Imádom ezt a bűzös várost, komolyan mondom, visszajönni, olyan, mint hazatérni, ha ugyan van olyan. Az elmúlt egy évben bizonyossá vált, hogy ha elhagyom az őrhelyem, is minden megy tovább. A cégem vezetősége túl zseniális, félő, hogy nélkülem is bőven megállják a helyüket, valahol ijesztő is, hiszen jelzi, hogy már nem sok szükség van rám, na de elég egós vagyok ahhoz, hogy bebizonyítsam, nem létezik világ nélkülem. Apám halála kicsit megrezgette a körülötte élőket, jól lehet engem is. Az örökösödés körüli vita, kicsit kicsinált idegileg, hogy a mostohámról ne is beszéljünk. Bár Ő nem pont a lelkemre utazik, most, hogy özvegy lett, erőszakosan igyekszik a családban maradni. Apám mégsem volt hülye, a végrendelete nem sok jót ígér a kurvának. A Bentley úgy dorombol alattam, mint egy kényeskedő kurva, aki alig várta, hogy befeküdjön a kedvenc kuncsaftja alá. Mi tagadás, nekem is hiányzott. Kárcsak ez a mocsok város, a 21 század elején kéne, hogy virágozzon, jól lehet az emberiség megérett a kipusztulásra. Kilököm magam alól a kocsit, eligazítom fekete ingem nyakát, már nem gyászolok, egyszerűen csak ebben érzem magam jól, a kurva 13 fokban így is lefagynak a tökeim. Magamra rántom a szövetkabátom, mázli, hogy ez szürke, nem néznek denevérnek…. Amúgy meg ki a gecit érdekel, mások véleménye? Meg sem állok a portánál, intéssel haladok a lift felé, jól lehet, ebben az irodaházban idegen vagyok, most még. A saját székhelyemre kellett volna találkozót rendelnem, mert megtehetem bassza meg, mégis ide tolom a képem, ára lesz. Rátenyerelek a 25- ös gombra a liftben, az utolsó pillanatban hallom meg a tűsarkak kopogását. Mélyet sóhajtok. Nagylelkű leszek bassza meg, nem hagyom itt, akárki is az. Ma jó napom van, újabb gomb, ezúttal az ajtónyitóé. A nő belép, azonnal hátat fordít nekem. Gonosz mosoly csúszik az ajkamra. ”Oh Darling, what have I done” – dúdolja bennem a komisz kisördög, előre lépek, tekintetem levándorol a seggére, keskeny derekára, öööm, még emlékszem milyen benne lenni… Túl közel lépek, a mellkasom majdnem a hátához simul, pofátlanul túrom orrom a hajába, hogy illata betöltse a tudatom, visszahozza számomra a régvolt idők gyermeki emlékét. Jókat játszottunk, meg kevéssé felemelőket is, de én imádom a kockázatokat. Miss. Judith Moody, imádom a kellemes meglepetéseket. Kötve hiszem, hogy nem ismert meg, nem kizárt, hogy a gyermeki rajongása odaveszhetett az elmúlt egy év során, míg nem láttam, nem kerestem, smsre sem válaszoltam, de ki hitte volna, hogy felbukkan még az életemben? Illata annyi mindent hoz felszínre bennem, amitől kedvem támad kisöpörni a haját a nyakából és belemélyeszteni a fogam. Vajon még mindig olyan friss és puha a húsa? Még mindig olyan selymes a bőre? Jelen helyzetben a csaj akkora tabu nekem, mint egy elefánt seggére plakátolt tiltótábla. Na nem az zavar, hogy jegyben járok, azt pont lefosnám magasról, inkább csak nem kéne vele semmibe bonyolódni. - Te követsz engem? – hangom alig hallatszik a túl csendes liftben is, de inkább csak lehelem a pimasz kérdést, noha a csaj nem tudhatta, hogy ma itt leszek. Ha nem lenne megbeszélnivalóm a brókeremmel, nem lennék a környéken sem. De ezt tegyük el későbbre. Csak nem itt dolgozik? Lehet bejárása ide meg oda… Imádom, hogy reteksziti utcáin mindig vár valami meglepetés. Nem hazudom, hogy illata feltolja a vérnyomásom, vajon a hangja még mindig búg, vagy őrülten ellenséges lesz? Végül is kiléptem az életéből, noha legutóbb éppen megvitattuk volna, hogy milyen érzéseket táplál irányomba. Azt meg mellékes, hogy valószínűleg gyermeki lázálom volt, de lássuk be, hogy messze hízelgően hatott romlott lelkemre, duzzadt tőle a májam, a jó pia is rájátszott. Kedvet érzek neki dörgölődni, belé fojtani magam, mégis ellépek mögüle, rápillantok a számlálóra, még van pár emeletem eldönteni mit kezdek az adott helyzettel. Ha kezdek vele bármit, magabiztosan hiszem, hogy megint minden csak rajtam áll. A szíve talán erősen üti a bordáit, lehet már semmilyen hatással nem vagyok rá, lehet az lenne legjobb, megküzdeni vele édes álom. Közelségemmel kihozni akarom a sodrából, a kellemes mozdulatsorok sokaságából, megdönteni magabiztosságát. Visszarántani a forró nyárba, ahol okozott elég gondot, de elég jókat élvezkedtünk, és persze bántottam is eleget, de héj, élvezte. Mélyet lélegzek, a mosoly még az arcomon kellemetlenkedik.
Ez az a nap, amikor gyűlölök dolgozni. Meg úgy általában a többi is ilyen, de ez részlet kérdés. Esik az eső, az emberek idióták, én meg ugrálhatok a farokméregető pöcsfejeknek. Tök őszintén, kinek van ehhez kedve? rohadtul senkinek, de mégis rákényszerülök. Jól kerestem, nagyon is jól, még a levonások ellenére is, és bemutattam apámnak. Most meg iszom a levét, és cipelhetek kávét meg iratokat tűsarkúban, rövid szoknyában, mert persze nekik úgy tetszik. Dekoratív munkatárs, minden hirdetésben ez volt, de egy kendő a nyakba, és bekaphatják. Mind az összes fasz. De legalább a liftre nem kell várnom. Sietve belépek, és biccentés közben már fordulok is az ajtó felé. A másik utálatos dolog ez. Állni kussban vadidegenekkel vagy éppen bájcsevegni, amíg az ezer emeletnek vége. Soha nem lesz jobb. Kivéve, hogy már csukódik az ajtó, mikor eljut az agyamig, akit látok. Játszott sokat az agyam, immár nem dőlök be neki. Annyi ideig vártam, hogy újra felbukkanjon, hogy végre csörrenjen meg az az átkozott telefon, de semmi. Egy ideje már nem várom, nem reménykedek, és ahányszor meglátok egy öltönyös faszit, aki kicsit is hasonlít Rá, már nem ugrik össze a gyomrom. Megrázom a fejem, szabi kéne. A gondolat, hogy Vincent visszajött keserű ízt ad a számnak, lehet nekem is meg kéne innom egy ocsmány kávét, és pihenni. De valami mégis más, mint a legtöbb tévedésemben, úgyhogy tuti pihi kell, mert még az illatát is behallucinálom. Érzem a hátamon, ahogy a férfi közelebb lép, és azonnal megemelkedik a pulzusom. Elég a kisugárzása, nem beképzeltem, és biztos, hogy ez nem valamelyik perverz felettesem. Mégsem mozdulok, erőszakosan lefeszítem a vállaim, nehogy sóhajtani merjek, vagy nagyobb levegőt venni, mint az normális, hogy beszívjam az illatát. Lehunyom a szemem, érzem, ahogy a hajamba hajol. Vegyes érzések kavarognak bennem. Megfordulnék, és a nyakába ugranék, hátha gyorsabb vagyok, és magamhoz ölelhetném, mielőtt ellök magától. A másik énem viszont úgy perdülne felé, hogy egy istenes pofonnal indítson, és neki essen. És ez kerekedik felül. Érzem, ahogy egyre nő a düh a lelkemben. Annyi mindent tudnék rázúdítani, azzal kezdve, hogy hogy mert itt hagyni, így! Ezerrel dobol a szívem, és bár lent hűvös volt, egyre inkább melegem van, érzem a fülemen. Felidézem a mosolyát, az érintését, és úristen, most, hogy itt van soha többet nem szabad szem elől tévesztenem! Nem hittem, hogy valaha látom, igazság szerint lemondtam róla. És most annyira vágyok rá, hogy akár csak megérintsem, de elég lenne, ha rám mosolyogna, olyan lenne, mint ötven méter mélyről végre felérni a víz felszínére. A hangja ugyan olyan, bársonyos, és vonzó, mint mindig is volt, mégis kinyílik a bicska a zsebemben. Hogy meri? Eltűnik, és utána még leáll poénkodni? Honnan veszi ehhez a bátorságot, mikor ilyen aljas módon megszivatott? Nem kell sokáig gyűjtenem az ez idő alatt halmozódott dühömet, hogy azzal együtt forduljak vele szembe. Egy pillanatra hátrahőkölök, mert közelebb áll, mint gondoltam. - Baszódj meg! - Vetem oda a szavakat, tenyeremmel a mellkasánál fogva tolom hátrébb, de el is kapom a kezem, mintha kandallóba nyúlnék, ez az egyetlen esélyem, hogy az ujjaim ne markolják meg az ingét, és rántsam magamhoz. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy lássa a tekintetemben az elszántságot, hogy én most nagyon, de rohadtul utálom, és haragszom, ami nem is hazugság, mert így van, de mégis, hacsak egy pillanatra is, elgyengülnek a vonásaim, ahogy tekintetem körbe járja az arcát, mielőtt megállapodik a szemén. Nem hittem, hogy lehetséges, de jobban néz ki, mint mikor elment. Nyúzottnak tűnik, de mégis. Puha a bőre, végig simítanám az ajkaimmal legszívesebben, és kicsit hosszabb a haja is, ami külön jó, mert érzem, ahogy beleszaladnak az ujjaim. Összeszorítom az állkapcsom, megemelem az állam, hogy ne lásson a fejembe, hogy ne bőgjem el magam két pillanat múlva, annyira örülök és haragszom, hogy újra láthatom. Rohadjon meg, hogy ugyan itt tartunk.
Hihetném, hogy örül nekem, ha nem lennék intelligensebb, mint az elvárt lenne. Illata hiába tölti meg az orrom. Visszaröpít az időben, nem sokkal, csak egy évvel, amikor még nem agyaltam azon, hogyan mentsem meg a családom attól, ami rá vár, az összeomlástól. Apám mindig is példaképem volt, noha sosem vallottam volna be eme nagyszerű, tagadni való tényt. Hiány felperzsel, talán mert végérvényesen is bebizonyosodott, hogy öregszem, az idő pedig nem ólomlábakon rohan előre, hanem szitakötő szárnyán lebben tova. Jelenlétemtől megfeszül, nem kell a fejébe látnom, hogy érezzem jobban haragszik, mint indokolt lenne. Ígértem én neki valaha valamit? Mondtam neki, hogy nem hagyom el? Utaltam rá, hogy lehet köztünk több, mint munkakapcsolat és némi szex? Nem. Sőt kértem, hogy ne szeressen belém, de azért legyünk őszinték, hiszen a szerelem a lelkekről kéne, hogy szóljon, csak ahhoz nekem is kéne birtokolnom a sajátomat és nem menekülnöm előle, nehogy gyengévé tegyen. Üres vagyok ilyen téren, sosem rajongtam, sosem szerettem igazán senkit és semmit, ha csak tárgyakat nem tudunk maradéktalanul szeretni. De azok csak eszközök, hogy boldogok lehessünk, az meg nekem megy. Nem félek felszabadult lenni, mint ahogy a boldogság hiányától sem szenvedek, mint a kivert kutya. Neki simulok, hajába temetkezem, visszafutok kicsit az időben. Nem érdekel mi lett vele, az sem, hogyan élt az elmúlt időszakban, ahogy az sem, hogy van-e valakije, ezt mondjuk sosem tudtam. Ahogyan nem is érdekelt, hiszen ezt a lányt megkaphattam volna, az összes meggyűrt makacsságával, a nőies bájával, vagy éppen odaadó szerelmével, mégsem kellett csak rövidke időkre, míg vágyam a testébe merítettem. Legyűröm a késztetést, hogy a nyakába harapjak, ezzel jelezvén újabb bírtok jogot rajta. Még eldöntöm akarom-e megint behódoltatni? Kell-e nekem egészében? Ha igen, akkor úgyis megszerzem, kihívásokkal teli a világ. Azt azonban nem súgom majd a fülébe, hogy nem jöttem hosszú időre. Ahogy azt sem, hogy menyasszonyom van. Talán izgalmasabbá tenné, az itt eltöltendő pár hónapom, lehetne kellemes, élvezetes, organisztikus. Ó igen. Szembe pördül velem, a haja dühödten omlik a vállára, ajkamról nem olvad a szemtelen mosoly. Szavaira felszalad az egyik szemöldököm, játékosan, vidáman, maró gúnnyal. Hátrébb lépnék, ha nem tolna el, így azonban belefekszem, kezdődik a küzdelem, azonnal energiával tölt el. Balom a zsebembe csúsztatom, jobbommal felé nyúlok, kisöpröm a haját az arcából. Hozzá nem érek a bőréhez. - Nahát, a kedvességed nem változott semmit. – aprót félre biccentem a fejem, ahogy rápillantok. Ha Judith nem változott, 15 másodperc alatt hozza ki belőlem az állatot, robbantja fel a szívem, hogy vadul neki essek. Nem lenne meglepő, valahogy mindig eléri, hogy felkúr idegileg, pedig ma a kedvem is jó. - Csak nem azt mondod, hogy nem örülsz nekem? – laza mozdulattal nyúlok el mellette, tekintetem a számlálóra siklik, rányomok a stop gombra. A lift aprót zökkenve adja meg magát és áll meg a 20. emeleten, az ajtó nem nyílik ki, feltételezhetően két emelet között raboskodunk. Nyugodt tekintetem fűzőm az ő zavart pillantásába. Idegessége szikrát pattint felém, visszafojtott indulata újfent megmosolyogtat. Kedvet érzek beledörgölődni, hogy feltüzeljen a haragja. Hátrébb lépek, hogy kedvére szemrevételezzen, ez talán a kedvére való, bár nem tervezek abban járni, sajnos ugyanúgy leszarom a világot, ahogy tettem azelőtt is. Nem lettem sem megfontoltabb, sem okosabb, sem kevesebb, és még attól sem kell félni, hogy megszállottan szeretném a szépet. A szexuális vágy a dolog egyik oldala, az állandó kihívás most feledteti velem, hogy hányszor akartam megrugdalni, vagy éppen megfojtani, a fejét a falba verni, és mennyiszer éreztem azt, hogy kiszipolyozza az összes energiám, mint egy kártékony fekete lyuk. Hiszen rég volt, szép volt, tán igaz is csak félig volt. Lehet mindketten kicsit megkomolyodtunk. Ezen majdnem felnevetek. Nem kéne még magamat sem áltatni. Pillantásom végig siklik hosszú lábain, rövid szoknyáján, szűk blúzán. A főnöke vajon kúrogatja? Lehet megkérdezem, ha nagyon felbasz.
Kissé olyan az egész, mintha álomban lennék, de tudom, hogy mégsem az. Azok mások voltak minden alkalommal, és bár nagyon hihetőek, mérföldekkel szegényebbek a jelen helyzetnél. Vincent illata betölti a liftet, ugyan olyan, mint régen volt. Ugyan az, ami pillangókat trambulinoztatott a gyomromban, hogy kis híján elájuljak tőlük. És most is ezt érzem, de valami mégis elnyomja az örömöm, amiért pedig neki tudnék menni. Szívem szerint ököllel ütném a mellkasát, hogy rohadjon meg, mert egészen konkrétan tönkre tett. De nem adom meg Neki ezt az örömöt, bírok magammal, egyenesen állok, és nem fogok besimulni az akaratának. Azt hiszi, hogy játszhat, ahogy neki tetszik, de csúfosan be kell majd látnia, mekkorát téved. Csak bírjam végig csinálni. Az emlékeim játszanak velem, de ahogy a mellkasára tenyerelek érzem bőrének selymességét az ujjaim alatt, pedig lehetetlen. Hiába taszítom meg hátra, belefeszül, nem lép hátrébb. Mégis kénytelen vagyok elengedni, mert ha nem teszem, a következő lépés az lenne, hogy az egész testemmel tolom meg hátra, akkor viszont nem távol tartási céllal. Kihúzom magam, nem lépek hátrébb. Nem leszek a hülye kis liba, akit itt hagyott, akinek csettintett egyet, és bármit megtett. Önálló akaratom van, amit érvényesíteni fogok, és nem fogja eltiporni. Csak ne örülnék Neki ennyire... Sokkal könnyebb lenne, ha ebbe a néhány emeletbe nem lenne minden vágyam belepréselni az elmúlt egy évet. Mély levegőt veszek, a szemébe nézek. Nem fogom neki megadni ezt az örömöt. Köszönetként gúnyosan biccentek. Mást várt? Én mondjuk igen, de azt tudjuk, hogy én mindig másra számítok, mint ami van. Istenem, nem hiszem el, hogy itt van. És ennyire közel áll hozzám, még csak ki sem kell nyújtanom a karom, hogy elérjem... De ez is az Ő döntése, megint csatákat játszik, és azt hiszi, mindet megnyerheti. Tekintetem a keze felé rebben, ahogy felém nyúl. Összeugrik a gyomrom, ezerrel kezd dobolni a vér az ereimben, és pillanatok alatt lesz rettenetesen melegem. Majdnem sikerül, nem sok hiányzik, hogy közömbös maradhassak, csak egy hosszabb pislogás árulhat el, de megállom, hogy felé mozduljak. Rohadék köcsög! Megint játszik, és már most vesztésre állok, annyira piszkosul akarok a közelében lenni. - Nem jelent semmit, hogy itt vagy. - Vágom hozzá és egy fejrázással nyomatékosítom is. Akkora hazugság, hogy a lift is leszakadhatna velünk, de nem akarom, hogy tudja. Az arcom máris kap egy kis színt, és olyan közel áll, félek, hogy látja a mellkasomon mennyire ver a szívem. Az ujjaimat morzsolom pótcselekvés gyanánt, hogy megálljam, hogy neki essek, és leteperjem itt, a liftben. Összerezzenek, ahogy felém nyúl, de csalódottság és kínos érzés tölt el, amiért azt hiszem, hozzám akar élni. Nyelek egyet, és lesütöm a szemem, a kurva életbe. A lift finoman áll meg, mégis megtámasztom magam az egyik kezemmel, hirtelen még kevesebb levegőt kapok, viszont ez most nem hiszem, hogy miatta lenne. Viszonzom a pillantását, és állom újfent a tekintetét. Legalább is egy darabig, mert a helyzet ellenére is muszáj vagyok végig nézni rajta. A legszomorúbb, hogy tudom, hogy erre vár, hogy erre játszik, és meg is kapja, bár kibírnám, de esélyem sincs. Hozzá simulnék, belemarkolnék a fenekébe, végig csókolnám a hasát... mint anno, mikor kiütve feküdt az ágyamban... Zavartan pillantok fel újra, és megint elnyomok egy káromkodást, hiszen engem néz. Biztos vagyok benne, hogy tudja mi jár a fejemben. De cserébe az ő tekintete is végig siklik rajtam. Nyirkos a tenyerem, és ezt a pillanatot választom ki, hogy a szoknyámba töröljem, kicsit, természetesen véletlenül felhúzva azt. Közben hátra lépek, ahogy a hátam a hideg fémnek simul kicsit megnyugszom. Elkalandozik a pillantásom is, kiutat keresve, hiszen vészesen fogy a levegő. Mi van, ha nem lehet újra elindítani a liftet? Vissztérek Vincenthez. - Ki fognak rúgni, ha nem dolgozom. - Hátha sikerül egy kis bűntudatot keltenem benne, bár kötve hiszem. Oh, bassza meg, bassza meg, de tényleg! A komfortérzetem egyre mélyebbre süllyed, de nem szeretném a tudtára adni, minden létező módon el akarom nyomni, had higgye, hogy csak miatta pirul ki az arcom, és veszem gyorsabban a levegőt. Végül is nem hazugság, tényleg pont ezt váltja ki belőlem, csak bár ne lennénk egy liftbe bezárva. Bárhol máshol egy életre így tudnék maradni Vele, hiszen annyira, de annyira nagyon hiányzott, most is csak megölelném, és hozzá bújnék. Ellökne, és beszólna, mégis csak erre vágyom!
Láthatóan a lány kicsit elkezdett felnőni, de nem hinném, hogy elmúlt belőle a parázs, megeshet, hogy szunnyad, de váltig hiszem, hogy nem kapta meg, amit akart tőlem, így továbbra is pedzegetem vágyának méla bugyrát. Na persze az is elfordulhat, hogy túl van rajtam, csak a teste mesél másról. De van olyan, hogy nem a szív győz, hanem az agy, még nála is előfordulhat. Tenyerének érintése áramot vezet a bőrömbe, jó tudni, hogy én is vágyom rá, azért az nem titok, hogy a monogámia nem nekem való, nem is tudnék élni vele. A nő pedig, aki hozzám tervez jönni, ebből mit sem sejt. Majd megtanulja, ha őt választom, az életet vele. Beleszólása meg annyi, mint bárki másnak, a jó büdös semmi. Felzaklatom Judithot, ez tagadhatatlan, az is, hogy élvezem, sütkérezek benne. Szíve vad dobbanásait hallani vélem, remélem nem a visszafojtott indulat teszi, hogy nekem essen és lekeverjen két nagy pofont, mert akkor verekedésbe torkollik ez a kellemes találkozó. Nem kéne, nagyon nem. Felcsigáz a teszetoszasága, gőze nincs mit akar, miközben a teste értem ordít. Leplezetlenül szemrevételezzük egymást, nem rest a szemeimbe pillantani. Nocsak és nocsak. Emlékszem még, amikor a titkárnőmet tépte volna ki az asztal mögül, vagy mozgásképtelenné téve engem simogatott. Ej kislány. Hány éves is lehet most? Nincs több 25-nél. Megpihentetem rajta a kíváncsi tekintetem. Találékony kifejezés ül a szemeimben. Nem jelent semmit? Judith! Csak magamban dorgálom meg, lehet valóban nem jelent, de máris kötök egy fogadást rá, hogy fog, mert gyűlölöm, ha nem tekint rám félistenként. Adja meg, amit akarok, vesse magát elém, hogy kielégüljön az egomán énem. - Ó, ez sajnálatos. - megeresztek egy gonosz mosolyt, szinte csak a szemem rándul meg. - Pedig meg akartalak hívni ebédelni, de isten ments, hogy kellemetlenkedjek. - sejtem, hogy mennyire lennék kellemetlen társaság, de ha nem, hát nem. Igazán pedig nem akarom meghívni, de ha már lúd, akkor legyen kövér, és ha valahogy kidumálja elviszem salátázni. Felé mozdul a kezem, érzem belőle a vágyat, dörgölődne, mint egy macska és most nem is lenne ellenemre, vagy lehet de, éppen azt nem kapom meg, amit akarok, nincs is édesebb kihívás, mint megtörni egy lelket, ami egyszer már mámorban úszva számolta a seggére mért ütéseket. Üüüm. Elvigyorodom az emléktől. Most pedig megint az utamba sodorta a sors, felé nyúlok, a hajához érek a bőrét nem érintem, fel akarom izzítani a vágyat benne, ehhez kell, hogy ma már semmi mára ne tudjon gondolni csak arra, hogy mi lehetett volna, ha... Ha hozzá érek, ha nem játssza a sértettet, ha tudja, hogy ez csak időhúzás, annál nem több. úgy svenkel végig rajtam, mint aki mérlegel, hibát keres. Kislány, azt ugyan kutathatsz. Kivárom, hogy pillantása végig fusson rajtam, majd visszatérjen az arcomhoz, kifejezetten érdekel, hogy megnézi-e a farkam? Lássuk. Zavart pillantása megmosolyogtat, nem gúnyosan, érdeklődően, még a szemöldököm is megrándul. Most akkor mit játsszunk? Az elérhetetlent? Ki kéne nyúlnom érte, megérinteni, ujjaim a tarkójára fűzni, magamhoz rántani és elnyílna a szája, hogy befogadja a nyelvem. Emléke édes a lelkemben, most nem tudom már milyen bosszantó volt, hogy ki tudott akasztani. A szép van, "egynyár" emléke, noha nem is csak nyár volt. Viszonzom a testszemlét, halkan elnevetek, ahogy a szoknyája feljebb csúszik, még többet látni enged hosszú, vékony, formás combjából. Ej-ej! Tekintete ideges pillangó lesz, röpköd ide oda, elfog a gyanú, hogy nem szeret bezárva lenni, vagy csak nem velem. Ha fóbiás, azt hamar leszűrjük, mert be fog nekem pánikolni, aztán lehet simán csak tőlem szállt inába a bátorság. Vagy beképzelem. Azért elég jól olvasok testjelekből, ebből élek, mindazonáltal simán tévedhetek. Félre biccentem a fejem, akár a kíváncsi kutyák. Megállom, hogy rányaljak az ajkamra. Milyen bugyi lehet rajta? Megint elnevetem magam, közelebb lépek, túl közel, a testem majdnem súrolja az övét, rátenyerelek az indító gombra, de nem nyomom meg. - Nem nézed ki belőlem, hogy megmentem a segged? - ha már én állítottam meg a liftet, én tartom fel a legkevesebb, hogy vállalom ezért a felelősséget, vagy pont nem. Sokkal jellemzőbb lenne, nem is szólnék az érdekében, had küzdjön meg magáért, de ezt neki nem kell tudnia. A szavakat szinte a szájára lehelem, kiderül menten, hogy akar még vagy sem, ám azt hiszem ez a meccs már félig eldőlt, a kérdés az, hozunk ki belőle többet vagy nem. - Csak kérd és elindítom a liftet! - nos ez az oka, hogy a gombon tenyerelek, ő így nem tudja megnyomni, kérnie kell, szépen, okosan, alázatosan, ahogy azt megszoktam és elvárom tőle. Illata az oromban, ízeket tol a számba, a nyakénak, bőrének ízért. Vajon csupaszra van borotválva, mint mindig?
Hol lehetett az elmúlt időszakban? Tudta, hogy itt leszek, vagy fogalma sincs róla, és ez egy hatalmas véletlen? Direkt alakította így? Talán ehhez még Neki sincs hatalma. Bár lekövettethetett, de nem hiszem, hogy tette. Nem akart, egy évig semmit nem tett felém, meg sem mozdult. Rohadtul nem jelentek Neki semmit, kétlem, hogy szánt szándékkal alakította volna így a helyzetet. Kapja be! Azt hiszi, hogy így működik? Majd meglátja, hogy nagyon nem. Azt hiszi, hogy minden ugyan úgy fog folytatódni? Hogy simán kiléphet, majd vissza egy magabiztos mozdulattal, mintha semmi sem történt volna? Nem engedem, erőmön elül fogok küzdeni, hogy a tudtára adjam, ez így nem lesz jó. Annyi csak a hiba benne, hogy remeg a térdem a közelébe, a testrészeim pedig mint a mágnesek az ellenkező pólushoz húznak hozzá. Nem bírja elviselni a nemet, az ellent mondást, ha nincs igaza, és valami nem úgy történik, ahogy akarja, és én pont ezért fogok mindent megtenni, és az akarata ellen menni. Amíg sikerül. Bólintok csak, hogy valóban sajnálatos. Meglepődöm magamon, hogy sikerül komoly képet vágnom, legfeljebb a tekintetem árulhat el, ahogy kutatom, térképezem az arcát. Annyit néztem már, minden egyes vonását, bőrhibáját, mindenét ismerem, és csak szeretnék hozzá érni. Ha tudná, hogy mennyire vágytam Rá! Vágyok rá most is! - Sajnos nem fog menni. Tudod... vannak munkahelyek, amik normálisak, szabályokkal, elvárásokkal, engedményekkel. A főnökök pedig nem szoktak eltűnni szó nélkül szarban hagyva az alkalmazottaikat. - Tudom, hogy az első mondat elég lett volna, de mint általában a közelében, megered a nyelvem. Kár, hogy vádaskodóan hangzik, amit mondok. Másfelől örülök, hogy sikerül. Minden erőmmel azon vagyok, hogy érezze, haragszom rá. Pedig egy ebéd... nem vitt még ebédelni. Egy kávézáson vagyunk túl, akkor zúgtam belé, körülbelül a első... 3 percben talán, és ez azóta nem hogy nem csitult, csak egyre és még jobban akarom. Meglepő módon mégis sikerül nem előtte szét tett lábakkal fetrengenem, mint ahogy szívem szerint tenném. Lehunyom egy pillanatra a szemem, szinte várom, hogy ujjai az arcomhoz érjenek, hogy újra fellángolhasson a bőröm az érintése alatt. Szinte fáj az emlék is, mennyire ki tud csinálni, már csak azzal, ha hozzám ér. Akár kicsavarja a kezem, akár lerángat a titkárnőjéről, akár magához húz a hajamba túrva. Egyre mélyebben veszem a levegőt, egymás után villanak be az emlékek, és nincs olyan, amit máshogy csinálnék, hiszen tökéletes. Ő. Úgy, ahogy van. Mindenével együtt akarom, miért nehezíti meg ennyire? Meglepem magam, hogy egyenes háttal, kihúzva állom a tekintetét. Nem volt még példa rá. Arra pedig, hogy végig mérjem csak úgy, amikor azt hittem, nem néz. Más kérdés, hogy végül mindig lebuktam, és végig nézte, ahogy elkalandozik a tekintetem, és a gondolataim. Teszik most is, de a gondolatra kizökkenek, vér szökik az arcomba. Lehet el fogok ájulni, de akkor legalább azt csinál velem, amit csak akar. Ahogy közelebb lép, felsimulok a lift falára. No nem tőle távolodva, csak kihúzva magam, hogy ne tudjon úgy fölém tornyosulni. De azt hiszem, ez egy halott próbálkozás. Felnézek rá, annyira közel van... kiszárad a szám, benedvesítem a nyelvemmel, tekintetem akaratlanul leszalad az ajkaira. Édes jó istenem, végem van. Zúg a fejem. Akaratlanul a karja irányába mozdulok kicsit, mikor felemeli. Elég lenne az ujjaim kinyújtani, már el is érném a derekát... - Az adósoddá akarsz tenni!?- Magam sem tudom, hogy kérdezem vagy állítom. Szívesen, oh, nagyon is szívesen tartoznék Neki, feltéve persze, ha lehet természetben fizetni, és azt hiszem, ez nem lenne akadály. Tekintetem megint elszalad az arcáról, a lift tetejét nézem, bezárt ketrec. A 20-as szám világít a kijelzőn. Koporsó. Ha lezuhanunk, innen nem éljük túl. Egyik kezemmel végig simítok az arcomon, le a nyakamra, belemarkolok. Újfent megnedvesítem a szám, ő nem kezd rosszul lenni? Nincs levegő, nagyon nincs. Egy pillanatra segítség kérő pillantást vetek rá, mielőtt újra elnézek. Tény, hogy ezeddig bajom nem esett mellette, legalábbis olyan, amit nem Ő okozott. Még közelebb hajol, érzem a leheletét az arcomon, nyitom a szám, annyi mindent szeretnék. És legalább bekerültem a legszűkebb aurájába, kicsit meg is nyugtat a közelsége, főleg, ha az ajkaira koncentrálok. Rajta kívül arra vágyom csak, hogy kijussunk innen, és mindent lehetőséget megad hozzá. Meg akarom csókolni. Emlékszem még a szája, a bőre ízére, azt hittem, soha többé nem leszek már ilyen közel hozzá. - Nem! - Annyira nehezemre esik kimondani ezt az egyetlen egy szót! Nem is nagyon hiszem, hogy mondtam már Neki, főleg így nem. Meg is remeg kissé a hangom, de nem! Ára van annak, amit tett, és igenis kerüljön olyan helyzetbe, amit nehéz megoldania. Ha mégis újra indítja a liftet, azzal az én akaratom teljesül, pedig ellent mondtam Neki. Összeugrik a gyomrom, eszembe jutnak következmények, büntetések, és érzem, ahogy megyek össze előtte, lazul a tartásom, egyre kevésbé magabiztos az egész kiállásom. Tartok tőle, ennyi idő után is elkezdek aggódni, hogy ki fogom hozni a sodrából. Már most. És várom, alig várom, hogy elpöccenjen az agya, hogy kitörjön belőle, akit elnyom. Nagyot nyelek, a szemébe nézek, és csakazért is kihúzom magam, még közelebb hajolva az arcához. Egyetlen egy apró mozdulat, megint az ajkára pillantok, meg fogok őrülni, ha nem érhetek hozzá. Kezem meg is mozdul felé, csak hogy egy icipicit hozzá érhessek, de még mielőtt célba ér, összeszorítom az ujjaim, és megakasztom a mozdulatot. El fogok ájulni, úgy veszem már a levegőt, mint aki a fél maraton végén jár.
Dühe hullámokban önt el, mint egy méhraj. Átcsap rajtam, megpiszkálja az apró pihéket a tarkómon, melegséget önt a hajtöveimbe. Pillantásom elidőzik rajta, mérlegelek. Mennyire éri meg felpiszkálnom, hogy fellobbanthassuk a tüzet. Tudok vele vajon mit kezdeni? Vagy piszkálja csak a csőröm, hogy már nem kellek neki és ettől éled fel bennem a vadászláz? Lehet mások lettünk? Talán én is akarom őt, ha más nem egy-két menetre? Na nem klasszikusan hazavinni és lefeküdni vele, hanem egy jó baszásra. Fiatalsága felcsigáz, tudom, hogy puha a bőre, de azt is, hogy fullánkos a nyelve, a lelke sérülékenysége pedig nemes egyszerűen, nem érdekel, sem kicsit sem annál kevésbé. Felszalad a szemöldököm, hogy előrébb helyezi a munkát, mint egy ebédet velem? Mi a faszom? Gúnyosan elmosolyodom, hagyom, hogy meglássa, értse vagy elértse, ezt majd Ő eldönti. A mondat második fele pedig őszinte döbbenetre sarkall. Ááá, itt van a medvebocs elásva? Magára hagytam. - Én meg már azt hittem, hogy rendes dolgozó lány lettél. - közben az egész csak arról szól, hogy belegebedt a hiányomba. Hízelgő. Azt biztosra tudom, hogy mindenkit kifizettek, amikor távoztam, nem szeretem az elvarratlan szálakat, jól lehet ezek szerint Ő az maradt. - És mond csak, sok engedményt kapsz az új főnöködtől? - ó igen, arra utalok, hogy leszopja-e? Nekem mondjuk mindegy, ezzel vitába sem lehet szállni, de csípném ha kicsit jobban felhúzná magát és elröppenne még néhány elszólás a szájából. Részemről köszönöm jól mulatok. Megint, mint mindig. Bár az esetek többségében nem vele, hanem színizomból rajta. Mit várt vajon, hogy búcsúlevelet fogalmazok? Hátra lép, kihívásnak veszem, felé indulok, nem préselem fel a lift ajtóra, megtehetném, de jobban szeretném, ha magától simulnak nekem, akár egy engedelmes macska. - Tudod, hogy nem szeretem a kiegyenlítetlen számlákat. - a szívességbank nem így működik, oda nagy téteket dobálunk be, hogy aztán ki vereséggel, ki nyereséggel arassa le a terményt. Még közelebb lépek, kezem oldalra nyújtom a gombra fektetem az ujjaimat. Érdekel mit szeretne, bár szemmel láthatóan azért velem elboldogulna, még az is lehet, hogy kedvet kapok hozzá és megízlelem. - Nem...- a szájára súgom, mégis ráfektetem a tenyerem a gombra, a lift zökkenve indul útnak. Ajkamra mosoly siklik, valahogy sejtem, hogy menekülne, a kérdés az, hogy előlem vagy a liftből? Lehet simán én okozom a kiakadását, hogy nekem szól, simogatná a lelkem, nem mondom. Ajkára pillantok, közelebb hajolok, periférikusan figyelem a számlálót. 22 - Nekem is nem? - 23... Nekem is nemet mondana? Vagy a nem annak szól, hogy nem, nem akar a liftben lenni, nem, nem kellek már, nem, nem akar a közelemből elmenni. 24. Ajkam súrolja az övét, rálehelek a szájára. Újra a gombra nyomok, a 24.és 25. emelet között áll meg a kaszni. Kezdem érezni, hogy kurva meleg van, valójában le kéne lépni innen, de nem vagyok gyáva, megizzadni sem szégyen, majd leiszom magam valamivel. Mellékesen én is el fogok késni, de mondjuk engem gecire nem érdekel. Mindig is megvártak, a jelek szerint a nő pont úgy, mint az üzlet. Arroganciába burkolódzva lépek olyan közel, hogy lelógó kezem a csípőjét súrolja. Szinte érzem, ahogy a bőre lángol a ruha alatt. Ümmm. - Kicsit sem hiányoztam? - heccelem, ahogy Ő teszi velem. A türelmem próbálgatja, én pedig az ő alkalmazkodó képességét. Tudni akarom mi mindenre képes azért, hogy valami finomat kóstoljon, az pedig én vagyok. Lopott percek jutnak, kéne mérlegelnie, lehet, ha kiszállunk a liftből, már nem kell nekem. Lehet átnézek rajta, sok minden lehetséges.
Bármennyire igyekszem, nem tudom hova tenni, hogy itt van. Erre mondhatják, hogy vívódik saját magával. Annyira jó lenne újra az akarata alá simulni, csak rálépekedni nagylábujjal a határra, feszegetni, és felidegesíteni, de nem megy. Képtelen vagyok úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna, mintha nem lépett volna le, és én nem mentem volna át csakis ő miatta rengeteg pocsék dolgon. Még a kapcsolatokat is ő adta, hogy rohadna meg! Egy ebéd? A fél karom oda adnám érte, most mégis azt kell játszanom, hogy nem megy. Pedig nyilvános helyen, egy jó órát eltölteni vele, ahol mindegy mennyire kúrom fel az agyát, viselkednie kell... maga lenne a mennyország. Annyira nehezemre esik nemet mondani, mint bevenni egy cián kapszulát, mégis megteszem. Az Ő hibája, csakis az övé. És akármennyire akarom, haragszom, és ha ebédelni akar, akkor tegyen érte! Nem engedem, hogy minden úgy legyen, ahogy szeretné, az akarata ellen megyek, bármit is mondjon. Már csak ki kell tartanom az elhatározás mellett. Csak jó irányba haladok, felhúzott szemöldökére csak haragos pillantással válaszolok. Ha meglepem, az csak jó. Hogy magamat is, az meg még jobb. - Az vagyok. Dolgozó NŐ. - Hangsúlyozom ki, hogy érezze, nem kicsinyíthet, itt most Neki kell tennie, nem pedig nálam van a pedál. Tudná, hogy mennyire szar itt lenni, és hogy a jelenléte újra a régi munkával kecsegtet gondolatban. Vissza mennék hozzá, egy szó kéne csak, itt hagynám ezeket az egomán faszokat az idióta elvárásaikkal. Csak egy egoista barmot tudok elviselni, és az történetesen velem szemben áll, közel, mégis fényévekre távol. Talán el kéne ásnom a bárdot, és örülni és kihasználni, hogy itt van, hogy végre látom. Ennyi kéne, és hajlok is rá, míg meg nem hallom a következő kérdését. - Neked ehhez rohadtul semmi közöd! - Vetek dühös pillantást rá, és mielőtt végig gondolom, hogy hozzá sem kéne érnem, nehogy elvesszen az önkontrollom, megtolom hátra a tenyeremmel. Pofátlan görény. A feltételezésétől is kipirul az arcom, holott nagyon nem jogos a kérdés. Pofon vágnám szívem szerint. Istenem, mennyire szeretnék újra Neki dolgozni! Ha nem egy liftben lennénk biztos, hogy nem lenne ilyen könnyű dolga, de muszáj az ajtónak dőlnöm, kurva liftek. Legközelebb lépcsőn megyek. Vissza lép, elég közel, és bár nehezen kapok levegőt, és valóban menekülnék, felvetem az állam, úgy állom a tekintetét. Összepréselem az ajkaimat, neki tudnék menni. Ököllel csépelni a mellkasát, belemarkolni a hajába, magamhoz húzni, szájon csókolni.... - Nem-e? Tudok mutatni párat, ha gondolod. - Megrándul az orrom, az arcát vizslatom. Tekintetem végigszalad a szemöldökén, az orra ívén, a száján, végig az állkapcsa vonalán, az ujjammal is szeretném végig rajzolni, csókokkal jelölni az utat, ahol jártam. Sikítani tudnék, és a hajam tépni legszívesebben, miért csinálja ezt velem??? Még egy lépéssel közelebb kerül, felsimulok a hideg acél falra. Legalább a hátam hűti, ha már az arcom ég, az ujjaim bizseregnek, és szédülök ezerrel. Már nem tudom szét választani, hogy a bezártság vagy Ő váltja ki, sejtem mind a kettő. Érdekes, hogy egy pánikroham, és a közel mindent elsöprő vágy szétválaszthatatlanul hasonló. Megismétli a válaszom, olyan veszélyesen közelről, ami már nem enged gondolkodni. Tekintetem leragad az ajkán, aprót megrázom a fejem, hogy nyomatékosítsam, jól hallotta. Úgy kapkodom a levegőt, mint akit éppen a víz alá nyomva vallattak. Az illata betölti az orrom, szerintem ha kinyújtanám a nyelvem elérném az ajkát. Ökölbe szorítom mind a két kezem, a lábamra szorítom, mielőtt olyat tennének, amit nem kéne nekik. Hosszan fújom ki a levegőt, ahogy a lift megmozdul velünk együtt. Halkan, és simán megy tovább, nem úgy, mint ami le akar szakadni, és megnyugszom. Mintha sokkal több levegő lenne most, hogy megindultunk, és mégsem tudok fellélegezni, hiszen itt áll, alig választ el minket valami egymástól, és csak annyi kéne, hogy szivecskés szemekkel kérjem, legyen egy kicsit az enyém. És nem ezzel van a baj, ez menne, oh, még mennyire. Elnyomni, és előle eltitkolni viszont milliószor nehezebb. Főleg, hogy most már nem fenyeget a lift általi halál, minden figyelmem Neki szentelhetem. Nem gondolom, hogy még közelebb lehet anélkül, hogy össze érnénk, mégis bebizonyítja. Az összes gondolatom elveszik valami fekete lyukban az agyamban, vagy Ő szippantja el őket, fogalmam sincs. Lehunyom a szemem, csak egy hosszabb pislogásra, de muszáj elmentem az érzést, az illatot, a helyzetet, a közelségét, lehet soha többé nem kapok ennyit belőle. - Nem. - Aprót megrázom a fejem, hangom még suttogásnak sem mondható, szinte csak lehelem a szót. Értse, ahogy akarja. Nem, neki sem, vagy nem, neki nem nem. Már én sem tudom, kezdek elveszni a közelségében, ami veszélyes, mert minden esélyem és előnyömet elvesztem a játékban. Levegőt sem veszek, ahogy az ajka az enyémhez ér. Ha nem lennék már nagylány, tuti most bőgném el magam. Bőrének az érintése, mint a villámcsapás. Összerezzenek tőle, és összezúz mindent, amit felépítettem, amire készültem, mikor újra látni fogom. A pulzusom valahol 300 körül lehet, az ajkam remeg a vágytól, hogy megcsókoljam, ujjaim nyirkosan zárnak össze, körmömmel jeleket vésve a tenyerembe. A testem olyannyira rá van koncentrálva, hogy alig érzem, mikor újra megállítja a szerkezetet, most mégsem söpör végig rajtam a pánikroham, már mélyen benne vagyok, és Ő lökött bele. A testem is összerezzen, pedig csak éppen hogy sejtem, hogy a keze a csípőmhöz ér, mégis... olyan vészesen közel van... Érzem, ahogy minden sejtem egyesével remeg, és követelőzik, hogy érjen már hozzám. Lehet megőrülök, az egész bensőm folyékonnyá válik, csak Őt akarom, talán ennyire még soha nem vágytam! A kérdése zökkent ki, pedig selymes, mély a hangja, cseppet sem csattan a csendben. Tekintetem a szemére szalad, akkor is haragszom! Nem gondolom végig, gyorsan mozdulok felé, ajkaink össze érnek, kezem a nyakára, füle tövénél a tarkójára fog, csóknak indul a mozdulat, végül mégsem lesz. Nem lehet, nem tehetem, nem feküdhetek alá az akaratának. Fogaim közé csípem az alsó ajkát, és teljes testemmel lépek felé, megtolva, kifordulásra késztetve. Egy pillanat az egész, már el is engedem, balommal a kezére tenyerelek, ezzel elindítva újra a liftet. Nem veszem el a kezem, odaszegezem az övét is. Nem távolodok el, mellkasunk majdhogynem összeér, érzem a lélegzetét, vagy talán ez is az enyém. Inkább lehetne már zihálásnak mondani. Nem hiszem el, hogy ezt tettem. Felpezsdít, és erőt ad, hogy hozzá érhetek, és rettegéssel tölt el a bosszú, amit sejtek, hogy jön. A szemébe nézek, azt akarom, hogy elhiggye, dacolok vele, nem engedem felül kerekedni. Egyedül a tekintetemben megbújó félelem árulhat el, meg remegő kezem az övén fekve. De abban sem vagyok biztos, hogy nem érzi az egész testem. Én már nem hallok, annyira erősen zúg a vér a fülemben. Ha kinyílik az ajtó el kéne futni....
Összezavarom. Nem kis örömömre. Láthatóan szétcsúszik, alig bírja magát összekalimpálni a földről, pedig nem én dobtam oda, magától ült bele a szennybe és dagonyázik benne. Nem tudom mivel telt az elmúlt egy éve, nem kerestem, nem kérdeztem felőle, egyszerűen kizártam az életemnek abból a szakaszból, amint túl vagyok. Apám hosszú betegeskedése, elviselhetetlen modora, ami kicsinált minket egyenként és együtt is. A testvéreim mocskos lázadása, a pénz körüli hajcihő, a mostohám folytonos megsértése. Hosszú év volt, kicsit azt hittem soha nem is érhet véget, de végül apám beadta a kulcsot, a várt megkönnyebbülés nem öntött el minket, hiánya végső soron nekem nem fáj, inkább csak egy letudott munka, pedig szerettem az öreget, csak kinőttem. Erre kiderül, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, hiszen egy liftben lenni Judithal, a múlt egy kis szeletkéje, amibe lehet kapaszkodni, noha a jövőm sem fenyeget semmi vészessel. Házasság, kölykök, meló... mint mindenki másnak is. - Óh. - elröhögöm magam. Messze van ő még a nőtől, de ezt honnan is tudhatná? Tőlem lehet nő is, meg lány is, ami neki jól esik, nem hiszem, hogy engem ez befolyásol, mégis kinevetem, ha valamit nagyon bizonygat, akkor annak pont az ellenkezője az igaz. A közelébe tolakszom, az aurájába, érzem, hogy tüzel, lángokban áll, és ezzel engem is felpezsdít. Jó úton járok velem idegessége hullámokban áramlik felém, feltúrbozza a vérem. Ez sem múlik, háleluja. Megszúrom az észrevételemmel, hogy a főnökével kefél, pont úgy reagál, ahogy azt elvártam tőle. Beismerő vallomás. Semmi közöm hozzá, ez tény, meg az is, hogy semennyire nem is érdekel. Azzal baszatja magát, akivel csak nem szégyenli, vagy pont de, le van ez szarva. Dühe újabb hullámot vet. Megint megmosolyogtat. Biccentek. Semmi közöm a szexuális életéhez, soha nem is érdekelt, most sem teszi. Pír kúszik az arcára, a feltételezettek szégyenlőssége. Elégedetten villannak meg a fogaim, a mosolyomban. - Ne legyél már kisstílű. - talán még ciccentek is egyet. Nő mi? Aztán lázad itt nekem, hogy semmi közöm hozzá, előrébb lennénk, ha lazán elengedi és lefossa úgy, ahogy van. Számlák, szégyenlősség. Azt hiszem ez sosem volt köztünk téma, mégis minden alkalommal. Ő és én soha nem leszünk egyenrangúak, nem mert baj lenne vele, csupáncsak nő. Emiatt az értéke kevesebb a piacon, szülni mondjuk tud, szexre is jó, de mást nem bíznék rá, aztán megint bedrogoz... Beleolvadna a liftbe, még közelebb lépek, felé nyúlok, hagyom, hogy az illatom emlékekkel lepje meg, ki tudja milyenekkel, bízom benne, hogy van olyan is, ami miatt bizsereg a bugyijában. Na mondjuk túl nagy csapás az sem lenne, ha nem így tenné. Tádám. A jó öreg leszarunk mindent hozzáállás. Pipa, nem múlik, még megvan. Illata, íze... forrón zuhan rám, magába szippant, az agyamból előtolakszik a birtoklási vágy, az akarom korszak kölykös lázadása. Megrándul az alhasam. Vajon tudja, hogy minél jobban ellenáll, nekem annál jobban kell? Ez az oka annak, hogy csinálja? Vagy éppen azt játssza, hogy kemény felnőtt nő, aki már nem reszket a közelemben? Rossz hírem van, mert teszi. Érzem, hogy rezeg, remeg, a teste mást mond, mint a szája. Súrolom az ajkammal, mindannak ellenére, hogy tudom élő mozit nyújtunk, hiszen a lift áll, valaki már lesi a kamerán, mi lehet az oka, beleszólni nem fognak, akkor sem ha itt helyben szopatom meg, maximum vele élcelődnek majd ezzel. Minden figyelme az enyém, ha megcsörrenne egy mobil, lehet összecsuklana. Főlé magasodom, kihúzom a hátam, mellkasom majdnem a mellit éri. Szaporán lélegzik. - Nem...- ismétlem el, pedig de. Ő is tudja. Én is tudom, hogy nekem minden igen, csak kicsit kéreti magát, a kérdés az, hogy meddig vagyok hajlandó foglalkozni vele így? Egy ideig élvezet a vadászat, aztán erőszakhoz folyamodom. Mint mindig. Olyan hirtelen lép felé, hogy nincs időm reagálni, keze a tarkómon egy égető pont a bőrömön, már már hajlok rá, hogy megcsókoljam, amikor fájdalom nyilall az ajkamba, akaratlanul felszisszenek, el mégsem lépek. Anyád! Elmész a faszomba. Mire reagálnék megmoccan a lift alattunk, szemembe gonosz fény villan. Megölöm. Na ne essünk tévedésbe, nem azért mert olyan mérhetetlenül fáj, és még csak nem is azért mert nem bírom a fájdalmat, sőt néha még szeretem is, de hogy meri ez a kis pukkancs? Nyelvelem érintem a sajgó részt, az ember szája baszottul tud fájni, ha megharapják, szó sem róla. Rávicsorgok, ahogy megtolom, hogy lépjen ki a liftből, mielőtt baj lesz. Ha nem lenne bekamerázva, most visszarántanám és ránk zárnám az ajtót, hogy megbosszuljam ezt a hülye kis játékot, azonban későbbre halasztom, addigra talán lecsillapszik fellobbanó dühöm is. Vér íze szökik a számba. Így állunk? Tolom kifelé a liftből, a nyaka után nyúlok, a kendője csomójába akasztom az ujjam, megrántom. Mázlimra oldódik az anyag azonnal, mire becsukódik mögöttünk a lift ajtaja, már a kezemben a világos kendő, az ajkamhoz szorítom. - Lehet mégis az ebédet kellett volna választanod. - ha már egyszer éhes, a játékos él eltűnik a hangomból, bosszúság érződik rajta. Összevérzem a kendőjét. Jobbommal a vállára fogok, megpördítem, irányba állítom a folyosón. Nem azért vérzem össze a ruháját, mert ömlik a vérem és nem tudom mivel elállítani, hanem mert ehhez van kedvem. Mellé szegődöm a rövidke folyóson, láthatóan egy helyre megyünk, vagy ő el van tévedve. - Remélem sejted, hogy nem végeztünk. - durván rántom magam felé, had botladozzon, visszakötöm a nyakába a véres ruhadarabot, újfent az ajkamra nyalok, máris érzem, hogy megduzzadt, és még a vérem is illan el a szervezetemből, jól lehet vissza is nyelem. Már nem bartyizok vele, nem vagyunk komák, mit képzel magáról ez a picsa? Még csak az sem zavar, hogy valakinek esetleg magyarázkodnom kell, hiszen ennyire kint nem tudom megharapni a számat, szemmel láthatóan másvalaki sértette fel, tükörbe mégsem nézek, viselem a sérülést, hősiesen. Valahol belül morog bennem a vadállat, mintegy játszani hívva konok énem. Kilököm előtte az irodákba vezető üvegajtót, felöltöm a jótékony mosolyom, és megfogadom, hogy nem ölöm meg, amikor megint kettesben leszünk, de hogy nem marad megtorlatlan azt biztosra veheti, mivel ismer, sejtheti is, hogy így lesz. Az 50-es muki, éppen a kis elő irodában pakolászik, felénk pillantva lokalizálja megjelenésem, onnan néz a lányra, ópárdon nőre, tekintetében vágyakozó fény csillan, felsóhajtok. Áhhá, már a liftben is sejtettem, hogy kefélnek, megemeli a büdzsét. - Mr. Sparks. - vidáman indul felénk az asztalra ejtve túszul szedett papírjait. Kezet nyújtok, noha az etikett szerint neki kéne, mégis azonnal eldőlnek a szerepek. Zavartalanul szorítja meg az ujjaim, kissé lefelé fordítom a kézfejét, észrevétlen jelek, de eldöntik a sorsunkat. - Köszönöm, hogy fogad Mr. Sullivan. - régi delikvensem, csak névről ismerem, de arról jól, találkozni sosem találkoztunk. Már láthatóan elkezdett pocakot ereszteni, lemondani a fitt életről, mégis elpillant mellettem, hogy szemügyre vegye a velem érkező puncit. Ó majd leszop később, ne aggódjunk már annyira. - Megsérült a szája? - szép észrevétel. Mit mondjak? Hogy harapós a szukája? Eleresztem a kezét, elvigyorodom, sokat sejtően nem válaszolok. Agyába szökne a vér ha sejtené. - Judith kérlek, hozz Mr. Sparksnak egy kis jeget. Kávét esetleg? - biccentek. Nem kell megkérdezni a csajnak mivel iszom, ha nem emlékszik, feldugom a seggébe a karom. - Later! - később. Nyers, kegyetlen elköszönés, búcsú, de nem végleges, vagy pont de. Ígéret, hogy lesz később, mégis lezárása annak, ami mos zajlik. Belépek a főnöke előtt az irodába és magunkra csukjuk a ajtót.
Fogalma sincs semmiről. Mindig is tudtam, hogy egy önző pöcs, de mélységesen megbánt azzal, hogy kiderül tényleg. Kiröhög, és jól szórakozik rajtam. Mintha ennyire játszani lehetne az érzéseimmel. De persze, szerinte lehet is, mert fogalma sincs róla, hogy ez milyen érzés a másiknak. Leszar mindent, és nem érdekli semmi. Harag morog a gyomromban. Lekicsinyít, lenéz, holott beszűkült látókörrel semmit nem tud semmiről. Egyre nagyobb súlyban vannak a rossz érzéseim, a düh, a harag, megbántottság és sértettség. És még így is képtelen átbillenni az a nyomorult mérleg. Pedig a másik tálcán csak az van, hogy itt van. A közelemben, egy karnyújtásnyira, és rohadjon meg! Annyira nagyon akarom. Kicsinál, elveszítem a kontrollt a saját tudatom fölött, mintha valami mentális pajzsa lenne gondolatok ellen, amit kiterjeszt rám is. Csak az arcát, a tekintetét tudom figyelni, megbűvöl, semmi más nem létezik. Az illata az orromban, az érzés, ahogy majdnem hozzám ér. És mégsem hagyhatom ennyiben. Azt hiszi, hogy mindent megtehet. Már a mozdulat közben megbánom, hogy megtettem, mégis kitartom. Nem hagyom magam összeréselni. Nekem is van annyi jogom bármihez, mint neki. Van egy pillanatom elmerülni az érintésében. Ujjaim mélyen a bőrébe vájnak, hiszen nem csak erre az egy pillanatra akarom magamhoz húzni, hanem soká, és örökre. Tűz forró a bőre, ismerősen siklanak rajta az ujjaim. Ajka puha, pontosan úgy, ahogy emlékeztem, csókolni kéne, és nem pedig bántani, de a harag nagy úr. Persze minden létező lehetőséggel elnyújtom a másodperceket, amíg felérünk, nem engedem el a kezét sem, sőt! Viszonozom a tekintetét, pedig lehet nem kéne. Amit kiolvasok belőle, az megrémít. Tudom, hogy túl léptem egy határt, szó se róla, mégis ott van a tekintetemben a dac, csak azért van ez, mert ő provokálta ki Az ő hibája, nem az enyém! Szilárd véleményem az ajtó nyílásáig él körülbelül. A tekintetét még sikerül állnom, ahogy hátrálok előle, választásom nem sok lévén. Összeugrik a gyomrom, amikor felém nyúl, ujjai a nyakamhoz simul, csak egy egészen apró pillanatra, mégis elég, hogy végigcikázzon a testemen. És eddig tart a bűvköre. Megrántja a nyakamban a kendőt, ezzel zökkent ki mindenből. Úgy érzem magam, mint akit hipnotizáltak. - Lehet nem kívánom. - Feleselek vissza, ahogy megpördít, fordulok magamtól. Kezd tudatosulni, hogy egy helyre megyünk. Tenyere úgy érzem, nyomot hagy a vállamon, nem is értem, miért kellett ezt tennem... Valóban vele kellett volna ebédelnem, és talán jó lenne minden. Lépkedek a folyosón, egyre nehezebbnek érzem minden egyes lépésem. Fenyegetésére nem mondok semmit, pontosan tudom, hogy így lesz. Apróra zsugorodik a gyomrom. Emlékek sora kúszik fel, és sok nem a kellemesből való, de legalább vele lehetek, legalább is ezzel igyekszem bíztatni magam. Majdnem pofára esek, ahogy visszaránt, annyira elmerülök a gondolataimban, és csak megyek engedelmesen előtte. Neki esek, hajam a szemembe hullik, mégsem söpröm ki. Összeszorítom a számat, és nem szólok. Míg visszaköti a nyakamba a kendőt a gombokat nézem az ingén. Hevesen ver a szívem az érintésétől. Ha ilyen mozdulatokra és gesztusokra hajlandó, miért ekkora görény? Kinyitja az ajtót, de mielőtt belépek még felpillantok rá. Arcán a már megrendezett mosoly, mennyit láttam, mennyire hazug és álnok tud lenni. Nem szeretem ezt, milliószor jobban néz ki, mikor átszellemül, vagy dühös, vagy csak komoly. Igazából bárhogy rohadt jól néz ki. És lehet, hogy soha többet nem kaphatom meg. - Jogos volt. - Szúrom még oda, mielőtt belépek előtte az ajtón. Aljas, és gonosz beszólás, tudom, hogy itt már nem tehet semmit, türtőztetnie kell magát. Úgy is megyek be előtte, kihúzva magam, ennek a biztos tudatában. Nem fog megtörni, ennyi idő után nem! Köszönök a főnökömnek, ők meg lejátszák a szokásos területi harcokat. Nem lépek messze tőlük, nem akarok kikerülni pár méteres körzetéből. Még érzem az illatát, itt még elér az aurája, és bármennyire nevetséges, jól érzem magam. Közben pedig számolok. Egy, kettő a belégzés, ugyan ennyi, amíg kifújom. Ha nem teszem, biztos vagyok benne, hogy elájulok. Főnököm kérdésére Vincent arcára pillantok, látszik, de túl fogja élni. Velem ellentétben. Olyan apró a gyomrom, ennek rohadt nagy ára lesz. Örülök, hogy nem néz felém, mert csak a könyörgést látná a tekintetemben, hogy ne haragudjon. Készségesen bólintok, jég és kávé, vettem. Ahogy Vincent ellép mellettem, a hangjától felállnak a pihék a tarkómon. Szeretnék a karja után kapni, megszorítani a kezét, és bocsánatot kérni. Nem úgy gondoltam, komolyan nem. Mégsem mozdulok, az alakja pedig eltűnik az ajtó mögött. Hangosan szakad ki a levegő a tüdőmből. Két kézzel a hajamba túrok, végigkarmolom a nyakam, és lenézek a kezemre. Remeg, mind a kettő. Az ebédet kellett volna választanom. Visszaszakad rám az életem, amiben nincs része, ami olyan vészesen üres, hogy szánalmas. Zokogni tudnék, hogy visszajött, és még csak egy ölelést, semmit nem sikerült bezsebelnem tőle, mert egy idióta fasz vagyok! A kávé automatához megyek, megcsinálom, amit akarnak. Közben drága főnököm minibárját nyitom ki. Vodka, jó lesz. Húzóra egy jó adagot. Még le sem ér a gyomromba, csak a nyelőcsövem marja végig, máris kipirul tőle az arcom. Elkészítem a kávéikat, vizet teszek még a tálcára. Vincent bögréjét gondosan körbe törlöm, nehogy egy csepp is hibádzon. Olyan gondosan teszem, mint ahogy meg kellett volna érintenem az alatt a 25 emelet alatt, amit elcsesztem. Jeget veszek elő, egy, a konyhában frissen talált kendőbe teszem, azt is rá a tálcára. Felveszem az egészet, hogy bevigyem az irodába. Milyen jó lenne csak becsúsztatni az ajtó alatt. Könyökömmel nyomom le a kilincset, ahogy bemegyek. Kezem remegésétől csilingelnek a bögrék mellett a kanalak, és a két pohár, ahogy összeér. Leteszem az asztalra, koncentrálok, ne akadjanak össze se az ujjaim, vagy a lábaim, megdobott kicsit a vodka. - Mr. Sparks, a jég! - Felé nyújtom, állati udvarias vagyok, de nem nézek az arcára, még kevésbé a szemébe. Ha elveszi, a kávéját is elé teszem, majd ugyan ezt eljátszom Sullivannal is, hogy olyan gyorsan, amennyire csak lehet kijussak. Nem akarom, hogy ez a pöcs feltartson, ahogy időnként szokott. Ocsmány ember, szeret az alkalmazottaival hencegni, én viszont nem vagyok rá vevő. Alig csukom be az ajtót magam után, főleg, hogy menekülés közben nehéz halkan megtenni, neki dőlök a falnak, és bármennyire igyekszem, feltör belőlem a zokogás. No nem a sírdogálás, ha valami baj van, vagy az ember szomorú, mélyről jövő zokogás, egészen a lelkem mélyéről. Hogy lehetek ekkora gyökér? Kisietek a mosdóba, leveszem a kendőt a nyakamból, hogy hideg víz alatt kiöblítsem belőle a vért. Alig látok ki a szememen. A jövőmet temetem, elkúrtam az egészet, be kellett volna hódolnom, meghajtani a fejem, és elmenni ebédelni, és lenne még esélyem, talán csak látni is. A vizes kendőt kicsavarom, és újra a nyakamba kötöm, legalább lehűsíti a tarkóm, úgyis ég. Minden egyes porcikám fájdalmasan sajog, annyira vágyik Vincentre, miért esik olyan nehezemre kimutatni Neki? Megmosom az arcom, nem sokat segít, de talán jobb lesz, miután rendbe szedem magam, plusz smink, meg miegyéb. Hányingerem van a vodkától, leülök az asztal elé, és felkapom a telefont. A portás srác, miután megnyugtatom, hogy minden oké, hajlandó megnézni, hogy jött Vincent. Az arany autó ott áll a mélygarázsban, mutatja a kép is. Megjegyzem a számot, a betűt, nehogy eltévesszem, közben folyton az iroda felé pillantok. Ha sikerül megegyezniük, az kedvez nekem, talán kapok még egy lehetőséget az egészre. Normális leszek, nem kell dacolni vele. Elhagyott, a kurva életbe! De túl kell lépnem rajta, bármennyire lehetetlen. Fogalma sincs róla, hogy min mentem keresztül, gőze nincs, hogy mennyire vártam és vágytam rá. Miután nem jelentkezett még hetekig ültem a kocsiban az irodája vagy a lakása előtt, abban a reményben, hátha felbukkan. És most megtette. Nekem meg egészen konkrétan át kéne öltöznöm, hogy szalon képes legyek, de nincs rá lehetőségem. Még egy pillantás az ajtóra, majd előveszem a kis tükröt a fiókomból. Nem elég jó Vincentnek az arc, akit látok, de elég szarul nézek ki ahhoz, hogy rosszul létre hivatkozva elkérjem magam mára. A vodka sem segít, erőszakosan igyekszik feltörni üres gyomromból. Ha kijön, lelépek utána. Bocsánatot kérek Tőle, és megbocsájt, kiengesztelem, csak jönnének már ki! Elteszem a tükröt, negyed órája vannak bent. Az órát nézem az ujjaim tördelve folyamatosan. A másodperc mutató lassan kattog, én pedig minden egyes mozdulatára átkozom magam, vagy éppen egy vágyat fogalmazok meg. Mégis, mintha megállna az idő, a gyomrom kavarog, a szívem eszeveszetten dobol. Olyasmi érzés, mint feleléskor, mikor a tanár a naplót nézi, és nem tudod kit fog kihívni. Most szeretném, ha engem hívna, a saját nevem akarom hallani, én következem! Lehet el fogok ájulni.
Valljuk be, senkit nem érdekel mennyire volt jogos vagy nem jogos. Egyetlen dolog számít, mégis hogyan merte??? Hogy mert nyomot hagyni a jövőmön és a múltamban. Nem a fájdalomról van szó, nem is arról, hogy nem élvezném, csupán arról, hogy nincs joga „belém marni”. Nem számít, hogy a vérem vette, nem számít, hogy talán már nem vagyok lobogó fény az élete színpadján. Annak van jelentősége, hogy mit szeretnék én. Már pedig én arra vágyom, hogy térdre vesse magát, imádjon, mint egy istent, mint AZ ISTENT, mert ezektől az apróságoktól leszek az, aki vagyok. Rácsukni az ajtót, kizárni a világomból, talán pont ezt tettem egy éve, megkönnyebbülés számomra. Mert elengedhetem mindazt, amit valaha jelenthetett volna. Judith nekem egy apró kis bosszúság, egy pöffeszkedő légy a falon, amit mégsem akarsz leütni, mert hiányozna az idegőrlő zümmögése. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lekösse a gondolataimat, miközben velem szemben, egy középtermetű cápa próbálja elhitetni velem, hogy nélküle nem működtek volna az üzleteim. Sullivan szavai mind olyanok, mint a sehonnan jött királyfi meséje….senkit nem érdekelnek. Mégis kénytelen vagy odafigyelni, mert függenek tőle az álmaid. Felsőbbrendűen ülök vele szemben, az irodája bútorzata, talán izgalmasabb, mint maga az ember, mégsem azért jöttem, hogy lakberendezési tanácsokat kérjek tőle. Hallgatom a szavait, minden információja mellékes, hogy, alig küzdőm le a vágyat, amely arról ordít, hogy álljak fel, másszak az arcába, ordítsam bele, hogy egy idióta fasz. Ennek ellenére kedélyesen csevegek, hiszen az anyagi jóllétem függ attól, ahogy Ő besegít a cégjeimben. Apám forogna a sírjában, ha tudná, hogy egy ilyen senki pedofil állat, akár csak betekintést is nyert családunk vagyoni helyzetébe. De nem félek attól, hogy lesz ez máshogy is. Éppen arról győzködőm, hogy én vagyok a megfelelő ember, aki visszaveheti a cég vezetését, amikor nyílik az ajtó és a veszett szuka sétál be rajta. Egy pillanatra elfog a vágy, amelyben megkérdezem, hogy a kiscsaj be van-e oltva veszettség ellen? Vajon mindenkivel ilyen harapós? Vagy ezt csak én érdemeltem ki? Ha kicsit jobban érdekelne…ha valamennyire érdekelne, elgondolkodnék rajta, miért zavar ennyire, hogy ez az ócska ribanc a fogait mélyesztette az ajkamba. Talán azon is elgondolkodnék, hogy ez zavart vagy inkább felizgatott? Judith talán nem is sejti, hogy ez engem sokkal jobban felhergel, mint, az, ha kérdés nélkül elém térdelne. Na, nem mondom, egy jó szopással még a kedvemre tehetne. Valahol mélyen remélem, hogy odakint a fene eszi meg éppen, és azon agyal milyen frappáns visszavágásokat eszelhetett volna ki, ha kicsit több ideje van és gondolkodni is tud. A pöffeszkedő vén fasz, meg annyi felelget beszél, hogy elő kell rángatom a türelmem és kitartásom. Ha nem próbálna meggyőzni, hogy a legjobb kezekben hagytam a dolgaim még hinnék is neki, de ide nem juthatunk el lévén, hogy pontosan tudom, mit akarok az pedig, hogy a saját kezemben legyenek az ügyeim, még akkor is, ha nem hosszú időre jöttem vissza, de ha elmegyek, tervezem lezárni az itteni dolgokat és átmenteni mindent magamhoz. Az ajtó nyitása belé folytja a szót, mosolyt csillant a belépő csajnak. Ha tudná, hogy vágyának tárgya legszívesebben előttem térdelne… Jó fej leszek és nem kötöm az orrára. - Köszönöm! - átveszem a jeget, rávigyorgok, megállom, hogy megjegyzést tegyek. Az számhoz szorítom, biccentéssel köszönöm meg a kávét, türelmesen várjuk, hogy elhagyja a fedélzetet. A kedves főnöke éhes disznóként méregeti, elmosolyodom a jégborítás alatt,a jó szex tud fizetésemelést hozni. Ahogy elhagyja az irodát a fifi rám kacsint, mintegy jelezve, hogy milyen jó is neki a picsa. Egészségére. Megmeggyezünk abban, hogy nem egyezkedem, mert nem vagyok meggyőzhető alkat, ha valamit akarok, azt akarom és pont, nagyjából ennyi. Több, mint egy órát nyúzza az agyam. Idegbajt kapok, mégis laza mosollyal tűrőm, lévén, hogy nem alkuszom, nincs miről. A saját cégem az a sajátom, fizettem eleget, hogy besegítsen, sőt sokat is… Megcsörren a mobilja,esélyt kapok, hogy elhagyjam a fedélzetet. Felállok a székről, lezsibbadt tagjaim élénken köszöntik a mozgást. Kifelé rácsukom az ajtót, had telefonálgasson, lévén így is geci ideges rám. Lazán sétálok a lányhoz, ajkam még duzzadt a harapásától. A haragom már elillant, de bosszúállásból jeles vagyok, mégsem hagyhatom ennyiben. - A következő két órában telefonál. – valószínűleg sejti, és az is lehet, hogy semminyire nem érdekli. - Össze tudnád szedni a Lequit Co. papírjait? Szeretnék ránézni, természetesen kérhetsz engedélyt bentről is. – dacára, hogy ez egy fantom cég, mégis a nevem alatt fut, nem lehetek biztos benne, hogy tudja, hogy az enyém. Az azonban elég biztos, hogy ehhez a kapcsolathoz is én jutattam. - Elég, ha szóban tájékoztatsz. – rettentően szeretnék belenézni, de nem fogok sírni, ha nem engedi meg, lévén, most nem nekem dolgozik, mégis lehetne hozzám lojális. Hangom tárgyilagos szintet üt meg, jelenleg éppen üzletről van szó, csak nem harap meg, szó szerint és átvitten is. Olyan semleges a hangszínem, ha kicsit paprikás, agyon bassza az ideg. - Remélem, hogy az okos főnököd ért ahhoz, amit csinál. – hellyel kínálom magam az egyik kemény támlás széken, lábamat átdobom a másikon, összefűzöm az ujjaimat. Várok. Nyelvemmel ellenőrzöm le, hogy mennyire dagadt meg a szám, elhanyagolható, de az idegein lehet táncolok egy kört vele.
Elgondolkozom, hogy piát teszek a kávéjába, végül mégis meggondolom magam. Pedig nem lenne rossz, ha kicsit ellazulna, de úgy gondolom, megölne érte, így nem kockáztatok. Vizet is készítek, de nem nagyon akaródzik most bemennem. Mégis kénytelen vagyok, és még udvariasnak is kell lennem. Biccentek a köszönetre, elvégre ez a dolgom. De mégis kerülöm a tekintetét. Ahogy a főnökömét is, mielőtt beszól valamit, és rohadtul beéget. Jóformán menekülök kifelé az irodából. Újra itt vannak a régi szép idők. Minden vágyam, hogy a közelében lehessek. Akárhányszor átmentem a vonat alatt, vagy szivárványt láttam, esetleg kéményseprőt, mindig azt kívántam, hogy bárcsak visszajönne, bárcsak találkozhatnék Vele! Most pedig elcseszem az egészet, de az igaz, hogy jogosan, mert rohadjon meg, hogy így lelépett! Ülök az asztalomnál, és nézem a mutatót. Dolgoznom kéne, de... felejtsük is el. Az orromban van az illata, a kendőn a nyakamban, és semmi másra nem tudok gondolni. Bánom, hogy nem érintettem meg, csak egy pillanatra markoltam a tarkójába, pedig meg kellett volna fogni, és soha nem engedni el, nehogy még egyszer eltűnjön. Veszélyesen lassan vánszorognak a percek, már az összes ujjpercemet szétbabráltam, a jegyzettömb is rojtos és firkás. Ezer év telik el, mire megcsörren a telefon. Jól ismert hang szól bele, én pedig örömmel kapcsolom a főnököm, hiszen ezek a soha véget nem érő beszélgetések. Leteszem a kagylót, megigazítom a ruhám, a hajam, és lássanak csodát! Vincent kilép az ajtón. Felállok, fogalmam sincs, hogy mit akar. Itt nincs kamera, simán kicsinálhat, de nehogy azt higgye, hogy hagyni fogom magam! Bánni fogja még, hogy itt hagyott ennyi időre, ebben biztos vagyok! Magabiztosan jön, nem mutatja jelét, hogy dühöngene, csak mintha kicsit nyúzott lenne, de semmiképpen sem haragos vagy dühös, ami jó. Mégsem ringatom magam hiú ábrándokba. Vincentnél mindennek ára van, és kő keményen meg is fogom fizetni. Tudom jól, tartok Tőle, de végre a közelében lehetek, így várom is. Azonban nem engedhetem, hogy tudja. Kihúzom magam, magabiztosan állok előtte, ahogy hozzám sétál. - Tudom. - Bólintok a szavaira, köszi, az infót. És akkor most? Ezt az időt kettecskén kis csevegéssel fogjuk tölteni? Kötve hiszem, márcsak azért is, mert alig lépett ki az ajtón, már reszket a lábam és a kezem, és újra úgy érzem, mintha mágnesként húzna magához. Csak hozzá érni, simulni, semmi más nem kell. - Bajba kerülhetek miattad. - Jegyzem meg, miközben leülök, és az ajtóra pillantok. Tényleg sokáig fog beszélni, tudom, de mégis... Elkezdek pötyögni a gépben, nincsenek papíron iratok, minden elektronikus, és általában rohadtul nem érdekel, úgyhogy gőzöm nincs, mit akar, nem szoktam ezekkel foglalkozni. Belépek a kódommal, de sok minden nem derül ki számomra. És nem is sietek, csak a monitort nézem, és kattintgatok. Eljátszom a gondolattal, hogy lejátszok egy fekete özvegyet, de azt talán mégsem kéne. Viszont Vincent csak Vincent, és én a kedvére akarok tenni. Kihúzom a fiókot, kiveszek egy kis könyvet, fellapozom, megint pötyögök, és voilà! itt vannak előttem a kért adatok. - Mit akarsz tudni? Brutál összegek folynak be, szinte hetente, levonások is vannak bőven, de mintha mindegyik állandó megbízás lenne. Egy sorminta. - Monoton hangon mondom, amit látok, nekem nem mondanak sokat. Jó, nem vagyok hülye, de ezek az összegek számomra már nem játszanak. Számok a papíron, vagy a monitoron, semmi több. - Nagyjából ugyan az minden hónapban. Október plusz, november is, december éppen hogy, január... az nem. Szerintem valamit elírtak, mert ez elég mínuszba ment át. De a számla számok ugyan azok. Nézd meg, ha akarod! - Nem fordítom el a monitort, ha akar valamit, idejön, és megnézi. De csak a számla történet van előttem, mindig azt adja ki elsőnek, mert az fontos. Az információk az egész cégről odébb vannak, majd ha megnézi a dolgokat, ránézek, hogy mégis mit érdekli ez. Legrosszabb esetben a munkámba kerül, akkor meg majd kénytelen lesz eltartani. Rápillantok, ahogy ott ül. Kicsit ijesztő, hogy mennyire nem mutatja jelét semminek, ami korábban történt. Picit be van dagadva a szája, de ennyi. Régen ilyenkor már rég átrángatott az asztalon. Végigfut rajta a tekintetem, annyira vágyom rá, és olyan rég óta. Most mégis megint távolinak tűnik, legalább 10 méter választ el minket. Ha kapnék még egy esélyt, hogy először találkozzunk ennyi idő után, tuti nem így csinálnám. - Fogalmam sincs, miben jó. Fizessen ki, nekem ennyi elég. - Vállat vonok, még csak azt sem tudom, hogy az ideje 80%-ban mit csinál, és őszintén nagyon nem érdekel. Unalmas az egész, ahogy itt ülni is. Nem nekem való, és gyűlölöm. De muszáj bevételhez jutnom, talán megkérem, hogy adjon megint munkát, szabad voltam, nem pedig bezárva. Újra a parkban akarok mászkálni nap közben, és a jó időben belemászni a szökőkútba, és énekelve táncolni. Régen tudtam már bármi ilyet csinálni, és legalább annyira hiányzik, mint Vincent. Fáj, belülről, mélyen felemészt a hiánya.
A haragom elpárolgóban, de nem kétlem, hogy percek alatt srófolja majd megint fel az idegeimet, abban meglehetősen kimagasló teljesítményt nyújt. Nem elhanyagolható, hogy erősen segítőkész vagyok a témában, de köztünk ez így működik, talán pont ez az oka annak, hogy még foglalkozom vele és nem lököm a hátam mögé, mint egy elhasznált tárgyat, egy régi gyerekmackót. Pedig puhának elég puha. Félre billentem a fejem, ahogy az asztala mögül rá pislogok, türelmet pulzálok felé, hogy érezze nem sietek, nem sántikálok tilosban, a saját cégemhez jogom van. Az adatok számomra eddig is megtekinthetők voltak azonban él bennem a gyanú, hogy voltak benne homályos részek. - Gondold, hogy bajba kevernélek? - szemöldök találékonyan megugrik. Igazság szerint simán, bármikor. Komoly tekintettel várom, hogy elmélyüljön az információ áradatban, aztán megfürösszön benne. Nem szeretnék rossz híreket kapni, nem is hiszem, hogy olyan jöhetne szembe, arról tudnék, az is tény, hogy lett volna más, aki jobban, hatékonyabban fekteti be a pénzem, de ez az eb gondolata. Úgyis kivonom innen mindenem, nem kell félnem, hogy a jó szándék fog csődbe vinni. Türelmesen várakozom, akár egy fogorvosi váróban, nem sietek, most nem kell sehova, de estig rá sem érek, azért kicsit csipkedhetné magát. Mehetnékem mindig akad, az idő pénz, nem szeretem hallani, ahogy tétlenül ketyeg. A fellapozott könyvecske bármikor máskor érdekelne, ha harcba akarnék szállni a helyi nagykutyákkal, csakhogy máshol tervezem a kacsalábon forgót felépíteni. Az öcsém bárja is tulajdonváltáson esik keresztül, azt is én intézem, ott még lesz ma egy randim, pedig nem holnap tervezem elhagyni a várost. Figyelem a lány ujjait, ahogy kattingatnak az egéren, nem sieti el a dolgot, az egyszer ziher. Testbeszéde távolságtartó, mintegy kissé lekezelőnek tűnik nekem innen. Ha érdekelne vágnék egy grimaszt, de ahhoz is lusta az arcom. Nem érdekel a titkárnői mivoltja, nekem sokkal izgalmasabb játék jut eszembe róla, azt meglehet mérlegelnem kéne, hogy megint kiborul, amikor szó nélkül itt hagyom... Jó, hogy megszólal, így nem nevetek fel hangosan. - Stabil megbízás. - rábiccentek, nem vagyok boldog, nem ezt kértem, de az is tény, hogy nem néztem Sullivan körmére, ami meg késik, az nyúlik, el fog jönni az ideje. A brutál összegeket eleresztem a fülem mellett, ha sejtené, hogy ebből mennyit kell visszaforgatni, hogy bármiféle nyereségre tegyek szert, akkor nem látná brutálisnak. Igaz más a pénzhez való viszonyunk, bár nálam baszott jól keresett. Megvonaglik a szám, ahogy januárhoz ér, feltolom magam a székről, megkerülöm az asztalát, mellé hajolok, tenyerem az asztalán pihen, majd rá is könyökölök, ahogy megdőlök csípőből és a monitorra pillantok. - Mi a faszom? - több százezer euróról csacsogunk, ami, ha jól sejtem csak a fedő összeg, milliók is roskadhatnak alatta. Csakhogy én január elején ideszóltam, hogy jönni fogok, azonnal a sikkasztás szó ugrik be. Előhúzom a mobilom, mielőtt tárcsáznék, a lány kezére csúsztatom a sajátom az egéren, ráklikkelek az ujjára és ezzel a bal gombra, hogy kicsit részletesebben lássak időpontokat. Azzal tisztában vagyok, hogy a vásárolt részvények zuhantak a hónap közepén, de a végére meglehetősen nagy haszonra tett szert, aki visszadagonyázta a pénzét, tehát MINDENKI, csak ÉN NEM, ezek szerint. Felgyorsul a légzésem, még mindig Judith ujjin zongorázok, hogy a hónapok között kutakodok. - Pedig a jó főnök ad jó ajánló levelet, ha szar helyről mész tovább... a ranglétra alján kell kezdened minden egyes alkalommal, kevesebb bizalommal, mint bárki más. - szinte nem is hallom a saját szavaimat. Az fa lapnak ütődik a mobilom mindahányszor megforgatom az ujjaim között már nem támaszkodom az asztalra, csak előre vagyok dőlve. Leugrok márciusig, innen vissza januárra. Ha számításaim nem csalnak, geci sokat buktam és a februárnak is mindjárt vége, arról még faszom kevés anyag van a gépen. - Talán kibelezem a főnököd, szóval lehet kell a jó ajánlás. - hangom semleges, mégis rezeg az idegtől.Nem hazudom, hogy a megélhetésem a cél, azt sem, hogy sokkal szarabbul élnék, ha bebukom az egészet, de a cég elvesztése fájna és én nem szeretem, ha a zsebemnek fáj. - Más cégek is buktak januárban? - mert ha igen, nagy számban, akkor a kedves Sullivan készül valamire, főleg ha stabil megbízásokkal permetezi termést. Talán már van egy kajmán szigeteki számlája, ahogy menti a pénzünk. Jól lehet engem a többiek pont nem érdekelnek, de ha a gyanúmnak van alapja, akkor szarul alakul ez a nap a jófőnök számára, mert beleépítem az asztalába. Leveszem a kezem a lányéról, és szívből remélem, hogy nem jön nekem itt a lojalitás kérdésével. Illata amúgy is felhúz, hogy ilyen közel van csak rosszat tesz a vérnyomásomnak, úgy meg, hogy a pénzem forog kockán, már nem is vagyok boldog.
Bármennyire is nem a személyemnek szól, örülök, hogy segítséget kér Tőlem. Van, ami nem változik, és az az, hogy ha mond, ha kér, ha csak sóhajt valamit, úgyis megkapja. Persze lesznek ma erre nem vonatkozó dolgok is, mert ahogy említettem neki is, baszódjon meg, amiért itt hagyott, de ez más. És nem én fogok az útjába állni, hogy megszerezze, ami kell Neki. - Pontosan tudom, hogy bajba fogsz keverni. - Nem titok, tudja Ő is, én is. Ideges leszek attól, ahogy ott ül, és pöffeszkedik, mint akinek rohadtul semmi dolga nincs. Tilosban járok, tudom, és biztos vagyok benne, hogy Vincent is tisztában van ezzel. Minden esetre nem számít, megteszem, amit kér, de ára lesz. Remélem sejti. Nem sietek. Hova is tenném? Hiszen állatira ráérünk, főleg az idegein táncolni. Úgy, hogy a monitornak háttal van, pedig még jobban húzhatom az időt. Időnként azért csak felszalad a mosoly az arcomra, ahogy belegondolok, mennyire mehet fel néha a pumpa az agyában, de most azért türtőztetnie kell magát. Kénytelen vagyok lassan haladni, mert lemegy a nap, úgyhogy elkezdem mondani, amit látok. Valószínűleg ugyan arról beszélünk, ha így bólogat, és ettől megrebben a szívem, hiszen kedvére valót teszek, és ez mindig boldogsággal tölt el. Gyorsan megyek is tovább, had kapjon csak meg mindent, amire vágyik. Tekintetem szalad a monitoron, mondom, amit látok, néha az ajtó felé pillantok közben, de csendesen árulkodik, a telefonomon látszik, hogy Sullivan még vonalban van, úgyhogy van időnk. Összeugrik a gyomrom, amikor feláll. Persze nem miattam, de ez részlet kérdés. Tekintetemmel követem az útját, és akaratlanul megint az ajtó felé pislogok, rohadt nagy bajba fogok kerülni, nem kétség. De nem nagyon érdekel, Vincen közelsége megpezsdíti a testem. Illata bekúszik az orromba, és ahogy a keze az enyémre szalad, hirtelen nagyon, de tényleg nagyon melegem lesz. Meg sem merek moccanni, alig veszek levegőt, csak kihasználom a pillanatot, hogy magamba szívjak belőle mindent, amit csak lehetséges. Pedig jól lehet, most éppen egy nagyon nagy válságban van, és érzem hogy tiszta ideg, mégsem számít, bőre az enyémhez ér, és ez az egyetlen, ami kitölti a tudatom. - Nem mondod.... én képzeld, nem kaptam semmilyen ajánlólevelet az előző hm... főnökömtől. - Csípek azért belé, elég gúnyos hangsúllyal, csak hogy érezze, van, aki törődik Vele. Azért szopok itt, persze csak átvitten, mert lelépett, és egy mukkot nem szólt, hogy esetleg a munkám megtartsam, vagy bármi egyéb. Tekintetem szalad a monitoron, ahogy kattintgat, és mászkál a hónapok között, de mindig ellép arról, amit nézek, így az ujjaira téved a figyelmem, nézem, ahogy az inak mozdulnak a kézfején, másik kezemmel szívem szerint végig simítanék rajta. - Ha ezt a munkát is elveszítem miattad, el kell, hogy tarts! - Csak gyengéd figyelmeztetés, de komolyan, ha ezt is elkúrja nekem, akkor ő fogja megoldani a problémámat. Nagyban köze van ahhoz is, hogy apám kevéssé támogat, úgyhogy ölje csak a férget, de az én jövőmről gondoskodjon valahogy. De visszatérhetünk rá később is, érzem, hogy ez nem alkalmas időpont, azért is adom a tudtára. Ideges, és nem úgy, ahogy rám volt az imént, azt hiszem, az csak egy apróság volt ehhez képest. Kicsit sajnálom is, de segíteni nem tudok rajta. Hacsak nem visz el mondjuk vacsorázni. Vállat vonok a kérdésére, az ujjaim fázni kezdenek, ahogy forró tenyerét elveszi. Kell két pillanat, mire az érintése okozta zsibbadásból újra életre kelnek, de akkor hogy lássa, kivel van dolga, tempósan kezdek kattintgatni. - Van egy, ami ugyan így van, ez, látod? Ez augusztus óta veszteséges, ez decemberben bukott, ezen semmi, ezen sem. Nézd! Tavaly egyszer sem volt olyan bevétele ennek, mint most. A február is szépen áll. - Igazából még nekem is feltűnik, hogy valami nagyon nem stimmel. Azon az egy cégen kívül a többi mind megy negatívba, némelyik stagnál. De a nagyon nullázottak közül párat tudok is, hogy a fagyok előtt voltak tárgyalni. Nem hiszem, hogy számít. - Sok üzleti úton volt az utóbbi hónapokban. Kanadában, Mexikóban, Európában. Mindig én foglaltam a szállásokat, egy-egy hétre ment kábé. És én ezzel most nem látok még mindent. - Hátra fordulok a gurulós székkel, hogy megnézzem hogy van. Valami nagyon nem oké, és azon kívül, hogy Vincentet hogy érinti engem aztán rohadtul nem izgat semmiféle sikkasztás, vagy bármilyen csalás. De tény, így utólag sokkal több dolga volt az elmúlt időszakban, mint eddig. Szétesik az idegtől, látom rajta, de ezen segíteni nem tudok, és nem is akarok. Kicsit elégtétellel tölt el a liftes kalandunk után, de azért rosszat nem kívánok neki. Kár, hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, meg ő nem olyan ember, akihez oda léphetnék, és megölelhetném, hogy kicsit megvigasztaljam. - Ha valami konkrétan akarsz keresni, azt meg tudom nézni. - Már így is állati nagy bajban vagyok, nem számít. De legalább hallhatja a hangomon, hogy elástam a bárdot, nem lépek neki keresztbe, még akkor sem, ha csak egy vékony földréteg takarja a gyilkos eszközt, hogy bármikor újra elő rántsam, és neki támadjak. Leginkább falhoz nyomni, és leteperni kéne. Kicsit lila az ajka, rácsókolnék, hogy bocsásson meg. Elkalandozom, tekintetem az alakján, az arcán siklik, ahogy elmerengek, mit tudnánk csinálni. A telefon pityegő hangja ránt ki a gondolatomból, ami jelzi, hogy a telefonbeszélgetés véget ért. Zavartan fordulok újra a monitor felé, hajam eltakarja a fülem, és remélem az arcom is eléggé ahhoz, hogy ne lássa, mennyire vörösödtem el.
Az igazság az, hogy nem idegeskedni jöttem ide, de a sors nem pont úgy alakítja a dolgokat, hogy én azt szeretném, de lesz ez még így sem. Ha már a világ pörög tegye úgy, ahogy azt én szeretném, ahogy mindig is teszi. Meglehetősen makacs vagyok, még annál is akaratosabb. Ezer dolgon jár az agyam egyszerre és nem segít, hogy Judith velem szemben pulzál, mint egy lámpa, ami magához vonzana, ha nem félnék attól, hogy villámsebesen kicsinál. Pedig határokat nem feszegetünk, most még. Elnevetem magam a megjegyzésén. Ha nem akar bajba kerülni, mondhatna nemet, bár ha jobban belegondolok, azt nem viselem túl jól. Sőt semennyire sem. A nem, nekem nem válasz. Mellé sétálok, tekintetem a monitoron függ, az adatok nem és nem férnek a fejembe, síkideg leszek tőle, rühellem, ha lehúznak, ha nem tudják, hogy ki vagyok és mennyire nem ajánlatos velem baszakodni. Agyfaszt kapok tőle, ha mélytorkos a szopatásom, ha a zsebembe turkálnak, kap tőlem elég lóvét ahhoz, hogy ne kelljen lerántani a gatyám a nyílt utcán. - Kérni kell, nem jár alanyi jogon, mellé valahogy azt sem hittem, hogy egy ilyen helyen fogsz kikötni. – nekem Judith nem jellemzően titkárnő alkat, valahogy ennél sokkal pergősebb volt, amikor mellém sodoródott, lehet azóta felnőtt, megkomolyodott, nem tudom mennyire állna neki jól. Az a baj, ha unalomba süpped, elveszti a lángoló énjét, ami ezerszer baszta fel az agyam, mégis ez tette többé, mint másokat. Fiatal volt, bohó, tudatlan, járatlan a sötét mágiában. Mára ez is veszendőbe látszik hullani. Talán okosabb lett, jobban eligazodik ebben a rút világban, ami felfalja a kislányokat és a csontjukat is megemészti. Felszalad a szemöldököm, ahogy felé pillantok, megint elnevetem magam, enyhén gúnyosan. - A prostitúció jól jövedelmez. – ha jól sejtem jelenlegi főnökénél is latba veti eme szolgáltatást ahhoz, hogy több lé vándoroljon a zsebébe. Bár, ha jól sejtem nekem nem emiatt tette szét a lábát, hanem mert erőszakosan akarta, mert a gyermekei vonzalmát szerelemnek tudta be. Pedig elképzelésem nincs róla mitől hitte, hogy szerelmi stratégiát kell velem szemben bevetnie. Nem sokra jutott vele, ahogy azt hiszem velem sem. Sérülékeny lelkébe tiportam azzal, hogy magára hagytam, mert valahol azt hitte, hogy majd valami extravagáns herceg leszek, aki hoz neki egy szürke lovat, bevágtázik az életébe,elrabolja és szétkeféli. Az utolsóval nincs is bajom. Pörögnek az agyamban a számok, amikre felhívja a figyelmem veszteségek listája. Mások is nagyon pipásak lesznek, ez nem lehet kérdéses, az azonban engem nem érdekel, csak a magam mérlege billenjen jó helyre, jelenleg nem teszi. - Utazgatott? Mexikó….- aztafaszom. Jól hangzik. Alig érzem meg a békülésre való hajlamot benne, annyira elhatárolódom egy pillanatra. Szóval megpróbálnak meglopni. Nem mondanám magamról, hogy tagja vagyok valamelyik maffia családnak, de összekötetéseim vannak, élni kéne velük, ha nem vagyok elég magamnak. Mégis elküldök két smst, jelzem, hogy nyúlják a pénzüket, hasonló esetben ez a betét szívességbankomban nagyon jól fog jönni. Gyors reagálást remélek, nagyon gyorsat, túl… gyorsat. Nekem sem sok időm maradt hát. - Azt hiszem ez elég nekem, a többiek ügye nem érdekel. – vállat rántok, vannak dolgok, amik annyira hidegen hagynak, hogy foglalkozni sem érdemes vele. Eltolom magam a lány asztalától, lepillantok a telefonra, még látom, hogy vonalban van. Nem sokáig. Tekintetének tüze megéget, felpezsdíti a vérem, energiával tölt el, nem leszek hálás és nem neki, hanem a muftinak odabent. Hátra lépek egyet, a nyakára hajolok, a haja alatt súgok a fülére. - Menj haza! - Elhajolok tőle, hátra lépek, ujjam hegye végig siklik a tarkójának vonalán, megnyugtatni szándékozom, vagy csak hozzá érni? Döntse el és vegye, aminek csak akarja. Választ nem várva indulok meg, kopogás nélkül lépek vissza az irodában, ahonnan az előbb távoztam, mobilom a zsebembe ejtem, magunkra csukom az ajtót. 30 másodperc múlva kialszik a hívást jelző fény odakint. Érzéseim szerint most veszi kezdetét a tárgyalás. Mégis elutasíthatatlan ajánlattal élek és meghívom a fifit egy ebédre, igaz még nincs annyi idő, de félek, túlreagálom és a saját irodájában tépem le a kibaszott fejét. Viszonylag könnyen szót értünk, leginkább én beszélek. Kifelé menet, még Judithra pillant, kérdésekkel a szemében, odavakkantja neki, hogy visszajön nemsokára és beszélgetni fognak, kinyitom neki a folyósra vezető ajtót, ezzel siettetem, még eltátogom a csajnak, hogy ténylegesen húzzon el innen. MOST! Hasznos ebédem egy whiskyből áll és egy levajazott utalásról, valamit egy befagyasztott üzleti kapcsolatról.
Jó két órával később dobom a következő üzenet a lánynak. Hely és időpont megjelölésével. Jön nekem egy ebéddel és egy bocsánatkéréssel, amiért megharapott és cserébe nem szopott le.
Érzem a pillanatot, amikor megváltozik a kisugárzása, az illata, a testtartása, mindene. Átlépett egy határt, és valahogy most egyértelmű, hogy nem kéne az idegein táncolnom. Ha régen is felismertem volna ezeket, talán sok mindentől megkímélhettem volna magam. Ideges, csak úgy süt róla, én mégis megrészegülök az illatától, és hogy fölém hajolva nézi a monitort. A kezem tűz forró az övé alatt, annyira jó lenne tenyérrel érinteni, de nem merem. - Nem volt lehetőségem kérni, Te tudod a legjobban. - Szúrok azért bele megint. A második részre nem reagálok. A kényszer bazi nagy úr, én sem akartam ezt, nem is érzem jól magam, és gyűlölöm az egészet. Mindazonáltal, biztos vagyok benne, hogy átmeneti időszak, és most, hogy itt van, remélem hamarosan tényleg vége is van, mert a gyomrom forog tőle. - Oh, hogyne. Állati vicces. Azért, mert Te azt hiszed, attól még én nem vagyok... ilyen. - Némi sértődöttség van a hangomban, és ha nem lennék nagyon, nagyon boldog, hogy ujjai az enyémen pihennek, tuti karba tett kézzel ülnék tovább duzzogva. Bassza meg, de komolyan. Nem leszek a prostija, nem úgy, ahogy ő gondolja. De ha a saját céljára kell a szex, és azért eltartana, nah abban benne lennék, ezt mégsem kötöm az orrára. Elveszítem egy pillanatra, ahogy a gondolataiban kalandozik, úgyhogy vissza fordulok a képhez, és megnézek még egy-két dolgot, ha már itt vagyok. Soha nem hittem volna, hogy ennyire nagy szart tud kavarni, úgy gondoltam, ennyire nem jó ez a pasas, és hát... mégis. Összerezzenek a hangjától, annyira váratlanul ér, hogy ilyen közel hajol hozzám. Lehelete a fülemet súrolja, mély levegőt veszek, hogy uralkodjak magamon, és ne forduljak felé, hogy a szájára csókoljak. Megáll a kezem is az egérrel, azt sem tudom mit csináltam. Valami baljóslatút mégis kihallok a hangjából. Nem kell, hogy itt legyek, talán nem ez az a pont, ahol ellenkeznem kéne, így bólintok egyet, és már összeszorul a gyomrom a gondolattól, hogy megint elmegy, és nem látom soha már. Végigborzong a gerincem az érintése mentén. Elfelejtettem már, hogy mennyire puha, bársonyos a bőre, beledöntöm a fejem ebbe az egy mozdulatba, úgy tűnik, mint egy ígéret, talán nem hagy szarban. Mire kinyitom a szemem, már az ajtó csukódik utána. Elnézem az árny alakokat, a lelkem mélyén, azt hiszem bántani fogja, de még csak karnyújtásnyi távolságra sincsenek egymástól. Ahogy nyílik az ajtó, akkor tudatosul, hogy bár azt mondta menjek, meg sem mozdultam, csak idegesen figyeltem az árnyaikat. Főnökömnek csak bólintok, nem hittem volna, hogy a korábbi poénkodás valóságba csap át. Idejön, alig van itt másfél órája, és nekem már nincs munkám. Ezért rohadtul tartozik, hiába tesz vele jót nekem, most bajban vagyok. Az ő jelzéseire egyből máshogy reagálok. Gyorsan bólogatok, fel is állok, hogy akkor menni kéne. Csilingel a lift, és ők lelépnek. Remélem lefele sem lesz rosszabb az útja, mint mikor velem jött fel. A táskámért nyúlok, de a tekintetem visszaszalad a monitorra, majd a liftre. Elmormogok néhány káromkodást, és visszaülök a székbe. Nem lassúzok, mint mikor Ő várt az adatokra, piszok gyorsan pötyögök és kattintgatok, a nyomtatóban pedig egyre tornyosul a papír halom. Kinyomtatom az adatokat tartalmazó oldalakat is, látom már, hogy az övé a cég, jó lett volna korábban megtudni. Az előző évre vonatkozó minden számomra érthetetlen dolgot is kinyomtatok, legyen meg. És ha már, akkor nem csak az övét, hanem a többit is. Valószínűleg soha többé nem lesz ide betekintésem, úgyhogy akkor már legyen meg minden, a többi mínuszos cég adatait is kimentem. A táskámba dobom a kis füzetkét, meg a tűzőgépet, azt csak azért, mert szeretem, és bassza meg. A papírokat pedig mappába csúsztatom, és indulok is a lifthez. Alig nyílik résnyire az ajtaja, már megtermett férfiak vágódnak ki rajta, és mielőtt felfoghatnám, hogy hogyan képesek erre a mutatványra, hátracsavarva találom a karom és egy pisztoly csövével nézek szemben. Közben egy másik fazon a kezemből kiesett dokumentumokat pörgeti át, és jelzi a többinek is, hogy ezek azok. Lehet meg kellett volna fogadnom azt a "MOST!"-ot. Kocsonyássá válik a lábam, ezer és millió filmet láttam, ahogy így hal meg valaki, pedig csak egy kis mellékszereplő, és semmit nem tud. Egyből el is kezdek nekik magyarázni, hogy nekem fogalmam sincs semmiről, és a kezemet feszegetem. Le a kalappal előttük, hogy kussban bírják a 23 emeletet, amikor is újra megáll a lift, ismertetik a játék szabályokat, az egyik manusz a pisztolyát az oldalamhoz nyomja, és úgy sétálunk ki, mintha a pasim lenne, vagy ilyesmi. Az egyetlen esélyem a portás, akinek cseppet sem feltűnő szemmozgással jeleznék, de nincs a helyén. Balhét pedig nem merek rendezni, ha gyomrom lőnek, nagyon lassan halok meg. Egyre erősebben uralkodik el rajtam a pánik, lebénulnak a tagjaim is, a finom jelzés is elég, hogy beszálljak a kocsiba, ami az irodaház előtt parkol. Majdnem felnevetek, annyira sablonos a sötét üveg, és a fekete, méregdrága kocsi. Ahogy elindulunk, és végre nincs egy fegyver csöve sem egyik testrészemnél sem, kezd tisztulni kicsit a kép. Remeg a kezem, alig tudom használni, levegőt is nehezen veszek, talán ezért nem figyelnek rám annyira. Próbálom észrevétlenül elővenni a mobilom, hogy írjak egy üzenetet, de kicsúszik a kezemből és az ülések közé esik, ahonnan esélyem sincs kiszedni úgy, hogy másoknak ne tűnjön fel. Eddig bírom tartani magam, hogy ne bőgjek, és kezdjek iszonyatosan gyorsan további magyarázásba, és könyörgésbe. Lehet ki fognak nyírni.
A helyzet az, hogy ebben a retkes városban semmi sem változik, mindig ugyanazok a körök pörögnek. Miért is hittem, hogy majd arra jövök vissza, minden rendben van?! Mondhatnám, hogy naiv vagyok, ahogy azt is, hogy nem voltam felkészülve, pedig az ember legyen mindig képben. Várok egy választ a lánytól, hogy jelezze meg fog érkezni, nem szívesen várnék rá úgy, hogy közben nem jön el, nem mert zavarna, hanem mert végtelenül bosszús lennék és erősen leverném rajta fája neki, minden szempontból. A türelmem is fogytán, meg az ítélőképességem is öregszik velem együtt, a különbség annyi, hogy nekem kurva jót tesz ez a pár hónap, sosem éreztem magam fittebbnek, életerősebbnek, talán azért, mert apám végre kivonta magát a forgalomból, megszűnt a nyomás a mellkasomban, hogy valakinek teljesíteni kell. Amíg élt, nem is tudtam, hogy ilyen szinte hatással van az életemre. Most meg a mostohám tenném, de tekintve, hogy hamarosan nősülésre adom a fejem, talán ez sem lesz már kitartó probléma. Bár… Őt ismerve. A leendő nőm anyagilag egy csődtömeg, pont emiatt lesz hű alattvaló és nem sok vizet zavar majd, elkezdi azt az életet, amire mindig is vágyott, szül egy-két gyereket és mindenki geci boldog lesz. Ámen. Judith meg szopat, de lesz ez ma még máshogy is. Válasznélkülisége azt jelzi, hogy jobban haragszik, mint hittem, most ez egy lecke? Ó te sem írtál, én sem fogok és punnyadj meg. Remélem, nem hiszi, hogy ezzel hatást gyakorol rám. Sóhajtva veszem fel a csörgő telefont, pedig elhallgatnám, ha nem én indítottam volna meg az ominózus lavinát. A faszi akcentusa is zavarba ejt, ha félős lennék, nem „barátkoznék” arab beütési emberekkel, bár gyrosban verhetetlenek. Pillanatok alatt vallja be, hogy magukkal vitték Sullivan kis kurváját, hangosan felsóhajtok. A titkárnőjét? Pontosítson már nekem. Jaaa, azt a jó bulát az előtérből. 5 ujjal fésülködöm és borotválkozom meg egyszerre. Ez legalább megmagyarázza, hogy miért nem írt vissza. Beszállnék. Közlöm, laza hangon, repes az örömtől, cinikusan persze, ad egy címet. Imádom a kibaszott lerobbant gyártelepeket. Annyi vér folyt már a beton talajon, hogy patakot lehetne vele gerjeszteni. A Bentley kormánya mögött agyalok csak azon, hogy megéri meghalni egy buta lyukért? Nem, egyértelmű, de én kevertem bajba. Tényleg csak pár órája vagyok a városban és supermen is csak hellyel, közzel vagyok. Anyád. Másrészt, amúgy is van elszámolni valóm a helyi bandával, illetve az egyik bandával, mert van belőlük dögivel. Abban meg csak bízom, hogy a főgóré nincs a helyszínen. Akkor hívhatok papot. Mire megérkezem a kocsi üresen ásít az egyik zsákutcában, jóval mögötte parkolok le, sőt arra is veszem a fáradságot, hogy némi manőverezéssel kifelé álljon a szépséges orra. Olyan lazán sétálok be a félig nyitott ajtón, mintha minden mindegy lenne. Magunkra csukom a vasajtót. Elég fényt adnak az ablakok. Sokat is. Pár szék a társaság, az egyiken a lány ül, keze hátra csomózva, sejtem, hogy a székhez, szemei kibőgve. Estenem, hogy lesz ebből szopás? Ketten pördülnek felém. Mi van, baszki? Nem vártatok? Ide kellett volna csörögnöm, hogy itt vagyok az utca végén? megemelem a kezeimet, ha lenne fehér zászlóm, azt lobogtatnám. Papírtanulmányozásba merül a főmufti sokadik jobbkeze, már az is meglep, hogy ő is itt van. Kedélyesen csevegünk, tekintetem elidőzik a csajon. Azt vágod, hogy Sullivant a csaj nem fogja érdekelni? Azt sejti, persze. A papírok annál jobban. Felém mutatja. Áhhá zsarolás? Mintha egyedi ötlet lenne. Felsóhajtok. A helyzet az, hogy én elvinném a puncit. Na azt tuti nem. Igazság szerint, nektek vannak papírjaitok, nekem meg kéne a csaj, hogy segítsen visszakapni a lenyúlt pénzem. Érvelek. Isteni a mázlim, hogy nem kötöttem senki orrára a közös italozást a főgonosszal, aki vélhetőleg éppen repjegyet vesz messze innen. Ezt az infót is megtartom magamnak. Kabátom alatt égeti a bőröm a magammal citált 9 mm-es Browning. 10 golyóval, plusz egy a csőben, sokra nem megyek vele, ha esetleg ellenem fordulnának, ami nem lenne meglepő, jelen helyzetben. Sőt, tőlük valahogy sosem. Sullivan tud róla, hogy itt a csaj? Tud. Érte jön? Valószínűleg nem. Értem. Mi a sorsa? Valamennyi pénzt visszahoz az elbukottból. Ó zseniális. Vicceltem a prostitúcióval. Fel sem ajánlok érte egy fillért sem, lévén, hogy túl magas lenne az ára, és az sem lenne garancia semmire. Felé pillantok, láthatóan begyűjtött egy pofont, ha nem kettőt, a sminkje is lefolyt, az arca is le fog a nap végére. Információt kéne felajánlanom, azzal jutnék is valamire, ha nem ismerném túl jól a jelenlévők nagy részét és nem láttam volna milyen gátlástalanok. Kicsit kókadt, adtatok neki valamit? Átveszem a felém nyújtott papírt, elfüttyentem magam. Szóval a törzsvendégnek két cége is érintett volt, az egyik erősen lenullázott. Közben azon agyalok, nem motoztak meg, ergó… nem félnek tőlem. Jó, mert nem is én vagyok az ellenfél, hanem azok, akiket azelőtt hívtam, hogy leparkoltam. De kell nekem a zavargás, muszáj megkavarnom a szart, vagy engem is eladnak, ha minden jól megy szervdonornak. Igaz, nehezen csúsznék le a torkukon. A fékező kocsik hangjára egyszerre rántunk fegyvert, mindannyian. Egyenlőtlen a küzdelem, két kezem van, de csak egy Browingom, egy célpontom, nekem pedig 4 cső figyeli az arcom, egész középpontba kerültem. Vádaskodni kezdünk, te árultál el, nem te, nem mert te, mint a dedóban. Normális vagy? Meg akarok én halni? Szó, szót követ, az idegeim pattanásig feszülnek, ha valaki túl ideges, pillanatok alatt fejbe lőnek, de a csajról elfeledkeztek. Tuti nincs pisztolya, max sikongatni tud. Reszket az ujjam a ravaszon, félek elsül, én pedig nem szeretném, a szám is kiszárad, alig várom, hogy berúgják az ajtót és a földre vessem magam. Bandaháborút szítani… nem szép dolog, de nézzük onnan, hogy sokadik érintett vagyok, a szálak nem hozzám vezetnek, rosszkor voltam rossz helyen, ez lesz az ítélet, és talán, ismétlen talán túlélem. Lövések dörrenek, ajtó nyitódik talp által, bemutatok egy tökéletes guggolást. Szétszéledünk, én Judith felé veszem az irányt, remélem az éles nyelvével már elvágta a köteleit. Minél több a halott nekem annál jobb, annál kevesebben fognak elővenni a mai akcióért. Papír zörög, talpak topognak, káromkodás, ordítás, szünetel a lövöldözés. 2 percünk sincs eltűnni innen. - Mondtam, hogy menj haza! – muszáj morgolódnom, akkor talán nem félek olyan rettentően. Mögé lépek, lehet székkel együtt könnyebb lenne. behúzom a nyakam, a vállam görnyedt, próbálok kicsi célpont lenni, a Browling még a kezemben.
Kissé nehezen tudom elhinni, ami éppen történik. Egy év dögunalom és rothadás után, megjelenik Vincent, egy órára rá elveszítem az állásom, még fél óra, és egy kocsiban ülök, még egy kicsi, és egy székhez kötözve arab faszik pattognak körülöttem. Hála annak, hogy ki akartam dumálni magam, úgy érzem, hogy leszakad a fél arcom, olyan pofont adott az egyik barom. És ezzel még csak elkezdtük. Még egy évnek tűnik, mire végre csak ülök azon a kurva széken, és beletörődöm a sorsomba. Próbáltam kibeszélni magam, hogy belássák, én nem kellek neki. Próbáltam fenyegetőzni, zsarolni, sírni, zokogni és hisztériázni, de semmi nem jött be. A pánik egészen gyorsan uralkodik el fölöttem. A csuklóim érzésem szerint már véresek a sok feszegetéstől, de kezdem belátni, hogy nincs esélyem. Legalább terelődik rólam a figyelem. A férfiak idegen nyelven beszélnek, és a nálam talált papírokkal hadonásznak, ordítoznak, néha úgy érzem, mindjárt kinyírják egymást. Az ajtó csukódására nézek fel, és úgy érzem, egy óra óta először veszek levegőt. Megnyugtat Vincent jelenléte, ha csak pár másodpercre is, hiszen fegyvert fognak rá. Elfogytak a könnyeim, csak azért nem zokogok fel örömömben, hogy itt találom. Próbálom követni a társalgást, de nem értek hozzá, és nem is érdekel, csak hogy oldja meg, hogy ne legyünk itt! Olyan nagyon hosszú időnek tűnik, amíg beszélnek, én pedig közben újult erővel igyekszem kiszabadítani a kezeimet, talán mintha engedne is a szorítás, ezen felbuzdulva tovább rángatom a csuklóimat. Élesen hallani a fékek csikorgását, lemerevedek, sikolyom hangja meg visszhangzik a hatalmas üres térben, ahogy mindenki fegyvert szegez Vincentre. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy székestül kéne elé vetődni, ebben csak az akadályoz meg, hogy ehhez állati messze vagyok, és mire az első gondolat végére érek mindenhonnan pisztoly lövéseket lehet hallani. Amennyire tudom, kicsire összehúzom magam, nem hallok a káoszban semmit, fogalmam sincs, hogy ki kire lő, ki ordít fel, vagy terül el. Kétségbe esve rángatom a kezeimet, nem akarok itt meghalni! A pánik nagy úr, nekem meg ki kell jutnom innen. Felsikoltok a kéz érintésére a csuklómon, menekülnék egyből, kell az a pár másodperc, hogy leessen, Vincent van mögöttem. - Tűnjünk el innen! - Könyörgöm neki, és rángatom tovább a kezem. Egy kis segítség, és egyből szabad vagyok. A földre guggolva fordulok felé. Mintha az ő tekintetében is félelmet látnék, és ez megrettent. A fegyverek zaja alább hagy, ordítás, talán fenyegetőzés hallatszik csak. Végig nézek a megmentőmön, amíg arrébb osonunk, bár ha sétálnánk sem tűnne fel senkinek, most nem ránk figyelnek. - Siethettél volna! - Hogy nem vagyok szem előtt kicsit megnyugszom, Vincentre meg haragszom, bármennyire is jött megmenteni. Nem gondolom végig a mozdulatsort, mielőtt kivitelezem. Felé lépek, kikapom a fegyvert a kezéből, neki hátat fordítva a faszikra szegezem. Még én is látom, hogy mennyire remeg a kezemben, ha tudnék vele lőni, akkor sem találnék el semmit, úgy jár a cső az ujjaim között. Feltételezem, hogy csak arra tudunk kijutni, legalább is mindig ez van, nem hiszem, hogy lenne hátsó kijárat, de gőzöm nincs. Idióta gyerekdal jár a fejemben, kiszámolós, és a férfiakra nézve suttogom magamban, hogy melyikre lőjek rá, lévén logikailag nekem gőzöm nincs, melyikre kéne, hogy van a legjobb szerencsénk kijutni. Nem kell sok, hogy megállapodjak egy emberen, talán eddig kitart Vincent meglepettsége is, ujjam a ravaszra teszem. A filmekben ilyenkor megszűnik a külvilág, és a főhősnő csak arra az egy pontra koncentrál. Hát nem tudom honnan szedték, én nem tudom egyenesen megtartani a fegyvert, a vér dobol a fülemben, és rettenetesen és még sokkal jobban félek.
Már érzem, hogy túl nagy volt a csend odahaza, kicsit kiszoktam ebből az erősködésből. Valahogy nem is hiányzott, pedig nem hinném, hogy jobban szeretnék élni, mint annak előtte, csak itt eddig sportszerűen basztuk egymást fültövön, ha valaki szopózott. Elkurvult ez a világ, prosti benne mindenki, csak mindenkinek más a szex. Azt azonban már az elején is értettem, hogy nem fogok szép szavakkal sehova sem eljutni, itt megint az erőszak fog megoldást szülni, vissza kell szoknom az erősebb kutya baszik élethelyzetbe. Kirobbantok egy apró banda háborút, a helyzet azért elkeserítő, mert nem fog megállni itt a raktárépületben, be fog gyűrűzni az utcákra, a belvárosba, lesz dolga a hekusoknak, és besúgoknak. De kicsit felpezsdül a hangyaboy. A lövések visszhangoznak a fülemben, kisütik az agyam, adrenalin szökell az ereimbe. Sietősen lépek a lány mögé, eloldozom a kezét. - Te sikítottál? - még mindig cseng a fülem, szóval lehet hallucináltam, de nem hinném. Díjazom, hogy nem pördül meg és rúg le egy bruszlis pörgőrúgással, lehet bajban lennénk, ha eltöröm a madárcsontú lábát, kénytelen lennék itt hagyni, ebek martalékául. - Nem mondod? - azt hittem piknikezni tervez itt. Minek tűnnénk el? Hát mi a faszt hisz, minek vagyok itt? Mert nem volt otthon mit innom? Lábam elé ejtem a kötelet, majd mégis inkább lehajolok érte és a zsebembe gyűröm, jobb ha van mivel kikötözni, ha faszakszik és itt kell hagynom, lehet a nyaka köré kulcsolom. Mi a gecinek vagyok én itt? Nagylány. Még pár pofon és baszhat kedvére, meg kedve ellenére is. Amúgy meg simán lehet egyszerűen fejbe lőtték volna és asztalaviszta. Megtolom előre. Ha már el akart tűnni innen, ne bámuljon bazdmeg, mert szemközt lövik és rám fröccsen a vére, tudja milyen nehezen jön ki az ingemből? Folyik a tomésjerry kergetőzés az irodák között, azért néha elvakkan egy egy fegyver, jellemzően szerintem nem leszámolás este forog fenn, hanem inkább túszokat ejtenének, nem kétlem mi is jól jönnénk, legfőképpen én, ha más nem, hát mesélni, mi volt a főgóré irodájában és miért teleportál éppen valami szép kis szigetre. Mintha tudnám... illetve, mintha ők nem tudnák. Mert faszok és eddig nem hiányzott nekik pár milla, akár el is engedhetnék, sokat hoz a drogbiznisz meg a fegyvereladás. Lestoppolunk a fal mellett, jól fogunk mutatni halomra lőve, graffiti a mocskos, ezer éve nem meszelt falakon. - Akár itt is hagyhatlak... - hát öcsém basszon már le. Rápillantok az arcára, ha nem lenne megütve most megtenném én. Mi a geci? Komolyan? Már szóra nyitnám a szám, hogy szopjon lovat, ez a hála? Ugyan még nem éltük túl, lehet Ő nem is fogja, én tutira, de azért mindennek van egy határa. Morcosan összerántom a szemöldököm, az adrenalintól sípol a fülem, kikapja a kezemből a pisztolyt. He? Megpördül, és bizonytalanul a gruppikra szegezi a fegyverem. Nooormális? Gonosz mosoly csillan a szám sarkába, közelebb lépek, a hátának simulok a fülére hajolok. - Tedd meg! Lődd le, azt amelyik megütött. - a keze mellett előre nyúlok, kibiztosítom a fegyvert, segítek neki célra fókuszálni, válogatunk az emberek között. Kit is kéne kinyiffantani. Sejtem nincs elég vér a pucájában. Szarj, vagy állj fel a biliről. Ahogy elhangzik az egyik kedvenc filmemben is. Én vagyok a rossz kis ördög a vállán a fülére súgom megint. - Lődd le, vagy add vissza és húzzunk el innen. - nekem jobban bejönne, ha lelőné, ő pedig nem aludna az elkövetkező 15 évben. - Húzd meg a ravaszt Judith! - vedd el az életét és ezzel légy részese a mindenkori mocsoknak, ami körül vesz minket. Lövések dörrennek, valahol mögöttünk. Ketyeg az óra. Tikk-takk-tikk-takk!
Komolyan, azt hiszem jobb volt itt üldögélni úgy, hogy nem tudom mi lesz, mint ez a harc, ami most folyik. Mindegy egyes pisztoly elsülésére azt hiszem, hogy engem találnak el, és fájdalom nyilall egy-egy testrészembe, mintha éppen most szakadna le. Csak akkor nyugszom meg, amikor odanézek, és látom, hogy engem nem találtak telibe. Hisztérikusan rángatom a kezem, miközben Vincent kioldozna, hogy siessen már, még csak védekezni sem tudok. Hogy ugyan mitől, az részlet kérdés, mert a golyó a kezemet is lazán átüti. - Szerinted az izomagyú kigyúrt barmok? - Basszus, vajon ki más? Még nekem is cseng tőle a fülem, de hát nah, nem kéne itt fegyvert fogni egymásra, és egyből nem így állna minden. Türelmetlenül toporgok, míg felveszi a leejtett kötelet. Ő is öregszik, össze-vissza szenved, a megjegyzésére csak vágok egy gúnyos pofát, de nem nagyon akarok vele szemben állni, sokkal inkább a hátam mutatnám neki, az egyetlen ember, aki megvédhet. Hogy itt van, az annyiba segít, hogy nem rohanok át pánikolva a harctéren, és ezzel szerzek még néhány perc életet magamnak. Végre jelzi, hogy indulunk, és mint látszik, van, ami nem változik. Feltétel nélkül bízom benne, arra megyek, amerre mondja. Hátamat a falnak vetem, mintha bele akarnék épülni. Olyan szaporán veszem a levegőt, mint aki most futotta körbe a kontinenst, nyugtatásért tenyereim a jéghideg falra tapasztom, de nem segít, csak sokkal jobban érzem, hogy remeg az egész testem. Mindig, mindig be kell szólnia! Undok pillantáson kívül nem kap választ, csak vigyen ki innen, és leverem rajta az egészet, de amíg nem vagyunk biztonságban nem pattogok. Ő mégsem csinál semmit, támasztjuk a falat, és annyira félek, a fájdalomtól, hogy meglőnek, és itt fogok elvérezni egy elhagyatott gyárépület mocskos padlóján. Könny szökik a szemembe a gondolattól, már érezni vélem, ahogy elfolyik a vérem a testemből. Vincentre pillantok, és kihasználom a pillanatot, sokkal könnyebben sikerül, mint ahogy gondoltam. Ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű már rég megtettem volna. Mégis megijeszt, ahogy a kezembe simul a fegyver. Nem hideg, Vincent kezének a melege már megtette a hatását. Bármennyire is félelmetes, a félelmem, hogy meglőnek, és itt halok meg sokkal nagyobb. Célzok, bár még sehova, csak felemelem a fegyvert, ahogy a filmekben szokták, és tartom. Annyira nagyon remeg a kezem, érzem, ahogy a fogaim is összekoccannak. Összerezzenek, ahogy mögém ér, de az illata eljut a tudatomig, így nem pördülök meg, sőt, nekidőlök a mellkasának egy kis megnyugtatásért és biztonságért. Lehelete a fülemet borzolja, nagyot nyelek, ha lehet méginkább remeg a kezem. A pisztolyhoz nyúl, jah, nekem gőzöm nincs, hogy kell használni, de sejtem, hogy így már sikerülne. Tekintetemmel keresem azt az állatot, amelyik még a kocsiban behúzott, ugyan ő folytatta már itt is. Megremeg a szám, sírni szeretnék, és tombolni. Nagyjából, de tényleg csak körülbelül rá szegezem a pisztolyt, elfókuszálok az emberről, a remegő csőre nézek, majd megint vissza a vadbaromra. Vincent hangja újra a fülemben cseng, még jobban nekisimulok a mellkasának. Szorosabban markolom a pisztolyt, másik kezemmel is rászorítok, gyávának tart. Ő nem mert lőni, attól én még merhetek! Összezorítom a fogam, fehérednek az ujjvégeim, így próbálom enyhíteni a testem remegését, eredménytelenül. Szaggatottan fújom ki a levegőt, le sem veszem a szemem a fasziról. Mi van, ha baja esik? Zúg a fülem a sok kiabálástól, fájdalmas ordítástól, a fegyverektől, és visszhangzik benne Vincent hangja. Számolom a másodperceket, követem a pasast, bár gőzöm nincs, hogy mennyire pontosan. Káosz van a fejemben, cask sikítani szeretnék, és hogy vége legyen az egésznek. Az utolsó lökést mégis a férfi adja, akinek nekidőltem menedékért. Meghúzom a ravaszt, abban a pillanatban felordít valaki, én pedig sikoltva dobom el a pisztolyt, mintha soha nem is lett volna nálam. Hátra ugranék, de Vincent ott van mögöttem. - Lelőttem! - Kétségbe esve kerülök a férfi mögé, a kavarodásban nem látom, hogy én mit csináltam, gőzöm nincs. Valaki a földön fekszik, dől a vér az oldalából, mellette egy másik agyon lőve, mindenhol egy csomó ember, van, amelyik mozog, valamelyik lövöldözik, valamelyik halott. Belemarkolok Vincent ruhájába, hozzá szorítom az arcom, és csak könyörögve mantrázom neki, hogy menjünk innen, menjünk már!
A büdös nagy helyzet az, hogy csak heccelem, percig nem hiszem el, hogy lőni fog, de persze túlfeszítem a húrt, had pattanjon. Mégis biztos vagyok abban, hogy nem fogja meghúzni a ravaszt, nincs elég vér a pucájában. Legalábbis ebben reménykedem. A hangok a fülében a vállán rostokoló démontól is jöhetnének, valahol én is az vagyok az életében, egy visszatérő rossz ómen. Ezt nem volt rest a tudtomra adni, hiszen tombol benne a harag, nem is hiszem, hogy csak irántam. Valószínűleg a saját múltját is siratja kicsit velem, de nem ez az agyalás időpontja. Körülöttünk zajlik a valós élet, ami egy évvel ezelőttig engem is magába szippantott. Most, hogy itt vagyok a városban óhatatlanul lettem megint a részese, pedig ma valahogy kihagytam volna. Szerettem volna eljutni még pár helyre, tiszteletem tenni a volt és leendő ügyfeleimnél, valamit olyanoknál, akik vállalták, hogy visznek az üzleteimből részt. Semmit nem számoltam fel, nem azért vagyok itt. Nem is azért, hogy megtartsam őket, át akarok költözni egy másik városba, ami meg késik, az nem nyúlik. Szavakat súgok a fülére, egy bosszúálló angyalét. Tegye meg, vegyen revansot a pofonért, és ha nem is azért jár neki halál, hát azért mert ki tudja hány élet szárad a mocskos lelkén, kibaszott bosszú, mintha bizony istenek lennénk, akik dönthetnek mások felett, meg is tesszük, ez a mi jussunk. Pedig nem hinném, hogy én jobb lennék náluk, különb tőlük. Nem is vagyok, még a lelkem sem jobb, a szívem sem tisztább. Megtámasztom a kezét, abban a fegyvert, célra fogom vele együtt. Hangom a fülébe szökik, tudom, hogy a tudatára szalad. Csalódom, benne és magamban is. Élesen csattan a lövés, legalább annyira meglep, mint őt magát, azonnal elkapom a kezem, hagyom, hogy őt rúgja csuklón a fegyver ereje. A teste nekem simul, a muki a földre omlik, sikítva kap az oldalához. Nocsak. Már- már elvigyorodom, amikor megteszi a legnagyobb faszságot, amit valaha vártam tőle és elhajítja a Browlingot. Anyád! Normális vagy? Attól a fegyvertől függ az életünk, attól, hogy ki a gyorsabb vele, hiszen itt ma, szó nélkül fognak lepuffantani, sőt. Nem hiszem el bazdmeg, hogy eldobja. Jó, hogy nem kezd el sikítozni, hogy valaki lője már hátba, hátha átugrik a golyó a testén és a szívembe csapódik. - Kuss! – kérem halkan, határozottan, kedvesen, így is felhívta ránk a figyelmet, golyó csapódik a falba mellettünk, áldom a sorsot, hogy akárki az, nem tud célozni. Eltolom magamtól a csajt, húzzon a vérbe, jó magam a pisztolyért kapálódzok, hogy legyen némi sanszunk. Valaki viszonozza a tüzet, amit ránk zúdítanak, jó, hogy itt most mindenki, mindenki ellenfele. Felkapom a fegyvert, és hátra pillantok, ahogy a lány felé veszem az irányt. Kifelé! Megtolom az ajtó felé, van belőle jó pár, irodákba vezetnek, másik tárló helyiségekbe, csak innen tűnjünk el a gecibe már. Behúzott nyakkal loholok előre, magam előtt taszigálva a csajt. Lehet itt kéne hagynom a picsába, ha már ilyen vakhülye. Évekkel később kiszáguldunk az egyik ajtón, magunkra csapom, elé sietek, a kezébe kapaszkodva rángatom magam után. Akarok egy kisebb raktárat, ahol vehetünk két mély levegőt. Valamennyit felfognak a falak a csetepatéból, de nem mondhatnám, hogy megszűnik a dolby hatás. Csak ez nem egy kikurt mozi. Pedig akkor leállítanám a filmet, míg fellélegzek. Megtorpanok egy kanyar előtt, a folyosó valószínűleg egy másikra vezet, az meg ki tudja honnan és hova, nem vagyok én térkép. Remélem, hogy nem rohan belém Judith, nem borít fel. A falnak préselem a hátam, szabad kezemmel a csajt szorítom neki. Nem kell kilesnem, hallom, hogy valaki közeledik, ahogy befordul, megemelem a kezem, olyan magasságba, ahol a fejét sejtem, hagyom belefutni a pisztoly agyába, lelkesen ellent tartok. Belém szalad, kibillent az egyensúlyomból, a gigáján reccsen a nehéz fém. Hörögve esik hanyatt, kiesik a kezéből a saját pisztolya, a torkát markolássza, rásegítek talpéllel, búcsút int a tudatának. Most tűnik fel, hogy el sem engedtem a csaj kezét. valószínű kékre szorongattam. Eltolom magam a faltól, lehajolok a pisztolyért, beleakasztom az ujjam, kettő fegyver nem jó egy kézben, egy pillanatra elagyalok rajta, hogy a másik fegyvert neki adom, de…. inkább a zsebembe csúsztatom. Faszt lövöldözzön itt nekem. Futni kezdek a folyóson, most én ejtem túszul a titkárnők krémjét. Bevágtatok vele az egyik félig nyitott ajtón, magammal rántom, finoman csukom be az ajtót mögöttünk, hogy kilihegjem magam. Kicsússzantom ujjaim közül a kezét, ellépek az ajtótól, ha valaki golyót ereszt bele, ne szálkákkal együtt préselődjön a testembe. - Oké, élünk! – összegzem, az apró lyukban, ami lehet nem is raktár, hanem egykor takarítószereket tároltak benne, hátra nem is nagyon tudok lépni, csak oldalra. Egyszeriben körül ölel a sötétség, viszketni kezd a bőröm. Kalapál a szívem, élünk és esélyünk is van. Jó. Jó. A csaj meg olyan közel van, hogy betelít önmagával. Grrr.
Egész életem során nem voltam még ilyen nehéz helyzetben. Az egész szituáció rám nehezedik, mint valami betonból készült paplan, és kezd összenyomni. Kiabálások, ordítások, a fegyverek, és ebbe az egészbe vegyül bele Vincent hangja, ahogy a fülembe suttog. Csak véget akarok vetni az egésznek, csupán ennyi a célom, mert úgy érzem, megőrülök. Legyen vége! És Ő segít benne, kezem belesimul a tenyerébe, megnyugtat, mintha tompább lenne minden körülöttünk. Érzem, ahogy a levegőt veszi, az illata betölti az orrom, de mégsem lassul le semmi, a remegésem és a pánik sem csitul, valami mégis megváltozik. Elkapja a kezét, nekem pedig fájdalom hasít a csuklómba. Káromkodnék és leverném rajta, ha nem éppen most lőttem volna le egy embert. Fémes csattanással esik a padlóra a fegyver, nem is látom hova, tekintetem megragad a földön fetrengő férfin, aki az oldalát szorongatja. A hangja csak messziről jut el hozzám, mintha nem lenne a világból más, csak a szenvedő és vérző férfi. A golyó viszont, ami nem sokkal a fejem mellett csapódik a falba kizökkent, újabb sikollyal spékelve a helyzetet. Az előttünk heverő dobozok, vagy becsomagolt bútorok, vagy akármik mögé kuporodom, minél közelebb Vincenthez, aki meg a fegyver után nyúl. Egyre erősebb a fegyverek zaja, sikítva feküdnék a földre, hogy legyen már vége, ha meg nem tol. Elindulok, szerintem laposkúszásban a legközelebbi ajtó felé, folyamatosan hátra nézve, hogy jön-e. Egyedül nem megyek sehova. Hamar megérzem a tenyerét a hátamon, így már határozottabban haladok előre. Minél közelebb a falhoz, behúzott nyakkal. Olyan közel van hozzám, érzem a lépteit, a közelét a hátamon, nem akarok ma meghalni. Egyik ajtó jön a másik után, fogalmam sincs merre vagyunk, de mintha halkulna a fegyverek hangja, már csak a vérem olyan, ahogy a fülemben dübörög. Soha többé nem fogok aludni, vagy még az is lehet, hogy mától örökké. Elém kerül, és mielőtt megijednék, hogy itt akar hagyni, ujjai a kezemre fonódnak, én pedig bele kapaszkodom. Futok utána, hátra-hátra nézek közben, fogalmam sincs minek. A hajamtól úgysem látok, és nagyobb az esélye, hogy elesek, de Vincent erősen fogja a kezem, így követem. Nem tudom, miért futunk még, nincs mögöttünk senki, mégis halálosan rettegek, hogy valaki hátba fog lőni, vagy oldalba, mint én azt a fickót. Éppen hátra tekintek, amikor megtorpan, belefutok a hátába, szabad kezemmel a derekába kapaszkodva tartom meg az egyensúlyomat. Ujjaim a ruhájába markolnak. Nem vesz levegőt, a falra lapul és engem is neki szorít. Nem merek levegőt venni, elengedem a ruháját, kezemet a szám elé tapasztom, hogy ne törjön fel semmi, ami annyira nagyon készülődik. Dermedten nézem végig a Vincent vezette kivégzést, hányingerem támad, a sírás egyre erősebben fojtogatja a torkomat. - Megölted. - Suttogom a kezem mögül, hangomban a rémület, az undor és a pánik elegye játszik. Szóval ebben az életben él. Ez az, ami kitölti a napjait, és még Ő röhögött ki, hogy azt hittem, megöli a faszit a bálon, az első melómon. Figyelem, ahogy felveszi a fegyvert, ha lehetséges még jobban rászorítok az ujjaira, hogy eszébe ne jusson elengedni, mert menten köddé válok nélküle! Újra nekifutunk a folyosóknak, egyre kimerültebb vagyok, mégis követem, és koncentrálok, hogy ne essek hasra a lábában. Végre belépünk egy ajtón, becsukja, és megállunk. Legalább olyan szaporán veszi a levegőt, mint ahogy én teszem, most érzem, mennyire fáradt vagyok. Követem minden mozdulatát, ahogy becsukja az ajtót, nincs rajta zár, ellenben ránk telepszik a sötét. Kell néhány pillanat, mire megszokja a szemem. Magányosnak és nagyon elveszettnek érzem magam a keze nélkül. Megtornáztatom az ujjaim, körbepillantok, ahogy megszólal, Vincent arcára szalad a tekintetem. - Ennyit tudsz kinyögni? Itt fogunk meghalni! - Esek neki, szavakkal és tettekkel is. Mindkét kezemmel a mellkasát kezdem csépelni, miközben válogatott szidalmakkal esek neki, természetesen őt hibáztatva mindenért. Most, hogy viszonylag biztonságban vagyunk nem bírom tartani magam, és a pánik, a félelem, vagy inkább a rettegés egyszer tör elő belőlem, amit rajta vezetek le. A kezemben nincs erő, nem dühös vagyok rá, egészen egyszerűen félek nagyon, és féltem Őt, nehogy meg merjen halni! Minden kézmozdulatom egyre gyengém, és egyre közelebb lépek hozzá, a végére már csak kapaszkodom a ruhájába, helyenként a bőrét is hozzá csípve, és minden ellenére rettenetesen boldog vagyok, hogy a közelemben van, érzem a leheletét, a teste melegét, az illatát, talán ezért kezd csak csitulni a pánik.
Kicsit kezd elegem lenni. Az adrenalin dobol a fülemben, alig tudom megfogni a saját gondolataimat, túlver mindent a szívem. Lehet, hogy ebből kezdek kinőni, a kérdés csak az, hogy ezt az életet magunk mögött lehet-e hagyni, illetve, hogy ha meg is tesszük kibaszottul nem leszünk ugyanazok, akik voltunk, lehet unatkoznék nélküle. Belereccsentem a talpam a fegyveres gigájába, van rá esély, hogy csak elszenderedik, ahogyan arra is, hogy a csajnak igaza van, és valóban meghalt, de ki fogja számon kérni rajtam? Akkor már baszottul lenne még a számlámra írható áldozat, hosszú a lista. Ha nem is a saját kezemmel tettem, de segítettem hozzá embereket az elmúláshoz. Vagyok, aki vagyok és lettem, ami lettem. Tudom, hogy több közöm van az alvilághoz, mint a felszínhez, de még senki nem gazdagodott meg legálisan. A mai is az én saram, illetve a csajé, mert elugattam neki, hog y takarodjon haza, azonnal és íziben, persze szart rám, mert neki nyomtathatanékja támadt, csak azt remélem, hogy nem megzsarolni akarta a jólelkű Sullivant. - Dehogy! - rálegyintek a fegyvert tartó kezemmel. Hogy öltem volna meg? Hát nem látja, hogy csak alszik? Mellesleg faszául sértené az önérzetem amennyiben futna a rendőrségre tisztára mosni ezüst körmeit. Akkor bajban leszünk, illetve csak ő. Betaszigálom egy zárt helyre és eszembe sem jut, hogy úrrá lehet rajta a liftben már tapasztalt klausztrofóbia, akkor kibaszom a folyosóra és boldoguljon egyedül, ha mázlija van nem lövik le, csak miután átmennek rajta páran és lesz esélye megpattanni. Bár lehet ő a golyókat inkább a fejébe vállalná be. Hallgatózom kifelé, a baj annyi, hogy zubog a vérem, de pár mély lebegő és elcsitul a testem zaja, majd hallom a világét is. Elkacérkodom a gondolattal, hogy keresek egy villanykapcsolót, de a jelzőtűz lenne az éjszakában, céltábla a homlokomra. Odakint van a kocsim... az isten bassza keresztbe. - Csak nem.- én nem halok meg, hogy jut ilyen kegyetlen faszság az eszébe? Ha meg akar halni, tegye már egyedül, ha kérhetem, nekem jobb terveim vannak a nap hátralevő részében, a hasam kong az ürességtől, nemhogy ebédelnénk. Ha hazahúz, ahogy és amikor kértem most nem lenne ez, nekem ne prédikáljon. Nekem ugrik! El sem hiszem. Nem én vagyok az ellenség, hogy basszam meg helyben. Amellett, hogy ütlegel, még tök hangos is, szóval elkussolhat a gecibe. Kedvet érzek halántékon baszni a pisztolyom agyával, és akkor elvillanna a haragja is egyben. Mégis az ujjam vándorolnak a hajába, hátra feszítem a fejét és a szájára súgok - Kussolj el! - baszott gyorsan, amíg szépen kérem, amíg ilyen geci türelmes vagyok. Csitulnak az ütések, halkul a hangja, kifelé koncentrálok, ha valaki ránk tépi az ajtót és szarrá lőnek, akkor előtte még pofán baszom. - Hallgass el, Judith, miattad fogunk meghalni. - kiengedem a haját az ujjaim közül, hiszen csitul a haragja, nem akarom, hogy hozzám bújjon és ezzel korlátozza a mozgásom. Tenyerem a hátára fektetem, mégis magamhoz húzom, orrom a hajába fúrom, hogy kicsit én is lehiggadjak, jól lehet most ő baszott fel. Miért kell folyton engem hibáztatni? Hát én hoztam ide? A lövések távolról hangzanak, mintha egy másik világhoz tartoznának, pedig nagyon is a mienk. Újfent a hajába túrok, megbillentem a fejét hátra, hogy rám nézhessen. Szavakat kéne súgni, ehelyett előre hajolok, kíméletlenül, ellenállást nem tűrően csókolok a szájára, remélem, hogy ez kirántja. Nem finomkodok vele, nem ízlelgetem, átrobbanok a szájába, ujjaim nyitnak, szinte érzem a koponyáját a tenyerembe simulni. Nem mondom, hogy nem tudna felhúzni, imádom akkor dugni, amikor amúgy is túl vagyok feszítve. Elválok a szájától, a füléhez hajolok. - Szedd magad össze, de kurva gyorsan. - magamhoz húzom, a kezem marad a hajában, alkarom a gerincére simul, könyököm a dereka fölött fekszik a testére, szinte magamba préselem. Íze, illata túl ismerős, túl intenzív, kedvem támad egy kis ehhez, meg ahhoz. Csak nem itt kéne. - Ha okos leszel kijutunk innen, megértetted? - szájára súgom, az enyhe fenyegetést, ha nem teszi, amit kérek, itt hagyom a gecibe, nem fogok miatta meghalni. A szívem átdörömböl a mellkasába, adrenalin habzik a fülemen. Túlélni, ennyi a cél.
Szörnyülködve nézem a fószert a földön Vincent mellett. Újra és újra lejátszom a mozdulatsort, és felkavarodik a gyomrom tőle, valahol pedig egy kis irigység, és büszkeség is oson a lelkemben, hiszen én soha nem merném ezt megcsinálni, és nem is tudnám. Óvatosan lépem át a testet mielőtt tovább indulunk. Eszembe se jutna a rendőrségre rohangálni, még szerencse, hogy nem vádol meg ilyen dolgokkal, mert mentem kiborulnék. Pedig megölte, biztos vagyok benne. Nem sokkal messzebb zárkózunk be. Egy pillanatra mély csönd lesz körülöttünk, mintha az ajtó csukódása megállítaná a hangokat, de csak egy másodpercre, mert újra hallani a fegyvereket, az ordítozást, a szívem dobbanását és Vincent zihálását. Nem kell sok idő, hogy azonnal neki essek. Soha nem fogunk innen kijutni, és ilyen fiatalon le fognak lőni, és egy szaros raktárban fogok elvérezni. Egy picit segít a tudaton, hogy Vincent is itt lesz, de végül újabb harag-lángokat gyújt, hiszen ha nem lenne, nem lennék itt. Ha nem jön vissza, ha nem kéri, hogy illegálisan lépjek be a gépbe, és mutassak neki dokumentumokat, akkor nem lennék itt. Az irodában kávéznék a többiekkel, és életben maradnék a nap végére, bassza meg! Válogatott és kevésbé végig gondolt vádakkal esek neki, minden egyes ütésre jut egy új. Nem akarok még meghalni, nem akarom, hogy így legyen vége, annyira nagyon félek ettől, szeretnék kijutni, de nulla esélyt látok rá. Elborult aggyal megyek neki, nem is figyelem a mozdulatait, semmi nem számít már, mindent kizárok egészen addig, amíg éles fájdalom jelentkezik a fejemben. A keze után kapok, a másikkal tovább csépelem, immár azért, hogy engedjen el. De örülhet, azt megállom, hogy felsikoltsak. Közelségétől és a hangjában rejlő fenyegetéstől halkul a hangom, egyre gyengébbek az ütések, mígnem inkább csak kapaszkodom belé. Fejem a kezébe fektetem, hogy ne húzza a hajam, így is zokogni szeretnék, nem hiányzik, hogy a fürtjeimet is elveszítsem. - Meg fogunk halni? - Ismétlem a szavait, és kezd egyre erősebben eluralkodni rajtam a pánik. Kétségbe esve keresek az ajtón kívül valami kijáratot, de mivel nincs, azon kéne eltűnni, de mivel Vincent köztünk áll, kénytelen vagyok újabb harcba bocsátkozni, vagyis lennék. Mielőtt még megtehetném magához húz. A testem megfeszül, ki akarok törni az öleléséből, csapdában érzem magam, így semmi esélyem a túlélésre, megfulladok. Kiver a víz, a tekintetem is kezd úgy járni jobbra-balra, mint a sarokba szorított állatoké, akik a menekülést keresik. Sok választásom nem lévén Vincentre nézek, ahogy felemeli a fejem, és már életbe lépne a terv, hogy akár rajta keresztül is, de ki kell jutni, de Ő előbb mozdul. Durva és erőszakos, és cseppet sem olyan, mint egy éve az álmaimban, de mégis ő. Az íze betölti a számat, érintése eljut a tudatomig, visszarángat a valóságba. Viszonzom a csókját, kezeim a derekát és a mellkasán az inget markolják egyre szorosabban. Véget vet a csóknak, újra levegőhöz jutok, mégis úgy ernyedek össze a kezei között, mint egy leengedett lufi. Nem feszül már ellene a testem, nem akarom eltolni, sem bántani, csak még sokkal közelebb kerülni hozzá. - Ne haragudj! - A mellkasába suttogom, mégsem hiszem, hogy nem hallja. Magához szorít, életében először, én pedig, mint aki menedékbe ért, kapaszkodom belé. Az előbbi pár perc eltűnik, elhiszem neki, hogy ki fogunk jutni, hogy nem itt lesz a vége. Minden pisztoly lövésre összerezzenek, most, hogy visszatértem a való világba, reszket a testem, lehet el kéne ájulni. Csak bólogatok, nem fogok ellene menni, most már biztos, hogy nem! A vérem, mintha sűrű lenne, már nem is tudna folyni, talán ezért hallom minden egyes szívverését. A nyakán nézem az eret, mindegy egyes pulzálás jól látszik rajta, mellkasa süllyed, és emelkedik, velem együtt. Pont ilyen lenne, ha szeretkeznénk, csak nem kéne az életünket félteni. Lassan átveszem a légzését, és kezdek megnyugodni. A folyosón pedig kiabálás hallatszik, közelről, túlságosan közelről, de a szavakat nem tudom kivenni. Visszafojtom a levegőt, még jobban hozzá simulok. És bár nem értem mint mondanak, a hangsúlyból egyértelmű, hogy most találták meg Vincent áldozatát, itt vannak, nagyon közel. - Add oda a másik fegyvert! - Hangom alig több suttogásnál, de komolyan hangzik. Kevés esélyt látok rá, de muszáj lenne, hogy én se legyek védtelen. Arcom a nyakába simul, orrommal végighúzom a vonalát, rácsókolok a bőrére, ellehelve egy "Kérlek!"-et.
Elsőszámú szabály, élni és élni hagyni. Ha az életedre tőrnek, annyit tehetsz, hogy gyorsabb vagy, mint a másik, te ölöd meg őt, vagy meghalsz. Főleg, ha fegyverek vannak képben, és az emberek keze gyorsabban jár, mint az agya. Egy vessző vagy a mondatok között, olyan könnyen múlandó, elfelejthető, hogy muszáj különlegesnek lenned. Viszonylag hamar megtanultam ezt, még a ringben. Üsd ki, vagy ő fog kiütni, valakinek mindig erősebb az akarat, mint a sajátod. Legyél erős, A nagykutya, akkor maradhatsz talpon, lehetsz te az, aki túléli. Nem félek megtenni, amit kell, hiszen kurva gyorsan változnak a dolgok, egyszer te vagy felül, nálad van a pisztoly, a következő pillanatban pedig oldalba lő egy csaj a semmiből. Baszott hamar lehetsz a másik oldalon. Minden faszom nap a versenyzésről szól. Legyél a leggyorsabb és legkegyetlenebb, így életben maradsz. Nekem mondjuk az sem mindegy, hogy hol állok a ranglétrán, ha ezért be kell mocskolnom a kezem, be is fogom, nem vagyok már kezdő. Voltak ártatlan időszakaim, naivak, amikor bíztam benne, hogy nem lőnek fejbe, csak azért, mert rosszkor vagy még rosszabb helyen, de nem ez történik, ez nem egy kibaszott film. Itt fáj, ha vállba lőnek, vérzel, ha megszúrnak, ezen nincs mit szépíteni. Ricsi volt az utolsó, akinél láttam, hogy ez a világ mocskosabb, mint, amit jogosan elvárnék tőle. Féreg vagyunk mind, élősködök, már csak azt kell elérni, hogy te legyél a tápláléklánc csúcsán, elég sok ott a férőhely. Az unokaöcsémnél láttam, hogy elbukott az emberiség, a farkastörvény mindenkire igaz. A falka egységben erős, ha most ezt vesszük alapul, akkor még szerencsénk is van, hogy nem tartozunk egyik oldalhoz sem. A csaj mondjuk végkép, ő az én oldalamra tette le a voksát, már csak ezért sem kéne kipurcannia. Betuszkolom a kis helyiségbe, magunkra csukom az ajtót és nem tudom elhinni, hogy hangoskodni kezd. Eszem-faszom megáll. Jó, hogy nem jodlizik, járja el az angol keringőt, miközben azt ordítja, lőjetek már fejbe a gecibe. Kedvem támad kibaszni a folyósora, járjon két lábbal más idegein. Dulakodunk, akárha ellenségek lennénk, de lássuk be, nem tudhatom, hogy jelenleg a nő kinek az oldalán áll, simán lehet, hogy félre ismerem és végül ő lesz az, aki megpróbálja kitépni a szívem. Már ha lenne. Ujjaim a hajába marnak, szépen kérem, hogy kussoljon el a gecibe, vagy kitépem a gigáját. - Ha ordítasz nagyobb az esély rá. – nem akarok meghalni, azt sem kötöm az orrára, hogy sem érte, sem miatta nem is fogok. Nem vagyok jó fej, nem vagyok önfeláldozó, sokkal előbb áldozom fel őt, mint önmagam. Tiszta sor. Golyót sem fogok helyette bevállalni, de még csak egy kurva pofont sem. Mázlija, hogy elhallgat, nem kell megütnöm. A pánik beborítja a tekintetét, el fog szabadulni a pokol, úgy fog innen kirohanni, hogy közben csak úgy röpködni fognak utána a golyók, egyik másik a testébe mar majd, ha nem hal meg, rosszabb is járhat. Csókkal terelem el a figyelmét, jól lehet nem csak önfeláldozok, nekem sem esik rosszul Hazudnék, ha azt mondanám nem olyan, mint egy sarokba szorított egér, az íze talán jobb, mint eddig. Éljen az eluralkodni készülő pánik félelem. Rongybabává válik a karjaim között, magamhoz ölelem, neki kell a kis bátorítás, nekem pedig némi csend, vagyis inkább egy kis idő gondolkodni. Addig sem paródiázik itt nekem, mint egy szárnyaival csapkodó elveszett kolibri. - Jól van! – nem mondom, hogy semmi baj, nem hazudom, hogy minden rendben, azt sem, hogy nem tudnám megütni, hogy magához térjen, de nem akarom azt sem, hogy tovább hergelje magát. Adok neki egy kis időt, hogy azt hihesse biztonságban van, kicsit ellazuljon, nem szeretem ha dorbézol. - Ki van zárva! – odakint közeledik a csapás, ő meg fegyvert akar, hogy azzal hadonásszon. Nekem simul, illata belém költözik. - Ha fegyver van nálad, hamarabb lelőnek és nem tudod használni. – súgom halkan a féligazságot. Az biztos, hogy nem tudja használni, lelőni meg lelövik nélküle is a gecibe, mint a szar. Nem szeretnék neki fegyvert adni, hiszen simán lelövi magát vagy, ami sokkal rosszabb esetleg engem. Kezem a hajából a nyakára siklik, hüvelykujjam a szájára siet, arrébb lépek vele, hogy az ajtó mellett állhassak, résnyire nyitom az ajtót, aztán nagyobb résre. Abban gondolkodom, hogy a nyitott ajtó mögött nem sejtenek senkit, hiszen ha bujkálunk magunkra csukjuk, nem? Magam mellé léptetem, jórészt mögém, nem szeretném, hogy akadályozzon. Faszkivan az egésszel. Elhalad mellettünk a halálosztó brigád, arról csacsognak, hogy ketten elmenekültek, azok nem mi ketten leszünk ez biztos, hanem azok közül, akik ide hozták a puncit. - Vedd le a cipőd! – súgom halkan, amint kissé elhaladnak. Jól sejtem, hogy a csukott ajtók izgatják őket. Nem sokkal előttünk kivágódik az egyik ajtó, futásnak ered a mögüle előrobbanó férfi, hátrafelé tüzelve éri el a folyosó kanyarulatát, kitárom az ajtót és az ellenkező irányba sprintelek előre. Remélem, a csaj nem kopácsol mögöttem, főleg, hogy ahogy befordulok nekirohanok egy testnek, mindketten hátra hőkölünk, fegyvert fogok rá, ahogy ő is rám. Egyszerre dörren a két lövés, kis híján megsüketülök.
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
