A Nebraska állambeli Omaha városában születtem huszonnyolc évvel ez előtt, 1986. 07.25 - én. Édesanyám, Lisa fogorvosként tevékenykedik, apám, Andrew pedig szívsebész, a szüleim az egyetemen szerettek egymásba, s végül együtt is maradtak. A kisgyerekkorom különösebb trauma nélkül telt, születésem után négy évvel megszületett az öcsém, Jason. Imádtam, odavoltam érte, állandóan anyám körül lebzseltem. Persze egy idő után abbahagyott a lelkesedésem, hisz az öcskös nem nagyon akart néhány hét alatt annyi időssé fejlődni, mint én vagyok, de ettől függetlenül szerettem, és ha szükség volt rám, anya számíthatott arra, hogy nem hagyom cserben. Hisz én voltam az okos és erős bátyó. Mit mondhatnék? Rajongtam érte. Állandóan azt terveztem, milyen klassz lesz az öcskössel, mennyit fogunk játszani, fára mászni, riogatni a csajokat a szomszéd házból, békákkal dobálni őket. Már akkor megmutatkozott, hogy igazán nyughatatlan lélek voltam, ami a mai napig nem változott. Ahogy teltek az évek, szép lassan rájöttem, hogy Jason visszahúzódóbb, finomabb lelkű teremtés volt, nem olyan, mint én. Ő inkább a könyveket bújta míg én bicajoztam. Ha fára másztam, ő a fa alatt a bokrokat bújta. Ha verekedésre került sor, ami mellettem olyan mindennapos volt, mint a levegővétel, biztos, hogy ő volt az, akit először kiütöttek. Talán szégyellnem kellett volna az öcsémet, a haverjaim mind szekálták, hogy mennyire gyenge, akár egy kislány. De én sosem hagytam. Én így is imádtam az öcsémet, és mindig, mindenhová vittem magammal. Ő is szeretett, bár sokszor mondta, mennyire sok különbség van köztünk. Kettőnk között ő volt a bölcs, az érzékeny, az okos, én meg az erős, a vakmerő és az ösztönlény. De jól megvoltunk. Egy általános suliba jártunk, s bár a középiskolát nem egy vonalon folytattuk, hisz engem a színészet vonzott, azon belül is a filmművészet, az akciófilmek különösen, ő nagy meglepetésünkre a katonaságot választotta, amikor oda került a sor arra, hogy továbbtanuljon. Mindig csenevész, vékony gyerek volt, így nem csoda, ha megdöbbent a család. Anyám totál kibukott, azt ordibálta, hogy azt sejtette, hogy belőlem nem lesz orvos, és nem az eszem miatt, hanem mert képtelen vagyok nyugton maradni, de azt nem gondolta volna, hogy a másik fia sem követi őket az orvosi pályán. Én csak nevettem, szinte biztos voltam benne, hogy egy hétig sem fogja bírni. Nehéz este volt, de végül elfogadtuk a döntését, hisz hajthatatlannak bizonyult. Azt hajtogatta, nincs okunk arra, hogy aggódjunk, hisz ő okos, és megvan a magához való esze, a fizikumát meg felmérték, sok kitartással fel tudja majd tornászni magát a többiek szintjére, csak adjunk egy esélyt, hogy bizonyítson. Beláttuk, hogy igaza van, mint mindig. Így én maradtam a filmművészeti akadémián, ő pedig a katonaira ment. Lassacskán felnőttünk, belőlem egy majd'185 centi magas, igazán markáns vonásokkal rendelkező férfi lett, nagy dumás, igazi rosszfiú, de a szerethető fajtából, az öcsémből pedig szálkás, de igazán jóképű fiatal felnőtt lett. Amikor végeztem, neki még volt vissza pár éve, és bár keveset találkoztunk, igyekeztünk ápolni a kapcsolatunkat. Én Omahából Los Angelesbe költöztem, hogy közelebb legyek a tűzhöz, kaptam is pár epizódszerepet, reklámokat, hisz tehetségben nem volt hiányom, és az önbizalmam sem volt elhanyagolható.
Épp egy sorozat főszerepét kaptam meg, volt pénzem, lakásom, motorom, és egy baromi dögös csajom is, amikor az öcsém felhívott, és telefonon keresztül közölte, hogy Irakba megy. A hír letaglózott, alig jutottam szóhoz. Aztán gőzerővel kezdtem lebeszélni róla. Hisz őrültség volt, őrült volt, ha  a háborúba akart menni. Miért ment volna? Ott meghalnak az emberek, az nem olyan, mint egy izolált környezet egy kiképzőtáborban. De hajthatatlan volt, már aláírta a szerződést, csak azért hívott, hogy elbúcsúzzon. Kétségbeestem, bevallom, életemben először féltettem úgy az öcsémet, ahogy még soha azelőtt. Hisz én mindig ott voltam neki, mindig számíthatott rám, de most úgy éreztem, kicsúszik a kezem alól az irányítás, elveszítem a kontrollt. Nem hagyhattam. Így életem legnagyobb őrültségére vetemedtem. Kirúgtam a csajom, pedig esküszöm, nagyon szerettem, felmondtam a szerződésem, és az első toborzóirodához mentem. Jelentkeztem Irakba, egyetlen kikötésem volt, hogy arra az állomásra tegyenek, ahol az öcsém van. Nehéz időkben pedig, bár a katonaságnál nem szokás, néha mégis tesznek engedményeket, főleg, ha annyira kevés az emberük. Alig pár hét elteltével pedig, alig huszonnégy évesen hirtelen a Los Angeles-i pálmafák helyett egy katonai bázison találtam magam, talpig fegyverben, egy gyorstalpaló katonai kiképzés után.
Az öcsém, amikor először meglátott, elsápadt és megszólalni sem tudott. Majd mielőtt megszólalhattam volna, egyetlen ütéssel állon vágott úgy, hogy azonnal elveszítettem az eszméletem, órákkal később tértem magamhoz a gyengélkedő sátorban. A forróság elviselhetetlen volt, de túlélhető, az kevésbé volt tiszta, miért is kaptam egy öklöst egy testvéri ölelés helyett. A parancsnok engedélyezett nekünk negyed órát, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Negyed órán keresztül torkunk szakadtából üvöltöttünk, hogy majd belerekedtünk. Nem értettem, ő sem értett engem, de az utolsó mondta elnyomta bennem a kikívánkozó vádakat. "Minek jöttél ide? Tudod te mire vállalkoztál? Miért jöttél? Megmenteni? Nincs szükségem arra, hogy folyton megments! Fogalmad sincs milyen volt az árnyékodban élni, mindig tudni, hogy te vagy a bátrabb, te vagy az erősebb, a nagyobb, és hogy kettőnk közül te vagy az életrevalóbb. Fogalmad sincs, milyen volt nekem kislányként élni mögötted. én Férfi vagyok, Chris, tetőtől talpig, de nem tudok férfi lenni, amíg még mindig kislányként kezeltek! " Ekkor döbbentem rá, mennyire elnyomtam az öcsémet. Hogy a szeretetemmel nem megvédtem, hanem egyszerűen átvettem felette az irányítást, és sosem hagytam kibontakozni. Most néztem először úgy rá, hogy láttam is. Láttam a felnőtt, erős férfit, a magabiztos, felelős felnőttet, akinek nincs szüksége az én védelmemre.
Tisztáztuk hát a dolgokat, de a sorsunkat már nem kerülhettük el. Kegyetlen hónapok következtek. A háború nem kímélt senkit, és erre nem tudtam felkészülni. A szakaszom jó emberekből állt, vagány nőkből és férfiakból, akiket otthon szerető család, gyerekek vártak otthon. Mindenkinek megvolt a maga története, és lassacskán mindegyiket megismertem. Sokat változtam, sokat tanultam. Jó katonává fejlődtem, és láttam az öcsém fejlődését is. Büszke voltam rá. De a háború nem egy színdarab, a háború kegyetlen és véres, a háború maga a halál. Minket sem kímélt. Néha jó volt, napok teltek el nyugalomban, de mindig hallottuk a távoli robbanásokat, minden percben fel voltunk készülve arra, hogy mennünk kell, és lehet, hogy a következő nap első sugarait már nem érjük meg. Harcoltunk. Harcoltunk a hazánkért, a békéért, bár néha már magunk sem tudtuk, mi értelme. A parancs mégis parancs volt, amit követnünk kellett.
Egy ilyen napon történt, hogy parancsot kaptunk. Mennünk kellett, de nem az egész szakasznak, elég volt néhány ember. Én akartam menni, már a kocsira ugrottam, mikor valaki egyszerűen lerántott a kocsiról. A földön találtam magam a porban, és ahogy felnéztem, az öcsémet láttam kaján vigyorral a képén rám nézni.
- Vissza, Őrmester, magának a fegyverraktárt kell rendbe rakni. - mondta, mire csak elröhögtem magam.
- Igen, hadnagy. - tisztelegtem, és mosolyogva néztem, ahogy elhajtanak. De nem jutottak messze. Alig egy kilométernyire tőlünk hirtelen robbanás hallatszott, majd az autó, amivel elindultak a szemem láttára repült a levegőbe. Taposóaknára hajtottak. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam, de nem jutottam el hozzá. A robbanást felfedezték az Irakiak, és azonnal támadni kezdtek bennünket. A helikopter percek alatt odaért, és a semmivé tették egyenlővé a táborunkat. Menekülni próbáltunk, mert parancsba adták, bár engem a társaimnak úgy kellett a helikopterbe tuszkolni. Szinte eszem vesztve akartam az öcsém után menni, megnézni, hogy túlélte-e, mert képtelen voltam felfogni, hogy meghalt. Hogy meghalt, mikor nekem kellett volna azon a kocsin lenni. De nem hagytak, a helikopter pedig felszállt, bár mondanom sem kell, hogy mi sem jutottunk ki a veszélyzónából. A helikopterrel együtt felrobbantottak minket, csak az isteni gondviselésnek hála, hogy néhányan időben észrevették a közelgő vészt, és engem is magukkal rántva kiugrottak a gépből, mielőtt az atomjaira hullott volna. A földre érve súlyos égési és fejsérülést szenvedtem, és eszméletem vesztettem. Utolsó gondolatom az volt, hogy legalább az öcsém után mehetek.
Egy kórházban tértem magamhoz. Gépek csipogtak, a torkomban valami cső volt, ami baromira fájt, és feszített. Nehezen találtam vissza magamhoz, de aztán észrevették, hogy felébredtem, és azonnal hívták az orvost. Elmondta, hogy visszaszállítottak Amerikába, súlyosan megégett a hátam, és kómában is voltam négy hónapig egy agyi oedéma miatt, de nyugodjak meg, maradandó károsodást nem szenvedtem, már jól vagyok, csak heges maradt a bőröm. Természetesen a hadseregtől leszereltek, kitüntetést is kaptam.
Egyszer beszéltem a szüleimmel, de kértem őket, ne keressenek. Ők megbékéltek már Jason halálával, de nekem nem ment, és ha láttam volna őket, csak nehezebbé vált volna. Hosszú rehabilitáció következett, ami a mai napig is tart, de sosem tudtak rendbe rakni többé, és nem is fognak. A háború, a vérrontás, a halott társak, barátok, a fegyverrel lövöldöző iskolás kölykök... Mindig kísértenek, minden éjszakán ott voltak az álmaimban. Gyakran ébredtem ordítva az éjszaka közepén, Jason nevét ordítva, izzadtságban fürödve. A terapeutám arra biztatott, próbáljam elterelni a figyelmem, és keressek valami civil szakmát, térjek vissza a színészethez. De hogy térhettem volna? Hogy lehettem volna újra szerelmet, boldogságot játszó színész, ha belül halott voltam? Így vetődött fel az ötlet, hogy menjek egy továbbképzésre, és álljak be kaszkadőrnek. A fizikumom meg volt hozzá, az ügyességem is, színművészeti diplomával pedig könnyedén találhattam munkát magamnak. Így elvégeztem egy tanfolyamot, majd visszaköltöztem Los Angelesbe. Az élet felpörgött körülöttem, minden egyes felkérést elvállaltam, amit csak kínáltak, és mivel jó voltam, kapkodtak is értem. Nem mondom, hogy tökéletes életem volt, mert nem, de erről senkinek nem volt tudomása. Nem is akartam, hogy tudják, ez maradjon az én titkom. A hegeket egy, az öcsém tiszteletére mintázott TETKÓVAL takartam el, a szaksztársaim nevével megspékelve a lehulló tollakat, amit csak nagyon közelről lehet látni. A vállamra is varrattam, a mellkasomon pedig a szakaszom, az öcsém és az én nyilvántartási számom díszelgett, örök emlékül és tiszteletem, szeretetem jeléül. Aztán nem maradt más, belevetettem magam a munkába, és a felejtésbe, Van az a mennyiségű whiskey, ami segít.

Shine on me