Majdnem elfelejtettem, hogy mára rendeltek vissza varratszedésre. Pedig tényleg szeretek megszabadulni a kis madzagoktól, amik időnként a bőrömet cakkozzák, csak ma sűrű volt a nap, és kicsit elcsúsztam az időbeosztással. De végül összekaptam magam,  rendeztem soraimat, és megcsináltam mindent, amit kellett, aztán estefelé beesek a kórházba is. Rövidesen műszakváltás, és tudom, hogy Amelia, a kedvenc ápolónőm már csak kb. harminc percig lesz munkában. Persze más is ki tudja szedni ezeket az izéket, de én őt szeretem becserkészni, mert közben mindig olyan jól elbeszélgetünk.
Most is amint az osztályra érek, őt keresem, és amikor egy másik nővérke siet végig a folyosón, akkor gyorsan a hátam mögé dugom a kezem, nehogy meglássa, hogy dolga lehetne velem. Persze így is felismer.
- Lao, ma nem is vagy véres, mit keresel itt?
- Nem mit, hanem kit. Amelia merre van?
Végigmér, mint aki új dimenzióba helyez el engem azzal, hogy épen is erre járok.
- Hátul a gyógyszerszobánál.
- Köszönöm!
Már megyek is arra, és mivel tudom, hogy utánam fog fordulni, így a varrott kezemet most gyorsan előrehozom, biztos, ami biztos. Aztán nemsokára meglátom az ismerős alakot a folyosó végében. Odaérek, de nem szólítom meg, mert valami listát egyeztet, és nem akarom megzavarni, kivárom, amíg végez.

Hat hét táppénz után visszatérni olyan volt a sürgősségire, mintha újra az első napom lenne a kórházban. Én legalábbis izgultam és várakozással teli jókedvvel indultam neki, csak... Mindenki megkérdezte, jól vagyok-e, jók-e az eredményeim, elég erős vagyok-e, hogy vigyem a teljes műszakot... és a végén már kezdtem úgy érezni, valami nagy baj lehet velem, ha senki nem látja, hogy jól érzem magam. Pedig ez most nem színjáték...
Egy idő után, amikor már tucatszor kellett elismételnem ugyanazt, igyekeztem elbújni inkább a szemek elől, és egész nap valamelyik kezelőben voltam (nem a nővértartózkodóban), majd a munkaidő vége felé magamra vállaltam, hogy összeírom a raktárt: anyagrendelés, gyógyszerrendelés, stb... Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, belém ivódtak már feladatok, és ezzel most sincs másként. Mintha tegnap dolgoztam volna utoljára, és nem másfél hónapja.
Hónom alá csapom az eddig kezemben tartott mappákat, és befordulok a főfolyosó felé, hogy le tudjam adni a rendelést. Lopva az órámra pillantok. Hamarosan jön a váltás, újabb 12 ember, akik végigkérdezik, jól vagyok-e... Ah, de szívesen elkerülném! És mintha halovány reménysugár ragyogna rám, Lao személyében, akit megpillantok a folyosón. Be van kötve a keze. Már megint?Halvány pír futja el az arcom, és ingatom a fejem, ahogy közelebb érek hozzá.
- Szép estét, mi szél hozta? Egy állattal volt afférja vagy a betonnal?
Bár már megkért rá, hogy tegezzem, amíg más betegek vagy személyzet van a közelben, nem etikus. Már olyan sokszor találkoztunk, hogy nem is tartom számon, és gyakran én voltam a "szerencsés", aki segédkezhetett a varratai behelyezésénél (vagy épp a kivételnél). Első néhány alkalommal még meglepetést okozott, de amikor beszélgetni kezdtünk, rájöttem, az a fajta életmód, amit ő folytat, gyakori sérülésekkel jár. Úgy emlékszem, állatidomár és kaszkadőr. Már az egyik önmagában elegendő lehetne, hogy gyakori vendég legyen a kórházban...

Amelia mosolyog, ha meglát, ami talán azt jelenti, hogy nincs terhére, hogy őt keresem. Beton? Betonnal még nem randiztam, betonkemény öklökkel már sokkal inkább. Igaz, az pár évvel ez előtt volt, mostanában, amióta kiváltam a bandából nem verekszem, csak kamuból. Illetve most úgy sem, mert a céges feladatok teljesen lekötnek. A kaszkadőri álmokat egy időre szögre kellett akasztani.
- Jó estét! Most éppen egy majom volt a bűnös. De jelenleg könnyű eset vagyok, csak három öltést kellene eltávolítani. Már ha nem terhelem vele.
Mivel ő következetesen magáz, így én is távolságtartó vagyok, és a lehető legjólneveltebb. Ez sokkal nagyobb erőfeszítés, mint mondjuk két órát egyfolytában edzeni.
- Egy hete történt, mára rendeltek vissza. Kerestem a múltkor, de azt mondák nem dolgozik. Örülök, hogy most már igen.
Igen, a varráskor kénytelen voltam őt nélkülözni. Persze a többiek is ügyesek, én sem vagyok valami gyáva nyúl, hogy nem merem másra bízni magam, szóval nem volt gond. És most is megértem, ha már nem vállal el műszak végéig, mert más dolga van. Véletlenül sem akarom, hogy miattam túlórázzon.

// Az ET-ből szedtem a kaszkadőr dolgot, bocsi.//


Lao-t (mindenki így hívja) az állatokkal hozom összefüggésbe, és valamiért a kaszkadőr múlttal. Mintha mesélt volna róla, bár tévedhetek is, nincs kizárva. Annyira nem vagyunk napi kapcsolatban és elég sok beteg megfordul itt (vagy sérült). A fiatalember egyébként jó benyomást tett rám. Bár balhésnak vallja magát, velem mindig tisztelettudóan beszélt, és az alapján ítélem meg az embereket, ahogy velem bánnak, szóval... Nekem nincs bajom vele. (Fiatal kora ellenére azonban túl sok megjelenése volt a traumán, és a többiek szerint balhés srác...) Én már nem hiszek mindent el, akkor se, ha le van írva, hányszor bunyózott.
- Még van fél órám, de nem én leszek, aki kiveszi a varratokat, mert ez nem nővéri kompetencia. Esetleg asszisztálhatok..., ha van szabad kezű orvos- mondom neki szívélyesen- De szívesen. Mindjárt utánanézek. Bejelentkezett már a felvételi ablaknál?
Az egész procedúra csak néhány perc, és valószínűleg én is meg tudnám csinálni, de némely sebész szerint a nővérek bénák. Amúgy legtöbbször felszívódó varratokat szoktak betenni. Kivéve, ha nincs...
Nem akarom rabolni az idejét, egyenlőre nem kíváncsiskodom az eset felől, mi is volt azzal a majommal, hanem gyorsan utánanézek, Green doki elfoglalt-e. Ma ő az egyik ügyeletes sebész, de a három közül, aki ma be van osztva, őt kedvelem a legjobban. Mellesleg ez okot szolgáltat arra is, hogy lényegében szó nélkül hagyjam, amit utóbb mondott. Nem tett fel kérdést a hiányzásommal kapcsolatban. Megjegyezte, hogy keresett, nem voltam, és örül, hogy most dolgozom, ennyi. Magyarázkodnom kellene? Nem hiszem. De legalább ő nem hozza burkolt formában tudomásomra, hogy szarul nézek ki. (Bár szerintem nem. Láttak volna 3 hete!)
Szerencsém van. Green ráér, Laonak csak intenem kell, hogy jöjjön, és mutatom neki a kezelőt, melyikbe jöjjön be.
- Üljön le, legyen szíves. Ismeri már a forgatókönyvet- a hangom udvarias, bár meglehet, érezni belőle, hogy fáradt vagyok- Tudja, leszedem a kötést, fertőtlenítem a sebfelszínt, felpuhítom kissé a varratot, ilyesmi...- nem először van itt varratszedésen.
Elé gurítom a kis asztalt, hogy kényelmesen meg tudja támasztani a kezét, és leülök vele szemben.
- Hol vannak a varratok? - kérdezem, csak hogy bele ne kapjak, amikor leszedem a kötést. Meggyorsítva a folyamatot, le szoktam vágni az egészet, egyben, ha sikerül. Közben kérdőn nézek rá. Ha van kedve, mesélhetne a majomról, mindig felvidít a stílus, ahogy előadja a sztorijait. Ezt ő is tudja.

Megy itt minden, mint a karikacsapás. Irány a kezelő, leülök, és készségesen rábökök a kötés azon részére, ami mögött az öltések vannak.
- A kis galád a hüvelykujjam tövére harapott rá, ahol a legtöbb hús van az ember kezén. Pedig elvileg gyümölcsökön él. Lehet, féltette tőlem a banánját.
Nézem, ahogy sürög-forog, ügyeskedik, köszönök a dokinak, ha feltűnik. Ez már annyira rutin nálam tényleg, hogy fejből fel tudnám mondani minden egyes apró mozzanatát.
Ez az egész alig pár perc. Bezzeg, amikor a tigriskarmok nyomait kellett kezelni, az tovább tartott. A seb már összeforrt, nem is érzékeny a környéke, ezzel már ne lesz gondom többet, ahogy most látom a kötés levétele után, még a  heg is alig látszik.
- Persze, amikor elkaptam a kezem, és rámorrantam, akkor ő volt a legjobban megijedve. Még én vigasztaltam a végén. - folytatom a  beszámolót.
Mikor épen és egészségesen visszakapom a kezem, a zsebembe nyúlok, és kihúzok belőle egy kis bon-bont szalaggal átkötve. Egy szem az egész, csak kedves figyelmesség.
- Ez Önnek hoztam, Amelia, ha meg nem sértem vele. Mindig olyan kedves, mosolygós, ma meg különösen ragyog, pedig így műszak vége felé már fáradt is lehetne.

Bárki bárhogy megítélhet másokat, sosem az számít, ki mit mond, hanem az, nekem milyen tapasztalataim vannak az illetővel. Lao gyakori "vendég"a sürgősségin, saját bevallása szerint sem tartózkodik a búnyótól, de ez inkább régebben volt rá jellemző (talán). Utóbbi időben inkább állatokkal kerül összetűzésbe, ami nem csoda, ha velük foglalkozik.
- Hát ha éppen evés közben zavarta meg...- mondom mosolyogva, bár kétlem, hogy ilyen hibát vétett volna.
Közben szépen lefejtem a kötést a kezéről, és alaposan lemosom a varratokat és a környékét, hogy majd könnyebb legyen kioldani a csomókat és kihúzni a kötéseket.
- Szépen sikerült illeszteni a sebszéleket, látja? Már most alig látszik a heg...- mutatom meg neki a kezét, aztán egy régebbire mutatok, amit a kötés eddig fedett- Gondolom, erre sem gondolta volna, hogy ilyen szépen meggyógyul.
Emlékszem, azt nem úszta meg három varrattal, mert éppen négy köröm szántotta végig a csuklója mentén, és így is nagy mázlija volt, hogy egyik sem érte az artériát. Könnyen nagyobb baja lehetett volna.
- Minden ujját jól tudja mozgatni?
Megjelenik Green, azonnal helyet csinálok neki, és kérés nélkül adom kezébe az eszközöket. Nincs egy perc se, hogy kivegye a három varratot, és már szalad is tovább. Laoval keveset beszél, főleg rutin kérdések; a seb lobmentes, látszik, hogy nincs vele gond.
- Szokás szerint kapni fog egy ambuláns lapot, de ha nem gyullad be a keze, nem is kell visszajönnie- és nagy valószínűséggel ezzel nem lesz gondja. Bárki varrta, szép munkát végzett.
Meglep a csokival. Igaz apróság, és inkább a szavai esnek jól (nos, a gesztus is, nem tagadom).
- Köszönöm. Örülök, hogy így látja- ha lehet ilyet mondani, a mosolyomba melegség költözik. Jól esnek a szavai, főleg a fárasztó műszak végén.
Félreteszem a csokit, mert el kell még pakolnom magam után. A használt eszközöket az áztatóba, a bucikat, papírvattákat pedig a szemetesbe dobom.  Míg megérkezik a papír, szóval tartom a fiatalembert.
- Még nem mesélte el, sikerült-e megnyugtatnia a kis állatot, amelyik ezt tette magával. Azóta is jóban vannak?

- Dehogy evés közben zavartam meg. Pukkadásig tele volt már a kis mohó. - felelem, és legyintenék, ha nem éppen dolgozna valaki a kezemen.
De aztán hamar szabadulok, és Amelia elkezd összepakolni. Én meg most már nem sietek, és így maradok, hogy beszélgessünk még gy kicsit.
- Igen, persze, megnyugodott. Visszaraktam a ketrecébe, megkapta a banánját, és innentől megint kerek volt a világ. Nekik csak ennyi kell. Egy állatot sokkal könnyebb boldoggá tenni, mint az embereket. A legtöbbjük kevéssel is beéri. Kényelmes, biztonságos kuckó, elég élelem, némi szeretet, és máris minden rendben. Nem akarnak plazmatévét, jakuzzit a kertbe és hasonló költséges dolgokat.
Persze minden nézőpont kérdése. Én nem szeretnék állat lenni, és a jakuzzi a kertben felállást el tudnám viselni. A plazmatévé nem hiányzik, mert úgysem tudok nyugton ülni. Majd ha ötven éves vén csont leszek, akkor egye fene, jöhet a tévé és.
- Amelia, Ön kedveli az állatokat?
Kedves, szorgalmas lány, és nővérként dolgozik. Lehet, hogy ebben az állat kérdésben rokon lélek.
Amíg beszélgetünk, próbálok úgy állni, hogy ne legyek útban a pakolásnál, odébb is lépek, ha kell. Rápilalntok az órámra. Mindjárt lejár a műszakja.

- A banán mégiscsak banán...- mosolyodok el, mert némely állat tényleg mohó. Lehet bármennyire teli a gyomra, a legutolsó falatért is képes küzdeni. Abban viszont nincs tapasztalatom, a majmok vajon ilyen állatok-e.
Míg dolgozom a kezén, udvariasan beszélgetünk. Green rohanásban, éppen csak félszavakkal beszél Laoval, s már rohan is, talán mert jött egy mentő (mondjuk, nem hallottam). A sebszélek szépen összeforrtak, és nem alakult ki keloid sem; mondjuk, erre nem is lehetett számítani. Lao kezén (testén) számos más heg és forradás van, de mind nagyon halovány, és ahogy az idő telik, csak mind halványabb lesz.
Meglep a férfi, hogy csokit hoz nekem, de egyenlőre félreteszem. Egyrészt még nem vacsoráztam, másrészt a munka az első, és rendet szeretnék hagyni magam után, hiszen mindjárt leváltanak... Szorgalmasan pakolok, és Lao nem hagy magamra. Amikor észreveszem, hogy nem ment ki a váróba (elvileg ott is megkaphatná a papírját), visszatérek egy kérdéssel a majomra, amely megharapta.
- Gondolja? - kérdem komolyan, amikor arról beszél, egy állatot könnyebb boldoggá tenni, mint egy embert- Szerintem egy állat éppen úgy többre vágyik, mint hogy egyék és aludjék, de ezt maga jobban tudja... - vonom meg a vállam. Nem vitatkozni szeretnék, inkább ismeretet gyűjteni, kíváncsi vagyok, mit felel erre a másik.
- Mint ahogy abban sem hiszek, hogy minden emert az anyagias dolgok tesznek boldoggá. Persze, sokakat igen, nem tagadom...- sütöm le a szemem. A "mosohám" kiváló példája volt ennek a "fajnak".
Lao kérdése azért ér váratlanul, mert érezhette, hogy foglalkoztat a téma. Ezért úgy forgatom, mintha úgy kérdezné, van-e vagy szeretnék-e sajátot.
- Szeretem az állatokat, igen. Kedvenceim a macskák és a macskafélék, főleg, ha kicsik és puhák, hagyják magukat simogatni, dögönyözni, de... sajátom nincsen és nem is lesz... valószínűleg.
Sebastiannal egyszer beszéltünk róla, hogy mindketten macskásak vagyunk, elvileg lehetne is tartani a lakásban, de alig vagyunk otthon. Én szeretem annyira őket, hogy ne kínozzam őket, hogy fél napra bezárom őket egy üres lakásba...

Amelia aranyos, és olyan jólelkű, érzem. De amit mond, azon halkan felnevetek.
- Egyszer szerezzen be magának mégis egy macskát, aztán nézze meg, hogy mit csinál akkor, ha tele van a hasa! Megmondom: alszik egész nap. Megkeresi a legkellemesebb helyet amit el tud érni, leheveredik, és akár az egész napot is átalussza. Az állatkölykök szoktak játszani, néha bevonják a felnőtt példányokat. De ha ezek a szükségleteik ki vannak elégítve, akkor általában lustálkodással telik a nap.
Volt macskánk. Most éppen nincs, de már gyerekként megfigyeltem őket, mit is művelnek. A húgaim rajongtak azért a vakarcsért, és egész nap kényeztették, vagy az egyik, vagy a másik. Mindig jutott egy kis simogatás, finom falat. A macska meg hol az egyiküknél szundikált, hol a másiknál.
- Igen, az emberek között is van, akit más is érdekel. Szerintem Ön sem ezekben a dolgokban találja meg a boldogságot igazán. Nekem is csak arra kell a pénz, hogy azt csinálhassam, amit akarok. Önmagáért, vagy a hatalomért nem kéne.
Persze ez is sokrétű. Annak idején a bandában verekedtem azért, hogy egyre feljebb kerüljek a ranglétrán, amit nevezhetünk esetleg hatalommániának, de igazából nem érdekelt, hogy hányan ugrálnak nekem, engem csak a dicsőség érdekelt, hogy én vagyok a legjobb. Apám éppen időben emelt ki onnan, különben le kellett volna gondolkodnom azon, hogyan is tovább. Mert már csak a banda vezérét nem vertem el addigra. Viszont ha őt elverem... nem, ebbe jobb nem is belegondolni. Egyenes út a kínai maffia felé. Most még talán lehetséges a kiszállás.

Kinevet. Nem hangosan, de kinevet, és odakapom rá a tekintetem.
- Talán nem hiszi, hogy az állat önzetlenül is tud szeretni? Ha akkor is bújik, amikor nem éhes, ha "úgy érzi", a gazdájának van szüksége simogatásra, mosolyra? - macskakörmözök a levegőben, hogy jelezzem, a fogalomra nem tudok más szót, bár nem feltétlenül azt érzem helyesnek. De megfelel.
- Nem csak ösztönök hajtják, nem csak utánoz..., kapcsolato(ka)t alakít ki, mint mi. Abban igaza lehet, hogy általában ez felszínesebb, mint amire egy ember képes, de időnként hűségesebb, mint sok állítólagos barátság. Nem hallotta még annak a kutyának a történetét, aki minden nap elkísérte a gazdáját az állomásra, amikor munkába ment, és elé ment minden nap? Vagy a macskára, akit egy család veszített el valahol, és ő hazament? - kérdezek vissza. Rajongok az ilyen sztorikért.
Ami furcsa, hogy milyen összefüggésben hasonlítja össze az állatot és az embert. Úgy tűnik, az emeberek nagy részét anyagiasnak gondolja. Ezzel sem értek maradéktalanul egyet, és el is mondom neki, vannak kivételek. (És igen, azok vannak kevesebben, akik nem anyagiasak, ezt én is tudom)
- Ha Önt ez teszi boldoggá- hogy azt teszi, amit akar- akkor Önnek fontos a pénz. Mert az az eszköz, hogy megvásárolja a szabadságát.
Nyíltan nézek rá. Nem feltétlenül idegen nekem ez a fajta hozzáállás. Nem ő az egyetlen, aki így érzi magát jól. Kérdés, hogy ez meddig tart?
- Számomra elképzelhetetlen az élet társ nélkül hosszútávon. Nem érdekel, mit vehetnék meg magamnak, hova tudnék elutazni, ha nincs kivel. Semmit sem egyedül szeretnék csinálni. Még nagyobb az örömöm, ha megoszthatom valakivel.- furcsa, hogy ezt éppen neki mondom. Nem szoktam magamat ennyire felfedni "idegenek" előtt.

Feltartom a mutatóujjamat, és ide-oda mozgatom tiltakozásom jeléül.
- Mi most a szükségletekről, vágyakról beszéltünk, nem arról, hogy mit ad az állat cserébe. A mi macskánkkal például lehetett beszélgetni, ha olyan kedve volt. Nyávogtam neki, vagy megfelelő hangsúllyal szóltam hozzá, akkor visszanyávogott. Szóval persze, hogy kapcsolatokat épít. De azzal fog törekedni a legmélyebb kapcsolatra, akitől az ételt kapja, vagy akit falkavezérnek tekint.
Persze ezek a történetek szépek, de általában ezeket is azok a mozgatórugók hajtják, amik a többi cselekedetüket: kaja, kuckó. De nem akarom Ameliát teljesen kiábrándítani.
- Igen, fontos a pénz, de nem a legfontosabb. Beláttam, hogy e nélkül a mai világban nem lehet létezni. De ha megszerzem azt a mennyiséget, ami a céljaimhoz szükséges, akkor nem fogok még többért kepeszteni, a fix, hogy a kisujjamat sem mozdítom egy újabb centért.
A beszélgetés kezd egyre mélyebb lenni, olyan dolgokat feszegetünk, amik már egészen bizalmi szférákat borzolgatnak.
- Nos, nekem van kivel megosztanom, jelenleg kicsit több is, mint ahányfelé könnyen el lehetne osztani. Négy testvérem van, plusz a szüleim, és jelenleg én vagyok szinte az egyetlen kenyérkereső. Apám beteg, anyám pedig őt ápolja és a testvéreimet abajgatja, akik mind fiatalabbak nálam. Elég kevés megbízást tud vállalni. Nem mondom, hogy teher lenne a család fenntartása, mert bármit megtennék értük, de jelenleg osztozkodásból nincs hiányom.
A kellemetlenebb témát azért  mosollyal oldom, láthatja rajtam, hogy nem kesergek, csak érzem a felelősség súlyát.
- A fentiekből egyenesen ered, hogy jelenleg még nem tartok ott, hogy leállhatnék a pénzkereséssel.

- Nem, nem egészen...- javítom ki, de mosolygok közben. - A beszélgetés alapja az volt, hogy azt állította, egy állatot könnyebb boldoggá teeni, mert nem anyagias. Ezzel szemben most eljutott odáig, hogy az állat önzőbbnek tűnik, mint az ember, hiszen - állítása szerint- ahhoz kötődik a legjobban akitől a kaját és a kuckót kapja- az ajkamba harapok, mert vitába szálltam vele. Nem igazán szokásom- Akkor hát miben különb az embernél? Mert nem milliós nagyságrendűek a vágyai?- Persze, ez túlzás, de remélem, érti, miért ekkora összegeket említek.
Aztán bólogatok.
- Elhiszem, hogy tud beszélgetni az állatokkal. Meggyőződésem, hogy nem csak a szavakat értik, hanem a gesztusokat is. Azaz..., ha a szavakat nem, akkor a hangsúlyából, a mozdulataiból próbálnak ráérezni, mit kíván tőlük...- nézek rá félre billentett fejjel. Elvégre neki ebben sokkal nagyobb tapasztalata van, miért én beszélek erről? Neki kéne...- Vagy nem így tapasztalja?
Az anyagiasság kapcsán mi másról is beszélhetünk, mint a pénzről.
- Nos, igen. Amióta csak kitalálták, nem lehet nélküle élni...- mondom kis közönnyel. Érdeklődve figyelem Lao-t. - És biztos benne, hogy tudni fogja, mikor elég? Tényleg, mikor tudja az ember, mikor lehet biztos, hogy elég pénze van?- kérdezem. Mindenre nem lehet felkészülni, ez a meggyőződésem. Azaz dolgozni szükségszerű, ha akarja az ember, ha nem.
- Akkor még közel sem mondhatja el magáról, hogy szabad és boldog ember lenne, hiszen másokról kell gondoskodnia...- nézek rá elgondolkodva. Az az igazság, nem feltételeztem róla, hogy lényegében ő a családfő, és ennyi emberről kell gondoskodnia. Bár nem panaszkodik, ez az életmód egyáltalán nem azt tükrözi vissza, amit az imént lefestett elém (mint célt, amit el kíván érni). Vagy félreérteném?
- Mekkorák a testvérei? - kérdezem. Igazság szerint azt sem tudom pontosan, Lao hány éves.

Megrázom a fejem.
- Nem az állatok nem önzőek és nem anyagiasak, hanem természetesek. Általában egy macskának például elég kicsit a repertoárja tevékenységek terén: élelemszerzés, tisztálkodás, társas kapcsolatok ápolása és lustálkodás. Fiatalok esetén még a játék. Nagyjából ugyanez a ragadozó nagymacskáké is. Ha nem éhes, akkor nem fog vadászni, ha tiszta, nem fog mosakodni, és így tovább. Nem akar élelmet felhalmozni például a szükségletein felül. Ezért mondtam, hogy nem anyagias. De ettől még a saját életben maradása neki a legfontosabb, hacsak másra nem tanítják be. De ez nem önzés, hanem a vadon törvénye.
Nem szabad az állatoknak emberi tulajdonságokat ajándékozni, rájuk erőltetni, mert nem úgy működnek.
Lassan viszont vége van Amelia munkaidejének is Nem akarom feltartani, ha végzett, biztosan menne haza.
- A legidősebb is nyolc évvel fiatalabb nálam. Még gyerekek. - felelem. - Nem vagyok szabad, de nem is vagyok boldogtalan, bár tudnék ennél boldogabb is lenni, az kétségtelen.
Okosak a testvéreim, és jól tanulnak, besegítenek otthon anyának, de ettől még gondoskodásra szorulnak. Igaz otthon, Kínában van olyan vidék, ahol egy tizennégy éves gyerek még most is felnőttnek számít és már dolgozik valahol. De ez itt Amerika, és a szüleim éppen azért jöttek ki, hogy nekünk jobb legyen.
- Véget ért a munkaideje, nem?

Hallgatom Lao válaszát. Úgy hiszem, sokkal nagyobb a tapasztalata, mint nekem, és igazából nem is értem, miért vitatkozunk, a véleményeink olyan sokban nem térnek el.
- Oké, akkor induljunk ki ebből, hogy a saját élete a legfontosabb. Ön szerint, egy macska vagy egy kutya inkább idegentől fogad el ételt vagy éhezik egy kicsit, hogy az otthoni biztonságban, a szeretett személytől kapja meg a vacsoráját? - és most nem a hűségre gondolok, csak az ösztönökre. Az állat különbséget tesz azok között, akik élelmet adnak neki?
Érdekes a téma, amiről beszélünk, nem bánom, hogy Lao mellettem van, míg pakolászok. Amikor végeztem, ledobom a kesztyűm, és fertőtlenítem a kezem, de nem adom jelét, hogy menni készülnék, pedig már itt a váltás. A sürgősségin azonban nem eszik olyan forrón a kását, hogy mindenkinek ott kéne lenni a műszakátadáson. Megoldják nélkülem is, különben sincs kedvem az "okosságaikat" hallgatni. Volt belőle részem egész nap.
Laoval beszélgetni sokkal... érdekesebb.
- Azt tapasztaltam, kevés olyan ember van, mint maga, akinek fontos a családja. Egyesek már korán eldobják a gyerekeiket, mások úgy bánnak velük, mint a rabszolgákkal. És a felnőttek egy része sem vállal felelősséget a szüleiért. Ha azok bajba kerülnek, csak vonogatják a vállukat, hogy nem tudnak mit tenni, és az államra bízzák, tesz-e valamit- mondom, némiképp kiábrándultan.
Fürkészőn nézem az arcát, mit tudok leolvasni róla ezek után, de békésnek tűnik. Lao ezek szerint olyan ember, akinek a családja az első, és nem önmaga álmit kergeti. Nem tudom, a veszélyes életmód csak kompenzáció, hogy az energiáit levezesse valahogy, vagy érzelmi terror a családja felé: vajon mit tennének, ha vele történne valami? Óvatosan megrázom a fejem. Teljesen elment az eszem. Vagy agyamra ment a könyv, amit tegnap olvastam....
Az órámra nézek.
- Igen, lassan végzek....- Kipillantok a folyosóra. Csend van, csak a nővérek nevetését lehet hallani. Hol lehet Green? - Akarja itt megvárni Green doktort, vagy inkább a váróban? - A kórház szabályzata az, hogy egyetlen beteget sem hagyunk magára...

Jaj, ezek a romantikus történetek! Ha véletlenül beléjük botlok, mindig jót nevetek rajtuk.
- Ó, igen, tudom, rengeteg ilyen dologról lehet olvasni. A helyzet az, hogy a legtöbb állat nem válogat. Mástól is elfogadja az ételt. Én ismertem olyan macskát, amelyiknek négy gazdája volt, egyik sem tudott a másikról, mindegyik azt hitte, ő eteti egyedül az állatot, de amikor elütötte egy autó, négyen keresték a szomszédos utcákban. Arra, hogy egy állat csak meghatározott emberek kezéből fogadjon el ételt a legtöbb példányt trenírozni kell. Ezt pedig úgy végzik, hogy kisebb falatokba elrejtenek valami kellemetlen ízű dolgot, és azt adják oda azok, akik az idegeneket jelenítik meg. A gazditól pedig a kedvencét kapja. Ilyenkor egy idő után nem fogad el mástól ételt, mert megtanulja, hogy az nem finom. Más állat szimplán csak alapból bizalmatlan, vagy trenírozás nélkül is szerez rossz tapasztalatot.
Amelia szereti az állatokat, de nem sokat tud róluk. Amit tud, vagy tudni vél, azt mindenféle bulvármagazinok lapjain olvasta. Azok meg roppant tényszerűek, nyilván.
- Én még Kínában születtem, a szüleim ott nőttek fel. Nálunk ez műsképpen van. A nemzedékek egymásra épülésének és az idősek tiszteletének fontos hagyományai vannak.
Ezt most nem fejtem ki, erről talán egy könyvet is lehetne írni. A következő kérdés viszont meglep.
- Még meg kell várnom a dokit? Miért?
Én nem a doki miatt maradtam itt eddig, hanem beszélgetni. De ezek szerint nem is mehettem volna el. Jó tudni.

Ha ki is nevet magában, verbálisan nem adja jelét. Inkább magyaráz tovább, a saját tapasztalataira építkezve (azt hiszem).
- Elhiszem, ha maga mondja- biccentek. Ezzel nem okoz törést bennem, ha tetszenek is az efféle történetek, nem hiszem, hogy ez az általános.
Visszakanyarodunk az emberekhez, az anyagias világra, a szülők iránt érzett elkötelezettségre.
- Úgy gondolja, ha nem ott születik, talán másképp cselekedne?- félrebiccentem a feje. Csalódást okozna, ha csak a hagyományok tisztelete miatt gondoskodn a családjáról. Ennél azért komolyabb fiatalembernek gondoltam, mégha kissé meggondolatlan is.
Lao emlékeztet, hogy lejár a munkaidőm, de ezzel félreértjük egymást. Talán figyelmességből szól, hogy mennem kéne, (rosszabb esetben unja már a butaságaim), vagy hiányolja a dokit, de mint kiderül, nem is gondolt utóbbira.
- Mindenkinek írunk ambuláns lapot, aki bejön a sürgősségire...- mondom mosolyogva, mert meglep, hogy még nem jegyezte vagy nem szokta meg. (Pedig már nem egyszer volt nálunk)- Ez így van akkor is, ha pl. a varratait veszik ki, mint most...
Aztán egy kicsit elgondolkodom. Ha nem a papírra várt, akkor mi miatt maradt? Hogy az állatokról beszélgessünk?
- Esetleg... segíthetek még valamiben?- kérdezem, mert eszembe jut, hogy személy szerint engem szólított meg, és talán olyan kérdése van, amit nem akar mással megbeszélni (Bár ez nem feltétlen helyes, örülök, ha bízik bennem.)

- Ja, hogy a papírok! - önt el a megkönnyebbülés. - Most hirtelen azt hittem, a kezemmel nincsen minden rendben.
Ez most tényleg olyan volt, mint egy hideg zuhany, ami akkor éri az embert, amikor éppen tök jól érzi magát. Ne eshetek ki én is  a munkából, mert akkor tényleg komoly gondba kerülünk. Pénzügyi tartalékunk még lenne a keresetkiesés idejére, de elvesztenénk a megrendelőket, valaki azonnal betöltené a piaci rést, és az sokkal, az hosszú távú kiesést jelentene.
Hogy szeretnék-e még valamit? Most soroljam? Nem illik.
- Egyszerűen csak idebilincselt a beszédtéma ... meg a partner. - felelem egy kicsit csibészes mosollyal. - Ön mindig olyan kedves, készséges, látszik, hogy a szívét is beleteszi a munkájába. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem ez egy olyan különlegesség, ami mindenképpen figyelemre és megbecsülésre érdemes. Amikor hallottam, hogy egy ideig nem dolgozik, aggódtam is, nem-e kiégett, nem adott-e túl sokat magából, mert a betegek egy része gondolom eszméletlenül bunkó is tud lenni.
Igen, aggódtam, hogy nem érezte-e úgy, hogy érzelmileg ráfizetéses ez az egész, nem-e kiszállt, más munka után nézett. Nem magam miatt, hanem mert ez törést és csalódást jelent, ha így esett. Az mindig fájdalmas, és ő nem ezt érdemli.

//Nem mindenre válaszoltál, így kicsit "kimesélem" a sztorit.//

Fura, ahogy kiemelte, ő Kínában született... Mintha ez önmagában elég indok lenne arra, hogy elkötelezettjévé váljon a szüleinek. Gondolom, a nemzedékek közötti összetartásra utal, ami sem az európai népekre, sem az amerikaiakra már nem jellemző, de amikor erre rákérdezek, csak egy olyan tekintet a válasz, amiből magamnak kell rájönnöm a válaszra. Az ajkamba harapok. talán jobb lett volna nem is kérdezni semmit, hiszen van egy fajta képem róla. Csak hát... Tévedhetek. Én is ember vagyok. Az, hogy velem valaki hogy viselkedik, nem jelenti azt, hogy mindenkivel szemben olyan. És lehet, hogy én sem vagyok különb, mint a másik a szemében, csak éppen engem látott meg először a folyosón, azért jött oda hozzám.
Ő figyelmeztet rá, hogy indulnom kéne, mert vége a munkaidőmnek, én pedig arra, várni kell még az orvosra. Ezen meglepődik, de aztán kiderül, másra gondolt (kicsit mintha megijedt volna).
- A kezével semmi baj, de azért vigyázzon rá!- Nem feltétlenül tesz jót a szöveteknek, ha kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan ki van téve a fertőzésnek.
Mintha egy kérdés lógna a levegőben, de Lao nem kezdeményezi, hát elébe megyek. Talán segítségre volna szüksége, ilyesmin jár az eszem.
Ahogy válaszol, először meghökkenek. Úgy vélekszem, udvarolni akar, de aztán kiderül, csak  arról van szó, hogy nővér és nővér között is van különbség, és neki számít, hogyan látják el.
- Szeretem a munkámat, ez igaz- mondom óvatosan- Köszönöm az aggodalmát, de nem kell félnie, egy darabig még biztosan a pályán maradok. Talán kevesebbet vállalok fel, mint eddig, de nem fordítok hátat a szakmának...- Ha óvatosan rá is kérdezett, beteg voltam-e, vagy valaki megbántott-e, ezekre nem kívánok válaszolni. Ha mint "beteg" kérdezett, hogy megtalál-e a jövőben, megkapta a választ: itt leszek. A hangjában azonban van valami, ami miatt oda kell néznem rá, egyenesen az arcába, a szemeibe, és észreveszem, milyen figyelmesen néz. Mintha olvasni akarna belőlem. Vagy... nem is tudom.
- Jobb lesz, ha... kimegyünk- kinyitom az ajtót neki, és magunk után be is csukom. - Azonnal megnézem, hogy állnak azok a papírok- mondom neki. Már rég készen kéne lenniük. Green vajon hol van? - Megvárna a váróban? - kérdezem, de kérem is, nem nagyon tud mást válaszolni, csak egy igent.
Green rám néz, és a fejére csap, némán ejti ki a nevet: Lao, és fordul is a számítógép felé. Elfelejtette volna? A lányok épp egy kezelőből fordulnak ki, s már fordulnak is be a következőbe. Hangosak, vidámak.
- Bocsánat, majdnem megfeledkeztem róla... - mondja Green, és a kezembe nyomja a papírokat. - Odaadná neki? Fel kell szaladnom a sebészetre konzíliumba...
- Oké, nem gond, szaladjon csak!
Visszamegyek Laohoz.
- Itt vannak a papírok. Tegye el, a biztosítójának majd szüksége lehet a másolatra...
Várakozva nézek rá, hátha van valami kérdése. De ha nincs... Le kéne lépni.

// Igen, mert a keze körüli félreértés időlegesen minden mást felülírt. //

Amelia érzékeny antennácskái megrezdültek, elég volt egyetlen szó, egy mosoly. Tényleg kedvelem őt, nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy nem vagyunk jelenleg egy hullámhosszon magánélet ügyében. Ha egyszer majd családot akarnék alapítani, olyan csajt keresek, mint ő. De még sem vágyam, sem lehetőségem nincs erre. A jelenlegi eléggé zűrös, link, de munkával agyonhajszolt életvitelembe ő nem illik bele, nem akarnám belerángatni, csak fejfájást okoznék neki, nem is keveset.
Ezek szerint az eltűnésében kicsit benne volt a túlterheltség is, hiszen azt mondja, kevesebbet fog vállalni ez után.
- Igyekszem vigyázni, de néha figyelmetlen vagyok az állatottal, vagy kapkodok a nagy leterheltség és időhiány miatt. Persze nem kéne, tudom én is. De nem akarom visszamondani a már lekötött megállapodásokat, mert akkor elveszítjük az ügyfélkört, ami anyagilag nem lenne egy jó végkifejlet.
Kiterel a kezelőből, amiben teljesen igaza van, mert esetleg szükség lehet a helységre. Én is csak addig maradtam benn, amíg ő pakolt. A doki, látom, legalább annyira szét van esve, mint én a munka vége felé.  Amelia elsiet intézni a papírjaimat, én pedig szépen, türelmesen megvárom ott, ahol kéri.
A biztosítós procedúra már ismerős, de ezeket a dolgokat mostanában Lin, az egyik húgom intézi, ehhez már elég nagy, és rendes tőle, hogy legalább ennyiben beszáll a terhek viselésébe.
- Nem, nincs kérdésem, és nem is akarom feltartani, hiszen már nem dolgozik. Köszönöm a segítséget!
Nem akarnám, hog ymiattam túlórázzon, főleg az előbbi beszélgetés fényében.

Lao akaratlanul (vagy szándékosan?) árulja el, hogy hiányolt. Hogy ki árulta el, hogy miért vagyok távol, nem tudom, és utólag már nem is érdekel. Rólam sokan tudják, hogy miféle szemléletet vallok az ápolásról, és azzal is tisztában vagyok, ezzel nem mindenki ért egyet. Utóbb - a nyár eseményei miatt- azonban én is át szeretném alakítani egy kicsit a hozzáállásomat, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevésbé leszek odaadó, csak... más. Nem vehetem magamra a világ gondját (bár ez erős sarkosítás).
- Tudja, éppen ezek a helyzetek rejtenek a legtöbb veszélyt magukban. Amikor fáradt vagy túlterhelt, amikor csak megszokásból vagy rutinból végez el bizonyos munkafolyamatokat...- félrebillentem a fejem, ahogy rá nézek, vajon érti-e, hogy ezek azok a helyzetek, amikor pihennie kéne egy keveset vagy még jobban figyelnie. Személy szerint tudom, hogy ez mennyire megterhelő, de a balesetek, tévesztések, hibák elkerülése szempontjából mégis nagy jelentőségük van.
Megértem az ő álláspontját is. Már tudom, mekkora felelősséget visel a családja miatt, nem nehéz elképzelni, hogy túlhajszolja magát az anyagi biztonság érdekében.
- Ne tévessze szem elől, hogy ha komolyabb baja esik, hosszabb időre is kieshet a munkavégzésből- mondom neki halk hangon, hiszen nem kioktatni akarom, csupán szelíden figyelmeztetni, legyen ésszerű.
Valószínűleg a fáradtságom az oka, de a légkör, ami kettőnk között kialakul, kissé rám nehezedik. Szívesen mennék már haza, bár tudom, hogy a lakás jelenleg még üres. Sebastian este tízig dolgozik, mert délutános a rádióban.
Kiterelem a kezelőből, hogy utána tudjak nézni a papírjainak, és mindketten tudjunk menni a saját utunkra. A váró felé terelem, én pedig beszaladok Greenhez a papírokért. Engem kér meg, hogy vigyem ki Laonak, és így alkalmam van tőle "rendesen" elköszönni.
- Nem tartott fel. Örülök, ha segíthettem- válaszolok udvariasan- Legyen szép estéje!- mosolygok rá, hiszen azt nem szokásom mondani, hogy viszlát...

Amelia olyasmire figyelmeztet, amivel magam is tisztában vagyok. Amire ilyen esetben hagyatkozhatok, az az ösztönös, már teljesen belém ivódott éberség, és a jó reflexeim. Kb. abban a pillanatban tudom, hogy hülyeséget csináltam, amint elkövetem. Az állatok legkisebb rezdüléséből is tudom, ha valami kizökkentette őket.
A jó az, hogy mikor rájöttem, hogy egy időre egyedül maradok, akkor már elve kevesebb megrendelést fogadtam el a következő időre, így csak addig lesz hajtás, amíg a már korábban elfogadottakat kell teljesíteni. Ez még éppen tíz nap. Utána nyugisabb lesz.
- Önnek is kellemes estét!
Ahogy elindulok kifelé a kórházból, elgondolkodom rajta, mivel is töltheti az estéit Amelia. Megnéz például egy természetfilmet? Tovább képezi magát? Esetleg várja már otthon valaki? Az elmegy buliznia  barátaival a legkevésbé valószínű.
Én viszont megyek haza, megnézem apát, kicsit beszélgetek vele, aztán valószínűleg elhúzok aludni, hogy legalább egy keveset bepótoljak a lemaradásomból.