Nem tudom hol vagyok, nem tudom mi történik velem. Fények, hangzavar mindenütt, csak tompán jutnak el hozzám a szavak, kell pár perc, mire felfogom, hogy mentőben fekszem. Valaki erőszakkal szétfeszíti a szemem, de alig látok, mert valami lámpával villog. Beszélni próbálok, de nem igazán megy, torkomat csak hörgésszerű morranások hagyják el. Hallom a szirénát, és pár perc múlva a látásom is tisztul, de nem tudom, hogy kerültem ide, és bárhogy erőltetem az agyam, tulajdonképp az sem jut eszembe, én ki vagyok. Csak azt tudom, hogy fáj mindenem, rettenetesen fáj, valami hideg van a karomban, infúzió talán, és olyan szorosan meg vagyok kötözve, hogy mozdulni sem tudok. A mentő  hirtelen fékezni kezd, majd megáll, és az ajtó kivágódik. Kérdezni szeretnék, beszélni, mondani bármit, de nem megy. Csak riadtan pislogok a sok köpenyes alakra, akik ordibálva rántanak ki az autóból, és futva rohannak befelé velem az épületbe.
- Christian Scott Storm, kaszkadőr. Súlyos traumasérült, motorral ugratott és nekicsapódott egy falnak. A vérnyomása 90/60, a pulzus 130. Eszméletlen volt húsz percig, intubáltuk, félúton megállt  a szíve, három egység epit kapott, és defibrilláltuk, azóta stabil. A mentőben tért magához, pupillák anizokoriásak. Súlyos fejsérülést szenvedett, kettétört a bukósisakja, kificamodott a jobb válla, a bokái, és eltört a kulcscsontja. Belső vérzésre utaló jelet nem találtunk, de meg kéne UH-zni. Négy méter magasból zuhant le. - hadarja a mentős.
- Már megint? Ez a pasi előbb-utóbb kinyírja magát, az tuti. Az is csoda, hogy ezt megúszta és még él. - morogja egy orvos felettem, és menet közben vizsgálgatni kezd, majd nővérért kiált, mindenféle gyógyszerek neveit sorolja fel, meg ki tudja még mi mindent. Én meg csak kétségbeesve pislogok az össze-vissza rohangáló orvosokra. Mégis, ki a fene az a Christian Scott Storm? És miért sorolják fel előttem, szerencsétlen milyen rosszul járt? Mit keresek én itt?
Kérdezni szeretnék, kétségbeesve pislogok a lámpák felé, amik egybefüggő csíkká simulnak a fejem felett. Túl nagy a zűrzavar, és nagyon, nagyon emlékeztet valamire, de nem emlékszem mire. Ismerős arcokat keresek, bármit, ami visszajuttathatna ahhoz a ponthoz. A tudatomban kutatok, de nem megy. Nem látok semmit, csak a pillanatot amikor magamhoz tértem a mentőben.
"Hé, helló, valaki...meg tudná mondani mit keresek itt? Kicsit fáj a fejem, de amúgy jól vagyok, csak...légyszi. Nem válaszolna valaki?" A fejemben kiabálok, de senki nem hall. nem tudom mi történik, és ezek meg mindenféle műszereket vesznek elő. Átemelnek valami ágyra, és ollókkal szabdalják le a ruháimat. Hirtelen erős fájdalom hasít a mellkasomba, és a fejembe. Szédülni kezdek, s egyre távolabbról hallom a hangokat. Sötétség kúszik a szemem elé. Egy gondolat hasít belém: meg fogok halni.

Éppen a shoktalanítóban teszek rendet, illetve ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e, mert rádión egy polytraumatizált beteget jelentettek be. Feljegyzem a bediktált adatait egy betétlapra, és máris eszközöket készítek elő: boardot, nyakmerevítőt, monitort, vérnyomásmérőt, szívót, katétert, branült, vérvételi csöveket. Újabb hír jön a mentőből, újraélesztés történt, sikeres... Ketten vagyunk fogadásra készen, mindenki másnak dolga van (más betegekkel), ezért szólok a műszakvezetőnek, ha tud, kerítsen valakit, minden segítség elkel majd.
Halljuk a szirénát, két orvos és az egyik kollegám szalad ki a mentő elé, én pedig még egyszer utoljára járatom végig a szemem a sokktalanítóban: minden a helyén van-e. Mióta visszajöttem dolgozni, ez az első napom a piros folyosón, kissé ideges vagyok. Most tudatosul, hogy ma még semmit sem ettem.
Gyors egymásutánban történnek az események, fél füllel hallom csak a legutóbbi adatokat, nekem az a dolgom, hogy itt, az SBO-n a lehető leghamarabb tudjak új adatokat biztosítani. A fejem fölött elhangzik néhány utasítás, de én csinálom a dolgom, ezek nem nekem szólnak, így működik a team...
A sérültet azonnal tálcafogással tesszük át a boardra, amely megtámasztja a gerincét. A nyakmerevítőt nem veszem le, hanem kadok egy bontatlant a mentősöknek. A fickó sérüléseit hallgatva elszörnyedek, csodálkozom, hogy még nyitogatni tudja a szemét. A fél arca csupa vér, de a teste szinte minden részén van valami torzulás, seb, heg...
Az orvosunk szólongatja, miközben felmonitorozom a fiatal férfit.
- Christian, hall engem? Ha hallja, amit mondok, csukja be a szemét egy pillanatra!
Nem kérheti, hogy válaszoljon, a szájából endotrachealis tubus lóg. Lélegeztették. Nem tudna beszélni, nem is szabad.
- Vérnyomás normál tartományban, pulzus emelkedett, spontán szaturáció 98% , testhő 36.3 fokCelzius, GCS ... - sorolom az adatokat, amiket már meg tudtam mérni. A GCS-sel bajban vagyok, nem tudom megítélni, mennyire tudná mozgatni a végtagjait, és hogy térben-időben orientált-e.
Míg mások katétert tesznek be a hólyagjába, én a beteghez hajolok. Mások már elmondták neki, hol van, és nagyjából azt is, mi történt vele, én azt mondom el neki, amit én készülök tenni vele.
- Meg fogom szúrni a kezét. Veszünk vért, kap infúziót, fájdalomcsillapítót...
Igaz, hogy van már egy vénája, de kell még egy. Mázlija van, ha nincs belső sérülése, de meg kell röntgenezni és ultrahangozni, ha már stabilizáltuk.
Közben lekerülnek a ruhái, kap egy katétert, és egy nagy adag fájdalomcsillapítót. A koponya Ct-re, rtg-re és UH vizsgálatokra orvos kíséri, nehogy összeessen a keringés.
- Lia, gyere velem te- szól rám, és azonnal inulok, épp csak a kesztyűm cserélem le, mert összevéreztem a ruháival.
Alig 20 perc alatt érünk vissza a vizsgálatokról, ahol minden roham tempóban készült. Szerencsés fickó, bárki legyen is. Nekem nem ismerős, de a többiek sutyorogják, hogy gyakran van itt...

Lassan nyitogatom a szemem, a beszűrődő fény élesen hasít az agyamig, mint valami hatalmas jégcsákány.
Visszacsukom, a sötétségben jobb volt. Hangokat hallok, gép csipog, zúg
mellettem, és távolabbról, ideges beszédhangok szűrődnek hozzám, érthetetlen
morajjá sűrűsödve. Lökdösnek, úgy érzem magam, mint valami matracon egy medencében, vagy a tengerben. De nem ott vagyok, tudom, hogy nem. Az agyam próbálom erőltetni, mégis hol lehetek, de nehezen indul be a gépezet. Legutóbbi emlékem, hogy minden elsötétül, és még pár képkocka, de zavar van az adásban, nem tudom sem sorrendbe rakni őket, sem pedig megmondani, valóságosak voltak-e az emlékek, vagy sem.
Látok egy motort, aztán már egy katonai helikoptert, ahogy felrobban,
szirénázást, kiabálást hallok, és lövéseket hallok, parancsokat, majd egy közeledő falat, aminek tudom, hogy nem kellett volna ott lennie, de ezek csak még jobban összezavarnak. Nehezen térek magamhoz, tompa fájdalmat érzek a testem szinte minden porcikájában, de nem elviselhetetlen. Inkább az a fajta fájdalom, amitől az ember azt érzi, hogy él.
Újra megpróbálom kinyitni a szemem. Már egy fokkal jobban megy, bár még mindig elég kába vagyok. Levegőt akarok venni. Nem tudok. Kicsit erősebben próbálkozok a szemnyitogatással, nem értem, miért nem megy a levegővétel, a tüdőm miért cseréli mégis az oxigént a szén-dioxiddal, mikor nem is tudok lélegezni. Ahogy kezdek magamhoz térni, úgy esek egyre jobban kétségbe. A hangok erősödnek, ez már nem morajlás. Kiabálnak. Sokan, össze - vissza, de szavukat sem értem. Idegessé, feszültté válok, erőszakkal nyitogatom a szemem. A fájdalom felerősödik, bizonyos pontjain a testemnek erős nyomást érzek, máshol éles fájdalmat, de azt sem tudnám megmondani, a fejem nincs-e a bokámhoz rögzítve. A fejem erősen lüktet, a fülem zúg. Hirtelen egy arc hajol fölém, fiatal, jóképű, vörösesszőke pasi. Szakállas. Kék szeme van, a szempillái is szőkék, de a figyelmem minduntalan elvonja az arcáról a hatalmas, erős fényerejű lámpa.
- Christian.....hallja....csukja be a szemét...
Értetlenül meredek rá, a pánik kezdi elönteni az agyam. Ki az a Christian? Mit akar tőlem ez a pasas? Hol vagyok? Aztán valaki magyarázni kezdi, hogy állítólag motorbalesetem volt, és egy falnak csapódtam, majd lezuhantam. Hogy valamim eltört, meg a bokáimmal is van valami, és varratokról beszél, de hogy nyugodjak meg, mert nem lesz semmi baj. Nem értem miről beszél...próbálom elmondani, hogy fogalmam sincs miről hadovál, de képtelen vagyok egyetlen szót is kinyögni. Egy női hang is szól, egészen közel hozzám. Arra fordulnék, mert a hangja kedves és megnyugtató, túljut a többi értelmetlen idegen szón és pattogó utasításon, de nem tudok. Egyszerűen nem megy. Újra levegőt akarok venni. Nem tudok. A pánik erősen kezd maga alá gyűrni. MIÉRT NEM TUDOK BESZÉLNI ÉS LEVEGŐT VENNI?
Hirtelen megmerevedek, a hely, ahol eddig voltam mintha eltűnne. A képek úgy rohannak meg, mintha gyorsítva játszanának le előttem egy videót. Kiabálást hallok, puskaropogást, robbanásokat, egy jóképű, zöld szemű kölyök mosolyog rám, kezében géppuska, homokszín egyenruháján egy név: Storm, Jason. Egy kocsira ugrik s távolodni kezd, én meg idegesen pillantok utána. Balsejtelem fészkeli be magát a mellkasomba, a szívem fájdalmasan összeszorul. "Jason, az Istenért, menj onnan, fel fog robbanni!" Kiáltanék, de valami nem engedi. Meg vagyok kötözve, a testem béklyóba szorítva. Valami van a torkomban, ami elzárja a levegő útját. Fulladozni kezdek, önkéntelenül kezdek küzdeni, rángatózni, amíg ki nem tudom szabadítani az egyik kezem, hogy ezt a valamit, ami nem enged levegőhöz jutni ki tudjam tépni. Embereket látok, legszívesebben mindegyiket elküldeném a francba. "Mit keresnek itt civilek? Ez egy katonai bázis, emberek, menjenek az óvóhelyekre, mindjárt megtámadnak minket! " Ordítanék, de csak a csövet próbálom elkapni a torkomból, hogy végre lélegezni és beszélni tudjak.
- Christian! Hé, Christian, nyugodjon meg...- hallom a távolból, de a tudatom nem képes befogadni az információt. Csak minden fájdalmamon túllépve, minden (nem kevés) erőmet összeszedve próbálok szabadulni. Hisz az öcsém...az öcsémet meg kell mentenem. Nem halhat meg miattam. Nem halhat meg értem....



// Remélem ez így megfelel, ha esetleg nem, szólj és javítok! //

Többen vetjük rá magunkat egyszerre, és mindenki tudja a dolgát. Percek alatt vesszük át a mentősöktől és tesszük saját eszközökre a sérültet (Christian a neve), majd elkezdődik a szokásos protokoll. Igyekszem az eszközös háttért csinálni, abban jó vagyok. Percek alatt megvan a friss EKG, fel van monitorozva a beteh, ismerem a paramétereit, amit be is diktálok, ahogy szoktuk. Aztán vénabiztosítás, vérvétel...
Igyekszem kontaktusba kerülni a beteggel, folyamatosan beszélek hozzá, mikor i történik vele, még akkor is, ha úgy tűnik, nincs kontaktusban velünk. Az orvos is szólingatja, arra kéri, a szemével jelezze, hogyha érti, amit mondunk neki, de a válasza nem túl meggyőző. Részleges neurológiai vizsgálat készül, megállapítjuk, hogy azinikoriás, elhúzom a szám, sajnos, ez nem sok jót jelent. Valami gáz van a koponyában. A nyakmerevítőt nem vesszük le, amíg ki nem derül, nincs nyaki gerinc sérülése. Mivel 4 méter magasságból zuhant, erre sajnos megvan minden esélye. Főleg, hogy a bukója is kettétört. (Még jó, hogy rajta volt)
- Steve, nézzd!- szólok az orvosra, aki közben belemerült a vérgáz eredmények elemzésébe.
Páciensünk spontán nyitogatja a szemét, és a tekintete kevésbé tűnik zavarosnak, mint az imént.
- Nem vehetjük ki a tubust? Mintha az zavarná...
Tagadóan csóválja a fejét, és míg a CT-ben várjuk, hogy vége legyen a vizsgálatnak, el is magyarázza, hogy miért.
- Ha olyan sérülése van, aminek következtében leállhat a légzőközpont, jobb, ha bent marad, noha most tud spontán lélegezni...
Vele együtt nézem a CT-t, rámutat az eltérésekre, de felllegzik, hogy sem nyaki gerinc sérülés, sem komolyabb agyi katasztrófa nem fenyeget.
- Látod? Itt... - mutatja meg nekem a monitoron egy sötétebben elszíneződött részt- megsérült a homlokcsont, és ettől nyomás keletkezett az agyban, de elmozdulás nincs a kponyacsontok között, ami kész csoda. Meglehet, ezt még műteni sem kell, ha jól reagál a kezelésre.
- Mannisol?- kérdezem, mert az jut először eszembe. (És nem csak azért, mert én is azt kaptam)
Rtg készül a medencéjéről, a válláról, a lábairól (különös tekintettel a bokákra és a vállra, ami láthatóan nem normál helyzetű), és UH vizsgálat is készül a belső vérzés kizárása végett.
Már a CT-ben le kellett kissé szedálni, mert állandóan kapadozott a tubus után. Nem lett volna jó, ha kitépi. De mint egy bika, úgy viselkedik megint, amikor visszatérünk a sokiba (sokktalanító). Steve idegesen szól rá, én viszont közel lépek hozzá, és megsimítom a homlokát.
- Christian! Figyeljen rám!
Újabb adag gyógyszert szívnak fel neki, fájdalomcsillapító és nyugtató elegye, de tovább duruzsolok neki- Az a cső azért van bent a szájában, hogy szabad legyen a légútja. Amint lehet, kivesszük, de ne bántsa, ne....- be sem tudom fejezni, elernyed, mint egy rongybaba.
Percekkel később megszabadítjuk a nyakmerevítőtől, kivesszük a tubust, és áttoljuk a traumatológiai részlegbe. Osztályos felvétele lesz, mert az egyik bokája szilánkosra tört, és azt össze kell rakni, és a többi sérülését is el kell látni. A Mannisol egyébként már folyik...
- Szerencsés fickó- mondja valaki, én pedig elgondolkodom. Ha úgy nézzük, tényleg szerencsés, mert túlélte. De most hetekig kell gipszben feküdnie. Emlékeztet ez valakire...

Zavaros, ijesztő képek, emlékek és képzelgések kergetnek a tudat mezsgyéjén. Minden kép, amit látok, olyan élethű, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy csak hallucinálok. Nem érzékelem, hogy körülöttem egy csapat épp minden tudását mozgósítva küzd az életemért. Talán nem vagyok olyan súlyos sérült, hisz nem áll ki belőlem egy kard, végtagom sem szakadt le, de ettől még a tüneteim eléggé afelé mutatnak, hogy valami nem egészen kerek nálam. Jelen állapotomban nem igazán vagyok ura önmagamnak, tudatomat sem érem el, lelkem karmai hiába kapnak az ép tudat határáért, hogy egyesítse a hármast, testet, lelket és szellemet egy egésszé, csak ködöt, kavargó, gomolygó füstöt érint, amin áttetsző szellemujjai átsiklanak. Testemben a fájdalom már nem ordít enyhülésért, nem érzem, vagy már olyan mértékű, hogy egybefüggő folyammá erősödve kikapcsolja az agyamban azt a relét, amely a szenvedést szenvedéssé teszi. A vizsgáló szoba éles fényei, az árnyalakok, akik a fejem felett ugrálnak átváltoznak, folyamatosan ingok a valóság és a képzelet határait egybemosva, hol egyiket, hol másikat látva erősebben. A vízió olyan élethű, hogy nem csak látom, hanem érzem. Érzem a nap perzselő erejét, ahogy a bőröm égeti, erős fénye hunyorgásra késztet. Érzem a torkomban a homok kaparását, a tikkasztó hőség szorítását, a meg-megrohanó porfelhő orrcsiklandozását, amit a forró, déli szél hord felém. Jasont látom, épp felugrik a kocsira, s nem tudom honnan, de tudom azt is, hogy ez a mosoly, amely oly sok éven át jelentette az otthon melegét, a felelősség terhét, ez lesz az utolsó, amit nekem ajándékoz még, tulajdon életemmel együtt. Kiáltanék utána, de nem tudok. Nem tudok, hiába akarok, valami elzárja a légutam, de hiába nyúlok oda, nem érzek semmit. A terepjáró pedig elviszi az öcsémet, és nem tudom figyelmeztetni, hiába kiabálnék utána, hiába küzdök. A testem moccanatlan marad egy helyben, én pedig ordítanék, kiáltanék. Körbenézek, utópiám újabb képzetekkel tarkítja meg a rémes képet. Civilek vannak mindenütt, körülöttem is, a nap helyén hirtelen valami nagy, sok körből álló bolygórengeteg lesz (lámpa) és épp rám akar zuhanni. Kétségbeesve pillantok az öcsém felé, meg akarom állítani. utolsó erőmet szedve össze, minden egyes izmom, minden sejtem és atomom mozgósítva tépni kezdem a láthatatlan béklyókat, amelyek fogva tartanak. Hisz katona vagyok, egy katona mindig az marad, ez nem az a fajta dolog, amit az ember csak úgy felrakhat egy polcra. Ordítani akarok az öcsémnek, a társaimnak, a barátaimnak, védeni a civilt, de nem tudok eléggé küzdeni, mert valami még mindig ott van a torkomban, hiába kalimpálok a lélekujjakkal, képtelen vagyok kikaparni onnan. Fulladozom, miközben lélegzem, tüdőm oxigént kap és cseréli le, mégis ellenállok. Hangokat hallok. Talán máris itt az ellenséges helikopter? Kétségbeesve pislogok, hirtelen egy hűvös kéz érintését érzem a homlokomon. Pislogok, sűrűn, mert a fény bántja a szemem. A szám fémes íze mellé valami rossz ízű érzet vegyül, még mindig érzem a fullasztó valamit, és ki akarom szedni onnan. Kiabálást hallok, mintha lenyomnának, én meg csak rángok, küzdök, ahogyan csak bírok. A fájdalom újra felerősödik, de nem foglalkozok vele, nem érdekel, az öcsémet meg kell védenem.
A sivatagi forróságon, a kiabáláson, zűrzavaron pedig újra az a hang surran át, mint lidérc a lápi köd sűrűjén, hűvös kéz simul izzadtságtól és vértől nedves homlokomra, kizárva egy pillanatra ezzel minden mást, ami körülvesz. "Christian...szabad legyen....amint lehet....ne bántsa... " Felpillantok, a káprázat zsúfolt, sárga ködén egy arc sejlik fel, egy ragyogó, zöld szempár aggódón pillant le rám, elzárva az erős fény irritáló erejét, ami úgy fogja körbe, akár egy glória. " Egy angyal!" - még egy pillanatig nézem az égi tüneményt, majd távolodni kezd, s érzem, hogy nem bírom nyitva tartani a szemem, erőm elhagy, izmaim elernyednek. Jótékony semmi vesz körül, a kínzó gondolatok a semmibe vesznek, s engem elnyel a boldog öntudatlanság.

* Pár nappal később*

Termetes nővér, alacsony, széles csípőjű, vörös, rövidre nyírt hajú fúria jön be a szobába, egy másik, magas, fehér köpenyes orvossal közeledik felém, akár egy gőzmozdony. A nővér kezében tálca, rajta vérvételhez szükséges cuccokkal, nyakában sztetoszkóp, arcán a hamisítatlan arckifejezés, hogy bizony jelenleg jobb dolgokra is tudná fecsérelni az idejét. Az orvos megáll a lábamnál, a kartonomat lesi koncentrálva. Mikor a nővér mellém ér, türelmet erőltet magára, és kényszeredett mosollyal ajándékoz meg.
- Mr Storm, most vért fogok venni öntől, rendben?
Bólintok, még nem esik igazán jól beszélni, fáj a torkom. Állítólag megpróbáltam kitépni a tubust a torkomból, és ettől picit megnyomtam a légcsövem, de azt mondják, pár nap és elmúlik. Nem hiszek nekik. De nincs most erőm ellenkezni, mert szinte folyamatosan nyugtatókkal tömnek, így úgy érzem, folyamatosan tompa lebegésben vagyok, az agyam nagyon erőltetnem kell ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.
- Aztán ideje lesz lemenni az alsó szintre, hogy megnézzék a varratait, és konzultáljon az sebészekkel. Egy ápoló hamarosan magáért jön, és leviszi, én pedig leszólok, hogy várjanak magára, rendben? Addig is, viselkedjen jól, úgy hallom nem igazán kíméli a személyzetet, főleg nem az éjszakai kiabálásaival. - mondja a doki vigyorogva, majd utasításokat ad a nővérnek, és elviharzik. Szégyenkezve hajtom le a fejem, s pillantok a másik irányba. Egyikük sem tudja, miért vannak rémálmaim, azt hiszik a balesetem miatt. De én abból semmire sem emlékszem. Semmire, a baleset előtti délutántól számítva, amikor munkába indultam. Semmire a beérkezésből, semmire a kezelésből. Kivéve néhány zavaros képet, egy hangot, és egy szempárt...Biztos vagyok benne, hogy haldokoltam és egy angyal jött el értem, de mégsem vitt magával. Nem tudom mit mondott, csak azt, hogy megnyugodtam, mikor meghallottam a hangját, mert olyan kedves volt és nyugtató, és tudtam, hogy nem lesz baj, már a halál sem rémített olyan nagyon. De csak képzelődtem, biztos, hisz angyalok nem léteznek. Ugye nem?
Tekintetem a nővérre szegezem, komoran figyelem, ahogy vénámba tűt szúr, majd branülre fiolákat húz fel, felengedve azokat a véremmel, majd címkézi, összeírogatja azokat, és mikor végzett, szó nélkül elviharzik. Egyedül maradok. Mélyet sóhajtok, és végignézek magamon. mindkét lábam gipszben van, egyik karom felkötve, és gyakorlatilag nincs olyan porcikám a testemben, amelyik ne fájna. Most épp tompán, de leginkább kegyetlenül. De sosem panaszkodom, sosem kérek fájdalomcsillapítót. Irakban megtanultam, hogy ez még nem az a fájdalom, ami miatt picsognom kéne. Én férfi vagyok, egy katona, még akkor is, ha ezek a sarlatánok nem tudnak róla. Vagy tudnak? Egyikük sem említette, pedig félóránként néznek be a nővérek, ilyen-olyan ürüggyel, néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg dolguk van, vagy csak engem akarnak ellenőrizni, nem dobom-e ki az egyik monitort az ablakon. Igen, volt pár dühkitörésem, főleg, miután magamhoz tértem, és közölték, nem hagyhatom el a kórházat, majd felsorolták a sérüléseimet. A felét ne értettem, csak azt tudom, hogy műtöttek, de meg fogok gyógyulni és rendben leszek. A tetkóimat épségben meg tudták tartani, aminek kifejezetten örülök.Alaposan megnézték őket, a bal mellemen lévő három számot, a karomon lévő oroszlánt és a hátamon elterülő angyalt is, szépnek találták, hát megmentették őket.
Egy ápoló jön be, magas, szálkás srác, csokoládészínű barna bőre felett ápolói egyenruhában, egy műtőságyat tol maga előtt.
- Hello, Christian, rég láttam. Mizújs? - kérdi, s láttára arcom fájdalmas mosolyba torzul, lévén, hogy még eléggé kék-zöld-lila foltok tarkítják, és nagyon be van még dagadva. De ezt az ápolót csípem, jó fej volt velem mindig, amikor itt volt. - Na, hogy sikerült a plasztika? Remélem szépen kicsinosítják majd, mert amíg aludt a fél kórház magát jött meglesni. A végén még lenyúlja a legdögösebb nővéreket. -nevet rám, mire én óvatosan megingatom a fejem.
- Ahhoz nem kell plasztikai sebész, még így összetörve is jobban nézek ki magánál- Amúgy...Sehogy, a doki szerint nem lesz különösebb hegesedés, úgyhogy egy kis sminkkel kameraképes leszek hamarosan. - mondom, és vágyakozón sóhajtok egyet, amitől a bordáim siránkozva felsírnak, megakadályozva ezzel az oly régóta vágyott lélegzetvételt. Hiányzik a munka, hiányzik az életem.
- Na akkor rendben, hamarosan visszanyeri az arcát és reméljük a testi épségét is. Hallom ahhoz képest, mennyi sérülése van, elég magas a fájdalom küszöbe. Na menjünk, ideje egy kis csavargásnak. - mondja majd közelebb lép. A segítségével pedig kisebb fájdalom árán átcsúszok a másik ágyra. Szerencsém volt, sem a gerincem, sem a nyakam nem sérült. Az agyamban volt egy kis bevérzés, de nem kellett műteni, pedig úgy volt, hogy kell, valami söntöt akartak berakni, de nem volt rá szükség. A lábam kellett műteni és a vállam kellett helyrerakni, meg pár bordám sérült kicsit, de ettől, és az "apróbb" sérüléseken kívül egész szerencsésen megúsztam. Két napig altattak azt hiszem.
A folyosókon indít útnak az ápoló, menet közben folyamatosan dumál, meccsekről, meg dögös nővérekről, akik ismernek már, és oda-vissza vannak tőlem, meg a rólam hallott sztorikról érdeklődik. Csak bólogatok. Igen, igaz, sűrűn vagyok itt. Kaszkadőr vagyok, ez a munkámmal jár. Igen volt már egyszer, hogy....Igen, szoktam tetőkről leugrálni. Mások azért nem járnak ennyire sűrűn, mert nem elég bevállalósak. Mert keveset dolgoznak. Nekem van, hogy egy nap három-négy jelenetem is van. Amiben lezuhanok, amiben kiesek egy ablakon, amiben felgyújtanak, amiben...falnak csapódok egy motorral.
Leérve az emeletről pedig egy másik folyosón találom magam.
- Meghoztam a hurrikánt. - szól be a nővérpultnál az ápoló vigyorogva, és felém mutat, mire pár nővér felém néznek, és szélesen elmosolyodnak.
- Helló, Mr. Storm, örömmel látjuk, hogy javul az állapota. Nagyon aggódtunk ám magáért. - mondja az egyik, mire mosolyogva intek feléjük ép kezemmel.
- Hölgyeim...megtisztelnek.
Néhány percnyi csacsogás után pedig egy vizsgálóba tol az ápoló, aztán fölém hajol.
- Nos, Christian, most itt fogom hagyni egy kicsit, de egy ápolónő hamarosan jön, és ellátja, rendben? Aztán, ha mindennel végzett, visszamegyünk a szobájába, és megnézzük a Lakers meccset. Addig meg viselkedjen nekem, oké?
- Oké, kösz, Brad. - mondom, mire az vállon vereget finoman, és kisiet. Én újra a plafonra szegezem a tekintetem, s megint elmerülök abban, amit eddig is folyton csináltam. Próbálom felidézni azt a napot, hogy ne csak az angyalra emlékezzek, és a fura képekre.

Talán nem szép, de napokkal később már nem is emlékszem Christianra. Azóta én is okoztam balesetet, más is, kismillió ügyes-bajos dolgom volt, és nem kevesebb beteg, szóval amikor behívnak a kezelőbe, hogy kötözni kell, nem számítok rá, hogy ismerősbe botlok. Hétvégén nem egyedüli eset, hogy az ügyeletes lekéreti a betegeit az osztályra, amikor épp van egy szusszanatnyi ideje. (Fel is mehetne, de valaki jobb szeret lent maradni)
Magamhoz veszem a következő kórlapot, máris tudom, osztályos beteg, kötözésre jött, a fején lévő sebet kell ellenőrizni és újra kötni. Storm...Christian. Á, csak nem?
- Hello!- köszöntöm, és kezet nyújtok neki, bár fekszik, és eléggé el van nyúlva. Biztos vagyok benne, hogy nem emlékszik rám, ezért bemutatkozom- Amelia Simeon vagyok, ma én fogom átkötni a fejsebét. Hogy van ma?
Beugrik, hogy ő volt néhány napja a "szerencsés fickó"... Igazán gatyául néz ki, de örülök, hogy éberen látom.
- Egy kicsit megemelem a fejalját, de ha kényelmetlen, kérem, azonnal szóljon, oké?
A megfelelő kallantyúért nyúlok, és lassan, de biztosan emelem kb 45 fokos szögbe a felsőtestét.
- Nem kényelmetlen? - kérdezem a biztonság kedvéért.
Közelebbről a feje még rosszabbul fest. Igaz, hogy nagy részét kötés fedi, de a kilógó részek kékes-lilás-zöldes-sárgás színekben pompáznak. Egy hosszú, repesztett sebe van, amit az első találkozáskor azért nem tudtam felmérni, mert a mentősök tettek rá kötést. Gyorsan felmérem, hogy milyen sérüléseket látok rajta. Szegénynek, mindkét lába gipszben van, és a fél karja is fel van kötve (igen, a bal válla kiugrott, emlékeim szerint és talán kulcscsonttörése is volt/van). Így, hogy látom a beteget, a sérüléseit is sikerül az emlékeimbe idézni. Még azt is, hogy mit csináltam vele én, és mit más...

//Egyenlőre elég ennyi, ha elkezdünk beszélgetni, úgyis megnyúlnak a reagok. //

Az ápoló magamra hagy, magával viszi a jókedvem is, mert Brad jó fej, értelmes, és kiválóan ért ahhoz, hogy elterelje az ember figyelmét arról, hogy mennyire beteg. Vagy, mint nálam, a figyelmem elvonja a tehetetlenségről, ami rendesen emészti a bensőmet. Fektemben újra és újra felidézem azokat az órákat. A doki szerint nem szabad erőltetni, majd visszajönnek az emlékek, de én nem tudom kiverni a fejemből. Miért? Hogy történhetett ez? Én sosem szoktam hibázni. Sosem! mindig, mindent újra és újra és újra, már-már kényszeresen ellenőrzök, mielőtt hajlandó vagyok belemenni egy veszélyes helyzetbe. Nem csak magam miatt, hisz tudvalevő, hogy igen keveset foglalkozok a saját testi épségemmel. De épp azért, mert én olyan jelenetet is bevállalok, amit máshol, mások számítógépekkel hoznak létre, tudom, hogy mennyivel magasabb is a kockázat. A biztosítási díjam gigászi méretű, sőt, bizonyos helyzetekben egyszerűen nem vállalja a biztosító a jogi következményeket. Mert őrült vagyok, félelem és korlátok nélkül élek és dolgozom. Kaszkadőr vagyok. Nem tudják, hogy ez a fajta életvitel nem a kaszkadőr szakmával jött az életembe, hanem itt teljesedett ki. Én Irakban, ott váltam ilyenné. Nem, mintha nem tisztelném az életet.
Kicsit megmoccanok, a bokáim fájdalmasan mordulnak egyet a húzódzkodó mozdulatra. Nyújtózkodni szeretnék, de a baleset óta nem tudok, és sosem hittem volna, de eszméletlenül hiányzik. Ekkor belép a helyiségbe egy ápolónő, és már tudom, hogy itt van az ideje egy kis varratellenőrzésnek. Kissé megmoccanok, megint, amitől fájni kezdek. Megint. Elég kínos nekem, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok, nem igazán vagyok hozzászokva. Szeretném kikövetelni, hogy engedjenek haza, a lakásomba, mert van pár műnövényem, amit locsolni kell, és a kamuhalaim is éhen pusztulnak az akváriumban, de erre sajnos nincs esélyem, főleg, mert van bennem némi nyugicucc. Az ápolónő odajön hozzám, és köszön, nekem a szemem meg hatalmasra tágul, már amennyire ezt a sok seb és kötés meg zúzódás közt látni lehetséges.
- Az angyal...hát mégsem káprázat volt? - motyogom csak úgy magam elé, aztán észbe kapok, és lányos zavarban kezet nyújtok, hisz ő is ezt teszi. Remélem nem hallotta az iménti szövegem, mert hamar átszállítanak a zárt osztályra, ha angyalokról kezdek el dumálni. Finoman fogom meg ép kezemmel a pici ujjakat, és megrázom. - Amelia. Milyen szép név. Üdv. Christian. Christian Scott Storm, de szólítson csak Chrisnek. - mondom, aztán egy gyorsan hadarni kezdek. - Hát...valami csodásan, köszönöm kérdését. A kórházi koszt akár egy ötcsillagos étteremé, az ágyam felhőpuhaságú, otthon sincs ennyi kábelcsatornám, a sok csipogó meg csöpögő kütyü, akár egy Beethoven szimfónia, és a cucc amit adnak...mintha minden nap vidámparkban lennék. - mondom kicsit poénkodva, magam sem tudom miért, és kissé torz vigyort villantok. Jobb napjaimon sokkal jobb képű lehetek, azonban nem hajlandóak megmutatni az arcomat. Azt mondják, nincs okom aggódni, de jobb, ha nem látom így magam, mert rosszabbul néz ki, mint amennyire valójában az. Nekem meg az arcom (is) munkaeszközöm, hisz gyakran vagyunk kissé átmaszkírozva, de attól még jelenet-készek, nem mindig van a fejünkön bukósisak.
A nővér közel jön, és beállítja a támlát, így végre ülő helyzetbe kerülhetek, jobban körül tudok nézni. Mikor azt kérdezi, nem kényelmetlen-e, megrázom finoman a fejem.
- Nem, kibírom. - mondom, és igyekszek érzelemmentesnek mutatkozni. Nem fáj annyira, mintha kétszer ennyire fájna, és ez jó. Ha kibírom, akkor ennél már csak jobb lehet majd, nem?
- Azt meg tudja mondani, mikor mehetek majd haza? Jó itt lenni maguknál, de dolgoznom kéne...- mondom, és kicsit talán most ettől a kijelentéstől valódi kényszeres öngyilkosnak néz, de nem veszem le a szemem a nőről. Gyönyörűszép. Emlékeim közül újra felsejlik a jelenet, az álom, amiben ez a hang, az ő hangja adta a megnyugvást. Milyen nevetséges, hogy angyalnak gondoltam, nem? Szeretném megkérdezni tőle, mi történt, hisz mióta magamhoz tértem, állandóan olyan emberek vesznek körül, akik nem voltak ott mikor behoztak, de egyelőre csak hallgatok és figyelek. Talán egyszer megkérdezem, és talán megtudom. Bár a tény, hogy folyton nyugtatóznak, eléggé utal arra, hogy megint nem voltam túl együttműködő.

Hamar rájövök, hogy a beteg a kezelőben nem teljesen ismeretlen, hiszen ott voltam, amikor behozták, és én kísértem a képalkotó vizsgálatokra is. Akkor eléggé agitált volt. Emlékszem erős nyugtatót és fájdalomcsillapítót kellett neki adni, hogy a vizsgálatokat meg tudják csinálni, illetve hogy ki ne szedje magából a tubust. Arra is emlékszem, milyen fejmosást kaptam, hogy "szép szavakkal" próbáltam meggyőzni a beteget, hogy ne tegye. Megtartottam magamnak a véleményem, hogy minden szó célt ér, mindaddig, amíg nem bizonyított, hogy a felfogóképességével van a probléma. Meggyőződésem, hogy Christian is mindent észlelt a környezetéből. Más kérdés, mennyire volt képes azokra tudatosan válaszolni.
Eszembe jutnak, milyen sérülésekkel hozták (nagyjából), és bár nem követtem nyomon minden vizsgálatát, most szembesülök vele, mivel kezelik. A gipszek a lábán, a háromszögkötés a karján illetve a sapkakötés a fején elég ijesztőnek tűnik, de ahhoz képest, ahogy behozták, azt is mondhatnám, jól néz ki (és nem a külsejére gondolok). Közelebb lépek, hogy bemutatkozzak, mert nem feltételezem, hogy emlékszik rám. (Talán akkor a nevem sem mondtam neki, túl nagy volt a sürgés-forgás). Megnyíló szemeiben csodálkozást látok, nem félelmet. Az ajkai mozognak, de a hangját alig hallom, és már visszakérdeznék, mit mondott, amikor bemutatkozik. (Oké, tehát képben van. Tudja kicsoda! Ez jó!- gondolom magamban)
Elmosolyodom, ahogy hadarni kezdi, "hogy érzi magát".
- Ritkán hallani ilyen jellemzést a kórházunkról. Ajánlani fogom, hogy mindezt írja meg a kórház weblapján, a vezetőség biztosan örülne!- kacsintok rá jókedvűen, mert hiszem, hogy a humor (még ha iróni is az alapja) a legjobb gyógyszer. Kár, hogy én nem vagyok képes minden esetben alkalmazni!
Közben beállítom a fejtámlát, félig ülő helyzetbe hozva Christiant. Sokkal könnyebb így fejsérülést kötni, mint fekve, hisz kevésbé kell majd megfeszítenie a nyakát.
- Gondolom még mindig rendszeresen kap fájdalomcsillapítót... Hatékony? Nincsenek fájdalmai? - kérdezem, s közben előkészülök a kötözéshez. A kis kocsit, amin a felszerlést tartjuk, az ágya közelébe viszem. Kesztyűt húzok, vesetálat készítek elő.
A testhelyzette nem tartja kényelmetlennek, így munkához látok, de közben Christian is szóval tart. Éppen levágnám róla a kötést, amikor megkérdezi, mikor mehet haza.
- Elszomorít. Hát nem épp az előbb ecsetelte, milyen jól érzi magát nálunk? Vagy Beethovent nem kedveli? - próbálok én is "poénkodni", de közben jár a kezem, lefejtem róla a sapkakötést. Lényegében egy mozdulat az egész, mert ha jól van felrakva, egyben lejön, megtartva az alakját. Az egészet a vesetálba dobom.
- Nos... komolyra fordítva a szót- beszélek hozzá tovább "komolyabb" hangon- ebben a kérdésben a kezelőorvosa dönt. Nem beszéltek még róla? De azt maga is tudja, hogy a törések gyógyulási ideje 4-6 hét... - A gipszeire pillantok. Mennyire keserítsem el? Ha leveszik a gipszeket, még mindig nem kezdhet dolgozni, hiszen rehabilitálódnia kell. Nem hiszem, hogy ezt eddig nem mondták el neki, és én vagyok az első, aki erről kérdezett.
A fején, bal oldalon, kb 8-10 cm-es repesztett seb látszik, melyet jónéhány öltéssel varrtak össze úgy, hogy a hajának egy sávját le is borotválták. Ez a sáv közel van a homlokához, így most olyan, mintha magas lenne a homloka. A seb lobmentesnek látszik.
- Egy pillanat, meg kell ezt mutatni az ügyeletesnek. Azonnal folytatjuk!
Nem teljesen értem, miért nincs már itt Philip. Tudja, hogy leszedni egy sapkakötést 2 perc, s tudja, hogy itt a beteg. A telefonhoz megyek, és a csipogóját csörgetem. Abból tudnia kell, hogy várom. Fél perc, és be is robog, a kagyló még a kezemben van.
- Bocsánat, hoztak valakit... Amelia, szokásos: peroxid, Betadin, fedőkötés. Holnap kötéscsere. Rohanok!- s már el is viharzik.
(Ez gyors volt!)
Visszamegyek Christian mellé, és papírvattát fektetek a homlokára, ami részben eltakarja a szemeit. Bár a hidrogénperoxidot steril bucival viszem fel, megcsordulhat. Nem szeretném a szemébe folyatni.

Megismerem. Nem az arcát, mert arra nem emlékeztem. A hangját, és a szemét. Ritkán látni ilyen különleges szemeket, ez nekem mindig is gyengém volt, így hamar felfigyelek rájuk, talán abban a helyzetben is ez segített. A kedves hangja és a szeme. Bemutatkozunk egymásnak, és megállapítom, hogy a neve is tökéletesen illik hozzá. Mert szép és különleges. A hogylétem felől érdeklődik, és már meg sem kéne lepődni, de persze elferdítem a valóságot. Mert piszkosul fájok, folyamatosan, de mégsem annyira, hogy ordítani tudnék. Hiába tiltakozok, azért időről időre nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat tömnek belém, amitől kicsit belassulva érzem magam. Pedig én dühös szeretnék lenni, meg vadul ordibálni, és követelni, hogy engedjenek haza, de egyszerűen képtelen vagyok felhúzni magam. Inkább viccelődni van kedvem, meg butaságokat beszélni, meg Braddel Lakers meccset nézni. Így elviccelt, eltúlzott választ adok a kérdésre. Nem tudom miért. Mert nehezen vallom be, hogy a kórházakat utálom? Mert most még jobban felerősödött bennem a seregben átélt trauma emléke, hogy szinte egyfolytában az öcsémre gondolok, újra és újra végigjátszom magamban, hogy ha nem hagytam volna elmenni, akkor most ő élhetne, és érdemesebb is lenne rá? Hogy néha az az érzésem, hogy nem bírom el, és inkább saját felelősségre távozom, mert a gépek csipogása, a szagok, a zajok minduntalan rá emlékeztetnek, és a rengeteg elkövetett hibámra? De nem mondom, csak hülyeségeket beszélek. Mert ha viccelek, akkor könnyebben elhiszik, hogy jól vagyok, és én is könnyebben győzöm meg magam, hogy jól vagyok.
- Amint használni tudom mindkét kezem, hosszú és terjedelmes levélben fogom ecsetelni a kórház maximális csillagot érő kiszolgálását. - vigyorgok bedagadt képemmel fájdalmasan, majd kicsit felé hajolok, és lehalkítom a hangom. - Kiemelve a laboros nővérke profizmusát, mielőtt még megöl egy vérvétel során. Bátor ember vagyok, de tőle még én is félek, és nem biztos, hogy szeretném magamra haragítani a sok tűvel dolgozó asszonyságot. - mondom kicsit cinkosan, csibészesen, és zöld szemeimet ráemelem. Persze, valahol vicc, de a mogorva nővértől az embernek azok a filmek jutnak eszébe, ahol egy ilyen durva, rideg nővér (vagy portás, boltos, akármi) váltja ki a pszichopata tömeggyilkosokból a pszichózisukat, és ölnek halomra mindenkit, akit érnek.
- Kapok, és nem fájok elviselhetetlenül, habár nem kértem. Nem is értem amúgy, hogy ha nem kérek fájdalomcsillapítót, akkor miért adnak mégis? Nincs erre valamiféle törvény, hogy ha a beteg nem kéri, akkor nem is kell neki adni? Vagy ez átléphető? - kérdezem elgondolkodva, és hagyom, hogy végezze közben a dolgát. Ülni jobb, a szobát is jobban láthatom. Kocsit húz mellém, rajta egy csomó csillogó eszközzel, meg folyadékokkal, meg mindenfélével. Nem félek, nincs bennem még tartás sem. Miért lenne? Hisz annyiszor kezeltek már, és nem csak ezen a héten, hogy olyan, mint másnak egy bevásárlás. Azért megkérdezem tőle is, mint minden egyes dolgozótól, aki benéz hozzám két órán belül, hogy mikor mehetek haza. A "sajnálkozó" és "számonkérő" szövegére elmosolyodok. Na, akkor nem olyan, mint a vérvételes nővér, ez jó jel, egy fokkal ismét jobban vagyok. De aztán azt mondja, a kezelőorvosom dönt, és sok idő lesz még. A négy-hat hét hallatán szomorúság, feszélyezettség üli meg a lelkem. Én? Hat hétig? Munka nélkül? Elképzelni is szörnyű, lehet, hogy jobb lenne, ha addig mesterséges kómába juttatnának, mert azt kibírni szinte lehetetlenség. Persze tudom, hogy azt nem adják csak úgy, olyan könnyen, valamit még apám magyarázott egyszer arról, hogy hiába volt egészséges egy betege, a kóma után nem tért többé magához.
- Bocsásson meg, a világért sem szeretnék ezekbe a gyönyörű szemekbe könnyeket csalogatni. Tényleg imádom a kórházat, Beethovent is, semmi baj vele. Azt is tudom, hogy nem holnapra leszek újra száz százalékos. Csak...nehezen bírom munka nélkül. Persze tudom, hogy nem ugrálhatok jó sokáig, de vannak egyéb feladatok is, amiket meg kell csinálnom. Itt meg halálra unom magam. - mondom, és nem tudom, belekezdjek-e abba, mennyi idő, mire egy adott jelenetet kiszámolunk, megkoreografálunk, hogy hány másodperc alatt kell két autónak felgyorsulnia százra, és milyen mértékű szögben kell becsapódniuk, hogy azok a levegőbe repüljenek? S ez csak egy példa, ezen kívül még számos más esetben, jelenetben kell pontos, lépésekről-lépésekre haladó menetet megírni, egyeztetve a rendezővel, az íróval, a technikusokkal. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik azt hiszik, mert kaszkadőr vagyok, tök hülye is. Hogy nem tudtam elvégezni a színművészeti egyetemet, ezért csinálom. Hogy nekem nincs más dolgom, mint utasításokat követve vastag szivacsokra esni, esetleg pár kamu lövés miatt összezuhanni, vagy kiugrani egy mozgó autóból. Pedig kaszkadőrnek lenni igazán nagy kihívás, teljes koncentrációt és figyelmet igényel, sokrétű tudást, és nagyon-nagy bátorságot. Nem véletlenül vagyok még a színészi körökben is nagyon elismert és népszerű. Mert sok helyre hívnak, ha senki nem vállalja be a jeleneteket. Mert én vagyok a legjobb.
A nővér közben leszedi a fejemről a kötést, és valamit matat a fejemen, de nem igazán fáj. Aztán közli, meg akar mutatni a szakorvosnak, én csak bólintok. Nézem, ahogy a telefonhoz megy, és hívja az illetőt. Milyen szép nő. Biztos legyeskednek körülötte a férfiak, nem csodálkoznék rajta. Különleges szemei vannak, és még csinos is, az meg csak ráadás, hogy kedvesnek és segítőkésznek tűnik. Általában az ápolók kedvesek, ugye? Az orvos közben berobog, majd kurta utasítások után el is száguld ki tudja merre. Bátorítóan mosolygok a nőre, tegye, amit tennie kell. Nem habozik, máris a fejem felett terem, és kicsit eltakarja a szemem. Hallom, hogy az eszközökkel babrál, én pedig igyekszem megnyugodni. Csak nem akar agyműtétet végrehajtani rajtam, nem? Sima kötözés, doki is mondta, holnap megint úgyis jönnöm kell. Megint. Vajon meddig kínoznak itt bent?
- És...mikor behoztak...mennyire volt...- mondom akadozva, keresem a szavakat, nehezen találom őket. Miért? Biztos találkoztak már nehéz esettel. Nem ez a lényeg, tudom milyen vagyok. De beszéltem? Mondtam olyan dolgokat, amiket láttam? Az emlékeim nem tűnnek biztosnak, és félek, esetleg valakit bántottam (előfordult már, ebben a kórházban is) vagy olyan dolgot tettem, amivel megsértettem valakit. - Szóval, csak az érdekel, nem okoztam-e kellemetlenséget. Mármint...nagyobb kellemetlenséget. - mondom, és most valahogy örülök, hogy nem látom a nő szép szemeit, mert akkor kényszerem lenne, hogy beszéljek hozzá, és a gyógyszerek miatt most nem egészen vagyok ura önmagamnak.

- Lekötelez!- mosolyodom el, amikor megígéri, ír majd levelet, mennyire elégedett volt.
Bár hülyül, bizonyos keretek között én is képes vagyok bolondozni a betegeimmel. Bár fontosnak tartom, hogy fenntartsak egy bizonyos távolságot, mert azt tanultuk, a gyógyító tevékenység akkor optimális (nem beszélve azokról a tapasztalatokról, amikor megszegtem a szabályt, és pórul jártam)
- Mrs Williams-re gondol?- kerekedik el a szemem, mert a leírás alapján elsőként ő jut eszembe, noha nem vagyok bizonyos benne, hogy ő veszi a vért a traumatológián- Vörös hajú, alacsony, kissé...- a kezemmel mutatom, hogy szélesebb a csípője, mint az átlagnak. - Mindenkinek van gyengéje, akarja tudni, mi az övé?
Christianra sandítok. Nos, Rose valóban nem arról híres, hogy közvetlen lenne a betegekkel. A férje katonatiszt volt, azt mondják, tőle tanulta ezt a stílust (bár én ezt kétlem). Egyébként az egyik legjobb nővér, akit ismerek, egyetlen olyan dolog sincs, amivel zavarba lehetne hozni, ha a szakmáról van szó. Csak valahogy a stílusa... Nos, nehezen enged magához közel bárkit is.
- A fájdalomcsillapítót orvos rendeli el, de a protokoll része. Vannak esetek, amikor nagyobb a kockázata, hogy romlik a páciens állapota, ha nem kap fájdalomcsillapítót; ilyen esetekben eltekintenek tőle, mit mondott/kért a beteg. Az orvos szakmai szempontok alapján felülbírálhatja azt, noha dokumentálni kell, mit akar a beteg...- tájékoztatom.
Ha arra gondolok, hányan íratják le előre, hogy bizonyos betegségek esetén nem kérnek gyógyszereket, újraélesztést... és aztán ... amikor adott egy helyzet, mindez semmissé válik. Mintha csökönyösen ragaszkodnának az élethez, mely (akár) szenvedésekkel teli.
Christian esetében az is megfordul a fejemben, talán azért kap folyamatosan fájdalomcsillapítót, hogy az együttműködését előmozdítsák. Az első nap, amikor behozták, zavart volt és ellenkező; ha rajta múlik, az összes eszközt kihúzta volna magából (és ez nem segítette volna elő a gyógyulását). Ismerős helyzet; Liot is csak hosszabb rábeszélés (és némi szedálás) után lehetett rávenni, hogy maradjon kórházban, hagyja békén a gipszét.
Közben haladok a dolgommal, de a beszélgetés nem szakad meg közöttünk. A kérdés, amit naponta több tucatszor hallok, most is elér. Bár nem vagyok kompetens, a legrosszabb válasz a "nem tudom", ezért igyekszem erre is tudásomnak megfelelően válaszolni. Bár először azt hiszem, gúnyolódik (egyetlen betegem sem siratom, ha saját lábán hagyja el a kórházat), értem a probléámáját. Én is úgy éreztem, haszontalan tagja vagyok a társadalomnak, amikor... nem dolgoztam.
- Egyéb feladatok? Mire gondol? - kérdem érdeklődve. Mindenki azt mondja, hogy ez a férfi híres és keresett kaszkadőr, s bár gyakran vannak kisebb-nagyobb sérülései, az egyik legjobb és legkeresettebb a szakmájában. Biztos vagyok benne, hogy nem effajta tevékenységre gondol, hiszen jelenleg csak egy végtagja ép.
Unatkozik, mondja.
- Ezek szerint a TV nem köti le- minden kórteremben van TV, rádió- Olvasni szeret? Van egy szerény könyvtárunk is, de ha megkér... valakit, biztosan megszerzik magának, amire igénye van- ajánlkoznék én is, de nem a közvetlen betegem. Az meg talán rosszul venné ki magát, ha én ugrálnék körülötte.
Közben lekerül a kötés, de az ügyeletesre rá kell szólni, hgy bejöjjön. Mint kiderül, munka akadt, nem is marad sokáig, és csak futtában néz rá Sebastianra. Lényegében én is látom, hogy lobmentes a sebe, és tudom, mit kell vele csinálni, de az előírás előírás, fontos szabályok szerint működik az osztály (és az egész kórház).
- Kérem, ha lehet, most ne mozgassa a fejét! Hűvösséget fog érezni...- Szokásom, hogy beszélek a beteghez, miközben dolgozom. Úgy vélem, megnyugtató, ha tudja, éppen mi történik vele, bár nem mindenki szereti.
Az orvos utasításának megfelelően látom el a varrt sebet, majd fedőkötést teszek a fejére. Ezt sapkakötéssel kell rögzítenem. Leszedem a homlokáról a papírvattát, ami megakadályozta, hogy a különböző oldatok és szerek végigfollyanak Christian arcán.
- Egy kissé meg kellene emelnie a fejét- kérem tőle, hogy a pólyát körkörösen a feje köré tudjam csavarni. Fontos, hogy se szoros, se laza ne legyen. Előbbi kényelmetlen, utóbbi hasztalan... Mindkét kezemre szükség van a művelethez. Míg körkörösen pólyázom a fejét, Christain megváltozik. Zavart kamasznak tűnik, akinek bűntudata van valamiért. Úgy hiszem, emlékei vannak arról, hogyan viselkedett, amikor behozták.
- Nem történt semmi olyasmi, amiért bárki felelősségre vonhatná. Súlyos sérülései voltak, úgy mondták, eszméletvesztése is, nem csoda, ha.... Mire emlékszik? - kérdezek vissza, mert érdekes lenne felmérni, van-e még amnéziája, s ha igen, mire vonatkozik.
Nem tudom, jól emlékszem-e, de a homloklebenyi sérüléseknél gyakori a rövid távú memória zavara. Eddig ugyan nem vettem ezt észre Christiannál, de elég sokmindenről beszélgettünk. Remélem, nem véletlen, hogy eddig még egy kérdés sem ismétlődött.

Beszélgetünk, amíg ügyködik, és így egy kicsit könnyebb. Nem esik nehezemre, alapvetően is sokad dumálok, általában. Mert jó álca, és az én munkám során kiemelten fontos a jó kommunikációs készség. Nem véletlenül végeztem színművészeti egyetemet, a beszélőkémmel semmi baj. Az viszont, hogy mit mondok, és ha mondok valamit az mennyire őszinte vagy hiteles, megint másik dolog. Mosolygok, bár a feldagadt képemről nem biztos, hogy leolvasható, mikor megígérem, jó véleményt írok majd a kórházról. Persze, a laboros nővérke említésére egyből rájön, kiről van szó.
- Nocsak, azt hittem, ilyen az alaptermészete. - mondom, és megvonom a vállam. - Nem haragszom rá, valójában, én lehetnék az utolsó, aki neheztelhet rá azért, ahogy elvégzi a munkáját. De, ha gondolja, meséljen... - mondom, és kissé elkomorodok. Ha most elmesélném, én milyen vagyok néha munka közben, lehet, hogy még az ágyról is lelökne. Hány technikust üldöztem el? Hány asszisztens fakadt sírva? Hányan hagyták ott a stábot csakis nekem köszönhetően? Sokan még a szakmát is. Megszámolni sem tudom. Mert mindenki fejében él egy kép Chris Stormról, és nem hiszik el a pletykákat, azt hiszik, csak kitaláció, hogy ordítozok, ha valami nem úgy történik, mint ahogy akarom, hogy időnként hozzávagdosok dolgokat az emberekhez, vagy, hogy hiába esnek le a lábukról a fáradtságtól, képes vagyok addig nyúzni őket, amíg nem lesz valami tökéletes. Katona voltam, nem tűrök ellentmondást. Mert nem értik, hogy min mentem keresztül, és valami elromlott bennem, az indulataimat nem úgy kezelem, mint egy egészséges ember. Hogy nem akadékoskodni akarok, csak megóvi őket. Nem magam, ha belehalok egy jelenetbe, hát belehalok, ezért kapom én a nagy gázsit, és nem ők. De ha valamit nem jól csinálnak, akkor vajon el tudnák viselni a terhet, amit a bűntudat jelent? Mert én tudom, milyen az. Tudom milyen minden nap azzal felkelni, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie. Épp ezért vagyok többek között ennyire durva és követelőző, még akkor is, ha ezt senki nem viseli el, vagy legalábbis nehezen tűrik. Lásd, például amióta itt vagyok, egyetlen kollégám sem jött meglátogatni. Igazából senki nem látogatott meg. Kaptam pár sms-t, meg hívást, de ennyi, igazából a fele arról szólt, hogy tudom-e már, kit lehet okolni, és hogy be fogom-e perelni a stúdiót. Ez pedig azt hiszem sok mindent elárul.
A fájdalomcsillapító említésére persze rögtön magyarázatot kapok, miért adnak akkor is, ha én igazából ellennék nélküle. De most még ez sem igazán zavar fel. Talán a gyógyszereknek hála, hogy olyan tökre nyugisnak érzem magam, vagy azért, mert a csodaszép Amelia valóban olyan, mint egy angyal, csak az egyenes, kedves beszédével megnyugtat, nem tudom. Talán benne van ez is az is. Nem szeretem, ha egy kérdésemre csak annyit válaszolnak, hogy : Mert, csak. Nekem ennél több kell, mindig több. Persze én válaszolhatok másként, de az én vagyok.
- Nos, akkor nyugton maradok, és hagyom, hogy tovább cuccozzanak. De ha majd ez után visszatérek, és megpróbálom kirabolni a gyógyszerraktárat, magukat teszem felelőssé. - fenyegetem meg játékosan, mert igazából nem tartok ilyesmitől. Orvosok, nyilván tudják, mit hogyan kell adagolni, az én fájdalomtűrő képességem pedig nagyon magas. nem félek tőle, hogy drogokért akarnék kuncsorogni.
Azt viszont még Amelia sem kerülheti el, amit szinte minden fehér köpenyestől vagy nővértől, ápolótól megkérdezek, sőt egyszer totál kiütve állítólag az egyik takarító hölgyet zaklattam vele intenzíven: mikor mehetek haza? Mert nem bírom a kórházakat, annak ellenére, hogy bizony tényleg le a kalappal, mert bár az unalom kerget a halálba, valójában nagyon jól gondomat viselik. Naponta többször jönnek be a nővérek párnát igazgatni, lázat mérni, meghallgatni a tüdőmet, meg hasonló vizsgálatokat csinálni. Amit néha nem értek, mert ezeknek a jó részét nem jegyzik fel, de hát ők tudják, én csak egy mezei kaszkadőr vagyok, semmi több. Egy kaszkadőr, akinek rengeteg dolga van, még akkor is, ha ideiglenesen kiesett a tényleges fizikai munkából. Ezért is mondom el, hogy dolgozni szeretnék, még, ha nem is konkrétan kamera előtt. Amelia pedig érdeklődést mutat, hát készségesen válaszolok, miközben a fejemen matat.
- Nos, egy veszélyes jelenetet nagyon gondos előkészületek előznek meg, gondosabbak, mint például egy sima filmjelenet előkészületei. Nekünk általában nincs szövegünk, de attól még igenis, komoly munka árán csináljuk meg, hogy a nézők élvezni tudják a filmet, valósággá váljon a szemük előtt egy-egy jelenet. Nem elég csak úgy ahogy esik, úgy puffan alapon kirepülni egy ablakból a negyedikről, vagy esetleg összeütköztetni két autót. Sok számítás előzi meg, tervezés, figyelembe kell venni a környezeti tényezőket, az emberi tényezőket, és nem mellesleg, azt is nézni kell, hogy a költségvetés mit enged meg. Tárgyalni kell a díszletről, a felhasználható alapanyagokról, a helyszínről, például ha külső forgatásról van szó. Kell kérni olykor a jelenetekhez segítséget, például rendőrautókat, mentőt, és még sorolhatnám, meg kell tudni, mit akar az író, a forgatókönyves, a rendező, össze kell állítani a stáblistát... Érti? Mire egy jelenet oda kerül a forgatás helyszínére, esetenként akár másfél, két, sőt, akár három hónapnyi szellemi munka is megelőzheti. - mondom, és remélem, elég világosan leírtam, mi mindenen múlik egy ilyen jelenet. Nem csak úgy ugrunk bele mindenbe, mint vak ló a gödörbe.
A tv említésére kicsit elnevetem magam.
- Látja? A filmiparban dolgozom, és egyetlen filmet nem néztem végig már tinédzser korom óta. - mondom, és figyelve arra, nehogy megmozdítsam a fejem, mondom. - Nem, nem köt le sem a tv, sem a könyvtár. Hívni meg...- mondom, és most próbálok könnyed maradni. - Nem igazán tudnék senkit. Van egy nagyon jó szomszédom, de...nem hinném, hogy szeretném terhelni a nyavalyáimmal. - mondom egyszerűen, és igyekszem elnyomni magamban azt a keserűségérzést. Igen, az emberek általában szeretnek velem bulizni, mert abban jó vagyok. Nem szeretnek velem dolgozni, mert kiállhatatlan tudok lenni, de mégis elviselnek, mert tudják, hogy nagyon jó vagyok a szakmában, sőt, egyesek szerint zseniális. És elmebeteg, mert olyanokat is megcsinálok, amiket senki más. De attól még senkit nem nevezhetek közeli barátomnak. Usuit meg nem fogom így letámadni, hogy helló, most találkoztunk hosszú évek óta először, és tudom, őrület, de nem jössz be meglátogatni? Épp túléltem egy jelenetet. Ah, badarság, elvagyok én így egyedül is. Bár, lehet, hogy mégis fel kéne hívnom Callie-t, hogy legalább a laptopom hozza be.
Közben Amelia tárgyal az ügyeletessel, aki pár mondat után el is rohan. Így a nő egyedül kénytelen dolgozni. De nincs most nehéz dolga, hála a sok-sok nyugibogyónak, meg sem fordul a fejemben, hogy ne tegyem azt, amit kér.
Azért mégis van valami, ami piszkálja a fantáziám, és nem igazán tudom hová tenni. Az emlékeim. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit láttam, mi történt, és mi volt, amit csak képzeltem. Hisz rá is úgy emlékeztem, mint egy angyalra. Nem igazán hiszem, hogy nem történt semmi olyan, ami miatt szégyellnem kéne magam, hisz ha jól sejtem, ha így is lenne, kötelességük elhallgatni a beteg elől, nem ítélkezhetnek, legalábbis nem a szemembe.
- Én...- nyögöm, és nem tudom miért, de izzadni kezd a tenyerem. Zavarban vagyok. Nem fog jobban őrültnek tartani? Mi van, ha bántottam valakit? Hisz előfordult már, nem vagyok egyszerű eset, de ha magamnál vagyok, akkor legalább felmérem, meddig mehetek el. Most viszont nem voltam. És lássuk be, azért egy képzett katona sok mindenre képes, amire nem gondolnánk, főleg, ha megjárta a háborút. - Én...nem tudom. Zavaros minden. Néha úgy emlékszem, hogy...itt voltam, és hallottam hangokat, de néha...- mondom elmélázva, és felidézem az emlékeimet. Amennyit csak tudok. - ...néha meg, mintha nem itt lettem volna, hanem...- nagyot nyelek, nem tudom, ki mondjam-e, vagy sem. - ...hanem ott. Még mindig nem tudom, hogy kerültem ide, arra sem, hogy történt a baleset. - mondom, és mély lélegzetet veszek, már amennyire tudok. Nem megy, nem tudom elmondani. Hogy mondjam meg, hogy nem a kórházat láttam, hanem a háborús övezetet, ahol voltam? Hogy az egész egy zavaros massza, és tudom, mi volt az igazság, hisz kórházban voltam, de annyira kézzelfogható volt, hogy éreztem az arcomon a sivatag perzselő melegét? Hisz lehet, hogy nem is tudják, hogy katona voltam. Akkor meg miért mondjam el? Másként bánnának velem? Akarnám, hogy másként bánjanak? Megértenék egyáltalán?

Christiannal beszélgetésbe merülünk, és a tevékenységeimben elmerülve megint megszáll a nyugalom... Biztos nem hiába lettem a munka rabja, ebben a közegben érzem magam a legnagyobb biztonságban. (Bár érzelmileg sivárabb, mint amire szükségem van). A környezetemről már csak annyiban veszek tudomást, hogy észlelem a mozgó emberekt, de beazonosítani nem tudnám őket, annyira figyelek a feladatomra. Azaz jelenleg csak Christian és a problémái érdekelnek, mert ő az én betegem, énrám bízták, én tartozom érte felelősséggel.
- Rose... távolságtartónak és talán ridegnek tűnhet, de higgye el, arany szíve van. A munkájában maximalista. Gondolom, olyan profi módon vett magától vért, hogy nem is érezte, hogy megszúrták. A helye sem látszik, nem igaz? - mosolygok Christianra. A külső gyakran megtévesztő lehet!
Christian kedves embernek tűnik, és nem hiszem, hogy valóban kifogása lenne Rose nővérrel kapcsolatban, ezért elárulok neki egy titkot.
- Nagy állatbarát. Így ha kutyákról, macskákról esik szó...-figyelje csak meg!- megváltozik még a hangja is. Amikor a férje.. - az ajkamba harapok. Nem, ezt már nem szabad. Nem szabad magánletről beszélgetni senkivel. - Bocsánat. Szóba sem lett volna szabad hoznom. Felejtse el, jó?
Könnyebb olyan dolgokról beszélni, ami őt érinti, ami vele kapcsolatos. Örülök, hogy kérdez, bár biztos vagyok benne, nem én vagyok az első, akitől információt gyűjt. Alapvető emberi tulajdonság, hogy a "beteg" információt akar. Sokat. Lehetőleg összecsengőt. Ettől érzi magát biztonságban.
- Christian, nem kell attól félnie, hogy függő lesz. De ha úgy érzi, nagyon letompítják a gyógyszerek, szóljon az orvosának, és ha lehetséges, csökkentik az adagját. Senki nem akar rosszat magának, és elképzelhető, hogy kevesebb is elég lenne...- szavait úgy értelmezem, tart tőle, hogy függősége alakulhat ki a gyógyszerektől. (Tévedhetek, megesik.)
Tovább beszélgetünk, és kiderül, mi bntja igazán. Unatkozik, és haszontalannak látja az időt, ami csak folyik körülötte, amikor neki még sok dolga lenne.
- Ó, ez nagyon érdekesen hangzik! Saját maga szokta megtervezni a jeleneteit?- azt tudtam, hogy egy-egy jelenetet hatalmas munka és előkészület előz meg, de nem sejtettem, hogy ebben a kaszkadőrnek milyen sok szerepe van.
- Hát, ha ezt lehet hordozható számítógépen végezni...- gondolom, a számolós-tervezgetős munka egy része ezeken zajlik-  volna lehetőség, hogy idebent foglalkozzon vele, amíg a vendégszeretetünkre kényszerül- fogalmazok diplomatikusan. Az rögtön látszik, mennyire nincs ínyére a kiszolgáltatottság- Beszéljen erről is a kezelőorvosával: ha ő nem látja akadályát, szerintem menni fog!- mondom bizakodón. Nem ő az első, aki betegen is dolgozni akar.
Elgondolkodva nézek rá, amikor szóba kerül, nem néz TV-t, nem jár moziba, és igazából barátai sincsenek. Könnyednek akar látszani, de a zavarát felismerem, én is hasonlóképp keresem a szavakat, ha ilyesmi került szóba, amikor még a magány volt az egyetlen társaságom //Micsoda ellentmondás! //
- És a kollégái közül? - kérdezem finoman, hiszen lehet, hogy komolyabb barátja nincs, a családja meg távol él (kipótolom fantáziában, amit nem mesél el)- Nincs senki, akit megkérhetne néhány szívességre? - fogalmam sincs, milyen a kapcsolata velük. Pláne a rossz természetéről. Ez a pletyka nem jutott még el hozzám!
Már a kötözéses művelet vége felé járunk (bár nem dolgozom kapkodva, hogy legyen időnk beszélgetni. Az az érzésem, igényi is, pláne, hogy egyedül érzi magát), amikor szóba hozza a baleset napját. Kisfiúsan zavarba jön, mintha bizony valami nagy bűnt követett volna el. Ahelyett azonban, hogy nyíltan válaszolnék, és elmondanám, mit tapasztaltam, először arra vagyok kíváncsi, ő mennyire emlékszik.
- Úgy érti... ott, a baleset színhelyén?- hatodik érzék? Valami azt súgja, még csak nem is erre gondol. Még a kezem is megáll a levegőben egy pillanatra. Egy másik emlék köszönt neki vissza? Úgy tudom, több kisebb-nagyobb sérülése volt. És az agy működéséről olyan keceset tudunk még!
- Ezzel viszont megvagyunk...- mondom pár perc múlva, amikor már nincs mivel húzni az időt, pedig a téma, amit felvetett, nagyon ... érdekes. Több szempontból is.
- Tudok segíteni még valamiben? - kérdezem és utoljára is meglapogatom a párnát, amit már megigazgattam a feje alatt.