Az életemre esküszöm hogyha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve azt is sikeresen elkeverném. Szokásom minden szükséges papírt úgy elrakni, hogy ha szükségem van rá biztos ne találjam meg egy bizonyos időkorláton belül. Idegesen turkáltam az íróasztalom asló fiókjának tartalmai között annak reményében, hogy a kezem ügyébe akad a lakás bérleti szerződése. De csak nem akart meglenni a szükséges dokumentum. Reménytől sugárzó tekintetemet az egyel feljebb lévő fiókra emeltem majd kihúztam azt és a nagyobb siker elérésének érdekében az egész halmot amit ott találtam az asztallapra helyeztem.

A sors úgy adá, hogy idegeimet megkímélve mégis sikerül megtalálnom egész hamar a keresett lapot egy másik irat társaságában. A felesleges kupacot visszahelyeztem eddigi megszokott helyére és jól szemügyre vettem a szerződést és a másik nyomtatványt ami történetesen az önéletrajzom volt a hozzátartozó motivációs levéllel összefüggesztve. Már két éve annak, hogy megírtam az egyetemi felvétel miatt. Alaposabban szemügyre vettem és miért is ne alapon nekiálltam elolvasni. Nem mintha változott volna bármilyen adatom az elmúlt években de valahogy kedvet kaptam hozzá.

„1993. március 18-án születtem Glasgow városában Skóciában. Szüleim Edward William Shepherd és Lee Seo Hyeon egyetlen gyermekeként. Apám ügyvédként, édesanyám pedig nyelvoktatóként dolgozik.”

Furcsa, hogy még csak így az első pár sort olvasva is megannyi gondolat torpedózta meg elmémet. Gondolom az önéletrajzot elbíráló személynek sok teória fordulhatott meg a fejében szüleim személyeit illetően.
Vicces hiszen mindig mindenki azt hiszi, hogy ázsiai vagyok és nagyot néznek amikor kiderül, hogy még csak nem is beszélem egyik távol-keleti nyelvet sem. A genetika a mi kis családunkban kissé bonyolult. Anyám Koreai származású míg apám pedig félig skót és félig japán. Jó kis kevert társaság vagyunk mit ne mondjak.
De hát a szerelemnek mint ahogy a mondás tartja nincsen kora, származása vagy neme. Még szüleim az egyetem padjait koptatva ismerték meg egymást és házasságuk immáron már idestova 20 éve tart. Nem valami hű de romantikus és elcsépelt szerelmi történet az övüké. Egyszerűen megismerkedtek és egymásba szeretek és ezen nincs mit hova cifrázni.

A szemem az íróasztalon elhelyezkedő órára vándorolt ami jelzete számomra, hogy hamarosan a főbérlőnek be kell majd toppannia, hogy a bérleti szerződést megerősítsük.
Gyorsan átfutottam a következő bekezdést az önéletrajzomból ami a megelőző tanulmányaimat írta le. Az iskolát szülővárosomban kezdtem el de anyám egy álláslehetősége miatt kellett elhagynunk az országot és Amerikába költöznünk ami a mai napig szolgál lakhelyéül a családomnak.
Az itteni alsó iskolát szívből gyűlöltem a személyemet ért lelki bántalmazások miatt. Nincsen gonoszabb állatfaj mint a gyerekek. Eléggé pedáns és maximalista típus voltam mindig is ami miatt folyton piszkáltak, na meg a származásom felhánytorgatása sem maradhatott ki a buliból. Sok gyerek ilyenkor csendben tűri az egészet de én nem az a fajta voltam. Engem keményebb fából faragtak ezért elég gyakran kellet a szüleimet hívni mert valakit éppenséggel megütöttem vagy megharaptam.
Az erőszakos válaszaimat és tetteimet leszámítva amiket a zaklatóim felé intéztem egész jó gyerek voltam. Tanulmányaimra sosem volt panasz mivel osztályelső voltam minden évben, viszont a türelmem az már hagyott némi kivetnivalót.
Ahogy idősödtem megtanultam kezelni a dolgokat és ignorálni őket,mikor felkerültem középiskolába ilyesfajta problémáim már nem voltak. Ekkor tájt lettek barátaim és kezdett kialakulni a mostani személyiségem.
Na és ekkor kezdtem picit elzülleni. A rossz társaság és hamis barátok befolyása mit oly sok ilyen korút engem is megtalált. Volt, hogy részegen állítottam haza az éjszaka közepén, volt rendőrségi ügyem mert részt vettem egy autó szálvédőjének bedobásában és durvábbnál-durvább bulikat látogattam. Nem hatot meg a szép szó amivel szüleim próbáltak meggyőzni. Saját káromon tanultam meg a leckét. Egyik alkalommal csúnyán összevesztem az egyik úgynevezett "barátommal". Az okára már nem emlékszem de a következményére annál világosabban. Hiába voltam ittas állapotban rögtön kijózanodtam amikor is a kését a vállamba döfte. Ezután rögtön mindenki otthagyott én meg vérző vállal gyalogolhattam be a sürgősségire. A kés helyét mai napig egy forradásnyom jelzi.
Szerencsére ez már eléggé felnyitotta a szememet és onnantól kezdve nem érdekelt az egész társaság. Új körökben kezdtem el mozogni és más dolgokat részesítettem előnyben. Elkezdtem a továbbtanulás gondolatával foglalkozni és más hasznosabb foglalatosságokat keríteni magamnak.
Idén már, hogy két éve koptatom az egyetem padjait. A környezet teljesen más itt mint a középszintű oktatásban. Nem azt mondom, hogy mindenki példaértékű szorgalommal rendelkezik és hasonlóan kiválóan viselkedik de attól még mindenkiben megvan egy bizonyos céltudatosság azzal kapcsolatban, hogy mit is akar kezdeni a jövőt tekintve. A diákok nagyon vegyesek mint származásügyileg és embertípusilag is. Szóval aki itt nem talál magának egyetlen embert sem akit képes elviselni az tényleg nagyon antiszociális természet lehet.
Az első évemben még eléggé esetlen voltam és annak a gondolata is többször megfogalmazódott bennem, hogy rosszul döntöttem és nem fogom bírni. Gólyaként sok minden új volt még de mostanra szépen sikerült belerázódnom az egyetemi élebe. Már nem rettegek annyira egy-egy vizsgánál és megtanultam a legfontosabbat is, hogy kávéból nincs olyan, hogy túl sok.
Most már meg sem fordul a fejemben az, hogy otthagyom az intézményt. Hisz jó a társaság és a szakot is szeretem.
Van egy bizonyos életérzés ami ebből az életformából ered. Nem szabad könnyen feladni akármennyire is nehéznek tűnik az egész. Tényleg hihetetlen, hogy második éve taposom az általam kijelölt utat. Szerencsére a lelkesedésem nem lankadt csakis fokozódott.

Merengésemből a csengő hangja szakított ki ami a vendégem érkezését jelentette. Nagyot sóhajtottam majd felálltam kényelmes helyemről, hogy az ajtó felé vegyem az irányt.

Shine on me