Fáradt vagyok, bár ezt lassan már nem is érzem. Az elmúlt két hétben vajmi keveset sikerült aludnom, de majd ha ennek az egésznek vége, bepótolom. Egy buszmegállóban ülök, nem tudom, hány óra, de már elég üres a város. Hogy hol vagyok...? Az egy rohadt jó kérdés, elaludtam a buszon és elhozott a végállomásig, aztán a sofőr szólt, hogy szálljak le. Remegve sóhajtok, ahogy csücsülök, kicsit elgondolkozom. Megtörölgetem az arcom, azt hiszem, már nem tudok többet sírni, nincs több könnyem. Bár idáig mindig rácáfoltam magamra, most nem.
Lomha mozdulattal túrok a táskámba, elsőre viszont egy doboz cigit veszek elő és rágyújtok. Hogy mióta dohányzok? Úgy két hete, de hamar sikerült hozzászoknom. Segít megnyugodni, kicsit ellazít. Könnyed pótcselekvés, kicsit eltereli a gondolataimat. Például ahogy nézem az utcalámpa fényében kavargó füstöt, amit kifújtam. Sóhajtok egyet és úgy döntök, feladom. Én mindent megpróbáltam, hogy megmentsem Sebastiant ettől az egésztől. Büszke vagyok magamra, mert tényleg sokáig bírtam, de már képtelen vagyok rá egyedül. Nem bírom ki.
Ismét a táskámba túrok, előveszem a telefonom. Nem fogadott hívások, üzenetek, Sebastiantól. Sírni támad kedvem tőlük, de már nem tudok, tényleg nem. Inkább gyorsan visszahívom, kicsit sokáig csörög, de remélem, felveszi. Ő az egyetlen reménységem. Viszont, ha beleszól, fáradt, megtört hangon üdvözlöm.
- Sebastian... értem tudnál jönni? - A köszönés valahogy elveszítette jelentőségét. És... azt mondta, még az egész előtt, hogy ha kell valami, hát akkor bátran hívjam. Én pedig... nem is igazán a fuvar kell. Hanem ő, hogy itt legyen, itt és most. Mert egyedül még csak erről a padról se tudok most elmenni.

Éjfél is elmúlt, tehát már a hálóban szuszogok. Mivel nem péntek van, egyedül teszem. Bár hogy ki hív ilyenkor azt nem tudom, de a csörgésre feleszmélek, kell némi idő, mire kitapogatom, felveszem félig aludva, inkább a fülemre téve és visszafeküdve.
-Haó... - Mondom, mert félig a párnába megy a hangom.
-Hmmm? Persze, ki vagy és hol vagy... adj tíz percet, csak egy... hhhh... alsó van rajtam. - Kissé beleásítottam a telefonba, de talán elnézhető, elvégre már aludtam.

Ahogy meghallom az álmos hangját, egy kis nyugalom tör rám. Megvan, még felveszi nekem a telefont, sőt, akkor is, ha álmából keltem fel. Asszem öt napja ígértem neki, hogy visszahívom, de eddig nem volt rá lelki erőm. Igazából most sincs. Normál esetben nevetnék a kérdésén. Igen, persze, érted megyek, de ki vagy és hol vagy? Az első és hamisíthatatlan Terézapu.
- Callie vagyok. - Teszem hozzá halkan, ennyire durván más lenne most a hangom, hogy már meg sem ismeri? Úgy tűnik mostantól ha felhívom, be kell neki mutatkoznom.
- Nem tudom. Asszem az E32-es járat végállomásánál... valahol... egy buszmegállóban. - Ennél jobban nem tudom leírni a környéket, sötét van, házak vannak, meg utcalámpák, inkább beleszívok még egyet a cigimbe, majd ráérősen kifújom.
- Nem muszáj sietni. - Teszem még hozzá, udvariasságból, hazudva. De végül is már egész jól hozzászoktam, hogy hazudozom össze-vissza. A munkahelyemen, Sebastiannak, mindenkinek. De nekem szükségem van rá... sürgősen.

Tök könnyedén és simán engedem el a fülem mellett, amit mond. Hallom, ahogy ásít és a gondolatától nekem is kellene, de inkább elfojtom.
- Mi? Nem, dehogy, csak elaludtam a buszon és nem szálltam le. - Magyarázom meg, miközben egyik kezemmel megdörzsölgetem az arcom. Ahj, hiányzik a kipihent, friss, puha, babapopsi arc érzése. A mostani érzet olyan, amibe legszívesebben belemarkolnék és leszakítanám az arcomról. Most is úgy dörzsölöm, mintha ez lehetséges lenne, pedig csak fel akarom ébreszteni magam.
- Igazából mindegy lett volna. - Állapítom meg végül, mert ahogy belegondolok... végül is, ezen a padon is éjszakázhatnék. Vagy ha nem is sikerül aludni, a hűvös levegő jót tesz, kicsit kitisztítja az agyam, elcigizgetek, gondolkodok, elmélkedem, figyelem a szerencsétlen részegeket, ahogy négykézláb botorkálnak haza. Los angelesi idill, hm?
- Rendben. - Mondok végül ennyit, mert egészen jó tervnek tűnik, jobbnak, mint amilyet most én ki tudnék találni. Valahogy nem vagyok a toppon, és azt hiszem elég enyhén fogalmaztam. Viszont leesik, hogy Sebastian ide jön, gyorsan életbe lép a vészhelyzeti protokoll, amivel emberibb megjelenést próbálok varázsolni magamnak. Először is elnyomom a cigim, borzasztó bagó szagom lehet és eldobom a csikket. Tudom, hogy nem tesz csodát, de legalább bekapok egy rágót és egy kis parfümöt fújok a nyakamra, hogy legalább az illatom callies legyen, ha már én magam nem vagyok az. Aztán jön a legrosszabb, előkapom a tükrömet, kinyitom, magamra pillatok és összeszalad a szemöldököm. Egy zsepit benedvesítek, próbálom letörölni az elsírt sminket és szíven üt a felismerés, hogy annak a java nem smink... ezek karikák. Sóhajtok, nincs nálam korrektor, pedig egész emberi arcot varázsolhatnék magamnak. De nem baj, fáradt lehetek. Még egy gyors orrfújás, szemcsepp, hogy a sírás miatt ne nézzek ki úgy, mint valami rossz drogos. Mély levegő, kis várakozás.
Megszólal a telefonom, Sebastian az, valahol itt van. Tényleg, mintha az előbb láttam volna a kocsiját, aztán azt hiszem, kiszúrom őt is. Beleegyezem és leteszem a telefont. Nagy levegő, maradék erő összeszed és feláll. Ezaz. Már két lábon vagyok, ez jó. Innen amúgy is már csak lejjebb eshetek, az meg nem árt. Nehéznek érzem a tagjaimat, az egész testem, mintha csak egy kolonc lenne. Talán azért, mert elfáradt, de egyelőre kitartóan tipeg Sebastian felé... legalábbis a vélt irányba. Egy kis tompa nyomás, zúgás a fejemben, egy kis szédülés. Picit eltérek az eredeti irányomtól, de hamar visszakeveredek az eredeti röppályámra. Szent szar, Callie, mit csinálsz? Csak oda kell sétálnod, nem igaz, hogy ennyire is képtelen vagy. Szóval összeszedem magam, a táskám vállamon lévő fülébe kapaszkodva megyek felé. De ahogy közeledem, most már biztos, hogy ő az, lassítok kicsit, mert egyre közelebb érek hozzá és előtte pár lépéssel megállok.
- Szia. - Nyögök ki ennyit, tudom, hogy nem... valami biztató és nem túl sok, de... még mindig több kedvesség, amit az elmúlt... cirka két hétben hozzávágtam. Szóval valahol még büszke vagyok rá. De ennyit kellett mondanom és rápillantani, hogy pillanatok alatt darabokra hulljak. És én tényleg azt hittem, hogy nem tudok már többet sírni, de ismét rácáfolok az állításomra. Hiába próbálom visszatartani, nem megy, csak úgy sírok, egyszerűen, már tökre kezdem megszokni, és egyre kevésbé nagy dolog. De így nem fogok tudni normálisan beszélni, csak sírni, ezért nem akartam, deee most már tök mindegy.

-Hmmm... jó hogy nem vezetés közben aludtál el... - Dünnyögöm, talán ennyiből biztonságosabb a tömegközlekedés.
-Fantasztikus... szar padon aludni drágám, én már csak tudom... - Éjszakáztam már kinn, nem jó, nem is javaslom neki.
De leteszem, mert öltözöm, egészen felébredtem, szóval a kocsiban kitalálom merre és mikor ott vagyok hívom, hogy hahó, merre, mert én itt meg itt.
Mondja lát, jön, ahogy keresem a szememmel egy idő után ki is szúrom de.... valahogy most nem vagyok olyan biztos benne, hogy nem részeg. Nem egyenesen jön, szinte botorkál. Mi a fene...
Köszön, én csak nézek rá, mert... ha őszinte akarok lenni pocsékul fest, ezt követve hogy megállapítom el is sírja magát, döbbenve állok előtte, de hamar átkarolom és irányítom a kocsi felé, hogy be is ültessem, be is kötöm, adok a homlokára egy csókot.
-Hozzám vagy hozzád? - Kérdezek csak ennyit ahogy beültünk, ráérünk beszélgetni nyugodt környezetben is, mondjuk ha lefürdött, mert én érzem a füst szagot, meg csak rá kell nézni... Szóval ahova mondja viszem, kísérem, majd a lakásban meglátjuk mire lesz ereje, lehet csak holnap reggel beszélgetünk, nem tudom. Én addig is csak a combját simogatom ha épp nem sebességet váltok.

//a 300. rpg hszem emlékére :3//

Amikor Sebastianra pillantok, látom az arcán a döbbenetet, az értetlenséget. Biztos vagyok benne, hogy össze van zavarodva, hogy mérges, hogy aggódik, mert ő mindig aggódik. És tök jogosan csinálja az egészet, hazudtam neki mindenfélét, azt remélve, hogy majd kihúzom valahogy, de egyre csak gyűltek az olyan helyzetek, ahol nem beszélhettem, nem mondhattam igazat... és jobban belegondolva, tudtam, hogy egyszer össze fog dőlni az egész, ha nem tudom tovább tartani, de húzni akartam, ameddig lehet. Ennek ellenére átkarol, hogy beülhessek a kocsijába, még be is kapcsolja az övem... mintha valami kisgyerek lennék és egy puszit is kapok a homlokomra.
- Hozzád. - Ennyit még ki tudok mondani, de utána még kell egy kicsit csendesen sírnom, legalább hagyom Sebastiant vezetni és nem sokkolom le az agyát a sok hülyeségemmel már most, idő előtt. A kezemmel megtámasztom a homlokom, amíg kissé elcsendesedek, a pulcsim ujjába törlöm a szemeimet, szipogok kicsit, és már meg is vagyok. A fejemet kicsit az ablaknak döntöm, jól esik, hogy olyan hideg. Érzem ahogy Sebastian simogat közben, végigpillantok rajta. Két hete még csak lehetőségem se volt beszélni vele normálisan és mégis itt van és nem szól egy szót sem, illetve egy rossz szót sem.
- Sajnálom. Elmagyarázok mindent, őszintén, az elejétől kezdve. - Ígérem neki, miközben összeszedem magam. Jah, azt hiszem, most már tudok beszélni is, ami elég nagy előny. - De jogod van bántani. Ordibálhatsz velem, vagy nem is tudom... nézhetsz levegőnek. - Vonom meg kicsit a vállam, miközben különböző variációkat sorolok, hogyan élhetné ki a fájdalmat, amit okoztam neki. Szívesen visszaveszem, csak adja.

-Értettem. - Ha hozzám az közelebb van, jó hír, meg ott mégiscsak otthonosabban mozgok ugye, bármi kell neki.
Míg vezetek még sírdogál, szipog, simogatva próbálom nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj.
-Elég hogy nincs semmi bajod, már... fizikailag, ez is fontos. - Simogatom tovább, bár őszintén, rettentően érdekelne mi a fene folyik itt, de magamból indulok ki és én rohadtul nem szoktam elmondani.
-Miért tenném? Max akkor ordibálnék veled, ha bántanád az öcsém. Esetleg Josht. Josh olyan szende, olyan törékeny... mérges lennék ha bántanád. - Mondom könnyedén, mert kétlem hogy ezekről lenne szó. - Amúgy nem szoktam kiabálni, bántani másokat főleg nem. Téged pláne nem szeretnélek... - Nem is értem miért mondja. Jó, nem igen keresett mostanában, de hát ha azt vesszük, pár hónap után ez szokott lenni, nem annyira meglepő a dolog.
Közben leparkolok, betolatok, majd szállok ki, megkerülöm a kocsit és segítek neki kiszállni. Remélem fenn jobban lesz, legalább egy kicsit.

Amikor azt mondja, elég, hogy jól vagyok, egy hajszálnyira vagyok attól, hogy újra zokogva nekiálljak bőgni, de most nem hagyom el magam olyan könnyen. Lehunyom a szemeimet kicsit, elemelem a hajam az útból és a sálam alá nyúlva végighúzom a körmeimet az amúgy sem túl ép nyakamon, a sok vakarástól már kisebesedett de a kis fájdalom visszarepít a valóságba, egy kis adrenalint termel. Nem akarok tőle aludni és nem fogok olyan könnyen szétcsúszni.
- Tudom, hogy nem szeretnél, én sem szeretnélek, de ez néha vajmi keveset számít. - Állapítom meg csendesen, inkább csak az ablaknak, nem tart sokáig, amíg Sebastiannál vagyunk. Segít kiszállni az autóból, ami egy egészen jó ötlet, de utána már meg tudok állni a lábamon, inkább csak fogom a kezét, ahhoz ragaszkodok kicsit, de úgy is fel tudok menni hozzá, aztán hagyom, hogy megkeresse a kulcsát, hogy beengedjen. Mintha a mindennapokban lennék, könnyen visszarázódom, leveszem a pulcsim meg a sálam, lerakom a táskám. Aztán muszáj lecsüccsennem, szóval kiszemelem a kanapét. És ha már úgyis levettem a cipellőimet, felhúzom a lábaimat is, mert úgy kényelmesebb.
- Szóval nem érdekel, tulajdonképpen mi a fene folyik itt? - Kérdem végül, mert ha nem érdekli, akkor... akkor érdekelni fogja a következő kérésem után. De akkor inkább a kéréssel kezdem.

-Butaságokat beszélsz... Biztos nem ittál? - De a kérdés inkább költői, nem érzek rajta alkoholt, csak füstöt, szóval kétlem.
Mikor megérkezünk ki is szállok, segítek neki, fogom a kezét, fenn hagyom levetkőzni. Rögtön a kanapé fele megy, hát követem, de ahogy meglátom a nyakát...
-Az érdekelne először mi a fenét csináltál a nyakaddal... - Simítok körülötte az ujjaimmal, alig érintve, csóválom a fejem és összeszalad a szemöldököm. Kikarmolta?
-De tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz... a rémálmaid? El kéne mennünk valami dokihoz... utálom őket de el kéne menni. - Sóhajtom, mert látom nem aludt egy jó ideje, hogy mennyire fáradt az egész testtartása, mennyire kivan. A kérdés, hogy miért nem szólt hamarabb? A franc se érti mi van. Lehet nem bízott bennem eléggé és még csak hibáztatni sem tudom érte...

- Ja, ez? Csak rossz szokás, amikor feszült vagyok, vakargatom, fel se tűnik. Kicsit sokat voltam feszült mostanában. - Némi önirónia, nevetést is ki akarok préselni magamból, de inkább nem, érzem, hogy borzalmas lenne az eredmény és inkább megkímélem magunkat ettől.
- Már nincsenek rémálmaim, Seb... - Na jó, ezen vigyorognom kell, mert már a valóságban élem meg az ilyesmiket. Meg amennyit alszok, talán nem is jutok el abba az alvófázisba, hogy egyáltalán álmodni tudjak. Helyből átugrom, pár órát szuszogok úgy, mint akit kiütöttek és vége.
- Seb, figyelj, egész más dologról van szó. Nem feltétlen mondtam igazat neked. - Nem túl jó felvezetés, de nem hagyok neki időt, hogy kiakadjon. - Tudod, mielőtt... mielőtt eljöttem otthonról, több, mint másfél éve, Éliasnál Lewy-sejtes demenciát diagnosztizáltak. Igen, pontosan annyira ritka, ismeretlen, gyógyíthatatlan kicseszés, mint amilyennek tűnik. Tulajdonképpen majdnem olyan, mint a Parkinson-kór, csak még annyira sem ismerik vagy tudnak vele mit kezdeni és bipoláris zavarokkal jár. - Elsőre ennyi elég lesz, sóhajtok egyet. Csak egy kicsit várom, hogy emésztgesse kicsit az infót, tudom, hogy borzasztó, de én már elfogadtam. Az már más kérdés, hogy csak bonyolódik a történet. Nem tudom, Seb ismeri-e a szakszavakat, de azt hiszem én lassan már az orvosok beszélgetését is értem, annyi mindent szedtem magamra.
- Kérdezz, ha szeretnél. Úgy tudom, hol kezdjem. - Sóhajtom, miközben kicsit nyúzom az arcom, hogy visszaugorjon a bőröm a helyére. Aztán észre sem veszem és megint elkezdem vakargatni a nyakam, egy még viszonylag ép felületen.

-És még te szidsz engem a dohányzás a miatt... - Csóválom a fejem. - Hozok rá neked valamit... - Állok fel és hozok, már ha hagyja.
-Nekem nem úgy tűnik. Mikor aludtál utoljára? - Kicsit már neheztelőbb a hangsúlyom.
Csúnyábban nézek hogy nem mondott igazat, aztán meg értetlen, miről beszél. Csak annyi jön le, hogy beteg az öccse. A Parkinson-kórról sem tudok sokat, de az időseknél van tudtommal. Kicsit elhallgatok, próbálom felfogni amit mond.
Megfogom a kezét, ne vakarózzon. Hirtelen nem értem miben hazudott, de...
-Te magára hagytad? - Kérdezem döbbenten, belebámulva az arcába, mert... ki tudja mennyi ideje van? És... ápolásra szorul, nem? Ehelyett velem hetyeg itt? Lehet nem a megfelelő emberrel beszélget, engem érzékenyen érint az ilyesmi, főleg mióta Henry epilepsziás.

- Többé nem. - Mondom, mert most már megértem, miért gyújt rá egy ember, ha tényleg ideges. Csak egy kicsit, de eltereli a gondolataidat, segít kiugrani kicsit a mókuskerékből. Olyan megnyugtató nézni a füstöt, érezni, ahogy végiggurgulázik benned, majd elereszted és tovaszáll.
- Öh... nem tudom... - Válaszolom végül, most, hogy így belegondolok... rég... rég aludtam. Mármint, elpilledni asszem elpilledtem egyszer-kétszer. De abban sem vagyok biztos, mert nem emlékszem rá.. áh, mindegy is.
Viszont Sebastian nem hagyja, hogy vakarózzak, de nem igazán állít meg, inkább a másik kezemmel kezdem el vakarni a másik oldalt, bár ott sebes, az sem érdekel. Nekem akkor is kell ez a pótcselekvés, hogy nyugodtan, normálisan tudjak beszélni.
- Nem volt más lehetőségem. Görögországban soha, a büdös életben nem tudtam volna annyi pénzt összeszedni, hogy fizessem a gyógyszereit, és még félre tudjak tenni neki egy normális magánklinikára, ahol tényleg tudnak neki segíteni. Még így is iszonyat lassan megy, hogy három állásban dolgozok, és például ezért nem költhetek olyasmikre, mint repülőjegy haza meg vissza. És ezért dolgozom olyan sokat, szeretem a munkám, de muszáj is, különben már rég begolyóztam volna. - Gyors összefoglaló, egyre elmérgesedve és egyre inkább felháborodva a megértés legapróbb szikrájának hiányától is. Oké, hogy úgy terveztem, lábtörlőként jövök ide, de nem fog menni. Nem fogom hagyni, hogy bántson.

Csak vakarózik, de inkább hagyom. Majd később csinálok vele valamit. Most kicsit más köt le.
-Callie... A görögök családja nagy... össze kéne dobni a pénzt, eladni ami van, csak munkával nem tudsz annyit keresni. Nehéz annyit keresni. Mennyi kell még? - Nézek rá, mert nekem vannak tartalékaim, alig költök valamire, a számlámon van pénz elég. Ha csak a pénz a gond. - Haza kéne menned mihamarabb hozzá, szüksége van rád. Kérhetek kölcsön apámtól is. Bankár. - Teszem hozzá, mert noha fel sem hívtam mióta összevesztem vele, szerintem megértené. Vagy nem, elvégre Henry miatt sem... de mondjuk ez másabb.
-És... ott meg tudják gyógyítani? - Nem igazán értem hogy működik ez.

- Sajnos, Seb, a való világban nem mindenki olyan mint te és mi sem várhatjuk el az egész családtól, hogy feladja az életét, tegyen mindent pénzzé, amit sosem kap vissza. Ez nem így működik. - Kissé mérgesen próbálom visszarángatni a talajra, a való világba. Jó lenne azt gondolni, hogy az egész világ Élias megmentésére áldozná fel mindenét, de nem így van. Mindenkinek megvan a saját kis élete, a saját kis keresztjeivel együtt. Amikor a kölcsönről beszél, akkor hagyom abba a nyakvakarást, megrázom a fejem. Ironikus mosoly ül ki az arcocskámra.
- Már nem kell, Seb. Az én édes drága öcsém elszánta magát és úgy döntött, munkát vállal egy los angelesi kutatóközpontnál. - Igen, eladta magát kísérleti nyúlnak, hogy nekem ne kelljen kidolgoznom a belem, nem azért, hogy meggyógyuljon. Ő... ő egy idióta. Még kéri, hogy rohamokat idézzenek elő neki és figyeljék az agyi működését. Én meg persze asszisztálhatom végig, ahogy szenved. De most, hogy itt van, ott kell lennem vele, amennyit csak lehet. Mellesleg, most már gazdagabb, mint amilyen én valaha leszek, csak mert önként és dalolva kínoztatja magát. Imádom Élias ötleteit.
- Nem. Eddig a leghosszabb idő, amit a páciensek megéltek a diagnózis után, kilenc év volt. De ott talán kaphatna többet. - Vonom meg a vállam. Ó, ezt már réges rég lemeccseltem magamban. Tudom, hogy morbidnak tűnik tényként beszélni az öcséd haláláról, de nem annyira az. Amíg nem következik be, és tudom, hogy sok év múlva lesz, addig még lehet. Nem tűnik komoly fenyegetésnek, az ember úgy félvállról veszi és próbál tenni ellene, kapaszkodik a reménybe.
- Amúgy... lenne egy kérésem. - Mondom végül, mert eszembe jut, hogy azzal is elő akartam hozakodni.

-De nem az egészet kell odaadni, csak a kezdeti tőkére valót. Amennyit tudnak nélkülözni. - Nézek értetlen, én sem azt mondom, adják el a házat, hanem... dobják össze a megtakarítások egy részét.
-Betegen kétlem hogy hagyják dolgozni. - Nekem nem esik le, hogy kísérleti nyúl akar lenni. Igazából azt sem tudom, mi a baja, mert nem értettem, mit mondott Callie.
Lesütöm a szemem, 9 év... Az öccse annyi lehet mint az enyém. 23 max...
-Az nem túl sok... - Lehelem. Megfeszül az állkapcsom, én is majdnem elvesztettem Henryt, de én akkor elbúcsúzni sem tudtam volna.
-Mondd. - Mondom csendesen, nem, én nagyon nem vagyok jó ebben. Lehet ő könnyen beszél mások haláláról, de én nem tudok. Én is egyszer majdnem elvéreztem, ijesztő és hideg az egész. Csak azért nem féltem nagyon, mert Henry ott volt. Csakis ezért.

- De, mert nekik pont egy beteg ember kell, aki segít nekik feltérképezni a betegséget. Hátha nem is tudom, feltalálnak valami új gyógyszert, vagy ilyesmi. - Nem, inkább nem mondom ki a kísérleti alany kifejezést. Ők sem hívják őt úgy, senki nem hívja őt úgy, még maga sem, mert nem hangzik jól. De attól függetlenül még az, és borzasztó dolgokat hoz ki belőle. Borzasztóbbakat, mint azt valaha gondoltam volna. De komolyan, bármeddig csinálnám ezt érte, ha tudnám, hogy... van értelme.
- Kevés, de még nem szabad gondolatban temetni. Él, bár virulni nem annyira virul, de megvan, ezt bizonyítja, hogy még mindig elszántan próbálja játszani a nagy testvért. - Sóhajtok, mindig próbálta a bátyámat játszani, csak mert magasabb nálam. És amikor még egészséges volt, akkor jól edzett tengerész fiú volt, egy kis személyes görög isten az én szememben, minden nő álma. Igazából, még nem épült le nagyon, még csak kezdeti stádiumban van a betegség. Nem is lenne sok panasza, ha nem kényszerítenék ki abban a hülye intézetben.
- A kutatóintézet ragaszkodik ahhoz, hogy engem is megvizsgáljanak, a betegség öröklődése sem ismert, habár gyakoribb férfiaknál, de... - Na mindegy, a másik opcióba inkább nem gondolunk bele. - És az az igazság, hogy nincs senki, aki... nem is tudom, fogná közben a kezem. Eljönnél velem? - Kérdem végül, mert oké, az MRI az nem vészes, de azzal csak azt tudják meg, hogy még nem alakult ki. Azt is ki akarják deríteni, hogy kialakulhat-e... az már kicsit fájdalmasabb sztori lesz, de a jövő zenéje. Egyelőre csak a holnapot éljük túl.

-Értem... tudod... ez lehet jó dolog. Sok embernek segíthet így, nem csak önmagának. És állandó megfigyelés alatt van. - Mondom némileg távolibb hangon. Nem vagyok jó ebben, engem könnyen megvisel az ilyesmi.
-Nem tettem ilyet. Addig lehet még teljes élete. Bőven. - Lehet gyereke, ha szeretne, barátnője, akármi. Ha valaki igazán megszereti, nem okoz gondot a betegség.
-Reméljük olyan mint a vérzékenység vagy mi... a nők maximum hordozzák. - Préselem a szám, főleg amit kér... lesápadok. El fogok ájulni. Nem a legjobb kísérő jelölt vagyok, de bólogatok.
-Persze. - Elég akkor megtudnia, hogy kórházfóbiám van, aggódni ráérünk később is.
-Ne félj, nem lesz baj. Nem vagy egyedül. - Szorítom meg kicsit a kezét, nem lesz ez jó. Gyengének érzem magam egy ilyenhez, de nemet nem fogok mondani, mert szüksége van rám. Anno amúgy is azt hittem alkohol mérgezésben halok meg, aztán hogy szívrohamban fogok... de az ideg összeroppanás valószínűbb. De mondjuk már én sem vagyok egyedül, Callie sem lesz. Együtt könnyebb lesz.
-Aludnod kéne. - Jegyzem meg halkan. Elég rosszul néz ki, ráférne egy kis alvás.

- Aham, valahol biztos jó is. - Állapítom meg, de nem bírom ki, hogy ne grimaszoljon. Remélem, csak reménykedem, hogy nem fogja megtudni, miért olyan szar ez a dolog. Miért volt ez Élias legrosszabb ötlete valaha, főleg, mert miattam csinálta a hülyeségét. Pedig rendszeresen beszéltem, skypeoltam vele, és soha, egy pillanatra se hagytam, hogy fáradtnak lásson, boldogtalannak, elégedetlennek. És annyira nem hagytam, hogy végül már... nem is voltam az.
Amikor azt mondja, reméli, hogy a nők csak hordozók, elhallgatok kicsit. A kemény magabiztosságom kicsit meginog, nyelek egy nagyot.
- Tudod Seb, nem lehet eldönteni, melyik a jobb... - Hopp, kicsit elcsuklik a hangom. - Megtudni, hogy beteg vagyok, leszek, és végig kell mennem ezen a poklon, vagy tök egészségesen végignézni, ahogy az öcsém teszi. - Nem, egyik verziónak sem örülnék igazából. De még csak kisebbik rosszat sem tudok választani a kettő közül. Pedig valamelyiket muszáj lesz, de arra még várhatunk egy kicsit, majd... majd ráérek akkor aggódni. Az elmúlt időszakban leszoktam arról, hogy előre gondolkozzak. Hogy feleslegesen gondolkozzak. Csak azon, amin muszáj, amire éppen koncentrálok.
Ahogy azt mondja, nem vagyok egyedül, és megszorítja a kezem, kénytelen vagyok elgondolkozni kicsit. Az egyik kezem a térdeimre fektetem, finoman nekitámasztom az állam, nézem egy kicsit Sebastiant. Hú, úgy tűnik, mintha már hónapok óta nem láttam volna. Az alvós szöveget meg elengedem a fülem mellett, most fontosabb dolgok járnak a fejemben.
- Nem akartam neked elmondani, én meg akartalak óvni ettől az egésztől. Az ember nem tehet ilyen terhet a másik vállára, egyszerűen nincs joga ilyesmit mondani neki, amiről tudja, hogy nem tudja majd hova tenni, mert nem lehet hova tenni. De ismerem magam, és... egyszerűen tudom, hogy a holnapi napot nem bírnám megcsinálni egyedül. Egyszerűen nem. - Magyarázom, és közben azon gondolkozok, hogy vajon most sírógörcs kerülget, vagy csak rosszul vagyok és hányingerem van, vagy mi van. Már nem vagyok teljesen tisztában az ilyesmikkel, úgy összemosódtak.

-Úgy kell felfogni hogy jó. Lehetne rosszabb is. - Állapítom meg csendesen, Josh ezzel nagyon is igazat mondott anno. Örülni kéne annak ami van és nem keseregni azon, mi lehetne.
-Ha megvan benned, de ellenállsz, immúnis vagy. Az a legszerencsésebb eset, mert az orvosoknak sokat tudsz vele segíteni, ahogy az öcsédnek is. Ha neked is megvan, nem leszel egyedül, itt leszek veled. Ha egészséges vagy, segítesz az öcsédnek. Nem lesz baj. - Magyarázom csendesen.
-Semmi baj. Tudod... mikor megkaptam a telefont, hogy az öcsém a kórházban van és majdnem túladagolta magát... nem volt kellemes. Ahogy elvonóra járni se vele. A függőség... sok olyat mondatott vele, amit a mai napig nem tudok feldolgozni. Főleg hogy a szüleim nem segítettek. Nem hiszik, hogy le lehet szokni és amúgy is... rossz fény ez rájuk nézve. Henry epilepsziás is lett a drogoktól, mert a szervezete nem bírta. - Megtörlöm fáradtam a szemem. - Nem szoktam erről beszélni, mert nem akarom, hogy szánjanak engem vagy őt. Meg mert ezen nem lehet már változtatni. De egyedül nagyon, nagyon nehéz végigcsinálni Callie. Felemészti az embert. De nekem könnyebb volt. Amikor ápoltam Henryt nekem ott volt, hogy ebből maradéktalanul fel lehet épülni, az epilepsziával együtt lehet élni. Neked is hinni kell abban, hogy kilenc év sok idő, az orvosok megtalálhatják a gyógyszert. Egyszerűen minden nap így kell felkelned. És ezt Éliasban is tudatosítanod kell. Rendben? Ha azt látja, feladod, ő sem fog küzdeni. De ha rendületlen hiszel ebben... ő is elhiszi. Legalábbis reméljük. - Simogatom a kezét. Próbálom megértetni vele, hogy nem lesz gond. Nekem is csak át kellett gondolni, úgy kell tennem, mint anno tettem. Akkor nem lesz semmi baj, nem lehet semmi baj.

- De. Minden verzióban baj lesz. - Világítok rá erre az aprócska tényre, mert ez a legnagyobb hülyeség, amit ilyenkor mondani lehet. Nem lesz baj. Én nem akarnám tudni, hogy beteg vagyok-e, lehetek-e, vagy tök egészséges vagyok, inkább nem akarnám tudni. De végül is az intézetnek igaza van, de belőlem nem csinálhatnak kísérleti nyuszit. A leleteimet megkapják, vizsgálgathatnak, de nem idézhetnek elő semmit.
Csendesen hallgatom, amit Seb mond, elhiszem, megértem, hogy milyen nehéz ez. Nekem annyi könnyebbségem van, hogy idáig anyuék ápolták, és vigyáztak rá, most, amíg itt van, nekem kell. És helyt kell állnom, egyszerűen... nincs is más választás. Ahogy mondta, nem adhatom fel, de nekem eszem ágában sem volt feladni. Csak nem akarom tudni, beteg vagyok-e.
- Nekem kellene betegnek lennem, nem neki. Nem azért, mert nem szeretek élni, vagy mert olyan önfeláldozó vagyok. Nem, azért, mert én vagyok, mindig is én voltam az erősebb. Én meg tudnám csinálni, végig tudnám csinálni, képes lennék rá, úgy, hogy közben végig Callie maradok, te is tudod, hogy képes lennék rá... - Ettől a hülyeségtől mindig elérzékenyülök, most is érzem, hogy égnek a szemeim. De nem tudom, hogy a fáradtságtól, vagy a törekvő könnyektől. Minden esetre nem támasztom tovább a fejem, hanem belekaparok a nyakamba. Egy nagyon is fájó helyet sikerül eltalálnom, talán egy sebet, de a fájdalom józanító hatással kólint fejbe. Hirtelen nagyon is ébren vagyok, és nem akarok sírni sem. A valóságban vagyok, ahol nem segít az, ha éjt nappallá téve bőgök. Ez a technika tökre bevált, Élias mellett csücsülve is segít, hogy ne aludjak el.
- Úgy két óra múlva kelnünk kell, ha be akarunk érni. - Állapítom meg végül az órára pillantva. És máris meg van magyarázva, hogy miért nem alszok én. Mert ha bármit csinálni akarok, azon kívül, hogy Éliassal vagyok, az alvásidőmből kell elvennem.

-Igazából mindig mindenben meg lehet látni a bajt. A te felfogásod a rossz. - Mondom csendesen, türelmesen, mert azzal nem segít magán ha a legrosszabb forgatókönyv szerint él. Én is ebbe rokkantam bele majdnem. Neki nem hagyom.
-Miért nem hiszed, hogy Élias képes rá? Ez a legnagyobb hiba amit elkövetsz és a legnagyobb képmutatás is. Bele kellett volna rokkannom, hogy én fürdetem és etetem az öcsém, hiába nem hat hanem tizenhat éves. Lelkileg én voltam mindig is a gyengébb, testileg is. Amit ő megtanult magától tanulta, amiért engem dicsértek, hogy tudom, az nem az én érdemem volt. Nekem sok erő az ami neki fél-figyelem. De végigcsináltam. Felépült, ha nem is maradéktalanul. És nem lettem se alkoholista, se láncdohányos, se antiszociális. Mindre megvolt a lehetőségem. Azt állítani, hogy fordított helyzetben te lennél az erősebb... nem tudhatod. Lehet Éliast ezzel tennéd tönkre. Henry nem tudom, végig tudta volna-e csinálni egyedül, elvégre fiatalabb nálam. Lehet nem ment volna neki, ki tudja. De én hittem volna benne. Szüksége van rám ahogy nekem is rá. Több nem kell Callie. Az öcséd érted fog küzdeni, nem csak magáért. Ha azt sugallod felé, nincs esélye, azzal ölöd meg. - Durva szavak, de nem gondolom hogy játék lenne. Ha anno nem ápolom Henryt, nem hiszem hogy leszokik, hogy kezdhet új életet... vajon itt lenne még?
-Két óra elég, feküdj le aludni, majd felkeltelek. És bekenem a nyakad, mert ez nem állapot. - Állok fel már tényleg és bemegyek a fürdőbe hozni valami kenőcsöt és sebtapaszokat. A semminél több.

- Természetesen. - Sóhajtom, mert oké, legyen. Ha ennyire akarja, akkor nem a helyzet a nagy szar, hanem én, amiért nem tudok még ennek is örülni. Igaza van, az én hibám, hogy nem vagyok rózsaszín szemüveges optimista és nem okádok szivárványt egy ilyen helyzetben. Véletlen sem a helyzet a hibás, vagy a betegség, az orvostudomány fejlettségi szintje. Természetesen én vagyok a hibás.
Viszont nem szólok mást, inkább hallgatom a csodálatos oktatómesét a Drayton fivérek kalandos életéről. Oké, értem én, hogy nehéz volt neki. Értem én, hogy picikét hasonló sztori, csupán annyiban tér el, hogy Henry egy önpusztító barom, Élias pedig egy áldozat, aki nem magának csinálta az egészet. Meg még egy pár ilyen aprócska aspektusában eltér, mégis Sebastian úgy osztja a bölcsességeit, mintha mindent tudna. Pedig vajmi keveset tud rólam, az öcsémről még annyit sem, a helyzetről meg pláne.
- Hát persze. - Annak ellenére, hogy iszonyat mérges vagyok, csak ráhagyom az egészet. Hm, én ölöm meg Éliast a hozzáállásommal. Még mázli, hogy előtte még csak sírni sem szoktam, egy szemet sem. Sajnálgatni sem, betegnek kezelni sem, inkább a testvéremként kezelem. Éppenséggel úgy gondoltam, hogy találtam valakit, akinek elmondhatom a mély gondolataimat és a... hát, fogjuk rá, hogy titkaimat, de úgy látszik, ez nagy hülyeség volt.
- Kapok valamit, amiben alhatok? - Kérdem végül, mert muszáj aludnom, mindjárt fel kell kelnem és már járni alig tudok. A holnapi meg... nehéz nap lesz, gyűjtenem kell hozzá az erőt. Viszont a mostani ruháimban nem akarok lefeküdni, füstösek, könnyesek, és rajtuk van az összes fájdalom, amit ma átéltem és nem akarom, hogy összekoszoljak valamit.

Mint mondtam, nem vagyok jó ebben, de szerintem nem jó ha elhagyja magát. Igenis optimistán kell hozzáállni, ezt kell sugározni, hinni kell, nem pedig azon agyalni mi lenne ha. Én is itt rontottam el jó sokszor, a legutóbb is, de végre rájöttem, semmi értelme a világon. A probléma van, létezik, de nem problémaként kell felfogni hanem átmeneti állapotnak. Az sokkal jobb. De érzem hogy elhidegül, ezzel nem tudok mit csinálni. Nem vagyok Phoenix, hogy minden szavam megkérdőjelezhetetlen legyen, nem vagyok Josh, hogy egyszerűen a jelenlétem egy tömény empátia legyen, én csak én vagyok. Mindig küzdök, mindig harcolok, sosem értenek meg, megszoktam. Segítséget kért, adok. De magam nem tudom átformálni, mert én ilyen vagyok.
-Persze. Majd felkeltelek. Addig kimosom a ruhád. - Állok fel, szerzek sebtapaszt, kenőcsöt, mikor levetkőzik bekenem a seb körül, kap pár sebtapaszt, meg egy pólót és az egyik pizsamanadrágom.
-Aludj, próbálj meg. - Elfektetem az ágyba és betakarom, lekapcsolom a villanyt, majd elmegyek mosni. Majd a kandallónál megszárítom a ruháit, az hőt is sugároz, nem csak dísz. Na meg csinálok majd reggelit mire felkel, remélem ehet, szerintem igen. Én már úgy sem fekszem vissza, mert akkor már nem kelek fel. Aztán el is viszem majd, jó kör lesz.