Isabellának még van két órája, én meg úgy döntöttem megvárom. Persze haza is mehettem volna, és mondhattam volna, hogy jöjjön át, vagy visszajöhetnék mire vége van az óráinak, de egyik sem tűnt megfelelő megoldásnak. Úgy döntöttem, amíg végez meglátogatom a kedvenc helyemet, mostanában amúgy is elhanyagoltam... Igen, igen ez a könyvtár.
Belépve intek a könyvtárosnőnek, de a szokásos mosoly helyett csak egy szúrós pillantást kapok, amit nem tudok hova tenni. Nem is izgatom magam miatta, egyszerűen elmegyek a pszichológiai részlegbe és megkeresem a könyvet, amire szükségem van, aztán az emeletre megyek az egyik eldugodtabb sarokba, ahol soha senki sem jár, és nyugodtan elbújhatok.
Itt a fal mellé három szék van tolva, asztal nincs, de nem is kell. A látszat ellenére ez nagyon kényelmes is tud lenni, nem is zavartatom magam, elhelyezkedem. A jobb lábamat felhúzom, a balt kinyújtom, és nem izgat, hogy nem tehetem fel a lábam a székre, mert koszos lesz... A cipőm tisztább, mint ezek a székek.
A táskámból még kiveszek egy almát - tudom, tudom, a könyvtárban nem eszünk - meg a fekete füllhallgatómat, meg a szemüvegemet aztán a szék alá csúsztatom.
Körbe pillantok, csak a biztonság kedvéért, hogy sehol senki, aztán felteszem a szemüvegem. A füllhallgatókat a fülembe teszem, csatlakoztatom a telefonommal, és már szól is a zene, nem hangosan, csak háttérzajnak kell.
A jobb kezembe veszem a könyvet és megtámasztom a térdemen, úgy kezdek olvasni. A balban meg az alma, amibe időnként nagyot harapok.
Daniel Goleman - Érzelmi intelligenciája egész hamar magával ragad. Először idegessé tesz, aztán megnyugtat, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset, sőt egy két gondolat alapján arra a következtetésre jutok, hogy nem is a 0-ról indulok, bár az is egyértelmű, hogy bőven van még hova fejlődni. Ettől megint mérges leszek, és ezt az alma bánja. Még jó, hogy erre még a madár sem jár.

//szemüvegben^^//

Senki és semmi nem zavarhatja meg, azt a nyugalmat, ami körebvesz. A könyv egyre érdekesebb, és lassan bánom, hogy nem egy asztalhoz ültem, mert egyes részeket mégiscsak jó lenne feljegyezni. De megmozdulni most nagyon nincs kedvem, ezért egyenlőre csak behajtom a sarkokat a megfelelő oldalakon. Majd visszakisimítom, mielőtt visszaadom.
Valaki elmegy mellettem, és halványan érzékelem, hogy köszön, szóval egy futó pillantást követően intek neki az almás kezemmel, majd tovább olvasok.
Pár perccel később jövök rá, hogy fogalmam sincs, ki volt az, aki köszönt. Még csak azt sem tudom, fiú volt-e vagy lány. Nem mintha számítana... Vagy mégis? Elvégre éppen olyan helyzetben látott, ami szabályellenes. A lábam cipőstül a széken, eszem, zenét hallgatok - bár ez nem olyan gáz - és a könyvben is "kárt teszek". Mi van, ha ez a valaki, éppen olyan személy, aki szívesen felad engem?
Míg ezek a gondolatok átfutnak a fejemen, leteszem a lábam a földre, becsukom a könyvet és előveszem a táskámat a szék alól. Szépen belehelyezem az Érzelmi intelligenciát, közben az almát a számba teszem, mert még nem ettem meg, és nem is tudom máshova tenni. Aztán megpillantom a szemüvegtokom, és majdnem ki esik az alma a számból. Basszus! Az a valaki látott szemüvegben. Gyorsan elteszem, bár nyilván már felesleges, azért a közérzetemnek jót tesz.
Szétnézek, és nem is olyan messze tőlem, az egyik fotelben látom meg azt, aki az előbb rámköszönt. Lány. Ez talán jó, megkönnyíti a helyzetet. Remélem. Egyébként csak a ruhája színe az, ami alapján tudom, hogy ő volt, meg mert más nincs a környéken. Felkapom a táskám, meg az egyik széket, és odamegyek hozzá.
Lovagló ülésben ülök a székre, a háttámlán megtámasztom a kezeimet, és úgy szólalalok meg.
- Ismerlek?
Csak mert, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna, bár ez nem jelent semmit. Aztán amíg van olyan kedves és válaszol, addig én újra beleharapok az almámba. Így legalább azt is megtudhatom fog-e jelenteni, vagy sem...