Nem hiszem el! Nem hiszem el! Ilyen nincs, ez nem lehet! Nem lehet, hogy a kedvenc kávézóm zárva legyen. Egyszerűen lehetetlen. Felháborító, törvényellenes, vagy én nem is tudom mi csoda. Egy biztos: bűn. Bűn, mert ma még csak három kávét ittam. És kell egy negyedik. Ha már a cigiről leszoktam, és csak a kávé maradt, akkor nem foszthatnak meg ettől. Egyszerűen nem tehetik. És mégis. Valami összeesküvés lehet a dolog mögött. Már csak abból gondolom, hogy rettenetese rossz napom volt. Kezdjük azzal, hogy reggel láttam Isabellát a folyosón... Írtó jól nézett ki, és nem bírtam figyelni az előadáson, pedig engem nem is érdekel már... annyira. Khm. Szóval utána... utána kikaptam a legutóbbi beadandóm értékelését. Levont tőlem a tanár vagy 5 pontot! Ötöt! Tőlem! Nem értettem, odamentem udvariasan megkérdeztem, hogy mi hiányzott. Azt mondta semmi. Kérdezgettem tovább, majd valami olyasmit mondott, ami számomra teljesen elfogahatatlan, és felül fogom vizsgáltatni, mert nekem ilyet senki nem mondhat. Inkább nem is gondolok rá...
És mindezek után... mindezek után, zárva a kedvenc kávézóm. Tanácstalannak, és szerencsétlennek érzem magam. Mégis, kihúzom magam, sóhajtok egyet, majd szépen elindulok, kell, hogy legyen a környéken másik hely is, ahol lehet kávét kapni.
Több helyre is benézek. Az egyik túl kicsi. A másik túl zsúfolt. A harmadik inkább hajléktalan szálló...
Már épp feladnám, amikor megakad a szemem egy pizzérián... Pizza... az olasz... az olasz kávé jó... Adja az ég, hogy van kávéjuk!
Átvágok az úttesten, és még mielőtt meggondolhatnám magam belépek. Gyorsan szemrevételezem a helyet. Egész jó. Azt hiszem, átmenetileg, meg fogja tenni. Átmenetileg. Mert a törzshelyem holnaptól nyitva lesz. Remélem.
A pulthoz lépek, és megtámaszkodom, amíg jön valaki, hogy kiszolgáljon. Közben tovább szemlélődök. Előttem van egy folt a pulton. Nem szimpatikus, pedig csak egy pohár körvonalai. De akkor is. Nem szeretem az ilyesmit. Az oldaltáskámból kiveszek egy törlőkendőt, és szépen letörlöm, aztán megtörlöm a kezemet is, majd szemetes után kutatok... Persze nyilván nincs ilyesmijük, csak a személyzeti részen. Újabb nagy sóhaj. Végül egy harmadik törlőkendőbe csomagolom az általam koszosnak tituláltakat, és zsebrevágom. Ekkor érkezik meg, az, aki reményeim szerint kiszolgál.
-Dupla eszpresszót kérek. Kettőt.
Közlöm, kissé talán ingerülten. Bár ez nem kifejezetten neki szól. Habár... megvárkoztatott, és már alapból sem volt jó kedvem. Aztán még ott volt az a folt is... Brrr... a hideg kiráz tőle. Azért remélem nem gyengefelfogású, és hamar ideadja a kávéimat.

A délelőtti pihenőmről térek éppen vissza, amikor beesik egy alak. A munkatársam csak int, hogy ő már az enyém, ő visszamegy a saját helyére...
Rögtön látom, hogy itt gáz lesz, mert a férfi idegesnek tűnik... A pulthoz lép, kissé megtámaszkodik, majd törölgetni kezdi azt, majd a kezét, aztán az egészet elcsomagolja... Eközben én a kávégépet töltöm fel, még nem tudok odamenni, bármennyire is szeretnék. És azon tűnődöm, miért nem lehet rendet hagyni magunk után?Kicsit bosszankodom a srác miatt, aki beugrott helyettem, és valószínűleg trehánykodott kicsit a rovásomra. A pultot biztosan nem törölte le...
-Elnézést, Uram, hogy megvárakoztattam... - kezdeném, de már adja is le a rendelését, azt sem tudom, meghallotta-e, amit mondtam.
Ez a pasas a parancsolgatáshoz van szokva. Főnök-tipus. Hát, oké. Nem egy könnyű eset.
Az ízlése viszont kitűnő. A kávét frissen készítem neki el, hiszen gyorsan megvan, és így a legfinomabb. Ízben és aromában a leggazdagabb kávé, ezt el kell ismerni. Különlegességét az adja, hogy a kávé felszínén, tulajdonképpen a krémben sűrűsödik össze az aromaanyagok jelentős része.
Miközben a kávé elkészül (mindössze fél perc, ennyi az egész!), cukrot teszek a vendégem elé, és egy pohár ásványvizet.
-Egyben óhajtja a két adagot, Uram, vagy külön csészében szolgáljam fel?
Remélem, nem bántó a kérdés. Nem tudhatom, vár-e ide valakit, vagy mik a kávézási szokásai. ha többször bejön, már tudni fogom, de elsőre ne várja senki, hogy gondolatolvasó legyek.

Pap szerint, ez a takarítási mániám, egy pótcselekvés. Azért csinálom, mert nem tudok magammal mit kezdeni. Mert képtelen vagyok kifejezni valamit, vagy mert máskülönben unatkoznék, és félek ettől az érzéstől. Sosem értettem. Már ki lenne olyan idióta, hogy azért takarítson, mert nincs jobb dolga? Ugye, hogy senki. Én sem. Egyszerűen csak úgy gondolom vannak helyek, ahol a tisztaság alap. Ilyen egy vendéglő, étterem, kávézó. Ez a hely is, ahol most vagyok. Nem tudom, ki volt trehány, de nem is érdekel. A lényeget elintéztem. Most hogy tiszta a pult, sokkal nyugodtabban támaszkodom rá.
Amúgy, igazán érdekes, hogy csak azután jelenik meg bárki is, hogy már elvégzetem a dolgukat, de mivel, nagyon szükségem van arra a kávéra, ezért ezt most nem teszem szóvá. Nem érdekel az sem, hogy sajnálja-e. Tőlem fel is dughatja a sajnálatát a... hát oda. Félbeszakítom, és eldarálom, miért jöttem.
Gyorsan reagál, már megy is a géphez. Helyes. Ha már megvárakoztatott, legalább tovább ne csinálja. A kérdésére felhúzom a szemöldököm. Ez tulajdonképpen egy jó kérdés, bár soha senki nem kérdezte még meg, általában elém tesznek két csészét. Engem az sem zavar, külön külön is meg tudom inni őket, de ha már így felajánlotta...
- Legyen egyben.
Válaszolom, mostmár valamivel nyugodtabban, bár még mindig vannak fenntartásaim. De sokat változtam az elmúlt három évben. Már nem kérem ki a csészét, amiben majd fel akaja szolgálni a kávémat, hogy leellenőrizzem tiszta-e. Bree biztosan tudna erről mesélni, elég sokáig zaklatott azzal is, hogy megkérdeztem mi van a hamburgerben, és hogyan készítik. Aztán persze nem kértem, mert amit mondtak, az eléggé gyomorforgatónak tűnt.
Az elém rakott cukortartót, egy laza mozdulattal arréb teszem. A vizes poharat felemelem, megnézem. Nem mintha meg tudnék állítani bármit is ránézésre. Így csak sóhajtok egyet, aztán visszateszem, és inkább lehúzom a kabátom cipzárját. Leveszem a táskámat is, és meg sem várva a kávémat, elindulok az egyik box felé. Természetesnek veszem, hogy utánam hozza majd. Elvégre őt ezért fizetik, nem? A leghátsóba vágom le magam, nem akarok szem előtt lenni, és nem akarom, hogy zaklassanak.
Van egy olyan érzésem, hogy az egyetemi hallgatók körében, elég népszerű ez a hely...

Hülye egy helyzet. Enyém az automata, mely éppen jelzi, hogy feltöltést igényel, és abba kezdek bele, de a srác már le is lép, pedig új vendég jött. Hogyan tudnék egyszerre két helyen lenni? Kiabálni nem szeretek, még azt sem, hogy "Egy pillanat!" A vendégnek minden pillanat óráknak tűnik...
És ez a férfi amúgy is türelmetlen. Mintha valami felbosszantotta volna. Így a lehető leggyorsabban termek előtte, és gondolom így is elég későn, mert köszönés - és a bocsánatkérésem meghallgatása- helyett rögtön a tárgyra tér. Súlyosbítja a helyzetet, hogy pultot is takarít...
Nos, én rendszerető ember vagyok. A munkahelyen meg a "pedáns-gyerek". Cikiznek is miatta, de engem ez nem érdekel. Ez a munkám. Megbecsülöm, és ebből is a maximumot hozom ki. Megjegyzem a vendégek nevét, szokásait. Talán ezért kedvelnek vagy járnak vissza hozzánk. És a minőség... Számomra fontos! Ha nem lenne jó, amit árulunk, már nem lennék itt. Ha nem friss a saláta, inkább le is tagadom.
Az új vendégem ínyenc, a rendelése erről árulkodik. A lehető legpontosabban mérem ki a kávét, a vizet. Hiba nem csúszhat a gépezetbe. Inkább nem bosszantom, csak elé teszem a cukrot és a vizet.
Valaki cukrot szór a kávé krémjébe - megfigyeltem már, nem keverik el, csak - megvárják, míg elolvad... Az ásványvíz pedig.. elengedhetetlen! A kávé ugyanis kihajtja a szervezetünkből a vizet.
Gyorsak és határozottak a mozdulataim, mégis őt lesem. Ahogy eltolja a cukortartót.
~Tehát keserűn~
Aztán, ahogy megnézi a poharat.
-Evian- értem félre a mozdulatát. -Szénsavmentes. Óhajt másikat?
A két kávét egybe kérte, tehát egy nagyobb csészét kerítek neki. Ellenőrzöm, tökéletesen tiszta-e. Kitöltöm a kávét, mely tökéletes. A krém gyönyörű a tetején.
Szalvétát és alátétet teszek a tálcára, erre teszem a csészét. majd a vizet is mellé teszem.
Közben ő egy boxban helyezkedik el - remélhetőleg- kényelmesen. Fura, éppen azt választja, mint amit a minap az a mosolygós, ázott lány... Mosolygós Napsugár. A gondolattól újra mosolyogni támad kedvem.
-Parancsoljon, Uram. Két eszpresszó, egyben.- Finom mozdulattal helyezem elé a kávét és a vizet. Még csak nem is koccan a tányér az asztalon.
-Hozhatok még valamit? - kérdezem.

Sok mindennel elégedetlen vagyok, és azt sem titkolom, ha valami nem tetszik. Egyelőre az a szerencséje ennek a helynek, hogy nem találtam jobbat. Meg hogy a pultos srác, normális hangnemben válaszol, és gyorsan intézkedik, ezzel némileg kijavítva azt a kis csorbát, amit azzal ejtett, hogy vártam, hogy nem volt tiszta a pult. De végülis ez is lényegtelen, most már minden rendben van. És amúgy egész jól végzi a dolgát. Mert rögtön megkapom a cukrot, meg a vizet. Igaz, előbbi szerintem, egyedül arra jó, hogy tönkre tegye a kávét. Félre is tolom, aztán a vizet vizsgálom. Teljesen feleslegesen. Bár azt megállapítom, hogy a pohár tisztának látszik, és ez jelenleg elég.
A művelet nem marad észrevétlen. Mi másért mondaná el a víz márkáját, vagy hogy van-e benne szénsav? Le is teszem a poharat vissza a pultra. Kicsit zavar, hogy észrevette. Nem mintha számítana a véleménye, és egyébként sem mutatom.
- Nem, köszönöm. De ha lehet, ebből is duplát kérnék.
Természetesen lehet. De mivel eddig ő is illedelmes és meglepő mód, figyelmes volt, úgy hiszem megérdemel annyit, hogy megköszönöm, még akkor is, ha részemről ez csak formalitás. Nincs benne valódi hála. Elvégre, ezért fizetik. Leveszem a táskám, és a kabátom, majd a kezemben tartva őket megyek a leghátsó boxhoz, és helyezem magam kényelembe. Az ablakon bámulok kifelé, figyelem az elhaladó embereket. Nem sokáig, mert alig pár másodperccel később meg is jön a kávém.
Már az illata is fenséges! Ezúttal, valóban hálás vagyok. Az életem ez a fekete lé. Szinte még le sem rakta, már nyúlok is érte. Felpillantok, és most komolyan is gondolom, amit mondok.
- Köszönöm.
És már emelem is a csészémet, de vissza is teszem. Becsukom a szemem, elszámolok tízig. Kávézni akarok nem beszélgetni, ha kellett volna még valami már kértem volna. Nyugodtan pillantok rá ismét.
- Esetleg az étlapot...
Mert most hogy belegondolok, ma még nem is ettem. Csak kávéztam. Az volt a reggelim, az volt a tízóraim, és az ebédem is. S bár ez egy pizzéria, nem valószínű, hogy van olyasmijük, amit meg is ennék, azért tájékozódni nem árt.
Újra megemelem a csészémet, és az ablakon kezdek el kifelé nézelődni, ezzel jelezve, hogy amíg nincs nála étlap, nem akarok tovább cseverészni. Végre, belekortyolok a kávémba, és ettől egy kicsit kiengedek. A vállaim is lejjebb csúsznak, én pedig hátradőlök a boxban, egy nagy sóhaj kíséretében.
Újra kortyolok. Ezzúttal, már figyelve az ízre is. Elismerően bólogatok, még egy félmosoly is sikerül, úgy motyogom magam elé.
- Ez jó.

A férfi a pultnál talán tisztaságmániás. Talán tényleg csak egy folt volt a pulton, és a keze is lehetett emiatt maszatos. Ezekre a dolgokra én is harapok. Majd el kell beszélgessek a "helyettesemmel"...
Ha nekem egyszer vendéglőm lesz... -na ja, majd ha piros hó esik!- így teszem próbára a beállni vágyó fiatalokat... Figyelem őket, mennyire igényesek a rendre, tisztaságra, a vendég kényelmére, szokásaira mennyire figyelnek? 5 perc alatt eldől, valaki jó pultos-e, vagy sem. Nem vagyok nagyképű, de én annak tartom magam.
Bármennyire is zavar, hogy semmibe vesz, cselédnek, - ha úgy tetszik,- nem mutatom a legkisebb jelét sem. Udvarias vagyok, mint mindig. És gyors. Pedáns. Maximalista. Erről a férfiről is süt, hogy ehhez van szokva. Csak egy szavába kerül minden. Néha még talán annyi sem kell. Biztosan elviselhetetlen néha, de...
Ennek a tipusnak az a nagy előnye, hogy nagy az igazságérzetük. Hacsak nem megalomániás... Ugye, nem képzeli magát Istennek? Ha az értékrendjében nincs bibi, a legkiválóbb főnök. Hiszen határozott, céltudatos, egyenes. Még ha nyers is...
Figyelem a gesztusait, mozdulatait. Raktározom a memóriámba, hogy ha legközelebb erre jár, csak azt kérdezhessem: "a szokásosat?" Visszatérő vendégeinknél néha már egy mosoly is elég, és már tudom, mit kell készíteni... Persze, vannak olyanok is, akik a változatosságot szeretik.
Ő most keserűn issza a kávét, de azt sejtem, ez sosincs másképp. Bár a fekete rém keserű, azt mondják, a valódi ízvilág csak ekkor jön elő. Avagy a cukor minden elrontója. Hát, ízlések és pofonok...
Ahogy a vizet nézi, információval látom el. Bár a kávéhoz ezt ajánlják, lehet, hogy ő mást inna. Úgy tűnik, ez neki is megfelel, csakúgy, mint a kávé: duplán.
Végre egy "köszönöm"... Apró sikerként könyvelem el, de nem hiszem, hogy itt feladom. Azt tervezem, elégedett lesz, amikor kilép az ajtón, és talán máskor is vissza tér. Talán egy mosoly? Ez most kétségesnek tűnik, de nem lehetetlen!
Míg a kávét tálcára teszem, ő egy boxban helyezkedik el. Az ablakon néz kifelé, mikor felszolgálok neki.
Őszintének tűnik, amikor a csészéért nyúlva újra elmondja a varázsszót. Varázsszó, mert manapság egyre ritkábban hallom. Pedig nekem ez az egyik fizetségem. Visszajelzés arról, jól dolgoztam-e, elégedettek-e velem.
És úgy tűnik, nem. Most elbénáztam valamit. Látom, hogyan fogja magát vissza, még a csészéjét is leteszi. Aztán... Halál nyugodtan étlapot kér. Hű! Ezt a technikát megtaníthatná néhány sihedernek! Bár túlzás, hogy kihoztam volna a sodrából, de megzavartam... Tehát, még egy infó: a kávézás, mint tevékenység szent és sérthetetlen. Oké, most már tudom.
Félrefordítja a fejét. Oké, nem kíván beszélgetni. Vettem a lapot. És hozom az étlapot. Megvárom, amíg leteszi maga elé a csészét, csak ekkor nyújtom a kezébe:
-Parancsoljon, Uram- továbbra is udvarias vagyok, nem is tudnék másmilyen lenni. Hátrébb lépek, hogy legyen alkalma elolvasni, és ne érezze úgy, hogy sürgetem, mégis elég közel maradva ahhoz, hogy kényelmesen jelezni tudjon nekem, ha valami elnyeri a tetszését.
Nem kérdezem, ízlik-e a kávé. Rá van írva, süt róla, hogy igen. Még a testtartása is megváltozott, nem olyan merev már, mint amikor beült abba a boxba. Újabb apró sikerélmény. Hajrá Deryl, még az a mosoly sem lehetetlen!

Eddig nagyon rossz napom volt, és nem érzem úgy, hogy ezen bármi változtathatna. Pont ezért van szükségem még egy kávéra, ami viszonylag hamar megérkezik.
A kiszolgálás, bár nem nevezném tökéletesnek, azért megfelel, és az utolsó box is pont olyan, amilyenre szükségem van. Távol mindentől, és mindenkitől, de ha akarom, látok mindent, ami történik. A törzshelyemen is van egy ilyen sarok, de oda legtöbbször mások fészkelik be magukat.
Igazából meglepő, hogy milyen kevesen vannak itt. Ez általában nem jó ómen, de annak a számlájára írom, hogy étteremként is funkcionál. Nyilván a kora esti órákban zsúfoltabb. Ha valóban így van, szerencse, hogy most jöttem.
Az egyetlen tényező a kávé mellé járó, kissé túlbuzgó pultos/pincér?/ fiú. Komolyan. Miért gondolják az emberek, hogy kérdezgetniük kell? Én tudom mit akarok, és ha azt akarom, hogy ő is tudja, akkor közölni fogom. Bár, neki biztos azt mondták, hogy ez a dolga, én meg igyekszem nem rajta kitölteni a dühömet, ami napközben eléggé felgyülemlett.
Ezért inkább az étlapot kérem, ha már étterem, akkor egyek valamit. Na meg, mert ez ma még kimaradt. Viszont ezen túl, tényleg nem kívánok beszélgetni. Vagyis de. Csak én nem fogok kezdeményezni, ő meg inkább végezze a dolgát.
A kávém kortyolgatom, és az ablak túl oldalán figyelem az embereket. Szeretem ezt csinálni. Elképzelem milyen életük lehet, mi lehet a foglalkozásuk, meg ilyenek. Valószínűleg nagyon mellé nyúlok mindig, nem vagyok túl jó emberismerő, de ez nem baj. A dolognak annyi a lényege, hogy eltereli a gondolataimat.
- Oh, köszönöm.
Hamar ér vissza az étlappal, de én szinte teljesen elfeledkeztem róla. Elveszem, majd kinyitom és nézegetni kezdem. Az első pár oldalt olvasás nélkül átlapozom. Nem eszem pizzát. Ezt követően viszont már találok olyasmit, ami akár még ehető is lehet, ha jól készítik el. Nem, nincsenek nagy igényeim. De tulajdonképpen szeretek főzni, és próbálkozni... szerintem egész jól megy, és Izzienek is... megrázom a fejem, és eldöntöm, hogy nem eszem semmi olyat sem, amiben csirkemell van. Így megint csak lapozom egyet, közben iszom megint a kávémból. Megvan.
Felpillantok, hogy jelezzek a pasasnak, ennék.
- Olasz tésztasaláta, sok gombával, mézes-joghurtos szósszal - mondom mielőtt még megszólalhatna, és feltenné azt a felesleges kérdést, hogy sikerült-e választanom - és lesz még egy pohár víz is hozzá.
Toldom meg, aztán visszanyújtom az étlapot, és ismét a kinti embereket kezdem szemlélni. Közben elfogy a kávém, és a vizet is megiszom. Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasomon, hátradőlök ismét, és becsukom a szemem. Mindfulness... Pap szerint gyakorolnom kell, szerintem hülyeség. De megpróbálom. Fél percig. Nekem ez nem megy. Egyébként is fáj a szemem. Sóhajtok egyet, aztán szétnézek. Ismerőst nem látok... oké. Akkor szemüveg, kontaktlencse tartó, szemcsepp, kéztörlő elő, és kezdődhet az önkínzás. Először megtörlöm a kezem, aztán kinyitom a tartót, és belenyúlok a szemembe. Utálom, de már tök jól megy, tükör sem kell hozzá. Fél pillanat alatt meg van. Csak utána pislogok nagyokat. Be is vetem a szemcseppem, aztán felteszem a szemüvegem, és szépen elpakolok. Közben pedig, ha jól látom, jön a kajám is...

Már megszoktam az emberek sokszínűségét. Valaki egyedül jár ide, valaki társasággal. Valaki beszélgetésbe elegyedik, valaki hallgatásba burkolózik. Ez a pasas nem egy beszélgetős fajta. Ezt abból veszem le, ahogy reagál arra, ahogy megközelítem. Pedig nem vagyok tolakodó. Mondhatnám, hogy csak a dolgomat végzem, de azt lehetne másképp is... Épp csak nekem nem megy.
Ha morcos is, ha elégedetlen is, én az vagyok, akinek születtem, vagy akivé az élet nevelt. Nekem is vannak hibáim, tagadhatatlan. Azért, mert kedvelem az embereket, jó helyen érzem magam. Szeretem a munkám. Persze, ez sem mindig könnyű. Az ember lehet bármilyen kedves, valakinek ez sem elég... Vagy éppen ez a baj.
Az udvariassági formulák nem mindenkinek tetszenek. Valaki képmutatásnak tartja. Talán így van vele ez a fazon is, mert néhány gesztusa erről uralkodik. Igyekszem tehát csendesebb lenni, hagyni, hogy az ő szájíze szerint történjen minden, de ha nem mond semmit, hogyan ismerjem meg? Hogyan térképezzem fel a szokásait? Egyet-kettőt már sikerült, és talán többre is képes leszek. persze, nem tudom, egyáltalán van-e értelme, mert az sem biztos, hogy visszajön. Lehet, csak véletlenül járt erre. Vagy ... ki tudja?
Étlapot kér, de míg a kezében van a kávé, nem zavarom. Ezzel egyszer már megjártam. inkább megvárom, amíg leteszi a csészét, és egy pillanatra elveszi a tekintetét az utca forgatagáról. Csak akkor lépek a közelébe, és adom kezébe az étlapot.
Azt már látom, hogy nem pizzázik, mert áthajtogatja a kínálatot. Sebaj, remek salátáink vannak, tészták, frissen sültek, vega ételek... Biztos talál olyat, ami ínyére való. És ha valami jó ebben a helyben... a konyha kitűnő. Én magam is itt eszek.
Kicsit eltávolodom, míg válogat, hogy ne érezze, sürgetem, viszont elég közel ahhoz, hogy rögtön léphessek, ha kér valamit. hamarosan jelez is, én pedig mellé lépek. Várom, hogy beszéljen, úgy gondolom, torkig van az ostoba kérdésekkel. Hiába lenne dolgom, most inkább visszafogom magam. Ezt súgják az ösztöneim.
Feladja a rendelést, én pedig apró biccentéssel jelzem, hogy értettem. Megyek a dolgom után. A konyhába szólok, mi a szitu, majd előkészítem a vizet. Evian, mint eddig. Nem volt vele baja eddig sem.
Rá pillanatok a pasasra, míg a tészta-salátája készül. Úgy tűnik, már mindent elfogyasztott, de most nyugodtnak tűnik. Újra az embereket lesi. Én meg a konyhát. Pár perc, míg elkészítik (hisz nálunk minden frissen készül!), és visszapillantok a pasasomra. Éppen a szemével csinál fura dolgokat. Valami belemehetett ? Kellemetlen.
A saláta remekül néz ki, finom az illata. Tálcára téve, a vízzel együtt viszem ki az immáron szemüveget viselő fiatalembernek.
-Jó étvágyat kívánok!- lépek hátrébb, amikor már mindent elé raktam: Ennivaló, víz, evőeszköz, fűszertartó... A korábbi üvegekért és a kávéscsészéért nyúlok. elviszem őket, hogy ne legyen akkora kupi azon a kis asztalon... Most nem kérdezem, óhajt-e még valamit. Majd szól. Lopva vetek rá egy pillantást, de nem látom jelét, hogy gondja volna.

Egyre szimpatikusabb lesz ez a hely. Persze, ez csak egy első benyomás sokadjára. Vagy nem is tudom, hogyan mondjam. De a lényeg: egészen tetszetős. Még a kiszolgálással is elégedett vagyok, a kezdeti baki (hogy én takarítottam fel valamit) ellenére is. Most nyugodtan iszom a kávém, a salátára vonatkozó rendelésem is könnyedén leadtam. Felesleges körítés nélkül. Nálam ez jó pont. Bár lehet a csávó már a halálba kíván, hiába mosolyog. Mondjuk, nekem tök mindegy. Nem érdekel a véleménye.
Amíg várok kiveszem a kontaktlencséim, és felteszem a szemüvegem. Ami azt illeti, így sokkal kellemesebb. Még akkor is, ha nem olyan előnyös. De a pultos kedvéért nem fogok tökéletesen kinézni, és valószínűnek tartom, hogy ez őt nem is zavarja.
Megérkezik a tésztasalátám, és bár kissé türelmetlen vagyok, nem mutatom, megvárom, hogy mindent az elvárásoknak megfelelően elém tegyen.
- Köszönöm - mondom, ahogy jó étvágyat kíván és végez. Figyelem, ahogy leviszi a kávés csészém, majd amikor ellép az asztalomtól kezembe veszem a kést meg a villát, és enni kezdek. Az első néhány falatig egész jól érzem magam. Friss, és valóban sok gombát raktak rá. A szósz lehetne mézesebb... De végül is arányt nem mondtam. És nem vagyok telhetetlen. Viszont, ahogy tovább eszem, rájövök, hogy valójában, rettentően unalmas egyedül ücsörögni és enni.
Szétnézek, nincsenek sokan, a pultosomnak sincs túl sok dolga. Intek neki, aztán ha ideér, akkor mintha mi sem lenne természetesebb szólalok meg.
- Ha van 5 perce hozzon magának valamit és üljön le, még nézni is fárasztó, ahogy ácsorog.
Ez persze nem igaz. Mellesleg tökre nem érdekel, hogy fáradt-e. Viszont eddig meglepően értelmes embernek - és kellően csendesnek - bizonyult, szóval kifejezetten elviselhetőnek tartanám, ha valóban hozna magának egy teát, vagy egy szendvicset, tudja fene mit akar, és azt elfogyasztaná a társaságomban. Azt persze nem ígérem, hogy beszélgetni fogok vele. De már maga a gondolat, hogy nem vagyok egyedül... Sokkal elviselhetőbb. Már csak az a kérdés, elfogadja-e az ajánlatomat, ami inkább parancsnak hatott, de nem gondoltam át pontosan, hogy mit is akarok, mielőtt idehívtam, így csak ennyit, és így sikerült mondanom. Ha visszautasít... Nos, azt már megszoktam. Nem fog érdekelni. Legfeljebb elküldöm Bolíviába babapiskótát aratni...

Az új vendégem kemény dió. Kezdetben feladja a leckét. Az udvarias megközelít, kedvesség nála nem nyerő. Csendet és nyugalmat... Leginkább ezek a kívánságok sugároznak róla.
Ami látszik, hogy a kávé elnyerte a tetszését. Apró siker, én mégis örülök neki. Nem tudom, ki hogy van vele, de egyetlen hibát csak száz jóval lehet kiváltani, úgyhogy van még mit pótolni, hajtani.
Mindamellett visszafogottabb vagyok, mint szoktam. Nem kezdeményezek beszélgetést, mert úgy tűnt, ő sem a szavak rabja. A közelében vagyok, de tartom a három lépés távolságot. Udvarias vagyok, de szűkszavú. Úgy tűnik, így működik. Ő lazul, én lazulok... A kezdeti feszélyezettség oldódni látszik.
A választását közvetítem, a kellékeket az evéshez előkészítem. Duplán odafigyelek, hogy minden jó legyen. Precízen, szépen, nyugodtan. Így szolgálok fel, hangtalanul. Csak amikor kész vagyok, - és leszedtem a már használt eszközöket- kívánok neki jó étvágyat, és ő is csak ekkor nyúl az evőeszközhöz.
A pult mögötti résen adom be a tálcát. Ez most a lányoké. Ők mosogatnak! Kicsi még a forgalom, és többnyire az éttermi részbe ülnek be fiatal párok, fiatalok. Halk zene szól a rádióból, kellemes és megnyugtató. Időnként a vendége felé lesek, de bele van feledkezve az evésbe... Aztán forgolódni kezd. Nem tévedek, valamire szüksége lehet, mert magához int.
Szavai pattognak, és először nem is értem pontosan. Azt akarja, hogy üljek le vele egy asztalhoz? Kaptam már furcsa ajánlatokat, egyszer még majdnem pizzafeltét is lettem, de erre igazán nem számítottam. Egy pillanatra meg is hökkenek. De már tapasztaltam, ez az ember nem ismer tréfát, úgyhogy a pulthoz suhanok, és egy pohár vízzel térek vissza.
Csendesen ülök be a boxba, vele szemben. Arra számítok... Nem tudom, mire számítok. Jó ötlet ez egyáltalán? Jobb dolgom úgy sincs. Mit veszíthetek? Iszok pár kortyot, és csak néha nézek rá.
Jó étvággyal eszik, az étellel gondja nincs. A poharában van víz, nem lehet szomjas. Ha csendkirályt kíván játszani, abban jó vagyok, a koliban is mindig én nyertem. Szóval... Egyenlőre hangtalanul ülök vele szemben. Próbálom megfejteni, ki is lehet ő és vajon mivel foglalkozhat...

Igazából nem tudom mit akarok. Az étel jó, a kávé kiváló volt. Nyugalom van, kellemes zene szól, és ez már mind-mind, annyira idilli, hogy sok. Kell valami, ami zavar. Vagy ami kicsit azt az érzést kelti, hogy mégsem lehet minden tökéletes. Egyelőre ezzel magyarázom magamnak, hogy társaságra vágyom a késői ebédhez. Mert ugyebár az teljességgel kizárt, hogy én magam beszélgetést kezdeményezzek. Ritkán megteszem, de most semmi kedvem hozzá. Épp elég az is, hogy idehívom ezt az ismeretlen férfit, hogy üljön velem.
Mondjuk, nem éppen kedves tőlem, hogy azt várom, figyelje, ahogy eszem... De pont ezért mondtam, hogy hozzon ő is valamit. Azt pedig egyáltalán nem vártam, hogy valóban idejön egy pohár vízzel. Inkább számítottam valami olyasmire, hogy kimenti magát, mondván, dolga van a konyhában, vagy akármi. De most itt van, és fogalmam sincs mit kéne tenni. Egyszerűen csak eszem tovább. Egészen addig, amíg egy számomra kedves dallam meg nem szólal. Megáll a kezemben a villa, mert először nem fogom fel, hogy ez a mobilom, és nem a rádióból szól. Aztán persze kapcsolok, és rögtön keresni kezdem a készüléket. A kabátom belsőzsebéből húzom elő, és csak egy gyors pillantásra futja asztaltársam felé, így kérek tőle elnézést, mielőtt felveszem, és beleszólok.
- Miss Park?!
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOOOOOOT!
Kiabál bele olyan hangerővel, hogy el kell emelnem a fülemtől a telefont. Valószínűleg ezt még az éttermi részben is hallották. Csodás. Sóhajtok egy nagyot, aztán elmosolyodom. Nem is késett sokat, csak egy hónapot.
- Köszönöm Miss Park, igazán kedves, hogy gondolt rám...
Csilingelő hangon ecseteli, hogy fantasztikus ötlete támadt az ajándékomat illetően. Én pedig közlöm, hogy még mindig nincs szükségem semmire sem, hogy az autót sem tudom eléggé meghálálni. Vele teljesen máshogy beszélek, a hangja most is mosolyt csal az arcomra. Erősködik, hogy akkor is akar ajándékot, és végül arra kérem csináljon nekem egy tortát.
- Hmmm... Hupikéket! Törpökkel - mondom végül nevetve, és ez kivételesen őszinte. Aztán elköszönök, és bontom a hívást. Egy pillanatig még szomorúan mosolyogva nézek a telefonra, aztán mintha mi sem történt volna nézek rá a velem szemben ülő (ha csak le nem lépett) férfira.
- Nem most van a születésnapom.
Nem értem én sem, miért fontos ezt tisztázni, de szükségét érzem. Ezt követően elteszem a telefont, és ismét enni kezdek. Jó kedvűnek kéne lennem, de nem érzem magam annak.

Fura vendégem meglep. Kezdeti ellenségességét felváltja valami más... Nem tudnám megmondani, micsoda. Miután feltálalom neki a tésztasalátát, háttérbe húzódom. Elviszem előle a szennyes edényeket. És alig érek vissza, máris magához int.
Kérésével meglep, de nem utasítom el. Dolgom éppen nincs, ráérek, a főnök nem szül érte, nem bántok vele senkit... hát megteszem. csak egy pohár vizet viszek magammal, így ülök le vele szemben. És maradok hangtalan.
Talán csak egy bábu kellett neki. Valaki, akire ránézhet, aki él és mozog, de nem beszél vissza, aki ideális társnak mutatkozik hallgatásban. Mert ő sem szól. Ez így engem nem zavar. Néha őt nézem, néha az utca emberét, aztán a kirakat tükröződésén át őt, így észrevétlenül. Figyelem, ahogy eszik.
Nem tudom, miért nem hordja a szemüvegét. tulajdonképpen jól áll neki. Karakteresebb lesz tőle az arca, komolyabb, határozottabb és mégis... Talán a fogyatékosság miatt, de ... emberibb. Ezeken agyalok, amikor megszólal a telefonja. Ismerős a dallam, amit hallok, talán a napokban hallottam a rádióban, vagy nem tudom, de ismerős és tetszetős... És emiatt ez az ember is szimpatikusabb lesz.
Akaratom ellenére hallom, hogyan szólítja meg, mit mond (kiabál) a hölgy... És már majdnem lelépek, amikor felfogom, miről is beszélnek. Most már mindegy. Nem csak én tudom, hogy a pasasnak mostanában volt a szülinapja, hanem az egész étterem is, azt hiszem.
Mosolyom a tenyerem mögé rejtem, lopva a fickó felé lesek, az ő reakcióit kémlelem. Most egészen más a hangja, mint amit velem ütött meg. Szóba kerül egy autó, amit ajándékba kapott, meg a torta, aminek hupikéknek kell lennie.... Nem sokat agyalok a témán. Nem izgat engem az sem, ha ez a pasas a testéből él, bár nem úgy néz ki... Mert láttam nevetni, és ez feledtette velem, hogy kissé lekezelő volt. Már nem számít.
Annál érdekesebb, hogy a vonal bontásakor milyen arcot vág. Az a benyomásom, hogy ez az ember - bár lehet nagyon sikeres, gazdag, és körülrajonghatják nők tucatjai- mégis boldogtalan, magányos.
-Hát mikor?- kérdezek vissza, amikor közli, hogy nem is most van a szülinapja. Elteszi a telefonját, és újra az evésbe menekül. Előbbi röpke életű jókedve úgy száll el, mint könnyű szélben a szappanbuborék...
Kortyolok a vizemből. Nem tudom, ad-e választ, de én most is jegyzetelek gondolatban: különc, magányos, szomorú, hupikék törpikék... Maradok a helyemen. Nem küldött el, nincs más dolgom, nekem itt is jó.

Feltételezem, hogy nincs rólam jó véleménnyel a pincér. Egyáltalán pincér ő? Mindegy. A lényeg, hogy nem lehet rólam jó véleménnyel, és meg is értem valahol. A gond az, hogy engem már nagyon régóta nem érdekel mások véleménye. Viszont, társaságra nekem is szükségem van. Még ha ritkán mutatom akkor is. Ember vagyok, és gyarló, bár ezt nem vallom be még magamnak sem. Gyengeségnek tűnik, ahogy a szemüveg is sebezhetővé tesz. A miértet nem tudnám elmagyarázni, egyszerűen csak ezt a fura érzést kelti bennem. Talán a régi emlékek, gyerek koromból. Amikor még nem értettem, mivel csúfolnak. Valami a szememmel volt, nem emlékszem pontosan. Hamar abbahagyták, voltak barátaim... Én zárkóztam be apám halála után. Tudom, hogy akkor lett minden más. Akkor az tűnt jónak, ma meg már nem akarom visszacsinálni.
A tésztám finom, asztaltársam csendes, kellemes társaság. Igen én ezt kellemesnek tartom. Nem vagyok egyedül, de nem kell felesleges köröket futnunk. Az olyasmi frusztrál.
Aztán megcsörren a telefonom, és rá kell jönnöm Anyám az. Felveszem, és mint mindig most is meglep. Furcsán hangozhat a beszélgetésünk, de ezzel nem foglalkozom. Le kell beszélnem az ajándékról, mert tuti valami drágát venne, amire nincs pénzem. Márpedig már a kollégiumba való felvételre is beadtam a kérvényt, mert a lakbért nem fogom tudni fizetni. Az, hogy letiltottam az összes bankkártyáját, hosszú távon nem megoldás. Nem akart rosszat, csak fogalma sincs a pénz értékéről... Erről persze nem beszélgetek vele. Inkább csak egy hupikék tortát kérek. Miért azt? Azt kaptam a tizennegyedik szülinapomra. Az utolsóra. Nosztalgia. Szörnyű vagyok... tudom.
Mégis, amíg beszélünk jó kedvem van. Szeretem édesanyámat, bármennyire is bonyolult a kapcsolatunk. És azt is tudom, hogy ő is szeret, a maga módján. Az, hogy megígéri süt tortát, csak tovább fokozza a dolgot. Elköszönök tőle, és emlékeztem magam rá, hogy nem lesz tortám, hiszen el fogja felejteni, ahogy a születésnapomat is elfelejti minden évben.
Ahogy felpillantok fontosnak érzem, hogy tisztázzam, tévedés történt, nincs születésnapom, majd enni kezdek újra.
Megrágom a számban lévő falatot, és csak miután lenyeltem válaszolok.
- Pár hete volt. Január 9-én - Tulajdonképpen elég hamar eszébe jutottam az idén. - Tavaly csak májusban jutott eszébe...
Gondolkodom hangosan is, és amikor rájövök, hogy ezt hangosan is kimondtam, nem tudva, mit csináljak, gyorsan a számba teszek egy újabb adag tésztát. Lehet, tényleg magányos vagyok, ha már magamtól fecserészek...

Magam sem tudom miért ülök be vele szembe, a boxba. Talán a sors akarta így. Talán csak véletlen.Talán csak az eddigi kedvességemen múlt, vagy csak az ő szeszélyéből...
Utólag már kár ezen gyötrődni.
Ott vagyok és tanúja leszek egy telefonbeszélgetésnek, ami akár ciki is lehet, akár vicces, akár szomorú... Mindenesetre sokat elárul róla, a vendégemről. Mert eddig hideg volt, mint a jégcsap, merev, megközelíthetetlen, most pedig láthatóan megsebzett és magányos. Már bánom, hogy nevettem. Kis vidéki bunkó vagyok... Nekem minden vicc új... De ez nem vicces. ahogy ránézek és látom az arcát ...
Egyetlen kérdést teszek fel, és a válaszából helyre rázódnak a dolgok. Nincs szó gazdag barátnőről. Nincs szó kitartottságról, vagy bármi ilyesmiről... Minden gesztusa, arcának rezdülései fájdalomról és szeretetről tanúskodik.
- Az anyja?- szomorú és csendes a hangom. Demencia vagy Alzheimer? Bármelyik, nagyon szörnyű lehet.
Már rossz szokásom, de az adatot ismét felírom a memoárba, jan. 9. Aztán gondolatban a homlokomra csapok. de hiszen még a nevét sem tudom! Talán kár is erőlködnöm, itt ma nevetés nem lesz. Ez az ember most álarc nélkül ül előttem.
Nem az ablaküveg tükröződésében nézem. Egyenesen őrá. Kérdések marják torkomat, de tudom, nem szabad beszélni. Ha akar, neki kell megszólalnia, én nem sürgethetem, nem irányíthatom. Ez az ő fájdalma, az ő keresztje. Az a mód is az övé, amit választania kell, ha szabadulni akar tőle. Állok elébe.

Sosem beszélek anyámról. Mert mit mondhatnék róla? Nagyon kedves asszony, csak éppenséggel bolond? Nem is szeretem ezt a szót. Nem is igazán illik rá. De valahogy semmi sem illik rá. Talán az a legpontosabb, ha azt mondom álom világban él. Mert azt teszi. Alkotott magának egy saját kis világot, amiben boldog. És a valóságból keveset érzékel. Apróságokat. Bolt, kert, ház. Körülbelül ennyi. Ja meg a tévé, de az igazság az, hogy nem szeretem ha tévézik.
Most mégis szóba kerül. Nem tudom, miért gondolja rögtön, hogy az édesanyám az, de beletrafál. Ritkán szoktak beletrafálni. Elvégre nem hívom anyának. Nem tehetem. Kiakadna.
Bólintok, és megrágom a számban lévő falatot. Valahogy, valahogy jól esne beszélni róla, és most magammal küzdök. Pappal szoktam csak beszélgetni. Vele muszáj, mert a pszichológusom. Pszichológusunk. Anyámé is. Mindegy. Nyelek egyet, és felpillantok. Magammal küzdök, hogy beszéljek-e vagy sem. A velem szemben ülő, pedig engem néz, és az arcán ott a fel nem tett kérdés. Magam sem értem miért, de végül megszólalok.
- Kicsit álomvilágban él. Gondolom, így könnyebb...
Aztán elhallgatok. Mert nem tudom, mit mondhatnék. Megvonom a vállam. Ez persze nem jellemző rám, de... Ritkán beszélek erről, és akkor is csak úgy, hogy faggatnak. Így viszont elég nehéz. Nem tudom, hogyan kéne folytatnom. Lehet nem is érdekli. Nem akarok az idejét sem rabolni. Egyébként sem lelki segély szolgálat, mégis leteszem a kést meg a villát, és ismét ránézek. Várva, hogy kérdez. Én biztos ezt tenném. Vagyis nem. Én nem foglalkoznék semmi ilyesmivel. Egyszerűen otthagynám az illetőt. Lehet neki is ezt kéne tennie, akkor befejezném szépen az evést, és hazamennék, és megint elmondhatnám, hogy fantasztikus napom volt. A fantasztikust persze ironikusan mondanám, de azt se hallaná senki sem. Hmm... Lehet mégsem akarok hazamenni. Lehet itt akarok maradni, és ezzel a számomra idegennel beszélgetni, abban a jól eső tudatban, hogy ha akarom, akkor többet az életben nem látom. Elvégre, csak annyit kell tennem, hogy nem jövök errefelé...

Apám szerint művészlélekféle vagyok. Bár nem értek igazán semmi olyanhoz, ami erre utalna, nem rajzolok, nem zenélek, nem fejezem ki magam (és az érzéseim) szobrokban, egyéb kézzel fogható dologban, ő mégis szentül hiszi, hogy rejlik bennem ilyen képesség. Én sosem hittem ebben.
Azt tudom, hogy egy ideje nagyon érdekelnek a sorsok, az emberek. Már a gimiben is, főleg, amikor rá is hajtottam a tanulásra, az volt a célom, hogy valamiképp felhívjam a problémákra a hétköznapi ember figyelmét. Olyan egyszerűnek tűnik, hogy örömet szerezzünk egymásnak! Miért is ne lehetne boldogabban élni, ha figyelünk egymásra?
Kezdetben apróbb dolgokat tettem. Kávét, némi ennivalót osztogattam a koldulóknak. Segítettem pakkot cipelni az idősebb hölgyeknek. Bevásároltam a szomszédaimnak. Leültem beszélgetni a parkba magányosnak tűnő öregek mellé.
És rájöttem, mindez nagyon kevés. Nem elég. Több kell. És még valami zavart: a bizalmatlanság. Számos esetben zavartak el, kiabáltak rendőr után, csak azért, mert segíteni akartam. Nem hittek nekem, pedig... Nem vagyok rossz arcú, bűnöző alkat. Idáig jutottunk...
Ez a pasas, aki most velem szemben ül... Mintha segélykiáltást adott volna le. A maga módján ugyan, de talán nem csalnak a megérzéseim. Egy fuldokló, aki most egy szalmaszálba kapaszkodik, ami én vagyok. Mert én vagyok itt.
A telefonbeszélgetés alatt egyetlen mozdulatába került volna, hogy elhessentsen onnan. Ismerős mozdulat, naponta látom: "Na, lépjen le!"-jelenti, ahogy a kézfejjel intenek. De ő nem tesz ilyet. Pillantása elárulja, hogy nem számított rá, hogy megzavarnak majd minket.
Megzavarnak? Miben is? Nem történt semmi. Csak ültünk. Vagy akart valamit? Talán csak egy kis társaságot. Némát. Egy alakot, akit láthat, amitől társas lénynek érezheti magát. Innen az érzés, hogy fuldoklik. Fuldoklik a magányban.
A hívás felkavarja. Ettől kedvelni kezdem. Fura, hogy nekem ennyi is elég, de így van. És már nyúlok is felé (lélekben), hogy segíthessek neki, rajta. Persze csak akkor, ha hagyja, ha kér belőle.
-Talán nem élünk mindannyian álomvilágban? A valóság olykor ... kiábrándító. Nem gondolja? Álmodozni kell, szükségszerű...- mondom neki halkan, ahogy az anyjáról beszél.
Biztos vagyok benne, hogy nem szokása. Nem szokása beszélni, kitárulkozni, és látom, hogy most is vívódik.
Csendben figyelem. Csak azért sem szólok. Kell, hogy erőt merítsen magában, kell, hogy meglegyen benne a késztetés. Neki kell irányítani a beszélgetést, mert az egész különben semmit sem ér. A szemüvegén át keresem a szemét. "Nekem elmondhatja, tőlem nem tudja meg senki", közvetíti a tekintetem, de nem szólalok meg.
Leteszi az evőeszközeit, bár a tányérja még nem üres. Sorsdöntő lehet a pillanat. Most vagy elküld, vagy...
Várok. Nyugodt vagyok, türelmes, nyitott. Egy újabb lehetőséget látok, hogy valaki életén segíthessek. Ha egy percre... Akkor is.

Papnak igaza van, az a legnagyobb bajom, hogy én magam sem tudom, mit akarok. Bármennyire is igyekszem úgy tenni, mint aki mindennel tisztában van, amint valami személyesről van szó elakadok. Vegyünk egy példát: tökéletesen végzem a munkám a HÖKben. Minden határidőt tartunk, amire valóban szükség van az elérjük, és szükségszerűen kedves is tudok lenni. Most viszont, bár állítom, hogy nincs szükségem társaságra, hogy nem akarok beszélgetni, mégis idehívtam ezt a férfit, hogy üljön velem. Mi nekem ebben a jó? Fogalmam sincs. Egyik pillanatban akarom, hogy itt legyen a másikban elküldeném megint a fenébe. Ez vagyok én. képes vagyok éjjel-nappal, tanulni, dolgozni, mások ügyeiért "küzdeni", csak azért, hogy ne magammal foglalkozzak. Valószínűleg mert akkor a végén csak sajnálnám magam, azzal meg nem jutnék előrébb.
Most is. Próbálnám titkolni, hogy valójában érző lény vagyok, de anyám mindig kizökkent. Lehet hálásnak kéne lennem? Haragudni biztos nem tudok rá, de magamra igen. Beszélni kezdek, bár nem tudom mit mondhatnék. Próbálom szépen megfogalmazni, és a válasz, amit kapok, eléggé meglep.
El kell rajta gondolkoznom. Álomvilág? Hmm... Igen, volt ilyenem, pár hónapja még volt, de az is darabokra tört. Az utolsó reményem a múlt héten veszett el.
- Szerintem felesleges - jelentem ki végül határozottan, leginkább magamat győzködve, és újra kezembe veszem a villám meg a késem - A valóság attól még... kiábrándító marad.
Állok meg egy pillanatra majd, az ő szavait használom. És a villámra tűzök egy falatot majd a számba teszem, és kinézek az ablakon, amíg megrágom a falatot. Kiábrándult lennék? Hmm... Érdekes elgondolás, de lehet benne valami. Nem mintha számítana.
Egy fiatal pár lép be, láttam, ahogy elmentek az ablak előtt. Várható volt, hogy bejönnek... Figyelem őket, a pulthoz mennek.
- Úgy látszik, mennie kell...
Jegyzem meg asztaltársamnak, és a fejemmel a pult felé intek. Talán jobb is ha megy. Elvégre nem akarok beszélgetni. Nem is vagyok jó benne, felesleges erőltetni. Szépen nyugodtan befejezem az evést, aztán meglátom mi lesz. Valószínűleg egy újabb kávé... De ezt még át kell gondolnom.

Itt van ez a pasas, aki kezdetben úgy viselkedik, mintha megközelíthetetlen lenne, aztán mégis magához int, társaságnak. Talán csak azt akarta, néma tanúja legyek, hogyan eszik, vagy hogy ne legyen egyedül, mert társasághoz szokott, nem tudom. Azt sem tudom, én miért vagyok ilyen készséges, amikor ő cseppet sem volt kedves velem. Talán mert én már csak ilyen vagyok. Bárki mellé beülnék, ha odaintene.
A dolgokat az tereli más mederbe, hogy megszólal a telefonja. Mint utóbb kiderül, az édesanyja az, bár furcsa, hogy nem úgy szólítja, ahogy az ember általában az anyját szokta: "anya" vagy "mama"... Lehetséges, ez is annak a kultúrának a része, ahonnan ő származik. Vagy az anyja álomvilágáé.
Neki (mármint az édesanyjának) valami egészségügyi problémája lehet. Talán memóriazavar, talán valami más, de még a fia szülinapját sem sikerül észben tartania. A fiatalember, velem szemben -talán- szépíti a dolgokat. Ha álomvilág... nekem erről is van véleményem, el is mondom, bár lehet, nem kíváncsi rá. Mégis azt hiszem, valami kikívánkozik belőle. Valami, amit csak egy idegennek mondhat el, aki nem ismeri, nincs előítélettel iránta, és ezután sem ítélkezik. Ha mégis, azt meg nem veszi magára, hisz ki vagyok én? Egy ismeretlen. Egy senki. Csak egy felszolgáló, semmi más. Ha nem akar többé látni, csak az a dolga, hogy elkerüli ezt a helyet.
Szavaimra határozott hangon válaszol, de bennem azt az érzést kelti, magát is győzködi. Lehetetlen, hogy neki ne lennének álmai. Vagy feladta volna őket? Aztán el is árulja magát.
-Szóval a maga valósága is kiábrándító? - kérdezem. Ugyanolyan halkan beszélek, mint eddig.
Vajon ő hova menekül, hogy boldogabbnak érezze magát? Nem hiszem, hogy van családja. Gyerek biztosan nincs. Az valahogy... látszik, ha az ember apuka. Barátnője van-e? Normális otthona?
Ahogy ezen agyalok, egy kép kezd bennem kirajzolódni róla: maximalista pasas. Jelenleg a munkájának él. Kb. a nap kétharmadát azzal tölti, és amit csinál, azt szívvel-lélekkel. Aztán roskadtan hazamegy, egy üres lakásba, ami fullra fel van szerelve, nem szenved hiányt semmiben, azaz mégis... társaságban.
Bejön egy pár, és asztaltársam azt hiszi, most dolgom lesz...
-Ismerem őket. Pár másodperc, és a bal hármas boxba ülnek be. A fiú almás pitét rendel és egy Drehert. Fura párosítás, de az ő dolga... A lány pedig áfonyás pitét és kólát. Mindig ez a menü...- mosolyodom el. Annak ellenére, hogy ismerem a rendelési szokásaikat, nem én szolgálom ki őket. De értem én a célzást... Lassú mozdulattal csúszom az ülés szélére, hogy felpattanhassak, ha munka adódik, de ha akar, meg is állíthat. Nekem így is jó, meg úgy is jó.

Ha tudnám, hogy alig pár perces ismeretségünk során, végig elemez, valószínűleg nem vágynék a társaságára. Sőt! Elküldeném nagyon, de nagyon messzire. Mondjuk Chilébe csokit csépleni. De nem tudom, és épp ezért, valahol még örülök is neki. Egészen addig, amíg anyám nem telefonál, amíg nem jön az a félreérthető beszélgetés. Fontosnak érzem, hogy közöljem nem most van a szülinapom, és ezzel valamiféle beszélgetés-szerűt indítok el. Így keveredünk el az álomvilág és a rideg valóság közti kontraszthoz. Hogy az én valóságom kiábrándító-e. Ez megint olyasmi, amin el kell gondolkodnom. Tulajdonképpen igen, de ritkán érzem úgy, hogy zavarna.
- Nézőpont kérdése.
Válaszolom végül kurtán, és folytatom az evést. Valahogy meggondoltam magam, már nem kívánok ezzel a fiatalemberrel beszélgetni. Főleg nem magamról. A magánügyeim azért magánügyek, mert csak rám tartoznak. Ha nem így lenne, nem lenne benne a nevében, hogy magánügy.
Pont kapóra jön, a belépő pár. Így anélkül küldhetem el, hogy megbántanám, ő azonban mégsem mozdul, legalábbis nem olyan gyorsan, mint szeretném. Komolyan úgy gondolja érdekel, mit fogyaszt majd az a kettő? Nem is tudom, erre mit mondhatnék. Talán csak a pillantásommal jelzem, hogy felfogtam a szavakat, aztán figyelem, ahogy arrébb csúszik, majd feláll.
Akarom is, hogy menjen, meg nem is. Gyorsan nyelem le a számban lévő falatot, és úgy szólok még utána.
- Hozna még egy kávét?
A beszélgetésnek ez az a szintje, ami mindig ment gond nélkül. Bár az, hogy kérem, és nem felszólítom, nagy előre lépés. Azt pedig, hogy valójában nem kávét kérnék - azt is, de nem csak azt - olyasmi, amit magamnak sem szívesen vallok be.
Ha elmegy folytatom az evést. Már nincs sok a tányéromon. Az olíva bogyókat félreteszem a tányér szélére. Nem szeretem őket. De talán nem sértődnek meg, hogy ezt nem eszem meg. Ha meg mégis, az sem érdekel különösebben.
Tulajdonképpen finom volt. Megiszom a vizemet is, és várom hogy megérkezzen a kávém. A kávém, és vele együtt a társaságom.

Lehet azt mondani a szélnek, hogy ne fújjon? A Napnak, hogy ne süssön? A tengernek, hogy ne legyen sós?
Ha valaki azt mondaná, ne tegyem azt, amit tenni szoktam - meghallgatni másokat, segíteni és olykor elemezni is, nem tagadom- igazából azt kérné tőlem, vonjam ki magam a forgalomból. örökre. Úgy hozzá tartozik ez a dolog, mint a légvétel vagy a szívdobbanás. Ha nem csinálnám, nem lennék én...
Hogy én ezt a képességet kaptam a Jóistentől (valaki empátiának hívja), nem tehetek róla. Engem arra nevelt az élet, hogy az adottságainkat ki kell használni. A gimiben volt egy tanár, aki felfigyelt arra, hogy az átlagnál jobb helyesíró vagyok, és viszonylag jól tudok fogalmazni. Ő inspirált, hogy menjek főiskolára, tanuljak tovább... Azt mondta, ha valamit el akarok érni az életben, meg kell ismerjem magamat, és a bennem rejlő lehetőségeket. Azt is mondta...
Úgy veszem észre, asztaltársam -bármennyire szűkszavú is- mindig megfontoltan válaszol. Tulajdonképpen annak is örülök, hogy egyáltalán szóra méltat. De nem feszítem túl a húrt. Maradok visszafogott és csendes, az úgynevezett "aktív hallgató", mert a suliban pszichológiából azt tanították, néha ez a legcélravezetőbb módszer egy ember megnyílásához. És mert magam is jó megoldásnak tartom.
Szűkszavúság... ha belegondolok, két dolgot jelenthet. Inkább nem arra koncentrálok, hogy szívesen vonná vissza a kezdeményezését, hogy üljek oda. Csak inteni kellene. Még csak szóba sem kéne hoznia. Én szolga vagyok itt, ő meg az úr... Minden a vendég kívánságainak megfelelően (bizonyos határok között, ugye).
Talán mégis le akar rázni, mert amikor belép az ismerős pár, felhívja rá a figyelmemet. Én meg, balga módon, talán egy mosolyt remélek tőle, amikor elárulom a vendégeink szokásait. Talán ezt nem kellett volna. Ez már bizalmaskodás...
Bár tudom, hogy ők nem az én asztalomhoz ülnek le, felállok. Asztaltársam pedig kávét kér, - tulajdonképpen ahogy vártam-, és én csakk aprót biccentek, jelezve, hogy értettem, és szó nélkül megyek, teszem a dolgom. Ugyanúgy két adagot készítek, két vízzel, ahogy korábban kérte, és nem vesződöm a cukorral.
A friss kávé illata hamar illata gyorsan az orromba száll. Most mégsem iszom. Visszamegyek az asztalomhoz, és elé teszem a csészét, illetve az ásványvizes üvegeket. Mivel az evőeszközeit egymás mellé tette, jelezte, hogy befejezte az evést, ezért a tálcára teszem a tányért, hogy kényelmesebb helyet biztosítsak neki a kávézáshoz, és háttérbe vonulok. Ugye, nem felejthetem el a kávézási szokásait...
Most azt is mellé vésem, hogy nem szereti az olivabogyót. Csak azt nem értem, miért nem szólt, hogy anélkül kéri?
Elviszem a csetrest, és beállok a pult mögé. Feltöltöm újra a kávéfőzőt. Így csak egy mozdulat, máris főhet a következő adag, majd a makulátlanul tiszta pultot törlöm át újra. Az élet visszazökken a normál kerékvágásba, gondolom.

A beszélgetésnek vége szakad. Nem tudom mi mást mondhatnék, ő pedig nem faggat. Nem is bánom, így a legjobb. Túl sokat mondtam magamról így is. Talán ha majd jövök legközelebb is, akkor beszélgetek még vele, de úgy hiszem, mára ennyi elég.
Szerencsére jönnek új vendégek, itt lenne a remek alkalom, hogy elmenjen. Nem akaródzik neki, és nem értem miért. Szerintem elég egyértelmű volt, de ha nem lett volna az, hogy ez kívánom a pillantásomból - ami értetlen, elvégre hol izgat engem az a pár?! - levágja, mi a helyzet, és végül feláll, hogy elmenjen.
Valamiért mégis illetlennek érzem magam, hogy csak úgy elküldtem. Ilyesmit is csak kevesen váltanak ki belőlem. Szépítenem kell, kérek egy újabb csésze kávét. Bólint, és hangtalanul elmegy.
Befejezem az evést, az olívabogyókat pedig a tányér szélére rendezem. Nem tudom, miért nem szóltam, hogy ezt nem kérek bele. Elvégre tudnom kellett volna, hogy tesznek majd bele. De csak arra koncentráltam, hogy a gomba és a szósz megfelelő legyen, és tulajdonképpen, nem zavartak a bogyók, de legközelebb majd erre is odafigyelek. Hülyén néz ki a tányéron ez a sok bogyó. Igaz nem olyan sok, de akkor is. Nem szeretek semmit sem otthagyni a tányéron, ha alapvetően elégedett vagyok az étellel. Ezzel pedig, kifejezetten elégedett voltam.
A kávém hamar érkezik, és kissé meglep, hogy ismét dupla adag, de csak elmosolyodom rajta. Nem, ennyit már nem lenne szabad meginnom, de nem tudhatja, hogy ez ma már a sokadik, én pedig szívesen fogyasztom el. Biccentek, így köszönöm meg, és mint korábban, most is az ablakon kezdek kifelé nézelődni, ahogy a kezembe veszem a csészét.
Lassan kortyolgatom a fekete nedűt, és közben próbálok nem gondolkodni. Mégis a fülembe csengenek a pár nappal ezelőtti szavai, hogy legyünk barátok. Nem akarok a barátja lenni. Állapítom meg ismételten, és leteszem az üres csészét az asztalra. A vizet nem iszom meg. Csak pár kortyot hörpintek fel, felállok, összeszedem a cuccaimat, és a pulthoz lépek.
- Mennyivel tartozom?
Kérdezem meg, miközben előveszem a pénztárcámat, de tulajdonképpen nem érdekel a válasza. Előveszek egy nagyobb címletű bankjegyet, majd a pultra teszem, és meg sem várva a visszajárót, sarkon fordulok, és kisétálok az pizzériából. Ha utánam is szól, csak intek. Tartsa meg, viszlát. Hanyag mozdulat, de a lényeg benne van.
Hazamegyek, és munkába temetkezem, hogy ne kelljen gondolkodnom.

Kifejezetten fura az asztaltársam. Mintha maga sem tudná, mit akar. Vagy ha tudja... Meggondolta magát vagy csak határozatlan? Nem tűnik utóbbinak. Én maradok aktív hallgató, ő meg nem beszél. Csendben ülünk, mindaddig, míg az érkező vendégek miatt -finoman ugyan, de- értésemre nem adja, hogy egyedül akar maradni. Igazán diplomatikus megoldás. Elküld, de sértés nélkül.
Még kér egy kávét, és én ugyanúgy viszem ki neki, ahogy először: a két adagot egyben, két vízzel. És megérkezik az első igazi, őszinte mosoly! Bár csak biccent, látom, hogy örömöt okoztam. A megfigyeléseimet meg az elmém noteszába vésem.
Nem int magához, hogy fizetne, hanem ő jön a pulthoz. A számlája elő van készítve, csak arra vár, hogy gépbe üssem..., de nem várja meg. Még az összegre sem kíváncsi. Elfordul, még a reakciómat sem várja meg, így csak a hátának tudom mondani:
-Legyen máskor is szerencsénk, Uram. Viszontlátásra!
Ő csak int, talán így köszön el... Vagy így akarja tudtomra adni, hagyjam már békén...
Tulajdonképpen hatalmas borravalót hagyott nálam, de nem a pénze hoz lázba. Arra a mosolyra gondolok... Lám, sikerült elérni az egyik célomat.
Nem sokáig ömlengek a dicsőségem felett. Nem is így élem meg, de ezt csak én tudom. Kezembe veszem a törlő ruhát, és a tálcával együtt az asztalához sietek, hogy tisztává varázsoljam... Hamarosan délidő, és ellepik az üzletet az egyetemisták illetve a közeli multi alkalmazottai... Még egy beégés szégyen volna mára...