Tegnap kaptam postán egy újabb csomag kubai szivart, de csak most volt időm elmenni érte. Direkt az egyik frissen vasalt öltönyöm vettem fel, na meg persze a rolexem, hogy amikor megkóstolok egyet az új szerzeményeim közül, meg legyen a kellő hatása a dolognak.
Amint kiléptem a posta nagy épületéből, rögtön rá is gyújtottam, mások kezemmel mélyen a hajamba túrva szippantottam fel egy jókora adag füstöt, sőt még a szememet is becsuktam mellé, de hiányzott is már. A fejemet az égre emelve fújtam ki magamból a szervezetemnek idegen anyagokat, de kínosan körbenézve kellett megállapítanom, hogy egy lány a sarkon elég hülye szemeket mereszt rám, hogy miért viselkedem úgy, mint aki egy film utolsó snittjéhez pózol. El is indultam egy teljesen véletlen irányba, szivarom még mindig szorongatva a jobb kezemben.
Gyűlölöm, amikor valami leesik a földre.
Jaj de furcsán hangozna ez, ha ki is mondanám.
Nem is magát a jelenséget utálom, hanem a hanghatást ami következik belőle. Állandóan egy pisztoly elsülésére emlékeztet, én pedig elkezdtem újra és újra hallani, mintha beakadt volna egy lemez az agyamban. Képtelen vagyok tovább szívni az aktuális kiskedvencemet. Jó mélyet szívva a szivarból el is nyomom, hogy elhajíthassam egy aktuális bokorba.
Bokorba?
Az előbb még egy sétálóutcán voltam.
Mit keres egy park egy sétálóutcán?
Felhagyok hát a magam elé bámulással, idegesen nézek körbe. Mióta sétálhatok itt? Miért vagyok itt? Voltam már egyáltalán itt? Szétrobban a fejem, túl mélyet szívtam a cuccból, le kell ülnöm. Fel fogok robbanni, lüktet a vér a nyakamban.
Helyet is foglalok egy teljesen véletlenül választott helyen, s a térdemre támaszkodva mindkét tenyeremmel megdörzsölöm a szemeimet. Túl sok az elvonási tünet, most vagy előbb-utóbb meg fogok őrülni, vagy újra rászokom és úgy őrülök meg. Vagy lehet nekem is az Ő sorsára kéne jutnom.
Ki kéne hívnom valakit egy orosz párbajra, szörnyen menő halál lenne úgy meghalni, mint Lenskej, Puskin Anyeginjében. Csak akkor fel kéne szednem egy nőt és egy havert, hogy a haverom kikezdhessen a nőmmel. Vagy egy pasit és egy havernőt, hogy a havernőm kikezdhessen a pasimmal.
Oké, nem vagyok normális.
Időközben egyébként fel sem tűnt, hogy valaki leszólított. Elnézek a vállam fölött, hogy végignézhessem az -ezek szerint- srácon, akit még életemben nem láttam.
Ezt is megértük, máskor fordítva szokott zajlani a felállás, én szólítok le olvasás közben más megőrülni készülő sznob izéket, nem fordítva.
- De a tömeg tudatlansága sosem a tömeg hibája volt, hanem a felsőbbeké. Sokkal több rejlik itt a világ működésében és minden dologban ami itt van körülöttünk, csak vagy olyan hülye a vezetőség, hogy ők nem jöttek még rá, vagy egyszerűen nem árulják el nekünk, ami által az átlagemberek megmaradnak a maguk tudatlanságában. Pont ezért titkolják el, a tudatlanság miatt. Ép ésszel nem lehet felfogni, mekkora áldást is jelent..

Akárhányszor velem egy nemű, hosszú hajú illetővel találkoztam, az bennem automatikusan bizalmat ébresztett. A közvetlen környezetemben amióta csak megszülettem, mindenki szentül vallotta az "egy férfinak már pedig legyen rövid haja" - elméletet, és amióta csak rájöttem, hogy vannak az apámtól független, önálló gondolataim is, -ami egy nehéz szülés eredménye volt mindkettőnk részéről -, kezdtem el egyre hosszabbra hagyni a hajam. Tizenéves koromat szinte végigölelte természetes szőke, derékig érő hajkoronám, s minél nagyobbra nőtt, annál többen csesztettek érte. De valahogyan minél érettebbé váltam az idők során, ha lehet így fogalmazni, minél inkább kinőttem a lázadós énemet, annál rövidebb is lett, míg végül mire egyetemre kezdtem járni megmaradt valahogy a kulcscsontom és az állam közötti hosszúságban. S amint beszélgetésbe elegyedek valakivel, akinek az átlagnál hosszabb hajkorona ékesíti a fejét, valahogy bizalmat ébreszt bennem a gondolat, hogy talán ő is járt már az én cipőmben, de mint minden, ez is kissé megváltozott amikor ide érkeztem, ugyanis tudniillik itt sokkal több hosszabb hajú férfiegyeddel találkoztam két év alatt, mint odahaza tizenkilenc.
Elfogadtam a cigarettáját, gyújtónak viszont már a sajátomat használtam. Amikor apámmal voltam valahol régen, mindig volt valahol volt egy kis részleg, ahová félre jártak a cigarettások, és elég nagy illetlenség volt mások megkínálása nélkül elővenni egy cigisdobozt, csaknem visszautasítani azt, így elég könnyen rászoktam a dologra, bár nem lettem függő.
Szívtam is egy jó nagyon belőle, az egyre gyakrabban előtörő elvonási őrült rohamaimnak csak ez az idétlen nikotin tudja kedvét szegni, így a testembe kerülő füsttől kicsit összeszedem magam, és már nem tűnök olyannak, mint aki mindjárt megőrül.
- Emlékszel még, milyen jó volt gyereknek lenni? Pont ezért, az ártatlanság gyönyörétől. - bámulok magam elé elmélázva, majd bevillan valami. Valami, ami minden alkalommal eszembe jut, és bár sok barátom ismeri a Skyrim nevű rpg-t, senkit sem ragadott meg ennyire a kérdés, mint engem. Nagy kár, rengeteg életigazság van elrejtve abban a játékban...
Megáll a kezem, - amiben a cigaretta is van -, és elnézve a vállam és a kezem között, az arcába nézek.
- Azonban, mi az élet legnagyobb illúziója? -kíváncsi vagyok, mit reagál, nemigen kaptam még értelmes, jól kigondolt választ a kérdésre, csak csupa értetlen arcot, pedig mindenkitől megkérdezem akit csak emberszámba veszek.
- Az ártatlanság, és a boldogság. Tudod e miért?