Ideges a mai nap miatt. Nem csak azért, mert a diákok előtt kell beszélnie, az még egészen jó. Nem kifejezetten lámpalázas, sőt, nagyon is biztos benne, hogy érthetően és őszinte lelkesedéssel tud majd beszélni az ösztöndíjról. De már attól is megremeg a térde, ha arra gondol, egy interjút kell vállalnia. Tudja, hogy ez jó reklám lehet a kezdeményezésének, hogy sok fiatalhoz eljuthat a híre és ez most a legfontosabb. Viszont alapvetően nem viseli jól, ha kérdezgetik, azt meg főképp nem, ha róla kérdeznek. És sajnos sejti, hogy milyen egy újságíró. Alapvetően nem annyira szereti az embereket - a gátlástalanokat még kevésbé.
Időben érkezik a helyszínre, csinosan öltözve, kevés, visszafogott sminkkel és fonott konttyal. Az idegesség nem látszik rajta, nyugodtnak és elragadónak tűnik, mint mindig.
- Nicholas Hill? Üdvözlöm - mosolyog rá, de nem nyújtja a kezét és ha kérik, akkor sem szívesen adja oda. Nem szeret másokhoz hozzáérni, mármint idegenekhez. Szóval ennyi jár neki, egy kedves pillantás, és már helyet is foglal. Lábait keresztbe rakja, kezeit finoman az ölében pihenteti.
- Amondó vagyok, hogy vágjunk bele, rendben? Még elég sok dolgom lenne az iskolában... - mondja, de közben elkalandozik a tekintete, egyenesen a zongorára. Szusszant egy aprót, elégedettet, ahogy elképzeli magát, zongorázva. Ettől pedig máris lazább és természetesebb tud lenni.

Szokás szerint nyújtják felé a kezet, de ő még mindig borzasztóan furcsa szokásnak tartja. Erőteljes brit akcentussal beszél, a leginkább udvarias angolt, amit csak használni lehet, de nem szeret kezet fogni, a kézcsókoktól pedig egyenesen menekülni tudna.
- Én köszönöm a lehetőséget, de kérem, bánjon velem finoman - kéri őt, egy kedves mosoly kíséretében. Talán nem látszik rajta, mégis feszült az egész interjú miatt. Nem szereti a kérdéseket, azt sem, ha az emberek ítélkeznek felette, legyen az jó, vagy rossz értelemben.
Figyeli a másik reakcióját és talán nem annyira örül neki, hogy Brooke szeretne egyből belekezdeni. Kicsit sajnálja, de nem szeretne csevegni, csak úgy feleslegesen. Sosem volt jó ilyesmiben, nem tud a semmiről beszélgetni, amúgy sem egy túl beszédes alkat. A zongorán időzik kicsit a tekintete és nagyon könnyen el tudja képzelni, milyen kellemes lenne ott ülve beszélgetni. A billentyűkkel elmagyarázni, mit is érez valójában, olyan egyszerű volna. Ahogy meghallja a kérdést, visszatér tekintete a fiúra, Nicholasra pillant és elmosolyodik. Nem kell túl sokat gondolkoznia a válaszán.
- Lehetőséget. A megnyílás lehetőségét, a meghallgatottság lehetőségét, a hallgatás lehetőségét, nemtől, kortól, helyzettől, pillanatnyi állapottól függetlenül, bárkinek. A zene szerintem a legdemokratikusabb intézmény, ami valaha létezett.
A mondandója befejeztével nem bír magával tovább, feláll, a zongorához lép, finoman végigsimít a billentyűkön. Pontosan ezért szeretné támogatni a fiatal művészeket. Ő sosem másoknak zenélt, talán néha igen, de az különleges alkalom volt. Sosem a siker miatt zenélt, mindig is szórakozás volt. Lélekemelő kikapcsolódás, olyan kiváltság, amit nem ismerhet mindenki és ettől különlegesnek érezheti magát. Szívesen terelné a témát efelé, de nem akarja megnehezíteni Nicholas dolgát.
- Mondja, Mr. Hill, játszott valaha, valamilyen hangszeren? - kérdezi végül, érdeklődőn pillantva a másikra.

- Nos, azon tekintetben, hogy függőséget okoz, valóban drog, viszont nem azonosítanám egy ilyen negatív dologgal - közli a meglátását kedvesen, nem korholón. Inkább csak nem feltétlen drogként emlékezne a zenére, még ha van is olyan impulzív, képes is olyan érzéseket kiváltani másokból. Ez inkább a társadalom hibája, akik az összes drogot egy kalap alá veszik és rossznak, elítélendőnek címkézik, a használóját pedig egy szánalomra méltó valakinek. A zene nem éppen ilyen.
- Tudja, én nem vagyok amellett, hogy még több zeneórát erőltessünk a gyermekekre. Van, aki ezt nem élvezi, sőt, talán még koloncnak is érzi és emiatt megutálja. Az én szemszögem az, hogy nem több kötelezés, hanem sokkal több lehetőség kell - magyarázza álláspontját, és közben annyira belemelegszik, hogy még szemkontaktust is tart, sőt, gesztikulálni is kell. A lehetőség szól amúgy is nagyon megragadta mostanában, valahogy ekörül forognak sokat a gondolatai. Ő szerencsés gyermek volt. Tehetség és lehetőség párosult, igaz, nem gondolja, hogy olyan sok mindent ért volna el a világon, de most mégis úgy érzi, hogy minél több fiatalt ebben kell részesítenie. Ő amúgy sem tud ezen felül mit kezdeni a pénzével, ami elég sajnálatos, de mégis így van.
- Őszintén nem tudok választani, mindig a jelenlegi hangulatomnak megfelelő a kedvencem - válaszol, bár sajnálja, hogy kissé kitérőnek tűnhet, de tényleg nem mondana soha olyat, hogy egy valaki a kedvence. Nem választana szívesen ezek közül sem, mert mindegyik csodás valahol és az egyik művész semmivel sem kevesebb a másiknál. És valójában tényleg nem preferálja egyiket sem jobban.
A zongoránál ülve már sokkal kényelmesebben érzi magát, mintha hazaért volna. Bizony. Egy zeneterem amúgy is a legkellemesebb hely, ahol az egyetemen belül lehet, de ez még inkább fokozza a hangulatot.
- Tudja, én őszintén hiszek abban, hogy ha akarja, triangulummal és lábasfedőkkel is lehet csodásat alkotni. Nem csak olyan értelemben, ami magának csodás, hanem ami a közízlésnek is csodás - pillant hátra a másikra és egy biztató mosolyt ereszt meg felé. A másik kérdésén viszont tényleg el kell gondolkoznia, ugyanis nem rémlik neki teljesen pontosan, hol is kezdődött az egész. Annyira egy végeláthatatlan folyamat, egy életstílus, amit művel... mintha nem lenne se eleje, se vége, de úgy érzi, Nicholas nem elégedne meg ezzel a válasszal.
- Azt hiszem... egy műanyag xilofon volt, négyévesen - válaszolja, és kellemes, halk kuncogást hallat. - Aztán amint rájöttem, hogy érdekel a zene, sokáig kerestem, mi az, ami nekem való. Próbálkoztam... hát, meglehetősen sok hangszerrel, de a zongora az igazi.
Valóban, tinédzserként sokáig nem találta magát. Próbált lázadni és gitározni, dobolni, de nem találta meg a számítását. Majd próbálkozott többféle vonós hangszerrel, próbálkozott fúvósokkal is. Sokat mai napig élvezi megszólaltatni, de a zongora az igazi szerelme.
- Valamit? Az azonos a bármivel? Nos, legyen - mosolyodik el végül, ahogy visszafordul a billentyűk felé és megérinti azokat. Lehunyja a szemét és gondolkozik, mi is illik éppen a hangulatához. Izgatottságot érez, kuszaságot, zavart, egy belső lüktetést, ritmust. Ezt pedig követi a keze, aminek nyomán a kissé... nos, kaotikusnak és intenzívnek nevezhető Schubert szonátánál marad. Megpróbálja minél nagyobb beleéléssel átadni a pörgős részek erejét és minél finomabban éreztetni a lassú részek lágy hangjait.