Vonattal, végtelen síneken Max & Reev

Egy csóresz cigit rágcsálok a számban, már rég meg kellett volna gyújtanom. Nézem az elsikló vonatokat és elmerülök sötét gondolataimba. Hiába fogadtam meg a nem agyalás dolgot, amint arra gondoltam nem fogok gondolkodni, ezerrel rákezdett az agyam. Rájöttem, hogy ez olyan, mint a Pokemoonba, amikor Ash nem tudta irányítani Charizardot, képtelen vagyok fékezni az elmém. És nagyon próbálok előle elfutni. De az építési munkálatok még folynak a stúdióban, de már elolvastam minden unalmas könyvet a fotózásról, sőt néhány klasszikus regényt is, bár ezeket sokszor félben hagytam, mert volt bennük gyilkosság. Liával nem lóghatok állandóan és szerintem Sebastian is megunta már megkérdezni hogy vagyok. Úgyis azt mondom: jól és úgyis hazudok. Úgyhogy eljöttem a vonatállomásra, hogy a sínekre vessem magam. Najó, csak majdnem. Őrült ötleteim egyikét valósítom meg, igen, annyira unatkozom, hogy fölpattanjak egy vonatra, Sehová. Ha ilyen nincs, hát valahová, a lényeg ne tudjam hová megyek. Talán felfedezek egy másik várost. Egyedül... Igen, ez sem jó. Ha egyedül vagyok nem tudom befogni az elmém pofáját, ami folyton emlékeztet az áldozatokra. Az arcukra, a hangjukra, még ha nem is láttam őket rendesen, vagy hallottam őket beszélni. Szar így...
Nem nagyon vannak az állomáson, de azért körülnézek. Két idős hölgy és egy srác, ő valahonnan ismerős. Alapvetően nincs bajom az idegenfélék megszólításával és a srác még rémlik is, ahogy közelebb megyek, hát látom: szaktárs, de biztosan felettem jár. Francián nincs, az biztos.
- Szia, utazol valahová, vagy vársz valakit? Reeven vagyok, én is Klasszkomról.
Elnézek egy közeledő vonat felé és azt kívánom a srác mondja, hogy utazik, vagy közölje: csak nézi a vonatokat. Ez utóbbi elég valószínűtlen... A lényeg, hogy megszólítottam, csak ez most...valamiért sokkal nehezebb volt, mint bármikor előtte.

Nem igazán jellemző rám a szétszórtság, a kapkodás, az időpont elnézése, de úgy tűnik, hogy a mai már csak egy ilyen nap lesz. A nap, amikor sikerül olyan dolgokat összehozni, amik nem feltétlenül jellemeznek. Sikerült a tervezetnél majd’ egy órával hamarabb beérni a vasútállomásra, mindezt csupán csak azért mert elnéztem annak a nyamvadt vonatnak az indulási idejét. Az addig oké, hogy így nyugodtan tudtam jegyet venni, kaját, valami ihatót és egy újságot is vadásztam már, de még ezekkel együtt is maradt még bő fél óra a vonatig. Becéloztam az egyik padot, ami már eléggé kívül esik a tömeg látószögétől, hátha kevesebb idős vagy túl beszédes ember talál így meg a megváltásra való várakozás közben. Húsz perc. Hurrá csak úgy repül az idő. Igazán beeshetne már a San Diegoba tartó csodajárgány. Mehetnékem van már, ez is egy ritka pillanat, lehet mindjárt dobok egy sms-t Lizzy-nek jegyezze fel ő is a naptárába. Piros betűs ünnepnap lesz ebből, kérem szépen!
Nem mondhattam nemet Brandonnak, mikor hívott. Együtt melóztunk még Huntingtonban és bár sosem voltam az a nagyon barátkozós fajta, viszont vele mindezektől függetlenül elég jól kijöttem. Talán legjobban mindazok közül, akik sűrűn megfordultak a stúdióban. San Diegoban próbál most összehozni valami élvezhető albumot egy totál ismeretlen arcnak s addig nyúzott és könyörgött míg rá nem vett, hogy ugorjak át legalább egy hétvégére. Azok alapján, amiket átküldött egész jó melónak ígérkezik, igazából ez volt az egyetlen meggyőző érve. Hatásos volt.
Eléggé belefeledkezhettem a gondolataimba, ha fel sem tűnt, hogy valaki túlságosan közel merészkedett hozzám. Mikor megszólal, kell néhány másodperc, hogy feldolgozzam, hozzám beszél. Láttam már a srácot valahol, szerencsémre a bemutatkozásánál gyorsan leszűkíti a kört a sulira. – Hello. Max. – Kapcsolok, köszönni és bemutatkozni is kellene. – Utazom, és te? – Mondjuk mi másért lennének itt az emberek, ha nem elmenni szeretnének innen vagy épp menekülni a fojtogató angyalok városából vagy épp várnak valakire. – Nem sűrűn láttalak benn, gondolom, nem a harmadéveseket boldogítod. – Bár az is elképzelhető, hogy a lógósabb fajtából való. Sosem lehet tudni…

Nem úgy tűnik, mint akinek társaságra lenne szüksége, leszek önző, mert nekem van és… Valahogy kevésbé tűnik őrültségnek az egész most, hogy felfedezek valakit, akit legalább látásból ismerek.
De lehet, hogy mindez csupán az én fejemben tűnik kevésbé őrült dolognak. A srác, mondja is a nevét, Max szőke, talán ezért jegyeztem meg könnyebben.
- Én Reev
Biccentek oda, aztán ismét előrenézek a közelgő szerelvény felé.
- Igazából az egyik különösen hülye ötletem valósítom meg.
Előbb utóbb úgyis kiderülne a dolog, de még bizonytalan vagyok. Felszálljak? Tud majd újat mutatni ez a …nem is tudom hová megyünk... A vonat viszont lassan érkezik, ahogy a vonatok általában, fékezve, úgyhogy lassan el kellene döntenem, anélkül persze, hogy tudnám hová visz. Különben nem lenne érdekes…
- Jah, nem, én még csak elsős vagyok.
Pillantok rá le, ha ül, én nem ülök mellé. Ha feláll nemtom lepillantok-e rá, vagy fel, én közepes vagyok, ő lehet magasabb.
- Na és nem bántad meg három év után, hogy ide jöttél?
Biztos sokan fel szokták tenni ezt a kérdést. De az idősebbekkel eljátszom, elvégre nekik már van tapasztalatuk, már lehúztak hármat, túlvannak egy pár vizsgaidőszakon. Közben megérkezik a vonat, kis sóhajtás hagyja el ajkaim, nem kell félnem az ismeretlentől, hisz sosem tettem… Ráadásul ez a terv még csak nem is veszélyes, legalább kizökkent kicsit.Felszállok és kész, van nálam pénz, ha megunom a várost visszajövök majd.

Alig pár perc és befut a szerelvény, addig meg egy kis szockodás végül is belefér. Meg, ha azt veszem, akkor nem is egy vadidegenről van szó, elméletileg több százszor össze kellett, hogy fussak a sráccal az egyetemen, még akkor is ha nem egy szakirányon és évfolyamon vagyunk. – És mi lenne az a hülye ötlet? – Nagyon, de nagyon ajánlom neki, hogy ne az legyen az idióta terve, hogy kipróbálja, hogy milyen érzés az, ha egy ember és egy vonat közelebbi kapcsolatba lépnek. Első ránézésre annyira nem tűnik kattantnak srác, vagy Reev, nevezzük nevén, ha már elárulta.
Elsős. Így mondjuk már érthető, hogy miért volt csak futólag ismerős valahonnan. Egész jól ismerem az évfolyamom, elvégre az órák nagy többségén ott vagyok, hiába csak megbúvok a háttérben. Meglepődtem volna, hogyha ő is a harmadéveseket erősítené.
- Azt hiszem nem. – Felelem a kérdésére. – Egyelőre még szeretem és élvezem, amit tanulok. Majd akkor kezdek el aggódni, ha elveszett az érdeklődés. – Fejtem ki kicsit bővebben. Kezdem magam mögött hagyni a „háromszavasmondattalválaszolmaximum” énem, ami néha meglep, bár nem tudom, hogy miért. Elvégre pont ezért jöttem Los Angelesbe anno. – És neked mi a benyomásod így egy év után? – Éljenek a felületes beszélgetések, de mindez még mindig jobb téma, mintha az időjárást veséznénk ki. Közben felállok a padról, a hátamra kapom a hátizsákom, a laptopot, ellenőrzöm, hogy minden cuccom megvan-e. – Szintén ezzel a vonattal? – Kérdezem tőle, a sóhajtása alapján nem tűnt annyira magabiztosnak. Megcélzom az egyik szimpatikus vagont, aztán, hogyha követ, akkor maximum folytatjuk út közben a beszélgetést.

Elnézek a vonat irányába, érkezik lassan, mikor bemondják melyik, két tenyerem a fülemre tapasztom és dúdolok egy régi dalt. A kérdésre csak akkor válaszolok, ha már nem hallom a felhangosított szöveget. Elég hangosan énekelhettem.
- Bocsesz, éppen az, hogy elmenjek valahová, ne tudjak róla és meglepetések érjenek. Bár most, hogy találkoztam veled kétlem, hogy pl Kanadában kötök ki.
Sebaj, bármi is legyen az uticél, meg sem állok addig, hacsak ki nem szúr egy kalauz, szívás lenne.
- Ne áruld el kérlek.
Teszem hozzá, ha reflexből hozzámondaná hová tart. Lehet, hogy leszállok ott, ahol ő, ha nem az a végállomás, majd meglátom. Klisés egy kérdést teszek fel, de jobb egyelőre nem fut át pihent agyamon.
- Pontosan melyik szakirányon is vagy?
Kérdem, a klasszikus kommunikáció elég tág fogalom, lehet újságíró is.
- Jó, én fényképész leszek elvileg, fotózni mindig szerettem, tanulni se kell sokat. Gondolom azért, mert érdekel. Viszont lehet, hogy elkezdek mellette egy másikat is. Még nem biztos, reálos suli lenne, ami nekem kihívás.
Lehet csak azért voltam hülye matekból, mert nem érdekelt, az is megeshet, hogy csak harmadikban, vagy negyedikben kezdem el a másikat. De ez már más lapra tartozik.
Érkezik a szerelvény, vállat vonok, mikor lefékel és lehet már szállni.
- Miért ne? Nem hallottam mikor bemondták, maradt meglepetés.
Srác szerencsés, hogy énekes múltam van és nem fals hangon adtam elő a Paradise cityt az előbb.
Úgy esik, hogy követem, felkapaszkodom vele, mintha oda mennék, ahová ez a vonat eredetileg is tart.
- Mit gondolsz az őrült ötletekről?
Jut eszembe egy valamivel érdekes kérdés, miközben szállunk fel. Talán tudunk sztorizgatni, hamarabb elmegy az idő és megfeledkezhetek a nyomoraimról. Az időjárás is jobb téma, mint kettesben maradni a gondolataimmal.

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Hétf. Aug. 03 2015, 00:21

Furán tekintek a srácra, amíg az a fülére tapasztja a kezeit és nekiáll énekelni, miközben bemondják az érkező vonat adatait. Hát jó… Az ezt követő magyarázata valamelyest érthetővé teszi az egész szituációt, de még így is nehezen tudom hova tenni. – Öhm oké… - Erre mást nem igazán lehet mondani. – Nem kell aggódnod, nem árulom el. – Ha ez minden vágya, hát legyen. Nem fogom elrontani az örömét.
- Hangmérnök. - Árulom el a választott szakirányom. – És mi lenne a másik dolog, amit szeretnél elkezdeni? – Lehet, hogy sablonos egy beszélgetés, de őszintén szólva, egyelőre nem is nagyon tudnánk másról beszélgetni, hisz ismerjük egymást kicsivel több, mint öt perce. Talán félóra múlva eljutunk arra a szintre, hogy teljesen más, már-már személyes hangvételű beszélgetést folytassunk. – Vagy ez még nem körvonalazódott benned teljesen?
Miután leellenőriztem a cuccaimat a közelgő szerelvény felé veszem az irányt és érdeklődve kérdezem, hogy ő is velem tart-e. – Okés, gyere. – Felszállok a vonatra, és elkezdek üres kabint keresni, hátha megtalál a szerencse. Ha nem muszáj nem ülnék be mondjuk egy háromgyerekes család mellé, ahol a hátralevő időben biztosan megtervezném, hogy hogyan is intézném el a teli torokból visítozó kisgyereket. – Az attól függ. – Felelem a kérdésére, még mindig szabad hely után kutatva. – Nem vagyok annyira vállalkozó szellemű, nem sűrűn kerülök olyan helyzetbe, ami spontán és eléggé őrült. – Valamiét jobban szeretem, ha az élet körülöttem nyugis. Bár egyesek szerint egy kis kaland és izgalom igazán rám férne. Már ez az utazás se lesz megszokott, feltéve, ha sikerül végigdumálni a többórás utat. Tényleg fejlődőképes egyed vagyok.
Közben sikerül találni egy szabad helyet, ami megfelel a kívánságaimnak. Kérdőn nézek Reevenre, hogy neki megfelel-e, de mielőtt bármi is reagálhatna, elfoglalom az egyik ülést az ablak mellett. – De gondolom, téged nem kell félteni, ha az őrült ötletek megvalósításáról van szó. – Folytatom a beszélgetést. Kíváncsi vagyok, hogy mi vesz rá valakit arra, hogy csak úgy random felszálljon egy érkező vonatra és nekivágjon a nagyvilágnak.

/Bocsi, hogy sokat kellett rá várni./

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Szomb. Aug. 08 2015, 13:56

Idiótának leszek nézve már megint, de sebaj, megszoktam, hogy ez az első benyomás rólam és részben az igazság is. Fogalmam sincs merre tart a vonat, ő sem mondja el, sőt rendes, nem is fogja.
- Kösz, szeretnék meglepődni.
Ha már más jó nincs az életemben, legalább a váratlan dolgok maradjanak meg. És Lia, őt semmi esetre sem szabad rossz dolognak titulálni, de nem tudom ő megmaradna-e, miután rájött depresszióm valódi okára. Nem merenghetek el, ráadásul volt akkora mázlim, hogy találtam egy ismerőst. Bármiről is beszéljünk, az nem lesz rosszabb a gondolataimnál, amit hallgatnom kéne utazás közben. Nem, zene sem segítene.
- Huh, az nem egyszerű.
Kellenek számítógépes ismeretek is. Szerintem ahhoz sem árt, amibe én készülök belevágni, nem véletlen tartok tőle egy kicsit. Igazából csak annyiban, hogy bosszantó lenne kiadni érte egy rakás pénzt, ha nem sikerül.
- Csillagászattant. De lehet, hogy csak valami gyorstalpaló tanfolyam lesz belőle, ami elég az űrbe való kijutáshoz. Érdekel a téma, de nem tudom mennyire menne…talán csak belehallgatok előbb néhány előadásba.
Morfondírozok, elég nagy rizikó.
- Úgy jutott eszembe, hogy ha létezik következő élet, abban az lennék. Nade mi van, ha nem? Az szívás, ha csak ez az egy van, most kéne elkezdeni. Szerinted?
Kérdezem, közben szállok utána a vonatra. Nem nézem milyen fülkébe kerülünk, nekem teljesen mindegy. Hidegen hagynak az érdektelen emberek és el lehet zavarni őket, nem? Persze az Maxnak gáz lenne, ha miattam leszállíttatnák, de valahogy megoldanám, hogy ő maradjon, ha nagyon akar. Merthogy a leszállítatás is azok közé a szituk közé tartozna, amit élveznék.
- Hm…nem is vágysz rá?
Nem, egyedül én vagyok ennyire elcseszett, de azért... hátha. Végre találunk egy üres fülkét (vagy megfelelőt) biccentek, menjen csak, de mielőtt talán észrevenné, ő már el is foglalja. Lezuttyanok vele szembe, kibámulok az ablakon, aztán visszapillantok rá.
- Sajnos nem, valahogy…keresem az ilyesmit. Sőt már-már automatikusan megtalálnak a furcsa helyzetek. Ez igazából nem az, mármint én nem tartom furának. Egyszerűen levegőváltozás kell, más környezet, szeretném elterelni a gondolataim. És…nem árt, ha megismerem a környéket. Viszont, ha szeretnél őrültségeket, az olyanoknak egy vonat a melegágya.
Kicsit sunyin pillantok a szemébe.
- Fontos látogatásod lesz, időben kell odaérned?
Nem hiszem, hogy beszéltünk volna erről, de már nyugodtan ülünk, ezernyi klassz téma lehet, ha elég nyitottak vagyunk. S ha téma nem is, váratlan helyzeteket tényleg könnyű vonatokon teremteni.

- Nézőpont kérdése. Bár egy kívülálló számára biztosan van olyan bonyolult, mint mondjuk az atomfizika. – Pedig nem kell megijedni a rengeteg gombtól, a programoktól meg semmitől sem. Néha meg csak a megérzéseinkre kell hagyatkozni. – Csillagászat? – Nem tudom, miért kérdezek vissza, hiszen értettem. Csak nem éppen erre a válaszra számítottam. – Érdekes választás, van benne kihívás bőven. – Oda azért kell a tudás rendesen, meg elhivatottság is. A franc szenvedne vele annyit.
- Bevallom, annyira nem hiszek ezekben az újjászületős meg előző életes dolgokban. Szóval ha nagyon skatulyázni szeretnénk, akkor az egy élet, egy esély elvet vallom, még ha mindez marháta nem is látszódik. – Valahogy ezek a spirituális dolgok nem állnak hozzám közel, nem tudnak meghatni. Lehet, hogy van benne valami igazság, vagy épp ők tudják a teljes igazságot is, de én jobb szeretek a realitás talaján maradni. Egy életünk van és kész. Nem kell ezt túlbonyolítani.
Elfoglalom a kinézett helyet a vonaton, a reakció alapján neki úgy is mindegy volt, így kihasználtam a lehetőséget. Aztán folytatjuk az unalmas kis életem kivesézésével. Ez így mondjuk erős megfogalmazás, hiszen csak annyiról volt szó eddig, hogy nem vagyok túl nagy híve az őrültségeknek. – Valamiért sosem vonzott. Jobban szeretem, ha nyugi van körülöttem. Ha kiszámítható minden. Bár néha elkap a gondolat, hogy kellene valami őrültséget csinálni, de a megvalósításig sose jutok el. – Egyedül annyira nem jó buli gondolom. Kell valaki, akivel meg lehet osztani az élményt, akivel később jót lehet nevetni az egészen. – Legalább nem unalmas az életed. Nézd a jó oldalát, lesz mit mesélni az unokáknak is. – Aztán megemlíti, hogy a vonat tökéletesen alkalmas az ilyen bulik kivitelezésére. Egy kicsit elgondolkozom a lehetőségen. Vesztenivalóm nincsen, szóval miért ne?! – És mire gondoltál? Vagy ez legyen inkább meglepetés? – Teszem fel az érdeklődő kérdésem.
- Holnap délelőtt kell legkésőbb a célállomásra érnem. – Válaszolok a kérdésére és szerencsére sikerül nem kimondanom az úti cél nevét. Hadd legyen neki is meglepetés. – Egy ismerősöm megkért, hogy segítsek be neki egy melóban, szóval, ha úgy alakul egy kicsi csúszás is beleférhet. – Végül is csak egy telefonomba kerül, hogy nem délelőtt, hanem délután érkezem. Elvileg nincs szoros határidőhöz kötve a munka, nagy para nem lehet belőle.

- Annyira nem, az atomfizika sokkal rosszabb lehet.
Bár fizika van a csillagászatban is, úgyhogy elég meredek dolgot választottam, vissza is kérdez.
- Imádom a kihívásokat, ha teljesítek valamit, mindig kell valami új, lehetetlenebb. Az a vicces, hogy ez a filozófia be szokott jönni, úgyhogy azt vallom az ember nagyon sok mindenre képes pusztán az akaraterő segítségével.
Nézek rá, mit gondol erről, egyetért-e, vagy beleköt, szeretek vitatkozni is, vagy simán eszmecserét folytatni olyanokkal, akikkel lehet.
- Én nem zárom ki, de nem is hiszem el. Nincs elég bizonyíték. Igen, ez jobb hozzáállás, hogy kezdjük el a dolgokat most, mert nem lesz már rá lehetőség és tényleg, ha mégis létezne ez a dolog, akkor se lennénk ugyanazok, vagyis ugyanolyan lehetőséget sehogyan sem kapunk kétszer. Miért gondolod, hogy nem látszódik?
Nézek rá. Nem vágom.
Leülök én is, nem számít hová, majd lebokszolom a kalauzzal, ha betámad minket. Biccentek, annak ellenére, hogy hülye vagyok, nem vallom magam szűklátókörűnek, van, akinek a nyugodtság fekszik, teljesen jó így.
- Persze, a nyugodtság is kell.
Nekem is volt, hogy agyamra ment a pörgés, most csak azért nem, mert meg akarok szabadulni a semmis pillanatoktól, amikor megtámadnak a gondolatok. Hülye helyzet, irigylek minden olyan halandót, akinek a feje nincs tele robbanásokkal.
- Néha nem árt, a változatosság kedvéért. Mármint a nyugalmat is meg lehet unni.
Bólogatok, hogy nem unalmas, bár az unokákon elfintorodom.
- A környékbeli gyerekeknek, akik a bogaras Reeven bácsi kalandjaira lesznek kíváncsiak
Javítom ki szórakozottan. Félmosolygom azon, hogy felkeltette az érdeklődését a dolog, bár nem tudom mennyire lenne benne.
- Nagyon változatos lehet egy program egy vonaton, szóval sok van… Állandóan tudnék mondani újat.
Igazából nem is teljesen saját ötlet, de mindegy. Hm, kicsit elkerekednek a szemeim, egy ilyen hosszú járatra szálltam?
- Hát akkor…rengeteg időnk van.
Nyelek, kipillantok az ablakon, én már most nem ismerném fel a tájat. Aztán visszafordulok felé.
- Nemrég láttam egy videót a leghülyébb vonaton előforduló helyzetekről, különben ehhez hozzá lehet tenni és el is vehetünk belőle, vagy újakat alkothatunk. Mit szólnál egy olyanhoz, hogy keresünk egy lányt és szerenádot adunk neki? Vagy játszunk el FBI ügynököket, persze jelvényünk nem lenne, de benézhetnénk egy-két fülkébe Sirius Blackért.
//az avid ihlet XD//
Köhintek.
- Teljesen komolyan előadnánk, hogy egy szökött rab, stb. Vagy lányok mellé letelepedni és úgy tenni, mintha buzik volnánk! Vagy öregasszonyok, még jobb. Persze nem csinálnánk semmi konkrétat.
Nyugtatom meg gyorsan. Lehet, hogy hülyének fog nézni, igazából sok lehetőség van, talán neki eszébe jut valami még érdekesebb.

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Vas. Nov. 29 2015, 22:16

- Soha nem is lesz. – Vetem közbe, reagálva arra, hogy senki ember fia nem lesz képes bebizonyítani, hogy létezik az újjászületés, a halál utáni élet vagy ezek ellenkezőjét. – Legalábbis nem egyértelmű. Ha hiszel, benne akkor megtalálod azokat az érveket, amikkel számodra cáfolhatatlanul bebizonyítja az igazad. Ha meg nem, akkor számodra mindig lesz olyan pont az érvelésben, amibe bele tudsz kötni. – Bár igazából szinte tökmindegy, hogy mit gondol erről az ember, a végén úgyis kiderül, hogy jól döntött-e. Lesz-e második, sokadik esély vagy tényleg annyi az élet, amennyi. – Bárki, aki egy kicsit is ismer – nem sok ilyen személy van, nem lenne nehéz dolga leellenőrizni – igazolhatja, hogy nem vagyok az a tipikus, „egyszer élünk, mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést” fajta, annak ellenére, hogy azt gondolom, hogy egy esélyünk van. Így értettem. – Tisztázom a korábbi mondataim, ha már sikerült nem teljesen érthetőre megfogalmazni.
- Eddig nem sikerült megunni. Bár mivel a nagy pörgés mindig is kimaradt az életemből, így nem is tudott nagyon feltűnni a hiánya. – A gyerekkori kavalkádot, a szüleim lecsukását és az azt követő időszakot nem venném ide. Néha nem is értem, hogy ilyen előzményekkel és körülményekkel hogy a francba lettem ennyire nyugis, kissé magamba forduló és nem balhézó srác. Ez egy örök talány marad.
Kíváncsi vagyok arra, hogy mi az, ami számára őrültségnek tűnik. Meg úgy az egész szitura. Mire gondol, miket lehetne itt csinálni, hisz valamelyest korlátozva vagyunk a vonat által. Mennyire mennék bele? Vajon visszatáncolnék? Vagy élvezném? Egy próbát megérdemel, aztán végül is, ha nem jön be, akkor is tudom már mondani, hogy próbáltam izgalmasabban élni az életem, de nem jött be és örökre megmaradok a saját magam által felhúzott alacsony korlátok között.
Hallgatom az ötleteit, mérlegelem a lehetőségeket, közben próbálok én is agyalni hátha hozzá tudok tenni valamelyik ötletéhez vagy előállni egy másikkal. A Sirius-os ötletén elmosolyodom egy kicsit, érdekelne, hogy hány embernek esne le, hogy kit is keresünk. A következő ötlete, miszerint sokkoljunk konzervatív, begyöpösödött néniket számukra természetellenesnek tűnő dolgokkal és viselkedjünk meleg párként, egy kicsit meglep. Eszembe nem jutott volna, pláne nem egy vadidegennel kivitelezni mindezt. – Meg kell hagyni, egészen lenyűgöző a kreativitásod. – Nekem még semmi nem jutott eszembe, ő meg felsorolt minimum négy változatot körülbelül egy perc alatt. - Nem is tudom, melyik lenne a legjobb. Kezdeni valami lazábbal, vagy rögtön bele a közepébe és sokkolni öreg néniket. Utóbbi elég távol áll tőlem, lehet, ez lenne a jó választás? – Az utolsó mondatot félig meddig mormolom magamnak, hangosan gondolkozva. – Neked melyikhez lenne kedved? – Dobom fel a kérdést. – Bocs, de nem igazán vagyok jó az ilyen szituk kiagyalásában, pláne ennyire hirtelen. – Mentegetőzöm egy kicsit. Fogalmam sincs, hogy mi lenne az, ami működne is, vicces is lenne. Pedig valószínűleg nem kell itt túlagyalni a dolgokat, hisz ahogy elnézem ő sem tette.

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Szomb. Dec. 05 2015, 17:41

- Lehet
Vonok vállat bólogatva, soha nem lehet tudni, de jah…alapvetően elég nehéz lenne bizonyítani.
- Nehezen tudom elkötelezni magam az ilyen szélsőségek mellett. Amire nincs bizonyíték… Te is? Persze biztos van olyasmi, amiről határozott véleményed van. Ilyesmi talán nálam is.
Beharapom az alsó ajkam gondolkodni.
- Például, szerintem az összes pap beteg a cölibátus miatt. Egyszerűen egészségtelen ez a fokú elfojtás, főleg fiatal férfiak esetében.
A vallásba mindig bele tudok kötni, bár a legtöbb kényes témában játszom Svájcot, ebben nem megy. Szerintem anyámék miatt… Nézek rá, neki van-e ilyenje.
Jaja, ránézésre sem az a típus és nem mondom, hogy nem neki van igaza, persze nem árt, ha az ember néha elengedi magát.
- Áh értem. Hidd el, nem is mindig jó fejjel nekirontani a falnak, főleg ha nem akarsz koponyatörést. Azt gondolom az egészséges az, ha átgondolod a dolgokat, de nem túlzottan, hanem néha engedsz a kísértésnek, különben nagyon nehéz szabadnak érezni magad. Hisz az embert oly sok minden megköti, az egész életünk rendszerre, szabályokra, etikettre és előírásokra próbál épülni, miközben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a legfontosabbról. Élvezni. Sokszor az embereket csak a gátlásaik, kitalált szabályok tartják vissza, hogy kipróbáljanak dolgokat. Olyan szabályok, amiket más emberek alkottak. Honnan lennének akkor hitelesek? Csak mert egyszer azt mondta valaki nem illik beleköpni más rápalevesébe?
Nézek rá merően, vegye észre a logikát ebben, hátha megérti, az olyan elmebetegek, mint én, miért csesznek a konvenciókra.
Bólintok. Talán nem kellene ráerőltetem a srácra a hülyeségeimet, de miért is ne próbálhatna ki valami újat?
- Gondolom nem tűnt fel, a lényeg, hogy minél több szemszögből meg tudjuk vizsgálni a dolgokat és ehhez tapasztalat kell
Nézek rá félvigyorral, tudom én, benne lesz a hülyeségeimben, egyszerűen azért, mert az ember kíváncsi természet. Talán csak kellett neki valaki, aki felrázza, megtolja kissé.
Semmit nem veszíthet. Eszembe jut pár dolog, Siriuson mosolyog, aztán én nevetek fel.
- Hát, köszi…
Egen, ezt mondták már, nem olyasmi, amiben feleslegesen kellene szerénykednem. De különben az őrültségemből fakad. Nevetek, nem is tudom, elég sok mindent meg lehetne valósítani. Aztán elintézném, hogy ne szállítsanak le minket, valahogy megoldanám.
- Hm…nem is tudom. Attól félek, az első ilyesmi sokkolna és visszatáncolnál. Esetleg akkor kezdjük a nénikkel, ha megállapodhatunk abban, hogy akármilyen érzés is lesz neked, bevállalsz még egyet. Nem kell, hogy nénis, vagy számodra durva legyen a második, ha az áll közel hozzád, hogy verset mondj egy kiszemelt lánynak, tedd azt.
Félmosoly, kis vállrándítás.
- Szóval, hogy mindenképp legyen kettő. Egy számodra nagyon durva és egy kényelmesebb
Ha ezt állja, talán valóban a mély vízbe kellene belelökni, ami a nagymamák lesz, mert attól ódzkodott.
-Nekem mindegyikhez, alkalmazkodom hozzád. Ha a vénasszonyoknál maradunk talán a bu*ist kellene, miközben firtatnánk a szexuális életüket. Naaa az elég meredek!
És még nem is tudok róla ebben a percben, hogy nekem ezt eljátszani miért nem akkora kihívás, mint valakinek, aki száz százalékig heteroszexuális, merthogy meg vagyok róla győződve, hogy a lányok a legfantasztikusabbak.

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Kedd Feb. 09 2016, 21:01

A vallás egy kellemes téma, ha értelmes eszmecserére kerül a sor. Mindenkinek megvan róla a véleménye, akár pozitív, akár negatív irányban. Ha ez kerül szóba, nagyon kevesen maradnak állásfoglalás nélkül, nagyjából olyan ez, mint az éppen aktuális politikai helyzet.
- Mindenképp kell valami, ami meggyőz, akkor is, ha a bizonyíték nem áll szilárd alapokon. Máskülönben nem tudok benne hinni vagy elköteleződni. De ezzel szerintem sokan így vannak. – Például ő is. Persze vannak vakon hívő emberek is, és itt nem feltétlen csak a vallásra gondolok, de náluk is van valami, ami meggyőzi, ami elhiheti velük, hogy amiben hisznek, az tényleg létezik. – Abban kételkednék, hogy az összes beteg arc lenne. De valószínűleg jobb lenne az egyháznak is, ha nem erőltetnék már ezt. Ez az elve már elavult, teljesen felesleges ragaszkodni hozzá, aztán meg csak hebegnek-habognak, mikor kiderül néhány mocskos dolog róluk. – De ha a Vatikánnak ez jó, hát csinálják. Majd rájönnek egyszer, hogy felesleges a múltban élni és ragaszkodni mindenhez. Tessék haladni a korral, kérem szépen.
- Oké, oké, értem én. De valahol meg szükségünk van szabályokra, korlátokra, amelyek valamelyest keretet ad az életünknek. Különben elszabadulna a pokol. Szabályok közt is lehet élvezni az életet. – Nem azt mondom, hogy szigorú szabálykövető ember vagyok, de azt elég nehezen tudom elképzelni, hogy sokáig működőképes lenne az életem, ha telibesz*rnám a szabályokat. Szerintem az előbb-utóbb katasztrófához vezetne. – Azt viszont elismerem, hogy a magamfajták gyakran feleslegesen agyalják túl a dolgokat és emiatt lemaradhatnak egy csomó jó élményről. – Ötvözni kellene a kettőnk hozzáállását a dolgokhoz és valószínűleg létrejönne a tökéletes, élethez való hozzáállás.
- Teljesen jogos. – Értek vele egyet. Nem nagyon tudok belekötni a mondandójába. Miért is tenném, ha magam is tudom, hogy igaza van?
Az egyik ötlete elég meredeknek hangzik, de elég őrültnek hangzik ahhoz, hogy piszkálja a kíváncsiságom. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék, mit csinálnék, mennyire élvezném a szitut. A nagymamám hergelése elég távol áll tőlem, pláne úgy, hogy mindezt megspékeljük azzal, hogy előadjuk, hogy mi ketten egy párt alkotunk. Magamról biztosan tudom, hogy nem saját kapura játszom, így főleg nehéz lesz előadni magam úgy, mintha ez természetes lenne számomra. Vannak kétségeim, nem egészen vagyok benne biztos, hogy menne. Vagy, hogy ez az, amit akarok. Ugyanakkor ez áll tőlem a legtávolabb, ez az, ami kihívások elé állít. Nehéz döntés…
- Rendben, legyen kettő. – Egyezek bele. Elég hosszú a vonatút, jut idő többre is. – Ígérem, nem lépek vissza idő előtt és nem kezdek el hisztizni, hogy ezt most nem akarom. – Jó, tudom, ezek csak szavak, amik tettek nélkül semmit sem érnek. De igyekszem majd tartani magam a megállapodáshoz. Nem berezelni, visszalépni, hisztizni vagy makacskodni, hogy én ezt nem. Legalábbis bizonyos keretek közt. De ezek a korlátok most elég magasan lesznek, amíg nem egy idős nyanyát vagy a kalauzt dobjuk ki a vonatból, csak úgy, mert poén, addig eskü, hogy benne vagyok a buliban. Közben az öregasszonyok sokkolásán pörög az agyam. Ott garantált lenne a hatás, a kiborulás a részükről, mégis ódzkodom egy kicsit tőle, hisz mégis azt kellene eljátszanom, hogy meleg vagyok. Ami elég meredeken hangzik még sokadik hallásra is. Elméletileg senki nem ismer a vonaton. Az esély, hogy kiderüljön, hogy mit tettünk Reevennel, viszonylag kicsi. A hatás és az elérni kívánt cél viszont garantált. Csak össze kell kapnom magam hozzá. Annyira nem lehet nehéz… max én leszek a visszahúzódó, szótlan, félénk fél az elején.
- Két kabinnal arrébb, mintha két nagymamának lazán beillő asszonyt láttam volna. Mit gondolsz, meglátogatjuk őket? – Töröm meg a rövid csendet. Ha most látnám magam kívülről, tuti meglepődnék magamon. De hát egyszer ki kell próbálni ezt az egyszer élünk dolgot.

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Csüt. Feb. 11 2016, 19:06

Biccentek, az is egyetértő bólintást kap, hogy sokan így vannak vele. Nem vagyok ennyire kaotikus, ami meglepő, de ebbe például nem. Ő se, de róla nem is feltételeztem. Igazából csak Matt ilyen, ha már nagyon szét akarok nézni az ismeretségi körömben. Matt szerintem magának bizonygatja Istent, de nincs rá semmilyen bizonyíték, hogy létezik, vagy a csodák, amikről beszéltünk és nekem a biblia nem hiteles.
-Lehet vannak ilyen szenteskedő megszállottak, de azok meg azért betegek, szerintem az ilyen fokú tiltás mindig lázadást szül a tudat alattiban. - Játszom el Freudot egy pillanatra, aztán nagyban bólogatok, milyen elavult ez már.
Max védelmébe veszi a szabályokat, talán túl hevesen és határozottan mentem neki a fogalomnak.
-Igen, valahol igen, különben persze, az egész anarchiába fulladna. Hogyne, főleg, ha az ember megtalálja a kiskapukat. Van is ilyen bölcs mondás: Ismerd meg a szabályokat, hogy tudd, hogyan lehet áthágni őket, de igazad van, a harmóniára kell törekedni és valamennyi szabály kell. - nekem is kell, hiába tűnök most a világ legelvetemültebb lázadójának. Lehet, hogy nem annyit tartok be, mint más ember, de nem a mennyiség fontos, hanem a minőség, vannak dolgok, amiket nagyon-nagyon nem csinálnék meg. Magafajták.
-Ugyan! Mifajtának tartod magad? Biztos normális nevelést kaptál, ennyi az egész. - Ha a szülők foglalkoznak valamennyit a másikkal, akkor biztos nehezebben próbál ki meredekebb dolgokat az illető, plusz még ha teljesen száza is! Maxnál az ép elme és lefogadom a törődés is megvolt.
-Én is szoktam agyalni, nem az azon csináljam-e, vagy ne, de...más jellegű dolgokon. Az előbbi pedig csak elhatározás kérdése, néha engedd el magad, ennyi. Ne annyira, hogy elszakadjon minden cérnád, egészséges élményszerzéssel.
Biztos érezné mi az, ami már túl sok neki és ezt érezni igazi kiváltság lehet.
-Jó, egyelőre kettő, aztán meglátjuk. Neh, azt ne csináld. - nevetek a hisztin, bár nemtom nála mit jelent. - -Viszont az is elég awkward train situation lenne, ha elkezdnél hisztizve sírni.
Vigyorgok és jön is az ötlettel. Szuper, kedvelem a srácot!
-Akkor gyerünk. Vigyük a cuccokat is - Pattanok fel, megvárom, hogy jöjjön és már kopogok is a kabinba, a dolgainkkal együtt, mert így hiteles és nem jó őrizetlenül hagyni. Egy percet várok, aztán eltolom az ajtót, rákacsintok a nyanyákra, akik természetesen nagyon belemerültek valami íztelen pletykába. Hmmm....nem véletlen, hogy az egyik kedvenc kicseszési korosztályom.
-Gyere édes, a néniknél még van hely! - kiáltok ki Maxnak és letelepszem velük szembe, miközben perverz mosollyal bámulok az arcukba.
-Én és a párom önökkel fogunk utazni és nagyoooon szeretünk ismerkedni
A vének torkán, mintha megakadt volna a protézis, úgy merednek rám és Maxra, ha bejön velem, mintha földönkívüliek lennénk.

A vallás témakörben még viszonylagos az egyetértésünk, de ahogy a szabályok szerepére kerül a sor, nyilvánvalóvá válik, hogy teljesen ellentétes szemszögből látjuk a dolgokat. Amivel végül is nincsen semmiféle baj, egészen értelmesen tudjuk ütköztetni véleményünket. Azt pedig erősen kétlem, hogy egymás torkának esnénk a későbbiekben ez miatt. – A kiskapuk ismerete sosem hátrány, szabálykövető egyénként sem árt ismerni a kibúvási lehetőségeket. Még ha nincsenek is kihasználva. – Jegyzem meg.
- Azt hiszem, arra valóban nem lehet panasz. Egy rossz szavam nem lehet a nevelőszüleimre. - És tényleg, még akkor is, ha rokonok voltak. Meg lett volna az okuk rá, hogy zordabb nevelésben legyen részem. Nem hiszem, hogy akkor is itt tartanék, mint most.
- Igyekszem észben tartani majd. – Sőt lehet, hogy nemsokára élesben is kipróbálom, mennyire sikerül elengedni magam. Egyelőre vannak kétségeim magammal kapcsolatban… de csak nem lehet olyan nehéz.
- Hát ha a végére nagyon belelendülnék a dolgokba, lehet, hogy beadom a hisztit is. - Vágok vissza, de nem gondolom teljesen komolyan. Nem hiszem, hogy egy ennyire jó színészt rejtegettem magamban éveken keresztül úgy, hogy ennek semmiféle nyoma nem látszódott. Aztán meg a fene se tudja.
- Okés. - Felkapom a cuccaimat s követem. A tudatom akkor kezdi felfogni, hogy mire készülünk, mikor már a kiszemelt kabinajtó előtt állunk. Kicsit izgulok, fogalmam sincs, hogy mi vár rám, ránk odabenn, hogy fogom lereagálni az egész szitut, mindezt lehetőleg hitelesen. Mikor elhúzza az ajtót, veszek egy nagy levegőt, az talán lenyugtat egy kicsit és eszembe juttatja, hogy mindezt csak szórakozásból tesszük. Dont fos, jó buli lesz ez, trollkodunk egy kicsit, lesz mesélnivaló a nyugdíjas-klubban, meg én is tartogathatok majd valamit az unokáknak. Reeven előremegy, néhány másodperccel később, mikor kiszól, követem őt a kabinba. - Jövök már! - Szólok utána, a kicsim, drágám és egyéb "cukiságok" egyelőre még lemaradnak. Ennyire nem megy gyorsan az átállás, de igyekszem. - Nénik? Úúú, izgiii! - Csak a mamatankjaiktól ments meg ura, kérlek! Egyet sem szeretnék az arcomban látni, a járókeretre, kötőtűre ugyanez a szabály érvényes. Biccentek a mamik felé, legalább akkora bunkónak ne nézzenek, majd még bentebb merészkedem és bátorkodom becsukni magunk után az ajtót. Ezáltal elzárva magam elől a menekülési útvonalat. De hát ugye erre nem lesz szükség, jó lesz ez. Ha akarják a mamik, ha nem, egy darabig most velünk kell majd beérniük.
Elnézve a reakciójukat, nem mi leszünk a kedvenc utazópartnereik. Kezdésnek megpróbálkozom egy mosollyal feléjük, állítólag az egy nagyon jó kezdő lépés egy gyönyörű barátság felé. Márpedig itt az van kialakulóban, csak a nénik még nem tudnak róla! - Szerinted megengedik, hogy leüljünk ide? - Kérdezek vissza, de a kérdés elsősorban költői volt, nem hiszem, hogy foglalkozni fogunk azzal, hogy ők akarják-e a társaságunkat így lehuppanok mellé. Először tartva a szokásosnak nevezhető távolságot, majd kapcsolok és közelebb húzódom Reeven felé. - Ugye nem gond? - Azért megkérdezem őket is biztos, ami biztos alapon, nehogy kirekesztve érezzék magukat szegények. Ha egyáltalán meg tudnak szólalni a döbbenettől.

Nagyban bólogatok, látom én benne is van hajlam felfedezni, a felfedezni valót.
- Persze, minél szélesebb a perspektíva, annál több a lehetőség.
Vigyorgom rá, ez a nevelőszülőknél lehervad. Ezek szerint árva.
- Ou, akkor jó, szóval ebben neveltek, azt akarták, hogy ne kerülj bajba.
Próbálom összegezni, majd ő cáfol, ha tévedek.
- Nem is ismereted az eredeti szüleidet?
Szúrom közbe - a kíváncsi természet, de legfeljebb nem válaszol. A hisztin felnevetek, kihallom hangjából az iróniát, rárakok egy kis lapáttal, ha már elnagyzoltam.
- Ú, nem is biztos, hogy akarok hisztis pasit
Nyafogom tettetve.
- Figyelj, ha azt érzed tombolnod kell, tedd meg. A legjobb az ilyet öregasszonyokon kiélni, hidd el.
Teszem azért hozzá, fura lenne, ha nekiállni őrjöngni, vagy akárhogyan is képzeli a hisztit, de minél nagyobb a felfordulás annál édesebb a gyümölcse és ha feszkót ad ki, én aztán nem ítélem el. Ez jó tulajdonságaim egyike, nehezen ítélkezek, nem szeretek.
Berontunk a nyanyákhoz, Max később jön, először én mérem fel a terepet, oh máris bizseregni kezd a kislábujjam, látva a döbbent-ráncos felháborodást! Minden dauer égnek áll. Gonosz a vigyorom, ezt Max talán még nem is látja, bejelenti jön már, néznek rá felháborodottan, ahogy lenénizi őket. Tőlem egy elismerő, biztató vigyort kap "meleg pillantás" formájában.
- Ugye, a ránc nagyon szexi
A nyanya úgy néz rám, mintha rosszul hallotta volna.
- Süket tetszik lenni?
Kiabálok rá mosolyogva, mintha tényleg azt hinném.
- Fiatalember, nade kérem!
Pff tipikus nyanya szöveg az ókorból.
- Hogyne engednék, ha van beleszólásuk? Nem hiszem.
ÚÚÚ baaaz elragad a hév, istenes lesz ez. Max után nyúlok, ha hagyja megfogom a kezét, ujjaim az övébe kulcsolom és közel húzom magamhoz, át is karolom. Ha pár hónappal később lenne nem csinálnék ebből gondot, de most kurva esetlennek érzem magam.
- Szóval...mit gondolnak a buzikról?
Vágok minden átmenet nélkül a közepébe.
- Ha smárolni látnak két férfit? nedvesednek még?
Igen, gondolnom kéne Maxra, de akkora a kísértés, hogy vérszemet kapok...ahogy a vér kiszalad az arcukból és az egyik félig felemelkedik az ülésről.
- Mary, szólj a kalauznak
Biztatja a másik elhűlve, nade nem fogják olyan forrón enni, azt hiszik kiengedem őket? Különben is, végállomásig meg sem találnak, szóval Max. odaér, ahová akar, maximum ő ezt nem tudja (még)

Kevés embernek számoltam be eddig arról, hogy mi a helyzet a szüleimmel. Egyrészt nem sok emberrel van olyan viszonyom, hogy megosszam velük, másrészt nem szívesen hangoztatom, hogy mi miatt kerültem végül anya testvérének családjához. Mély nyomott hagyott bennem, valahol a mai napig haragszom apáékra a történtek miatt. Több mint tíz éve annak is, hogy egyáltalán bármilyen formában kapcsolatba kerültem volna velük. Nem szép emlékek, de ha már szóba került válaszolok a kérdésére. – De, ismertem őket, tizenkét éves koromig. – Fura róluk múlt időben beszélni, mikor még tudomásom szerint életben vannak. Legalábbis az ellenkezőjéről még nem értesítettek, az otthoniakkal pedig évek óta nem jött elő a téma.
A nagyik szívatása, bármennyire is távol áll tőlem az ilyesmi, kellemesebb téma. – Ó, pedig egy drámai kiborulás biztos megdobogtatná a mamák szívét. – Legalább tudnának miről pletykálni kötögetés közben. Biztosan elkészülne pár karácsonyi pulcsi, mire kibeszélik és kiheverik a sokkot, amit kapnának.

Belépek én is a fülkébe, felkészülve minden eshetőségre. Nincsenek nagyon elragadtatva attól a ténytől, hogy útitársakat kapnak a hátralevő szakaszra. Biztosan nem nyerte el a tetszésüket, hogy le lettek nénizve. De hát, ha egyszer azok? Kérem szépen, nem mondtam én semmi rosszat. Próbálok rájuk kedvesen mosolyogni, hátha ez megenyhíti őket, de egyelőre hatástalan. A szexi ráncokra bólintok egyetértésem jeleként. Ez sem segít sokat a helyzetünkön, nem mintha ez számítana. Reeven hangosabban kezd el beszélni, hátha a hallókészülék okozza a köztünk levő kommunikációs hibát. Jéé működik, legalábbis a felháborodott válaszából erre engedek következtetni.
- Akkor jó. – Válaszolom, miközben kényelembe helyezem magam Reev mellett. Rápillantok, mikor megfogja a kezem. Hiába beszéltük meg, hogy ez lesz, hogy ez csak poén és szívatás, akkor is furcsa. Elvégre egy pasi fogja a kezem, mindezt úgy, hogy egyikőnk sem játszik saját kapura. Én legalábbis biztos nem. Mindenesetre hagyom, elég hülyén nézne ki, ha elrántanám a kezem.
Uh.. Erős kezdés, tényleg nem szarozik, ha arról van szó. A következő kérdésével pedig egy erős gyomrost is bevisz. Ha ezt ép bőrrel megússzuk és egyik se ver agyon a kézi mamatankjával, akkor szerencsések leszünk, azt hiszem. Őszinte leszek, azt hittem egy kicsit lassabban kezdünk, nem csapunk bele rögtön a közepébe, lesz még egy kis időm ráhangolódni. Azért remélem nem fog a következő pillanatban megcsókolni, azért mindennek van egy határa. A puszi és egyéb szolid apróságok még úgy ahogy beleférnének, ha úgy alakulna, de ennél messzebb nem hiszem, hogy el kellene menni, így is elég paprikás a hangulat. – Ugyan már. Ne tessék olyan könnyen felkapni a vizet. – Kérlelem, hátha meghatja egy kicsit. – Legyenek elfogadóbbak egy kicsit. – Átölelem közben Reevent, még ha tudom is, hogy ezzel nem segítek sokat a helyzeten. De nem is feltétlenül szándékozom ezt tenni. – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. – Két kedves úriember ül velük szemben, nem kellene ennyire túlreagálni a helyzetet. Amúgy is, mire eltotyog a kalauzért, addigra kétszer megteszi a vonat az utat. Csak nem gondolja komolyan, hogy foglalkozna vele bárki is.

Na ez szívás. Én rögtön arra szociálok meghaltak a szülei. Látszik is az arcomon, meghökkent az információ és nem nagyon tudok vele mit kezdeni. A saját családommal sem dicsekedhetek, de ha nem élnének nem lehetnék fotós, elég nagy érvágás lenne, ráadásul apám - mindegy, miért, kihúzott a legnagyobb szarból.
- Sajnálom...részvétem
Motyogom, de inkább a cipőm orrát bámulom, mint őt. Azt hiszem mindketten egyforma bénán állunk a kérdéshez, én sem tudok mit mondani, neki pedig nyilván nem egyszerű beszélni róla. Jobb lesz, ha feldobom a baromságaimmal, belerángatom mindenfélébe, élményeket szerzek, hagyom, hogy elengedje és kitombolja magát, nincs jobb mód a felejtésre, mint élni!
- Figyelj, azt is eljátszhatjuk. Elkezdhetünk hisztizni, hogy a vénasszonyok nem fogadják el a melegeket és nekünk ebből marhára elegünk van.
Tárom szét a karom, mintha a határ a csillagos ég lenne. Más kérdés, tesz-e ilyet józanon az ember? Mennyire bírja elengedni magát egy vonaton, a hecc kedvéért? Nálam nem kérdés, de ebben a történetben nem én vagyok a főszereplő.

Kiborítanak a nyanyák, egyszerűen a teszetosza, megjátszott ostoba létezésük... Éppen tökéletes alanyok arra, ha az ember felháborodást akar szítani egy vonatfülkében.
Szinte röhögve bámulok a képükbe, ahogy ezt a tipikus, felháborodott vénasszony klisét nyomatják. Max egész jól csinálja, leszek paraszt helyette is, csak élje túl. Ebben az időben még nem tudatosodik bennem, hogy számomra a világ nem pusztán nőkből áll, hanem játszanak a férfiak is, talán csak az tűnik fel, hogy nem okoz gondot megfogni a kezét, akármennyire is esetlennek érzem magam, nem kapok hülyét, mert ezt csinálom egy sráccal. Megfordul a fejemben, hogy wtf? de mivel épp akció van, elhessegetem a gondolatot, hogy ez fura, vagy feltűnően könnyű.
És igen, elragad a hév, a nyanyák le lesznek sokkolva. Egyelőre csak átkarolom Maxot, míg ő próbálja puhítani őket, én csúfondárosan nevetek a képükbe.
- Miért vannak előítéleteik? Mert száz évesek? Az ilyesmi nem kifogás.
- Szemtelen... - morogja az egyik.
- Óóó egyem meg, csak nem haragszik? Mi lenne ha kiderülne az egyik unokáról?
Firtatom, aztán, mikor látom, hogy menne a kalauzért, feltolom a lábam az öreglány mellé az ülésre, jelezve nem megy sehová. Érezhetően megijednek.
- Nincs menekvés, ki kell fejteniük a véleményüket...
- Meg fogod bánni, büdös kis suhancok! - pattog a harciasabb, az amelyik nem Mary, hanem dirigálni akart a másiknak. Rávág a lábamra az esernyőjével, mire csúnyán nézek rá és kelletlenül elhúzom.
- Drágám, mit szólsz? Bántott a néni
Hülyéskedve fordulok Max felé, nem hat meg az ütés, jól birom az ilyesmit, de azért nem aprózta el, sajog az említett végtag. Úgy nézek rá, mintha a buzi szerep a másik buzitól (szerep) várná el, hogy megvédjen.

Nem sikerült egyértelműen fogalmaznom a szüleimről, de ez nem az ő hibája. Nem szoktam róluk akárkinek, akármikor beszámolni, hiszen nem tartom velük a kapcsolatot, így nincs mit megemlíteni róluk. Másrészt pedig legbelül még mindig haragszom rájuk. Vannak dolgok, melyet az emberek nem bocsájtanak meg könnyen. Lehet, hogy én is hibás vagyok, amiért nem kerestem őket sem akkor, sem pedig később felnőtt fejjel. – Nem haltak meg… - Motyogom magam elé, miközben a suhanó tájat bámulom zavaromban. – Börtönben vannak. – Bár nincs talán egy órája sem, hogy ismerem, mégis megérdemli, hogy ne maradjon tévhitben. Végül is nem számít titoknak, pusztán egy olyan pontja az életemnek, amit nem szeretek hangoztatni. Azt hiszem érthető. Bővebben már tényleg nem akarok róla beszélni, még örülök is annak, hogy végül másra terelődik a téma.
Soha eszembe nem jutott volna, hogy idős néniknek bosszantsak fel pusztán szórakozásból. Szimplán gyerekes dolgokkal sem, azzal meg pláne meg sem fordult a fejemben, hogy bónuszként melegnek tettessem magam a nagyobb hatás kedvéért. De valamikor az őrültségeket is el kell kezdeni. Bólogatok az egyetértése hallatán. Basszus, ha nem atomtoleráns mamacsomagot fogunk ki, nekünk végünk. Talán pont ezért is olyan csábító az ötlet, minél merészebb, minél messzebb áll tőlem. Csak ne legyen túlságosan mély a víz, amelybe éppen fejest ugrok…

Odabenn Reeven a határozottabb karakter kettőnk közül. Egyelőre azon vagyok, hogy ne legyen feltűnő, hogy részemről mindez csak színjáték. Furcsa, amikor hozzám ér vagy átkarol, igyekszem leküzdeni az ösztönös reakcióim, hogy elkapjam a kezem vagy tartsam a három lépés távolságot. Kellemetlen még a szituáció, de én akartam rögtön a nehezebbel kezdeni, ideje vállalni a következményeket. Míg őt elkapja a hév, talán túlságosan is, addig én próbálom békés mederben tartani az indulatokat. Ha elszabadulna a pokol, mi védtelenek vagyunk, ellentétben velük, akiknél tuti lapul pár kötőtű a táska legalján, a mamatankról, összecsukható sétabotról, ernyőről ne is beszéljünk.
Mindenféle nyugtató szó vagy próbálkozás felesleges, a mamák nem látnak a vörös ködtől, Reev pedig gondoskodik arról, hogy a köd még sűrűbb legyen. – Nyugodtan kifejthetik a véleményüket. Egész jól viseljük, ha kulturált. – Tényleg kíváncsi vagyok a válaszukra, mi ez a nagy utálat, látatlanban. Még akkor is, ha ez előtt és ezután sem fogok saját kapura játszani.
Az unokák felemlegetésével talán már túl messzire mentünk, érezni lehet benn a feszültséget. Fogalmam sincs, hogy a két begőzölt drágasággal mihez kezdjek. Semmi épkézláb gondolatom vagy ötletem sincs, ami kicsit gáz, elvégre kezd egy kicsit egy emberes lenni ez a szívatás, pedig próbálkozom én is. Csak kicsit nehezebben megy. – Ne már. Azt hittem önökkel jót fogunk beszélgetni, recepteket cserélünk, meg ilyenek. – Ezt a gagyiságot még én sem gondolhattam komolyan. Lehet, jobb lenne csöndben maradni?
Esernyővel akarnak minket elintézni? Komolyan? Ha külső szemlélő lennék tuti, hogy kiröhögném őket, de most azért annyira nem tartom viccesnek. Akkor is, ha csak egy nyamvadt ernyőről van szó, amivel nem lehet túl nagy kárt okozni. De akkor is. – Jaj, nagyon fáj? – Nézek rá, szépen rávágott azzal a vacakkal a lábára. – Életem… Nem üthetek vissza, azt ugye tudod? Nem lenne szép. – Mindennek van egy határa, de amíg nem muszáj, nem szeretnék időseket bántalmazni. – Azt hittem kedves nénikhez ültünk be, nem vérszomjas hárpiákhoz. - Csak fél szemmel merek rájuk nézni, lélekben felkészülve az esernyőcsapásokra. – Amúgy maguk normálisak, hogy így viselkednek? – Kérdezem tőlük kicsit kiakadva. - Nekünk kellene a kalauzhoz szaladni, nem maguknak. Elgondolkodhatnának néha önök is, azon, hogy vajon miért nem kedvelik a magukat. Ilyen viselkedéssel nem csodálkoznék a helyükben. - Fogalmam sincs, hogy mennyire lesz hatásos, de kezdem feladni, hogy velük ez lenne a gyönyörű barátság kezdete.

Uh, a szemeim kerekebben meresztem rá, mint az egészséges lenne, zavart érzek az erőben és a vészes késztetést: na most mondj valami okosat! Merthogy meg kellene szólalni és a srácot csak most ismertem meg, komoly lelkizésekbe bocsátkozni elég érdekes lenne. Persze nálam általában furán szoktak alakulni a dolgok...
- Ahm...hát előfordul
Istenem, pont ezt nyögtem ki? Lesütöm a szemem, felnézek, próbálom elhinni magam, mert elég nonszensz, hogy semmi jobb nem jut az eszembe, ráadásul nem hiszem, hogy Max firtatná. Nem lehetett egyszerű gyermekkora, versenyezhetnénk kinek volt szarabb.
- Én próbáltam lecsukatni a sajátjaim, de nem jött össze, apám ügyvéd, sosem fog összejönni sajna
Ez is elég hülye reakció, némi fáziskéséssel hozzáteszem, ami mellesleg megintcsak hülyén jön ki, dehát...semmi jobbal nem tudok előrukkolni.
- Sajnálom Max, az enyémek pszichopaták, de igazából tettlegesen nem csináltak semmi rosszat.
Vonok vállat, aztán jobb is ez a másféle téma, még ha biztatásul is szúrtam be a saját hülyeségem, akkor sem jöttem ki belőle túl jól, azt hiszem. Mentségemre legyen mondva, én magam elég hülyén kezelem az érzelmeket, nem tűnt el nyomtalanul a pszichopata nevelés.
De a cselekvések fázisába érünk, ő akarta nehezebbel kezdeni és ez elég meredek téma, már a melegjátszás is, fel sem tűnik, milyen otthonosan mozgok ebben a szerepben.

Ha csesztetek, általában elragad a hév, most is így vagyok ezzel, doppingol, ahogy az adrenalin felszökik az őslényekben. Húúú az öregasszonycsesztetés a kedvenc csemegém, basszus elég csak ránézni a dajerolt hajuk alatt sötétedő banyaképükre. Basszus, ezért fizetni kéne! Bérbe kellene adnom a szolgáltatásaimat, öreagsszony baszogatónak kell lennem!
Max a visszafogott buzi a játékban, röhögök magamban, hogy biztos ő lenne a lány a kapcsolatban.
- Az a véleményünk, hogy távozzatok! Szólj rá a barátodra, te értelmesebb fiatalembernek tűnsz
Szóltja meg az egyik a gyengébbik felet, fintorgok, miféle ocsmány lépés is ez. Szorosan belekulcsolom ujjaim Maxéba, nem törődök vele, hogy ez elég izé, lássuk be...
- Szóval buzigyűlölők! Ez az utolsó szavuk? Három másodpercet kapnak, hogy visszavonják! 3, 2, 1...
Előkapom a telefonom és erős vakuval a képükbe villantok.
- A fényképeket internetes és vudu babás célokra használom fel
Gonosz vigyor, a legelvetemültebb és még tulajdonképpen visszafogom magam, még mindig nem tartunk ott, hogy felrúgtam volna valamelyiket, de ez a húzás annyira megdöbbenti őket, hogy percekig csak dadogni tudnak. Istenem milyen szánalmasak! Mint a fogyatékos kacsák.
- Ne hülyéskedjetek!
Krákogja az egyik Maxnak, míg én röhögök a receptcserélésen, elég nyíltan.
- Veletek nem lehet beszélgetni, a barátod sérteget!
Replikázik a másik, már csak Maxszal hajlandóak szóba állni. Kapok az esernyővel, de látom Maxon ő nem osztaná a rúgjuk fel stratégiám, pedig a legviccesebbek felborulva lehetnek.
- Igen nagyon fáj, most akarnak bepanaszolni valakinél? Miután bántalmaztak? Ugye tudják, hogy ugrott ez a lehetőség?
Közben Max eljátssza a kiakadtat, én beleröhögök a vállába, nagyon kééész, ezért már megérte, ez a vénlányokat szintén nagyon váratlanul éri, döbbenten, öregesen pislognak ránk vissza.
- Akkor...pont itt a vége fiatalember. Vigye innen és nevelje meg a barátját! - jelenti ki a kevésbé agresszív, ha csak nem akarjuk tényleg felrúgni őket, lehet tényleg távozni kellene. Maxra nézek, kérdőn, akar-e maradni, ugyanakkor hamiskás fény csillog a szememben. Talán még egy utolsó trauma belefér.

Tárgy: Re: Vonattal, végtelen síneken Max & Reev Szomb. Aug. 20 2016, 18:08

A szülők felhozása nem volt a legokosabb ötlet, de a franc gondolta, hogy ennyire mélyen belemegyünk a témába és ide lyukadunk ki az egésszel. Jó, én is fogalmazhattam volna pontosabban is, és akkor nem lettek volna félreértések, de hát így alakult.
Először nem igazán tudok mit reagálni, az ilyesfajta kommunikáció valahogy sosem volt az erősségem és enyhén hülyén is érzem magam miatta. – Az sem sokkal jobb. – Értelmesebbet is reagálhatnék rá, de nem igazán tudok mit. Kellett nekem megjegyezni a nevelőszülős dolgot. Okés, hogy nem lehet mindig titokban tartani és talán az sem hátrány, ha néha beszél róla az ember. Talán jobb is, ha ráhagyjuk és témát váltunk. Az utasok random szívatása sem áll közelebb hozzám, de még mindig jobb, mint a szülőkről beszélgetni egy félig-meddig idegen emberrel.

Kezd egyre meredekebb lenni a szitu, nem lennék meglepődve, ha tényleg nekünk ugranának a botjaikkal, tartalék járókereteikkel, ne adj’ isten a rettegett mamatankjaikkal. Bármiféle kísérlet a lenyugtatásukra pillanatok alatt kudarcba fullad, lehet nem is kellene erőltetni ezt a dolgot. De az a fajta viselkedés, amit Reev produkál nekem nem az erősségem, Azt viszont el kell ismernem, hogy a srácnak baromi jól megy a szerepjátszás, ha kívülálló lennék simán bevenném az egészet.
Az egyik mama felém intézi a kérését, miszerint jobban járunk, hogyha távozunk innen. Ünneprontó öreg banyák… Bár a testi épségünk érdekében lehet, hogy jobban járnánk, ha rájuk hagynánk és lelépnénk innen, de nehogy már ők nyerjenek. Pláne ilyen könnyedén. Még akkor is, ha nem sokat tettem hozzá eddig a kialakult helyzethez és nem is megy annyira gördülékenyen, mint Reevennek.
Nehéz megállni, hogy ne húzzam el ösztönösen a kezem, mikor szorosabban kulcsolja bele az övét, hogy aztán majdnem én szorongassam meg az övét, mikor előkapja a telefonját, hogy bizonyítékként lefotózza őket. A vudus szövegénél viszont nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Azt hiszem oda a pirospont a banyáknál. – Már bocsánat, de önök kezdték, nem? – Vagy mi, de ez igazából lényegtelen is, érezzék magukat ők rosszul, mi meg maximum kellemetlenül.
Az esernyővel való támadás azért már egy kicsit sok volt. Értem én, hogy szerintük nekik mindent lehet, de azért mindennek van egy határa. Nem vagyok híve az erőszaknak, így arról az eshetőségről le kell mondania Reevennek, hogy ketten nekik esünk és viszonozzuk az esernyőcsapást. Felháborodásom közlöm is a nyanyákkal, nehogy megmaradjanak abban a tévhitben, hogy nekik mindent szabad. Nem igazán tudnak rá mit reagálni, egy-null ide, ezt a kört mi vittük.
Távozásra szólítanak fel minket ismét. Lehet, hogy mindannyiunk érdekében még most kellene megtenni ezt az okos lépést. Egy részem azt akarja, hogy hagyjuk rájuk és húzzunk el innen amíg lehet, de a másik oldal már kezd ráérezni a dologra és nem akarja olyan könnyedén feladni. Reeven tekintetén látszik, maradna még egy kicsit. Ami annyira nem is meglepő, már-már beteges módon élvezi szerintem, hogy kiakaszthatja ezt a két szerencsétlent. – A barátom igenis jól nevelt, csak nehezen viseli a szűk látókörű embereket. – Védem meg. – Biztosan tudnánk elölről is kezdeni a barátkozást, higgyék el, nem vagyunk olyan szörnyű alakok, mint, aminek hisznek minket. – Kezdek bele a meggyőző szövegembe. – Gondolom önök sem mindig ilyen hárpiák. Kezdjük elölről, tényleg. – Ezzel azt hiszem eldőlt, hogy maradnánk még egy kicsit. Hátha megszeretjük egymást. – Nyugodtan tessék sztorizgatni, kedvenc receptek, unokás sztorik, járókeretmárkák, bármi… - A mamák néha kedvesek, aranyosak, és nagyon imádnak sokat beszélni, hátha létezik nekik is egy ilyen oldaluk. – A barátomat pedig ne sértegessék és akkor talán kedves lesz önökkel. – Osztom meg jó tanácsomat velük, miközben az állítólagos barátomra nézek. Még mindig bizarr a gondolat, hogy meg kell magunkat játszani, ráadásul pont egy sráccal kell előadnom, hogy együtt vagyunk. De inkább próbálok kedvesen mosolyogni a nénikre, mint azzal foglalkozni, hogy egy fiú kezét fogva mamákat akasztok ki… Aztán majd meglátjuk, mennyire lesz ez elég, maradhatunk-e még vagy tényleg jobban járunk, ha elhúzzuk innen gyorsan magunkat.

Szívás, mindkettőnknek, de én sem vagyok a legjobb a témában, még ha látszólag könnyen is kezelem ezt a tényt, hogy pszichopaták. Aztán mindketten elhallgatunk valahogy, ez néma egyetértése annak, hogy hanyagoljuk a téma mélylélektani átbeszélését.

Viszont a vénasszonyszívatás minden pénzt megér, élvezettel figyelem feszült, ráncos képüket, szerintem Maxnak is jót fog tenni és végül megérti micsoda kielégülés felcseszni őket. Elmondhatja, ezt is kipróbálta, megverni meg úgysem hagyom a srácot, vén csont hamar törik.
Megörökítem a felháborodott képüket, benyögöm a vudus szarságot, az öregek hisznek az ilyesmiben bár úgy tűnik a nyanyáknak külön mágiájuk van. Megmutatom a képet Maxnak, az egyik különösen gonoszan néz.
- Ebből öregem jó kis meme lesz.
Áh, Max túl lelkiismeretes, átkarolom a vállát, de inkább baráti megmozdulás, nem akarom kikergetni a világból.
- Nehogymár még te érezd rosszul magad.
Azt megtiltom, ráadásul olyan lenne, mintha a múmiák győztek volna. Bele kellene fingani az arcukba...
Jól nevelt, ugyan már, még én is hihetetlenkedve nézek Maxra, aranyos, hogy ilyen komolyan veszi. A szűk látókörre bólintok, viszont a barátkozásnál kiguvad a szemem, meglapogatom a hátát
- Ne vigyük túlzásba drágám...
Lehet Max nem szórakozik, hanem felzaklatja ez az egész? A vénasszonyok is meglepődnek, hogy le lettek oltva a pi*ába, most meg barátkoznánk, ráadásul a vadabbik a "hárpiákon" felhörren, esernyőjével Max felé súlyt.
- Beszélgessen veletek a kalauz, akit azonnal idehívunk, hogy zaklattok, suhancok, gonosz kis férgek!
Ooké, bántani nem hagyom, könnyedén kirúgom az esernyőt a kezükből, Maxot pedig felrángatom.
- Én aztán nem leszek a barátjuk és hálásak lehetnek, ha nem b*om ki a szájukból a protézisüket
"Véletlenül" alaposan megtaposom a lábukat, ahogy kifelé ráncigálom Maxot.
- Éljenek boldogan még nagyjából két évet, aztán adják át üdvözletem a halálnak!
Mutatok be nekik, majd kitessékelem Maxot az ajtón. Elvileg nem lett baja, de pár lépésre a kupétól, azért megkérdezem.
- Jól vagy ugye? Sajnálom...azt hittem szórakoztató lesz, de csak felzaklattalak
Most már elengedem és bűntudatosan nézek rá. Én elég jól szórakoztam, de nagyon nem vagyok benne biztos, hogy ő ossza az állapotomat...

karakterinformáció