az asztalhoz, amit letisztítottak nekem. Mert egyértelmű, hogy az én kedvemért csinálta, és nem a kis mitugrásznak...
Megkönnyebülve ülök le, és várom, hogy So Ra is ideérjen, mert... tudja a fene miért. Nem kell mindennek okot találnom. Vagyis de, de ennek nem akarok. Inkább bámulok kifelé az ablakon, és inni kezdem a kávémat. Nekem végülis nem hiányzik a társasága.
Az zökkent ki, hogy letesz elém egy tányért, rajta egy muffinnal. Kérdőn pillantok rá, aztán csak arrébb tolom a tányért. Semmi szükségem süteményekre. Nem azért mert nem szeretem, hanem mert most éppen nincs kedvem enni.
Újra az ablaknak szentelem a figyelmem. Pontosabban az utcán elhaladó embereknek, és magamban jót derülök rajtuk. Bár ebből semmi sem látszik az arcomon. Max az, hogy elmélyülten gondolkodom. De neki még ebben is meg kell zavarnia..
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor csöndben maradsz?
Fordulok felé, de nem is várok választ. Látszik rajta, hogy hiperaktív és nem bírja befogni a száját. Már akkor is látszott rajta, amikor először találkoztunk, és igazán nem várom, hogy megváltozzon, csak ne rajtam élje ki magát.
- Mondd, nincs más, akit kínozhatsz kora reggel?
Persze már rég nincs korán, és nem is biztos, hogy más is kínzásnak venné a társaságát, de én én vagyok, és nekem tényleg sok a kiscsaj. Majdnem olyan mint Na Na, ő is tök levakarhatatlan, csak annyi a különbség, hogy So Ra legalább okos - még ha éppen nem is ezt bizonyítja. Mellesleg, ez egy elég nagy különbség, csak nem értem miért kell mellé ilyen idiótán viselkednie. Mindegy is. Úgyis beszélni fog, de talán ha a kávémra koncentrálok, akkor ki tudom zárni a szavait a fejemből...

Még jó, hogy nem tudja, hogy mitől vagyok ilyen. Az hiányozna már csak, hogy érdeklődni kezdjen az életem iránt. Elvégre az még engem sem érdekel, miért pont őt érdekelné? Na mindegy. Inkább bámulok ki az ablakon, és próbálok nem ilyen hülyeségekre gondolni. Amúgy eszméletlen, de mindig a vörös hajú nőkön időzik el a tekintetem, és mindig Izzie jut róluk eszembe. Egyik sem tudja őt pótolni, de átmenetileg meg szokták tenni. Mellesleg korán reggel ezen agyalni elég durva.
A kutyát sétáltó idős házaspár már sokkal érdekesebb. Bár a kutya szerintem nem nekik való, kicsi és ugrálós, tök idegesítő lehet. Amúgy szeretem a kutyákat. A 15. szülinapomra kutyát akartam. Csak az élet nem úgy alakult, ahogy akkor elképzeltem...
Ez a futó... szar a futó technikája, és az nem is futócipő... Na mindegy. Csak mosolyogni tudok rajta. Magamban, mert semmi kedvem tudatni a világgal, hogy min jár a fejem.
A suttogása térít magamhoz, és lemondóan pillantok rá, de már megint meglep. Igaz sosem értettem a nőkhöz, de most komolyan ilyen halál nyugodtan elmegy? Na jó végülis, erre vártam, már mióta, szóval tiszta jó. Nem fogom vissztartani. Bár lehet ezt várja, de akkor sem.
- Szia!
Köszönök el, és már épp megkönnyebbülnék, amikor megint feltűnik és pénzt pakol az asztalra. Ezt most nem mondja komolyan? Ez... ez nem tudom. Valahogy rossz érzésem van. Valamit anya magyarázott erről, hogy az ilyesmit nem szabad hagyni... Lehet megbántottam? Na jó nem lehet, egész biztos, de azért a kávéért már igazán mindegy.
Hallom, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és csak ekkor állok fel. Anyám meg fog ölni, ha ezt elmondom neki. Persze nem fogom elmondani, de már a csalódott tekintetének gondolatától is bűntudatom lesz.
Nagyot sóhajtok, és a kasszához megyek. Megkérem, hogy csomagolják be a muffint elvitelre, és veszek neki egy kávét, a pénzéből... Aztán elindulok utána, még pont láttam, merre fordult, szóval arra indulok, és hamar meg is találom.
- Próbáld ezzel, talán ez válaszol...
Oké, ez nem éppen megfelelő szöveg ilyenkor, de tiszta szánalom, hogy egy pohárral beszélget. Akkor már olyan pohárral tegye, amiben van is valami.
Azt mondjuk még nem tudom, hogy mit fogunk csinálni, mert nekem lenne dolgom, de valami azt súgja, hogy nem hagyhatom magára. Inkább előveszek egy szál cigit és rágyújtok... Már csak két szálam van... az élet kegyetlen, de ez csak addig zavar, amíg bele nem szívok a cigarettámba. Utána már minden szebb. Úgy két másodpercig...

Sosem értettem a nőket, és soha nem is fogom őket megérteni. Egyszerűen túl bonyolultak, és kiszámíthatatlanok. Itt van ez a kiscsaj is. Fogalmam sincs mit akar. Világosan a tudtára adom, hogy nincs kedvem vele lenni, erre iderángat a kávézóba. Végre hajlandó lennék meghallgatni, erre itthagy. Kérdem én: miért? Miért nem jó, ha végre azt tenném, amit annyira nagyon szeretett volna? Még ha nem is értem miért akart velem lenni, igazán felháborító, hogy mire rászánom magam egy ilyen idegölő tevékenységre, akkor meggondolja magát.
Persze én sem vagyok normális, hogy ahelyett, hogy élvezném a magányt, inkább azon agyalok, miért ilyen... Az pedig, hogy még utána is megyek, egyenesen őrület. De persze meg vannak az okaim. Egyrészt, anyám, másrészt a kíváncsiság. Igazán nem tudom mi az, ami ennyire kiakasztotta, de egész biztos, hogy haragszik rám. De majd a kávéval kiengesztelem. Vagy nem. Mert csak azt önti magára, ami még a kezében volt. Pedig az a pohár egészen üresnek látszott, az enyémet, meg nem veszi el.
- Téged.
Válaszolok egyszerűen, és újra felé tolom a poharat, de ő rá sem hederít. Nekem így is jó. Megvonom a vállam, és leteszem a poharat a padra. Legalább addig, amíg meggyújtom a cigimet. Ő a folttal szenved, teljesen hiábavalóan.
- Persze, hogy nem... Kávéfoltot csak sóoldatos vízzel lehet kiszedni...
Válaszolom, és ha már van egy extra kávém, akkor beleiszom. Hmm... Kávé és cigi... tökéletes páros. Mondjuk, ez a kávé annyira nem jó. De mindegy. Most megteszi ez is. Amúgy nem tudom eljutott-e hozzá, amit mondtam, de elhiheti, hogy tudom. Elvégre, bármennyire is óvatos az ember, napi 4-5 kávénál elkerülhetetlen, hogy ne öntse le magát egyszer-egyszer.
A kérdésére felhúzom a szemöldököm. Lehajolok, hogy a szemébe nézhessek, hátha úgy jobban megértjük egymást. Pap szerint a gyereknél ez be szokott jönni.
- Mert te nem akartál magamra hagyni. - Jelentem ki neki teljesen egyszerűen, és... hát nem szép dolog, de ki kell fújnom a füstöt, szóval így járt... - De most tényleg. Akarsz valamit, amit én nem. Végül belemegyek, erre otthagysz. Egyszerűen nem látom benne a logikát.
Fejtem ki bővebben, aztán felegyenesedek, és beleszívok újra a cigimbe. Remélem most elmagyarázza. Muszáj megértenem, különben egész nap ezen fogok rágódni... Márpedig, azt nem akarom.

Bólintok neki. Igen, megtaláltam. Ez egy nagyon értelmes felfedezés volt a részéről. Szőkére kéne festeni a haját, akkor jobban illenének hozzá az ilyen megjegyzések. De jó fej vagyok ezt nem közlöm vele... még. Ha továbbra is ilyen lesz, akkor viszont nem garantálom, hogy nem is fogom mondani neki semmi ilyesmit. Egyelőre viszont próbálom megérteni, meg elérni, hogy ne haragudjon. Annyira. Mert amúgy nem baj, ha haragszik, vagy ha utál, csak nem tudom... eddig nem csinálta, és ezt sem értem, eddig nem érdekelt, de most, hogy így alakult, már zavar. Az, hogy nem értem. Nekem az ilyesmit muszáj megértenem. Nem bírom, ha nem értek valamit. És a cigi is ezért kell, hogy megnyugtasson. Mert tényleg megnyugtat. A fenébe is... Na de van mellé kávém. Ami igazából az övé, de az előzőt is a ruhájára pazarolta, szóval nem is érdemli meg. Mellesleg, azt hiszem szórakoztat a szerencsétlenkedése. Még az sem érdekel, hogy beszól. Ez olyan ismerős szitu, nem tudom, miért, de jó érzéssel tölt el.
- Nem, mert a legtöbb ember nem olyan béna, hogy magára öntse a kávéját az utcán.
Ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, nem pont neki szól, bár akár magára is veheti, mert most éppen ő volt az a szerencsétlen aki ezt megtette. De mindegy. Inkább kifejtem neki, amit nem értek, és remélem, hogy válaszol. A bocsánat kéréssel már megint meglep, és fel sem tűnik, hogy milyen hivatalos...
- 아니에요 - válaszolom, mert tényleg, nem kéne bocsánatot kérni, mint mondtam, már épp beletörődtem, hogy el kell viselnem. Ezért is zavar, hogy csak úgy ott hagyott. Ha már egyszer belemegye, hogy zaklat, akkor igazán nem szép dolog, hogy meggondolja magát. - Milyen itteni emberek? Egyébként is, most mondtam, hogy már épp beletörődtem, szóval rosszul vetted észre.
Azt meg hogy ezt a szituációt mennyivel jobban élvezem, mint az ugri-bugri megnyilvánulásait, nem fogom neki kifejteni. Bár azt hiszem látszik rajtam. Ha nem is mosolygok, a szemem tutira elárul. Mert igen, én ezt élvezem. És lehet, ez nem normális, de Pap szerint az érzelmi életem egyáltalán nem az, szóval nem fogok ezen aggódni.
Elfordul, menni készül. De nem mehet. Mert még mindig nem értem. Nem értem, miért nem akart magamra hagyni...
Közelebb lépek, és ismét kénytelen vagyok lehajolni, az meg hogy így pont a fülénél beszélek, mellékes.
- Ami azt illeti szeretném... - mert most végre kezd érdekes lenni. De a kávé folt, az valóban problémás, ezért kiegyenesedek és elindulok - Ha vársz egy percet, elviszlek...
És hogy biztosan maradjon, a kezébe nyomom a táskám, a becsomagolt muffinom, és a kávém. A cigim nem, azt elszívom amíg leveszem a lakatot a biciklimről. Mert az itt van két póznával odébb. Szóval igazán nem tart sokáig a dolog. És ne mondja senki sem, hogy nem vagyok jó fej.

Tudom, hogy számára furán hangzik az indoklásom, de számomra az fura, hogy milyen gyorsasággal gondolja meg magát. Nekem viszont igenis értenem kell mindent. Ha ezt megértem, akkor legközelebb, ha lesz olyan, talán, könnyebben kiigazódom rajta. Neki is, meg nekem is jobb lenne.
- Igen. Ezért.
Most miért kell így nézni? Ez egy teljesen logikus magyarázata a dolgoknak. Feltéve, hogy ismer engem, és tudja, hogy a legjobban a világon azt utálom, ha nem értek valamit. Lehet az éppenséggel egy bonyolult egyenlet - bár azokat szoktam érteni - vagy egy ilyen kis apróságnak látszó helyzet, ami teljesen logikátlan és felfoghatatlan a számomra. Ugyanakkor tényleg szeretném megérteni. Persze, ha rögtön az elején magamra hagy, akkor nem akartam volna érteni, hogy mit miért tesz, szóval lehet mégis igaza van, és ez fura. De jelenleg teljesen lényegtelen, mert megőrjít, hogy nem értem.
Amúgy ha tudnám, hogy ilyen hatással vagyok rá, akkor nem hajolnék közel hozzá, én egyszerűen csak azért teszem, mert félek egyébként nem jutna le hozzá a hangom. Olyan kis... pici... Gyorsan a kezébe nyomok mindent, és már hozom is a bringám. Épp kinyitom a lakatot, amikor látom, hogy lepakolja a cuccaimat. Ezt nem gondolja komolyan! Még nem mondta el miért?! Nem mehet el!
Felpattanok a biciklimre, és a táskát, meg a csomagolt muffint is menet közben kapom fel. Nem túl nagy ördöngősség, de a kávét már nem tudom felvenni, szerintem ki is borul. Mindegy. Tovább tekerek, és elévágok, hogy ne tudjon ki kerülni. Nem szállok le persze, csak a jobb lábam teszem le a földre, nem akarok elborulni.
- Még nem válaszoltál.
Nézek rá kicsit mérgesen, de leingkább értetlenül. Meg akarom érteni. Miért olyan nehéz ezt felfogni? Csak azt kértem, hogy válaszoljon... Egyszerűen muszáj. Aztán az sem zavar, ha elmegy - sőt még örülni is fogok. Tényleg. Csak ne hagyjon itt, úgy hogy nem értem, mert kénytelen leszek napközben bármi másra is koncentrálni.