Camilla Carmichael
Életkor : 31
Foglalkozás : diák
Hozzászólások száma : 2
| Tárgy: Camilla & Enzo Szomb. Jan. 07 2017, 18:23 | |
| - Caldwell! H-h-hééé, Caldwell! Nem nagyon gondolkodom. Ha gondolkodnék, biztos nem úgy kiabálnék Enzo Caldwell után, mint egy nyomorult kis elsős, aki elvakultan elalél két szép szempártól. Ha gondolkodnék, eszembe jutna, hogy teszem azt, szólíthatnám a keresztnevén is, mint a normális emberek, hiszen nem is vagyunk egymás számára ismeretlenek, és amikor utoljára ellenőriztem, még ellenségek sem voltunk. Nem mintha igazán ellenségesen csengene a neve a számból. Talán csak inkább indokolatlanul távolságtartón, holott nem igazán állt szándékomban ilyesmit sugallni. Ha gondolkodnék, hova tovább… megterveztem volna a következő lépésemet is, csakhogy semmi ilyesmit nem tettem. Semmit. Az égvilágon semmit. A lábam csak automatikusan visz, szalad utána a kollégium folyosóján, a táskám majdnem leesik a vállamról, a fényképezőgépemet persze két kézzel fogom, mert éppen átpörgettem rajta pár ma lőtt képet, amikor megpillantottam közeledni a szemem sarkából. És csak megszólítottam. Anélkül, hogy alaposabban végiggondoltam volna a dolgot. Most meg itt áll előttem, és talán ideje lenne pótolnom eme kimaradt folyamatokat. Mert az, hogy mostanában sokat gondoltam Enzo Caldwellre, voltaképpen egy elég öntudatlan dolog volt. Egészen új színben kezdtem látni – mert az ember gyermek-, majd kamaszkora az ember huszonkettedik életéve után valahogy elkezd fényévnyi távolságokra kerülni tőle. Talán csak azért, mert inkább elfeledkeznénk arról, a felnőtt-lét küszöbén, hogy mi is voltunk gyerekek, és butácskák. Vagy csak a kamaszkori énünk hirtelen össze sem hasonlítható azzal, akik most vagyunk, és az egész túlságosan is zavarba ejtő ahhoz, hogy sokat elmélkedjünk rajta. Nem is az Enzóval való ezer éves kapcsolatomon elmélkedtem a kelleténél többet – csak azon, hogy az egyik legjobb itteni barátnőm a féltestvére. Hogy történhetett ez? A sorsnak milyen furcsa fintora? És miért érzem azt, hogy nekem muszáj… egyszerűen csak muszáj beleártanom magam ebbe az egészbe? Persze, én ismerem a motivációmat. Amíg nem tudtam pontosan miről, és kiről van szó, addig mindent megtettem, hogy Luccát bármiféle őrültségről lebeszéljem. Most meg már szabályosan szarkazmusnak veszi, ha szóba hozom a dolgot, és visszadugta a homokba a fejét. Természetesen úgy érzem, ez az én hibám. Amit talán jóvá tudnék tenni, hiába nem az én dolgom lenne. Ezt korábban már mind sikeresen végiggondoltam – de azt nem vártam, hogy egy pillanat törtrésze alatt fogom meghozni a döntést, hogy én akkor most ebbe szépen fejest is ugrok. Enzóra mosolygok, mint akinek nincsenek kétségei semmivel kapcsolatban sem, pláne nem a saját épeszűségével. De ez inkább csak figyelemelterelés, amíg végre meg tudok szólalni, és valami értelmeset is tudok mondani - Figyelj csak… beszélhetnék veled egy kicsit? Most, vagy máskor… valami… khm, kevésbé forgalmas helyen?
|
|