Végre tényleg jó idő van. A vizsgaidőszak is lassan kitör, ami szabadságot jelent az óratartások monotonitásához képest. Már nem kell a következő előadásokra készülnöm, így a mai napot a szabadban töltöm. Kiszemeltem magamnak egy parkot, végignéztem az elolvasásra váró könyvek hosszú során, kiválasztottam kettőt, és kitekertem a helyszínre. Hoztam bőven innivalót, készítettem szendvicseket, szóval ha minden jól megy, hat lóval sem fognak a szabad levegőről elrángatni.
Odaérve leparkolom a bicajt, leterítek egy pokrócot a fűbe, a végébe lerakom a hátizsákot, és elhasalva nekiállok a könyvnek. Innentől nekem megszűnik a világ, mert beköltözöm a sorok közé. Kb. tíz perc múlva lerúgom a  sportcipőt is, mert minek, ha egyszer hasalok, és előkotrom az ásványvizet, belekortyolok, de még eközben sem veszem le a tekintetem a könyv lapjairól.
Páran végigmérnek, ahogy elhaladnak park útjain, de nem én vagyok az egyetlen, aki kitelepült. Mások pinikeznek, kártyáznak, vagy éppen labdáznak. Egyszer eltalál egy frizby, a hátamon koppan, de még ez sem tud kizökkenteni pár pillanatnál tovább.

Akármennyire jó a könyv, azért amikor valaki belém rúg, az még az én ingerküszöbömet is átlépi. De mielőtt még reagálnék sok kicsi valami potyog a fejemre, meg a nyakamba, majd landol a pokrócon. Fekete és porlik. Elsőre fel sem ismerem, és amúgy is eltereli a figyelmemet a szóáradat, ami a kis fekete izék után még pluszban a nyakamba zúdul.
Mi az, hogy beleolvadtam a fűbe? Hát zöld vagyok én? A pokróc meg barna ... Szóval szén! Nem tervezte, hogy beszéli kezd? Ma karitatív napja van, hogy megkíméli az emberiséget és nem beszél lyukat a hasukba? Hát ez a  terv most ment füstbe, érzem. Levegőt nem szokott venni? De. Elhallgat. Éppen válaszolnék, de mire kinyitom a szám, addigra azonban indul a következő menet.
Ebből megtudhatom, hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint egy kéményseprő munka után. Erre becsukom a szám, mert ami most kívánkozik ki rajta, az inkább jobb, ha örökre benn marad. Mikor újra csend lesz, először nem is remélem, hogy szóhoz juthatok, úgy sejtem, hogy csak egy újabb levegővétel erejéig kapok kegyelmet, de a csend ennél tartósabbnak bizonyul. Én meg most hirtelen már nem is tudom mit mondjak. Ez a pár pillanat, a merénylettől a jelenig tökéletesen lefagyasztott. Egyenlőre nincsenek rá szavaim, vagyis amik lennének, azok nem társasági életbe valók. De valamit mégis mondani kéne.
- Öhm... helló!
Elsőre ez eléggé vérszegény, de legalább udvarias. Közben rájövök, hogy az utolsó mondat egy kérdés volt, amire válaszolni kéne.
- Ezt Te tudod megállapítani. Kérek? - nézek rá bizonytalanul, mert ugye nem tudok a saját hátam mögé állni, és megnézni, mi is a helyzet.

Ez alá a szóáradat alá bárkit el lehetne temetni. De komolyan. Én sem érzem, már úgy, hogy teljes mértékben kilátszanék alóla. Átveszem a törlőkendőt, és először így törlök rá a nyakamra anélkül, hogy felülnék, mert a nagyját le akarom szedni, mielőtt szétszóródik. Aztán felülök törökülésbe, és még alaposabban áttörölgetem a bőrömet.
- Maradt még valahol belőle?
Ezt továbbra is ő fogja tudni megmondani.
Ha azt mondja, hogy igen, akkor most átnyújtom neki a kendőt, elvégre ő látja, hol kell még némi igazítás.
Aztán ha én rendben vagyok, akkor felkelek, és kirázom a pokrócot is. A ruhámmal nem tudok most mit kezdeni, az marad otthonra. De ezért nem fogok hazamenni, már csak azért is tovább fogok olvasni. Ha krampusznak néznek, akkor is, ha meggyullad a szén a pólómon a napsütéstől, akkor is.
Ez a nap erre van szánva és kész.
Visszaterítem a pokrócot, és rápakolom a holmikat, amiket a kirázás idejére lepakoltam a fűbe.

Most kezdem érteni, mért használják a szént rajzoláshoz: fog. De hogy ennyire?!
Mire a merénylőm tisztának titulál, illatosabb vagyok, mint egy pólyásbaba. A hajam itt-ott nedvesen csimbókosodik, és az pólóm hol nedvesen foltos, hogy meg szenesen.
- Hello, Suzy! Chris vagyok.
A könyvem érdekes módon megúszta. Meg is nézem jobban, mert kell benne valami különlegesnek lennie, ha tiszta maradt, de az is lehet, hogy csak hősiesen saját testemmel fedeztem.
Először nem is értem, mit akar Suzy, de felpillantva meglátok egy ... nem, nem nőt, inkább sárkányt, ahogy lángot fújva közeledik. Valamelyik diákom, akit megbuktattam? Vagy diákom anyja? Most jövök rá, hogy a szemüvegemmel is van valami, pár szemcse rákerülhetett. Így aztán nincs esélyem felismerni a hölgyet.
- Na, végre megtaláltalak, de szemét! - indít az illető vagy tíz méter távolságból, ennek megfelelő hangerővel, mire többen is újra felénk kapják a fejüket. - Hát járja ez, szó nélkül lelépsz, és ott hagysz a gyerekkel! Megcsinálni jó volt, gondoskodni meg már nem olyan buli, mi? Hogy szakadna rád az ég!
Eddigre ér oda, és megáll felettünk, terpeszben, csípőre tett kézzel, mint valami  ítélet végrehajtó, és fújtat a dühtől. Én egyenlőre nem is tudom értelmezni a helyzetet, csak nézek magam elé, mint aki zárlatot kapott. A két őrült talál meg egy rakáson rövid időközökkel egymás után azt a képzetet kelti bennem, hogy nem valami nyilvános parkban telepedtem le, hanem mondjuk egy elmegyógyintézet zárt kertjében. De hogy kerültem oda?
- És ki ez a szuka itt melletted? Most őt dugod helyettem? - fordul a nő Suzy felé.

Én még továbbra sem engedtem fel teljesen, és csak pislogok, mint a partra vetett hal. Vagy az tátog? A tátogásnak még nincs értelme, mert esélyem nincs szóhoz jutni.
Egyenlőre annyit értek, hogy a hölgy pár hónapja, de biztos több, mint kilenc lefeküdt valakivel, és megesett. Az illető férfiú, aki garantáltan nem én voltam, lelépett, és most itt van egy nagyszájú anya, és egy szerencsétlen gyerek. Még nem tudom, hogy a kölök az anyja, vagy az apja miatt szánandó-e inkább, de ez most nem is érdekes. Közben elhangzik egy fenyegetés is, ami azért cselekvésre ösztönöz már. Felállok, és elhelyezkedem Suzy és a matróna közé, mint első védvonal.
- Kedves hölgyem, ha mi valaha együtt jártunk minden bizonnyal tud rólam pár adatot. Szerintem nem fog passzolni, de meghallgatnánk ... - próbálom meg a józan ész hangját érvényre juttatni.
- Te csak engem ne nevezz hölgynek!
- Elnézést, valóban túlzás volt.
- KUSS! Most én beszélek! Most rögtön szakítasz ezzel a repedt sarkú ribivel itt, és hazajössz velem szépen a gyerekedhez!
Bár a kuss-ra összerezzentem kicsit, de nem mozdulok, és nincs is szándékomban sehová se menni.
- Ne állj itt, mint a bálám szamara, mozdulj! Indulás, te szégyentelen!
- Előbb esetleg árulja már el nekünk, hogy Ön szerint hogy hívnak engem?

A Jensen szép név, csak nem az enyém.
Nem tudom, a hölgy tud-e olvasni vagy hajlandó-e, de ettől még tehetünk egy próbát. Belenyúlok a farzsebembe, s előveszem az igazolványomat. Először Sue-nak mutatom meg, hogy engem tényleg Chrisnek hívnak, aztán a másik nő orra elé tartom az iratot, és jól figyelek rá, hogy nem vehesse el.
- Ez a valódi nevem, és soha nem használtam mást. Alig pár hete költöztem a városba, addig máshol jártam egyetemre. Ettől függetlenül, én készséggel elhiszem, asszonyom, hogy Önnek anyagi gondjai vannak, egy gyereket egyedül nevelni nehéz. Ezért most választhat két lehetőség közül: adok Önnek most ... - belepillantok a pénztárcámba - ... tíz dollárt, és elmegy szépen. A másik lehetőség, hogy Önnel tartok haza, és amint odaértünk kihívom a gyámügyet, nézzél meg, megfelelően van-e ellátva az a gyerek.
Na, most akkor fel van adva a lecke az asszonyságnak.
Ha ez egy hecc, akkor  a tíz dollárral messze túlfizettem az előadását. De nem lehet teljesen elsiklani a tény felet, hogy lehet, tényleg van egy rászoruló csecsemő a városban valahol. Persze biztos több is van, mint egy, de én ezzel az eggyel kerültem most valamilyen kapcsolatba, és noha biológiailag semmi közöm hozzá, akkor sem hagyhatom cserben. Igaz, arra sincs semmi garancia, hogy ha a nő elmarja a tíz dollárt, utána tényleg a gyerekre költi, de ez már az ő felelőssége.

A tíz dollár elérte a kellő hatást, már ami a mi kettőnk nyugalmát illeti. A gyerek ... nos, az kérdéses. Suzanra pillantok.
- Nem, ez teljesen új élmény volt nekem is. Egyik felem átkozza Jensent, amiért elhagyta a gyerekét, másik felem viszont mélyen megérti, hogy nem maradt e mellett a házisárkány mellett.
Sóhajtok egyet, és körbepillantok, hogy minden rendben van-e a holmikkal. A nyugalmam romjait szemlélem. Ezt egy olvasós napnak terveztem, erre ...
De Suzanne kedves, rá nem haragszom. Mindenkivel történhetnek kisebb-nagyobb balesetek, ezt, azt hiszem, nálam jobban senki nem tudja. A személyimet és a pénztárcámat gondosan visszarakom a helyére. Aztán hirtelen olyasmit teszek, ami még engem is meglep.
- Meghívhatlak egy fagyira vagy üdítőre a nagy ijedtségre? - pillantok a szenes merénylőmre. - Nekem most jól esne valami levezetés.
Ha nekem igen, akkor talán neki is, és az eset után amúgy is érdemes lenne a park egy teljesen más részén letelepedni, itt túl sokan pillantgatnak felénk. Lehet, úgy érzik, amíg én a közelben vagyok, még bármi megtörténhet. Megértem.

- Ó, nem! Én teljesen egyedül is tudok bajt hozni a saját fejemre, nem kell hozzá segítség. - legyintek, miközben összecuccolunk.
Suzanne úgy néz ki a végére, mint egy karácsonyfa, így elkérek tőle valamit, mivel nekem csak egy hátizsákom van, meg a bicaj.
- A legfurcsább ízű? Hát nem vagyok egy nagy ínyenc fagyi ügyben, szóval talán a szegfűszeges. De általában csokit vagy vaníliát kérek, vagy mindkettőt. Neked melyik a kedvenced?
Ahogy elindulunk, ki tudja hová,  mert hagyom, hogy ő mutassa az utat nagyobb helyismerete lévén, nekem még mindig az előbbi incidens jár a fejemben.
- Tudod, a nőt nem sajnálom, de a gyereket igen. Ő nem tehet semmiről. - szólalok meg hirtelen. - S mennyi ilyen gyerek van ... - megcsóválom a  fejem, aztán elmosolyodom. - Nem egy jó téma fagyi mellé, elnézést! Szóval rajzolsz? Ez hobbi, vagy hivatás?
Nem akarok most nyomasztó témákról beszélni, ez a nap a pihenésé, ma szilárdan elhatároztam, hogy lehetőség szerint csak pozitívan állok hozzá mindenhez. A gyerekkérdést elrakom holnapra. Majd akkor rágódom rajta.

- Nem peches vagyok, hanem figyelmetlen. Meg sok gond adódik abból is, hogy elég rossz a szemem.
Suzanne sokat csacsog, ami engem általában idegesíteni szokott, most viszont kifejezetten jól esik. Ez is része a feszültség levezetésének, hogy mindenféle semmiségek,v agy kevésbé semmiségek kerülnek szóba.
A "mit olvasol"-ra csak előhúzom Kant összes művei első kötetét, megmutatom, aztán el is rakom gyorsan.
- Egy kis ismétlés. Ez az első évem filozófiatanárként, és meg kell állapítanom, hogy a diákból tanárba való átmenet egy csomó mondatnak új értelmezést ad. Azt hiszem, ez így lenne, bármely, a polcomról választott filozófiai könyv esetében. Mondhatni a nézőpontom sok tekintetben megváltozott.
Nos, igen, ez felveti azt a kérdést is, hogy most vagyok elfogult, korábban voltam az, vagy akkor is, most is volt egy erősen torzító szemüvegem, csak másik irányba torzítottak? Valószínűleg az utóbbi az igaz.
A van-e gyerekem kérdés visszakanyarít minket megint a kínos találkozáshoz, és mikor szóra nyitom a számat, hogy nemet mondjak, úgy is marad egy pillanatig, belém vág a felismerés, hogy azért ... végül egy kínos nevetés előzi meg a választ.
- Az előbbiek fényében erre a kérdésre már nem merek határozott nemmel válaszolni. Csak annyit mondhatok, hogy ha van is, én nem tudok róla, és tőle garantáltan nincs.
Szóval digitális grafika?
- Ó? csak nem kollégák vagyunk? Digitális grafika szak a Fraces-on van! - fogok szagot azonnal.