- Én nem szeretnék szakítani veled- mondom durcásan.- Nem dobok el egy barátot, mert komolyabban járok valakivel... De... abban egyet értünk, hogy át kéne alakítani a kapcsolatunkat, ha megtörténne, nem?- költői kérdés, immár kitárgyaltuk, nem is értem, miért feltételezi, hogy hajlandó lennék lemondani a barátságáról. Arról semmiképpen sem. - Az a baj..., az a baj, hogy félek elveszíteni téged!- kiszakad belőlem a vallomás, és meg is rémülök tőle. Ez ugye, nem félreérthető?
Nézem, és megint magamra haragszom, lényegében én fújtam fel az egészet, bolhából lett az elefánt, sok cécó..., de talán mégsem volt véletlenül, semmi sincs hiába, megint tanultam valamit, megint kinyílt a szemem.
- Nem érzem rossznak, ami közöttünk van, Sebastian. Nem mondom, hogy nem vágyom többre, de ...megelégszem ezzel, mert így békében vagyunk egymással. A kezdet kezdetén elfogadtam ezt, alkalmazkodtam, és ... megtanultam élni vele....- ahogy beszélek, egyre higgadtabb vagyok. Nem tudom, érzéketlennek tűnök-e. Nem tartom magam annak. Csupán a kapcsolatunkból kizártam a szívemet. Nem akartam beleszeretni, ha tudván tudom, Sebastian éppen úgy nem akar a "pasim" lenni, mint ahogy Lio nem akar(t). Minek bonyolítsam az életemet? Úgy tűnik, a (viszonzott) szerelem nem számomra lett kitalálva.
Nem igazán beszéltem eddig neki Lioról, ez nem olyan egyszerű, hogy találkoztunk, csak éppen a körülmények nem voltak megfelelőek. Mi rendesen elszúrtuk az elején, aztán időbe tellett, míg a félreértéseket tisztáztuk, de akkor más dolog került terítékre, és akkor még.... nem voltam ilyen rugalmas. Minden mindenre hatással van, így az is, ahogy Lio bánt velem, kihatott a Sebastiannal való kapcsolatomra, és viszont. Szavainak egy része mosolyt csal az arcomra, egy része kérdést:
- Mondd el, mit szeretnél?- valóban érdekel.
Nem tagadom előtte, mennyire szimpatikusnak tartom. Ha nem is vette észre, gyakran tettem rá utaló célzást, milyen rendes pasi (női szemmel). Az olyan típusú nők, mint én, összetennék a két kezüket, ha ilyen pasijuk lenne. De hiába dumálok, hiába beszélgetünk, nem igazán tudom felszínre hozni, amit gondolok róla, mert úgy tűnik, nem érti. Azt mondja, összezavarom.
- Látod, ez az... Érzelmekről sosem beszélgetünk. Gondolhatok, amit akarok, s mint kiderül, gyakran rosszul, és ne érts félre, nem csak veled kapcsolatban. Saját apámat is képes vagyok félre érteni. Félreértettem Liot, és egy csomó dolgot vele kapcsolatban, és beleképzeltem olyat is, ami nem volt ott, csak... elképzeltem... És veled is estem ilyen hibába, nem tagadom, megfordulta a fejemben, hogy szerelmes vagy, de azt mondtad, hogy nem..., hát erről beszélek- belepirulok a mondandómba, ez igazán kellemetlen. Nem is rá nézve, mert büszke lennék egy olyan sráccal, mint ő, ha ő felvállalna engem. És ami igazán meglepő, így érzek Lioval is. Csak vele kapcsolatban már éreztem "mélyebben", Sebastiannal kapcsolatban pedig ezt sosem engedtem meg magamnak.
- Nem vagyok csalódott- mondom, de lesütöm a szemem. Igaz ez? Talán egy picit mégis. Mi bennem a baj, hogy senki nem szeret annyira, felvállaljon, mint barátnő? Mi a baj bennem, hogy nem lehet engem nyíltan és őszintén szeretni? És nem csak Liora gondolok, hiszen ő beszélt egy különös, sötét titokról a múltjában..., de Sebastian? Nála vidámabb embert keveset ismerek.
A békülés jó, összebújni és csókolózni jó. Bármennyire fájdalmas is volt, meg tudtuk beszélni, és ezzel újabb elismeréseket szerzett nálam Sebastian. Nem érzem magam olyan cudarul, mint amikor Lioval vesztem össze, és nem is lett olyan vége..., szerencsére.
Az asztalhoz már jó hangulatban ülünk, bár a feszültség csak be-belopózik közénk. Az egyiket humorral ütjük el.
- Naná. De ha a náthád miatt hívsz, akkor is átjövök. Maxi kevesebb puszit kapsz és több kamilla-teát!- kacsintok rá.
És Lio, meg az esti programkapcsán...
- Nem szoktuk sehogy. Még nem randiztunk soha, és azt sem tudom, ez annak számít-e...- vonom meg a vállam, kicsit feszengve. Hát mondtam én, hogy nem egy átlagos kapcsolat a miénk!
- Elnéző vagy velem- nézek rá boci szemekkel, nincs ember a Földön, aki szeretne velem beszélgetni. Egyesek szerint szentimentális vagyok, mások szerint túl nyitott, valaki a közelmúltban pedig azt mondta: hideg. (Érzéketlen?) Hm.
- Hogy ismerjem a szokásait, látnom, tapasztalnom kellene őket, de... nem vagyok hozzá ennyire közel...- mondom visszafogottan. Sebastian szokásairól már könyvet tudnék írni.
Amúgy szeretnék olyan ember lenni, aki a csendből is ért. Nem csak Lioval kapcsolatban lenne hasznos, hanem sok más dologgal és személlyel kapcsolatban is. Talán én is konkrétabb lennék, és összeszedettebb, jobban érthető.
Lassanként befejezzük az étkezést és a terveimről kérdez. Olyan fura a hangja, mintha arra számítana, most fogom magam és elmegyek (és nem csak a veszekedés miatt). De ahogy mondtam, én szeretek vele lenni, és most sem szaladok el. Közel lépek hozzá, és ő az ölébe húz. Még Lio a téma, de a hangnem már meleg, mintha közös titkunk lenne az a fiú.
- Sebhelye éppen akad, a haja rövid, de hogy franciául tud-e...? - forgatom meg a szemeim.
Mintha azt provokálná, hasonlítsam össze őket, de célt ér, mert jelen pillanatban tudok olyat mondani, amiben Sebastian jobb, mint Lio... Tetszik neki a bók, elneveti magát, és aztán összecsókolózunk. Magához húz, erősebben és védelmezőn, elriasztva kettőnktől a terhes gondolatokat. Ringok az ölében, a nyakába bújva, amikor meghallom a kérdését. Megint elönt a pír, kicsit megfeszülök. Hát nem beszélgettünk róla eleget?
- Mit gondolsz, olyan sok pasas forgolódik körülöttem, hogy válogathatok?- kérdezem, kitérőn, de aztán vállat vonok. Ha már kitálaltunk egymásnak, éppen ezt is bevallhatom.
- Igen, ő. És igen, tetszik... De... - a szájára teszem az ujjaim, miközben gondolkodom, hogyan is fejezzem be. Nem akarom elmondani, milyen hatást vált ki belőlem, ha vele vagyok. Nem akarom elmondani, hogy úgy szerettem bele, még nem is ismertem (és most sem, hiszen most sem ismerem!), mert az olyan rossz fényt vetne rám. -... legközelebb majd már lehet, azt is el tudom mondani, ő mit akar tőlem... vagy mit nem.
Eszembe jut, hogy Sebastian talán aggódik a kapcsolatunk miatt, de aztán elvetem az ötletet. Nevetséges a feltételezés, hiszen (nagyjából) megbeszéltük, mi történne, ha lenne egy "harmadik". És miközben simogat, meg puszil, megint eszembe jut... Ha nem ismerném Liot, vajon szerelmes lennék Sebastianba?

Igényt tartani... Nem tetszik ez a kifejezés, de értem, mire gondol Sebastian, és nem javítom ki. Számomra fontos a barátságunk (én annak értelmezem), számít, hogy péntekenként együtt töltünk néhány órát, és nem csak nyelvet tanulunk, hanem együtt eszünk, kéthetente táncolunk. Mindig úgy érzem, ezek az alkalmak energiával töltenek el, még ha el is fáradok, vagy mozdulni sincs már kedvem. A fizikai fáradtságot felülírja az, amit a lelkemmel tesz. Én már csak ilyen szentimentális vagyok.
Amikor azt mondja, ő is fél, hogy elveszít, felsóhajtok. Ezt azért jó tudni; és azt hiszem, jól is esik hallani, hogy "fontos" vagyok neki. Úgy érzem , beszélgetnünk kell, de fogalmi zavarba keveredünk, mintha nem teljesen értenénk egymást, és akaratlanul úgy fejezem ki magam, ami félreérthető. Amikor azt kérdezi tőlem, hogy érzem magam ebben a kapcsolatban, elárulom neki, hogy többre vágyom; de ezzel nem rá célzok, hiszen tudván tudom, esélytelen vagyok nála hosszú távon. Az élettől azonban nekem ennyi nem elég, én többet szeretnék... Bár még fiatalnak számítok, egyszer majd családot, gyereket (és ehhez elengedhetetlen egy szerető férj)...
- Ne, ne sajnáld... Nem a te hibád, hanem az enyém. - Hiba? Nem hiba, de másképp most úgysem tudnám megfogalmazni. A lényeg úgyis az, hogy annak, hogy így alakultak a dolgaim, nem Sebastian az oka.
Beszélek neki a lehetséges harmadikról, és a feltételezésről, hogy ő sem akar komoly kapcsolatot velem, és ez megint egy kicsit félre visz, mert Sebastian olyat hall ki belőle, ami nem teljesen igaz, legalábbis a szavai erre utalnak, viszont amikor erre kérdezek vissza, meglepettnek tűnik.
- Úgy érted, csinálhatnánk együtt programokat? - mintha maga sem tudná, mit akar tőlem; a "veled lenni"-t szeretném nem csak a szexre érteni. - Nem vagyok semmi rossz elrontója!
Bár még mindig sokat vállalok magamra odabent, talán szólhatnék, hogy ne legyen annyi túlórám. Ha felszabadítanám az időm, de nem érezném magam egyedül... Olyan régen voltam például moziban, színházban, koncerten...! Vajon ilyen dolgokra gondol Sebastian?
Aztán valamivel megint sikerül összezavarni, bár nem hiszem, hogy az a pár mondat az, ami kiakasztja, inkább az össze többi együttesen.
- Mi is a szerelem?- apró fintor a szájam sarkában. Valószínűleg én túlidealizálom ezt a dolgot, tinédzserként nagyon romantikus elképzeléseim voltak, és Nagy Fehér közeledése illett is a képbe... Csak az nem, amit AZ után csinált. Utána gyanakvó voltam és zárkózott, nem is engedtem magamhoz közel senkit, nem hittem senkinek és nem hittem el semmit. És aztán jött Lio, a fordított Csipkerózsika sztorijával, az égető érzéssel az ajkaimon a csók után... Baj az, hogy az ember vágyik arra szerethessen, szeressék?
- Azt hiszem, értelek. Én is ragaszkodó vagyok, sajnos, nem csak emberekhez, tárgyakhoz, ideológiákhoz is képes vagyok hosszú..., györtelmesen hosszú ideig ragaszkodni. Még akkor is, amikor régen vége van...
Fura módon érteni vélem Sebastian gondolkodásmódját, még akkor is, ha hónapokkal ezelőtt nagyon idegennek tűnt. Most, hogy belülről látom, mondhatni a részese vagyok, már értem, miért mondta, hogy nem történhet semmi rossz. Ami történik, az jó, az kellemes, az jó hatással van ránk. Kedveljük egymást, jót akarunk egymásnak (és magunknak).
- A szüleid... nem szerették egymást, úgy érted?
Feltétlenül kell egy szerelem a kapcsolatba? Ezen már sokszor gondolkodtam. Sebastian miatt átgondoltam dolgokat, ő sok dologra nyitotta rá a szemem, és arra jutottam, ha a szerelem amúgy is csak egy megfoghatatlan, és viszonylag rövid ideig tartó érzés, miért kergetem én olyan elszántan? Lehetséges, és utóbb be is bizonyosodott, lényegesen boldogabb vagyok "nélküle". Egyszerűen csak kiaknázom a lehetőségeimet, és örülök annak, ami van. (persze, emelett vágyhatok többre; csak nem annyira görcsösen.)
Megsimítom Sebastiant. Nem lehetett neki künnyű, ha rossz példa volt előtte.
- Az én szüleim elváltak. Bár nagy veszekedések nem voltak, amikor apu itt kezdett dolgozni, rájöttek, hogy nem akarják távkapcsolatban folytatni. Lehetséges, hogy korábban sem kötődtek már egymáshoz igazán... Utólag nehéz ezt megítélni...- mondok pár szót én is a szülői hátteremről. Nem tudom, miért érzem, hogy kell... Mintha bizalomért bizalmat adnék cserébe.
Rákérdez, csalódott vagyok-e, és a könnyebbik utat választva azt mondom, nem. A testbeszédem azonban árulkodó lehet, vagy ő kifinomultabb már a regéseimre, mert visszakérdez.
- Ilyenkor mindig előjönnek a régi önostorozó kérdéseim...- vonok vállat. Nem akarok beszélni róla. Már olyan régen kínoztam magam! Így elsősorban csak önmagamnak okozhatok csalódást, és nem mások nekem. Mindig ide lyukadok ki. - ... és a vége az, hogy az önértékelésem megint porba hullik...
...
- Én sem szeretem..., de nem is azért isszuk, hanem a gyulladáscsökkentő hatása miatt!- együtt nevetünk. - Egészen jó módszer!- helyeslek; nem hülyeség, amit mond, bár önmagában nem orvosság a szex, sokmindenre jó. Depresszióra is.
- Neked mit jelent randizni valakivel?- kérdezem érdeklődve, ha már itt tartunk.
Már észrevettem, hogy néhány fogalmom nincs teljesen a helyén. Mintha kevésbé lehetne árnyalni a nyelvet, mint magyarul..., vagy csak az én ismereteim szegényesek.
- Nem igazán tudom megítélni. Minden ember más és más, a kapcsolataik is eltérőek; én úgy érzem, jól elbeszélgettünk, és aztán kiderül, untattam valakit...- vállat vonok, nem igazán tudok ellene tenni. Pasikkal amúgy sem vagyok közlékeny, a munkatársaknak pedig nem igazán érdekel a magánélete, ahogy én sem szeretem, ha abban próbálnak kutakodni. Az, hogy ő így vélekedik rólam, nem általános.
- Veled könnyű beszélgetni, mert fogékony vagy mindenre és nyitott. Sok ismereted van, és szereted is hangoztatni a véleményed... Úgy tudzs vitázni, hogy nem vagy sértő, bántó, és ha kritizálnál is, úgy teszed, hogy ne érezzem magam rosszul...- mondom el neki a véleményem róla.
- Egy alkalom? - Nem, ebben nem hiszek. Ha így van, én ostoba liba vagyok, mert hagytam magam heteken át orromnál fogva vezettetni magam. - Taníts, Mester, mire kell figyelnem? - csillog a szemem, hátha mondd valami újat, bár nem hiszek az egészben. Én nem tudom kiismerni az embereket. Ehhez érzék kell, készség, képesség... Nekem más adottságaim vannak.
Kinevetem, amikor azt meséli, egy lány orrba verte. Azt hiszem, viccel.
- Nem valami jó környéken lakik... Tudod, valami gondja volt..., mert korábban egy elegáns bérházban lakott, most meg az Elm utcában... Jártál már arra? Félelmetes környék... Főleg a vége felé, ahol emelkedik az út...- ahogy felidéződik bennem az a nap, amikor arra tévedtem, magamon érzem a kutató szemeket, megborzongok. Nem szívesen mennék oda vissza. Kész szerencse, hogy akkor Lioba botlottam, és nem valaki másba...
Testközelben vagyok hozzá, és magához húz, ujjaim a hajával játszanak. Az ölébe ültet, védelmezőn karol át, a nyakához dugom a fejem.
Már azt hiszem, túl vagyunk a témán, ő még mindig visszapislog, én meg nem hiszem el, hogy még mindig jobban érdekli Lio, mint az, hogy itt vagyok. Ki kellene használnia, már tanulnunk kéne, de nem hagyja. Ahogy a választ keresem, az ujjaimat a szájára teszem, ne tudjon félbe szakítani. Megborzongat, ahogy csókolgatni kezdi... ez nem igazságos!
Azt mondja, ő tudja a választ, és megint megpuszilgat... De ezzel most ő zavar össze engem. Nem Lio nevében nyilatkozik, hiszen nem ismeri őt. Ha meg a magáéban...? Hogy is van ez? "Nehéz téged nem szeretni." Nem baj, nem érdekel. Legalábbis pillanatnyilag nem. A szeretet egy másik dimenziójában lebegek, könnyedén és boldogan. Lehet így is. Jó így is. Miért ne lehetnék boldog?

- Nem vagyok pesszimista. Valószínűleg, ha nem akarom majd annyira, előbb-utóbb úgyis belebotlok az "igaziba"...-vonok vállat. Már többször leszögeztem magamban, hogy nem keresem mindenáron a nagy Őt, és akkor hopp, egyszer csak ott lesz.
- Ó, szuper! Ezer éve nem voltam színházban... És jól esne néha kimozdulni is, úgy értem... akár városon kívül...- lelkes vagyok, ugyanakkor ábrándos is... Máris pörög az agyam, hányféle módon lehetne elütni az időt.
- Ne érts félre!- érintem meg a karját, mert megint úgy tűnik, rosszat mondtam- "Tapasztalatom szerint" mindenkinek mást jelent. Ez csak költői kérdés volt, nem gondolnám, hogy nincs elképzelésed róla- mondom neki békítőleg, szelíden.
Sebastiannal ellentétben -főleg fiatalabb koromban- gyakran éreztem úgy, szerelmes vagyok. Olvastam valamit, és szerelmes lettem az egyik szereplőbe, vagy éppen egy dalba, ami a rádióból szólt. Anyám kinevetett, szerinte nem lehet szerelmesnek lenni ilyen dolgokba, de én órákat tudtam eltölteni a kedvenceim "társaságában" (nem beszélve arról, hogy mennyire boldognak éreztem akkor magam. Amúgy magányos gyerek voltam.) Szóval, ha így nézzük, lehetséges, hogy én sem éreztem még igazi szerelmet, mert meghalni -mondjuk- senki kedvéért nem szerettem volna.
Amikor a búcsúról beszélünk, az elengedésről, a felejtésről, Sebastian egy pillanatra elkomorodik. Úgy tűnik, neki is megvannak a maga sebei... Lehet, hogy ez akadályozza meg, hogy higgyen a tartós kapcsolatokban? Az egyszer biztos, hogy a dolog fájdalmasan érinti, mindent elárul a mimikája. Nem is faggatom.
Apa, anya kerül szóba, mint példa a kapcsolatra, és annyit elrul, az ő szüleit inkább más dolgok kötik össze, és nem a szeretet.
- Számomra is fontos a bensőséges kapcsolat- mosolygok rá Sebastianra.- Biztosan naív vagyok, de én sem akarok válni. Azt viszont nem szeretném, ha csak anyagi dolgok kötnének össze a jövendőbelimmel. Arra törekednék inkább, hogy akinek egyszer igent mondok, azt tudjam szeretni életem végéig, és... jó lenne, ha ő sem gondolkodna másképp...
Sokan mondják, a szerelem gyorsan elmúlik, jönnek a hibák, a konfliktusok. Azt hiszem, ha az ember nem lila ködben látja a társát, és el tudja fogadni, amilyen, akkor ez nem változhat meg az évek múlásával. Tehát ha most tudom, hogy csendes tipus, nem fogom azért ostromolni, hogy mesélje el, milyen volt a napja. Beszél, ha akar... De ez nem lehet vita tárgya. Vagy ha egyéb hibája van... ha most elfogadom, fogadjam el 20 év múlva is. Megváltozni nem fog, vagy nem valószínű. Én sem leszek más ember, mint aki most vagyok... Neki pedig engem kell elviselnie.
- Tudod..., nem hiszem, hogy nagyon akartak maguknak más kapcsolatot, mert ők nem haraggal váltak el. Egyszerűen csak nem működött a dolog, hogy apa itt van, anyám meg nem hajlandó feladni a praxisát... (miatta)- A felismerés úgy hasít belém, mint valmi tőr. Anyámnak fontosabb volt a karriere, mint az apám. Bár... Őt sem kell félteni. Miért is hagyta ott Magyarországot? Nem, ezzel most nem akarok foglalkozni. Nem is az én dolgom. S mert a múlton már úgysem tudok változtatni, elég nekem, hogy most normális kapcsolatot ápolnak egymással (ahogy én tudom).
Azt kérdezi, csalódást okozott-e, és a kérdést megint tovább kell gondolnom, mert az első válaszomat nem fogadja (nem hiszi) el. Keserűen bevallom, hogy magamban keresem a hibát...
Ahogy közelebb ül, és simogatni kezd, mindjárt mosolyogni támad kedvem. Azt hiszem, megint félre értett, de nem baj. Az én logikámat úgysem érti senki.
- Emlékszel az első francia óránkra? Nem csak nyelvi órát adtál, hanem önismeretit is...- de aztán legyintek, nem lényeges az egész. A trükkök a tükörrel teszik a hatásukat, bár néha röhögök magamon. Szépnek lenni nem az én érdemem, hanem a szüleimé, genetika, és különösebben okosnak sem érzem magam, de sík hülyének nem tartom magam. Viszont... ha minden ilyen szép és jó... (és megint ez a kérdés), hogyhogy nem szeret senki? Mi baj van velem? Hiszen lassanként már magamat is megtanultam elfogani, szeretni.
- Amilyen hibáimat felismertem, azokon már dolgozom...- mondom könnyedén- és Lio szerint előnyömre változtam, de...- (ennyi még mindig nem volt elég...) rázom egy kicsit a fejem. Az sem biztos, hogy miattam ilyen. Hiszen... Ott az a "sötét" titok... Aztán Sebastianra nézek.
- Ne beszélj már butaságokat!- korholom most én őt.- Figyelmes vagy, kedves, mindig udvarias... Vicces vagy, nem hagyod, hogy az ember szomorkodjon melletted! Csupa szív vagy, hogyan is ne lennél jó társ? Nem hiszem, hogy sok olyan pasi rohangálna a földkerekségen, mint te! - mondom neki őszintén, nem csak bók szintjén, komolyan.
...
- Inkább az alternatív gyógyászat, mi?- kuncogok rajta. Receptre felírva napi 3x egy kis takaró alatti torna... Hát, khm. Ezt be tudnám vállani? Akárkiért biztos nem, de Sebastian nem akárki. Egye fene, oké, vállalom. (De ezt megtartom magamnak)
Aztán a randiról beszélgetünk. Figyelmesen hallgatom, ahogy erről beszél. Visszakérdez.
- Igen, valami hasonló... És amikor veled találkozok... az meg éppen nem randi... - kicsit megbillentem a fejem, elgondolkodva- legalábbis többnyire nem így gondolok rá.
Szó esik róla, milyen rossz beszélgetőpartner vagyok, és Sebastian cáfolni igyekszik.
- Nem is keresel....- lököm meg egy kicsit a könyökömmel, de csak évődök vele.
Aztán elmondom róla a véleményem, és látszik, örül neki.
- Áh, szóval egyesek szerint túl szókimondó vagy? Szerintem ez előny. Én szeretem ismerni a valódi gondolatot, és nem szeretek azzal szembesülni, hogy csak azt mondták el, amit én hallani szeretnék, ami kellmes... Érted? Elvégre nagylány vagyok, tanulni kell a kritikából is! Szóval..., ha van valami..., ha észrevettél valamit, csak szólj bátran!
- Hát jó, majd nyitva tartom a szemem, ha lehetőség adódik rá- egyezek bele. Ez nem rossz tanács. De amikor azt kérem, legyen konkrétabb, már nem olyan határozott. Inkább a részletekre figyel, azt hiszem.
Az a tanács, hogy menjek el Liohoz, kicsit megriaszt. Amikor véletlenül kavarodtam arra, teljesen bepánikoltam, és azt hiszem, nagyon nagy szerencsém volt, hogy ismerősbe (éppen Lioba) szaladtam bele. Ő maga mondta, hogy:
- Rossz környék. Valóban rossz. -( És Lio kimenekített onnan.)
Aztán kissé elfelejtődik Lio és a francia óra, ahogy belemelegedünk a csókba, mert bizony belemelegedünk. Kifejezetten jól esik, és megnyugtató számomra, ahogy ölel és bújik (és akar engem). Legalábbis fizikailag... Szeretem a közelségét, a melegségét, a puha bőrét, az illatát. Szeretm a csókját, és azt is, ahogy a vágy ébred benne (és bennem). Nem kéne... nem kéne ezt most abbahagyni?
Tudatom egy része úgy értelmezi, helytelen, amit csinálok, de ez a helyzet már ismerős, így gyorsan elhalgattatom. Nem tudom, hogy alakul az este, egyáltalán előrébb lépünk-e Lioval, vagy "csak egy gyors randink" lesz..., fogalmam sincs, mire számíthatok, és jobb, ha nem is gondolok bele előre, mert csak összeszorul a gyomrom, olyan ideges (izgatott) leszek. Sebastian csaknem igazi társam volt az elmúlt hónapokban, és úgy érzem, a csók, az ölelés, az összebújás... nos, mindkettőnknek jár még... Talán utoljára?

- Az örök törvény, hogy nincs rá törvény. De elég sokan vagyunk a világegyetemben, csak van valahol valaki, aki hozzánk való!- kuncogok. Ritka az az eset, amikor éppen előttünk van, csak nem látjuk...
A beszélgetésben odáig jutunk, hogy megbeszéljük, akár kibővíthetnénk a találkozóinkat más programokra is. Mint kiderül, ez alól egyikőnk sem zárkózik el, sőt.
Az érzések taglalása során viszont némi félreértés csúszik küzénk, és a szerelem is szóba kerül. Sebastian azt mondja, ő még sosem tapasztalta meg, én pedig azt, nincs is konkrét válasz a kérdésre, "mi a szerelem".
- Tudod...- mondom elgondolkodva- mást jelent nekem, és mást neked... Mást jelentett pár évvel ezelőtt és most, és valószínűleg tovább változik majd a véleményem. Most azt mondanám, számos jó dolgot kapcsol össze, foglal és gyúr egybe, ami két ember között kialakulhat testi és lelki szinten és még azt sem állítanám, az a legjobb, ha minden ideális... Szóval, bonyolult, és nagyon egyéni és lehet pillanatnyi, múló érzelem is, vagy éppen életre szóló... - megvonom a vállam. - Látod? Most sem tudnám pontosan meghatározni, mit is jelent, maximum körbe tudnám írni..., de ezt is a pillanatyi érzéseim és szükségleteim sugallnák.
Aztán elnevetem magam és rápillantok.
- Tipikus női zagyvaság, mi? - Lehet arra számított, majd lila ködről beszélek, vagy szívet szorongató érzésekről.
- Te mit gondolsz a szerelemről? - Naná, ha már én lapot terítettem, kiváncsi lennék az övéire is.
A szüleink példájából mindketten okulunk, és annak ellenére, hogy azok különbözőek, mi mégis egy véleményen vagyunk. Ettől jó érzés tölt el; talán remény is, hogy nem csak ketten vagyunk, akik képesek így gondolkodni, erre törekedni. Nem mellesleg -hangosan ugyan nem mondom ki-, de elkönyvelem magamban, ha valaki képes így gondolkodni a szerelemről, a barátságról sem vélekedhet másképp. Azaz Sebastian sem az a fajta, aki hagyja elveszni a barátait, a kapcsolatait.
- Nem hiszem, hogy működne, Sebastian- mármint a szüleim között- Eltelt azóta több, mint tíz év... Én megelégszem azzal, hogy jóban vannak, és nem marakodnak. Nem tudnék villámhárító lenni...- Anyámmal szembeszállni rémálom.
Amikor kislány voltam, igazából akkor sem láttam a szüleimet "együtt élni". Hol az egyikőjük dolgozott, hol másikuk, amikor otthon voltak, akkor is gyakran "dolgoztak" még, bár a betegeket nem hozták haza (szerencsére). Mindeketten előadásokra jártak és kongresszusokra, évente egyszer voltunk nyaralni közösen, örültem, ha az felölelt hét napot.
Az érzelmek feszegetésének azonban van egy negatív kivetülése is. Azt hiszi, csalódást okoz nekem azzal, amilyen ő. (Pedig hatalmasat téved!)
- Nyugi, önmagadban a társaságod, a személyiséged elég hozzá, hogy emlékeztessenek néhány dologra. Különben sem fukarkodsz nekem kedveskedni... mondhatni, el vagyok kényeztetve!- nevetem el magam. Tényleg, mindig van valami szép szava. Nagyon figyelmes. Emlékszem, kezdetben mindig zavarba hozott, ha megjegyzést tett rám, bókolt vagy kedveskedett. Gyakran ki is tértem előle, vagy cáfolni próbáltam. Igaz, most sem tudom jól kezelni a bókokat, de legalább már nem jövök "annyira" zavarba, mint régen.
- Nem attól működök jól, amit mondasz, hanem attól, ahogy mondod, ahogy bánsz velem...- Próbálok arra célozni, nem arra vágyom, folyamatosan szépeket mondjon nekem, hanem hogy érezzem az őszinteségét, a vonzódását, a jókedvét...
Vállat vonok, sután, nem érdektelenül, de ehhez nem tudok mit hozzáfűzni én sem. Lehet, hogy valóban változtam, és lehet, mégsem. Kicsit mintha határozottabb lennék, de nem mindenkivel és nem minden helyzetben. Még mindig kevés az önbizalmam, de már nem bújok el a nehézségek elől, könnyebben teszem túl magam kudarcokon és kevésbé érzem sértve magam, ha kritika ér. És ha úgy vesszük, egyik sem vált hátrányomra.
Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy hogyan látom őt, és úgy érzem, most ki is kell mondani. Érdekes módon, mintha most ő keresne ellenérveket, pedig erről akart lenevelni...
- Ezt hogy érted?- akadok meg egy kicsit. Nem értem, mire céloz a testvérével kapcsolatban. Értetlenül és kissé szomorúan nézek rá.- Mi történt?
Örülök a puszijának, de félek, ez most megint menekülés. Talán nem is akar beszélni róla, csak kicsúszott a száján valami... Nem várható el, hogy mindent megbeszéljen velem. És igaza van. Erre én sem vagyok képes.
...
Rötyögünk az alternatív gyógymódokon, oldódik közöttünk a kórház okozta feszültség. Sosem hinném, mi okozza a következő nagy kérdést: a randi.
- Ööööö, izé...., rosszat mondtam?- kérdezek vissza, mert látom, kissé megleptem. A "miért nem" pedig engem lep meg.
- Hát...- Lehet randi az, ami már szokássá vált? Az óra, a táncest, még az együtt alvás is, ha úgy jön ki. Kissé óvatosan válaszolok - Talán azért, mert szokványos értelemben "nem járunk".- Valahogy a randizást összekötöm a "fiúzással", azzal az ismerkedéssel, amikor szeretnék valakivel tartós kapcsolatot kialakítani. Lehet, hogy (helytelenül) az érzelmekkel kapcsolom össze. Ő úgy fogalmazott, "több, mint egy baráti találka", de ha a "több" a szexet jelenti, én nem akarom így definiálni. Lényegében fogalmam sincs, hogyan definiálnám a kettőnk kapcsolatát, hiszen abban semmi rosszat nem látok.
- A randi...- teszem hozzá megfontoltabban keresve a szavakat- mindig rejt valami meglepetést, nem? Legalábbis így képzelem. Valamilyen információ titok a másik előtt, mindaddig, míg le nem zajlik. Mi... tudjuk, hogy mikor, hol találkozunk, és hova megyünk, és majd mit csinálunk, erre előre készülsz, készülök... Benne van, hogy főzünk, együtt eszünk, de ezekben korábban megegyeztünk...- Na igen, a vacsora néha meglepetés, de... - Ezzel most megbántottalak?- kérdezem, és megsimítom a haját.
Nem tudok igazán elmenni rajta. Néha nagyon érzékenynek tűnik, máskor ő kezeli higgadtabban a dolgainkat. Emlékszem, amikor először mentünk táncolni, akkor valóban úgy éreztem, valaki randizni visz, de aztán rájöttem, ebbe nem szabad beleélnem magam. Könnyű a jót megszokni, és nem akartam magamnak még egy csalódást.
- Igen, ez igaz...- mondom sóhajtva, és lahejtom a fejem. Éjszakai műszak után, ha ő délelőttös, szívesen hallgatom a hangját, eszembe jut mindig az is, hogy reggelizni kell, és este, ha lefekvés előtt hallgatom, akkor meg olyan, mintha személyesen nekem mesélne (mindegy, hogy a napi híreket olvassa fel), mert ismerem, mert el tudom őt képzelni, mert akkor "ott van velem". Mint mankó. Mint jó barát. Mint...
- Igen, igaz- simulok megint hozzá, hálásan, szeretettel- Te sokkal bátrabb vagy, mint én.
Szeretem benne, hogy szókimondó, hogy nem tartja magában a dolgokat, hogy mindenről (csaknem mindenről) képes nyíltan és fesztelenül beszélgetni. Vele szemben még mindig én tartom magam zárkózottnak, pedig gyakran ért az a vád, nagyon nyitott vagyok.
Még szóba kerül Lio, de jól tudom, ha sokáig ő marad a téma, elveszítem a koncentrációs képességemet és megint zizi leszek, mint amikor megérkeztem. Inkább a nyugalomra lenne szükségem, és azt gondolom, Sebastiannak is, amit már megszoktunk egymás közelében.
Könnyű vele ellazulni, az ölelésébe bele olvadni, csókot kezdeményezni, amikor minden érintése vágyat csihol bennem. Szeretem őt, fontos számomra, és most nem is akarom, nem is kell elutasítanom a közeledését. A hálószobában kötönk ki, hogy a magunk módján szeressük egymást.
...
- Sebastian... elaludtunk!- Nyolc előtt néhány perccel térek magamhoz, pillantok az órámra és ér a jéghideg felismerés.

Minden olyan könnyűnek tűnik. A téma is, amiről beszélgetünk, pedig amikor egyedül elmélkedem rajta, ez fájdalmasabbnak és nehezebbnek tűnik. Amikor egyedül vagyok, sokkal nyomasztóbban hat rám a magány, a jövőképem sem "rózsaszín". Mintha misztikus lenne ez a szerelem dolog, pedig valakinek nagyon könnyen megy (és azt gondolom, nekem is könnyen menne, ha lenne megfelelő vevő rá). Bár az ötlet, hogy a Föld összes lakosát figyelembe véve látok csak esélyt a boldogság megtalálására azonban Sebastian arcára is mosolyt csal.
- Különböző mélységben...- harapok rá a kifejezésre. Ez nagyon tetszik, ez... Ez egészen közel áll ahhoz, amire gondolok- Igen, valami ilyesmi.
Őt is megkérdezem, és olyan választ ad, amit én szoktam hallani a fiatal kollegáktól; mert nem tagadom, szoktunk odabent erről beszélgetni, bár egy jó ideje én már leszoktam erről.
- Lehetetlennek tartod, hogy... valaha már te is átélted már, csak... valamiért eltemetted az emlékét? - felpillantok rá, de nem hagyom rajta a szemem. Ki tudja, egy-egy történés milyen hatással lesz az ember életére. Lio titka, Lip balesete... (magamat is sorolhatnám... Vajon nem befolyásolt, mi történt sok-sok évvel ezelőtt?)
Szimpatikus a válasza, amikor visszakérdezek. Tetszik, hogy a teljességet látja a szerelemben. Azt hiszem, én is valami ilyesmit keresek, mégpedig olvasélmények és filmélmények alapján (amit valaha csak megírt/megélt valaki). Nem tévedhet annyi ember, költő, író, zenész! Időnként úgy érzem, rátalálok olyan gondolatokra, olyan érzésekre, amelyeket képes vagyok teljesen magamévá tenni, mintha belőlem születtek volna, vagy hozzám szólnának... egyszerűen csak megérintenek és nem vagyok képes szabadulni tőle. Azt hiszem, ilyen lehet a szerelem is... Csak nem egy gondolat, hanem hús-vér formában. Képtelen vagyok szabadulni tőle.
- Én azt hiszem, ez csak rajtad múlik...- mondom neki gyengéden. Megtapasztalni valamit nem olyan nehéz. Szerelmesnek lenni nem nehéz. Az sokkal nehezebb, hogy az érzést ne hagyjuk kihunyni... A szerelem nem olyan dolog, amit megszerzünk, és magunkénak tudhatunk. Azért folyamatosan küzdeni kell. Legalábbis tenni érte...
A szüleink kapcsán szóba hozza, az enyéim talán újra összejöhetnének. Örülök annak, hogy jó kapcsolatban vannak egymással, mert vannak az ismerőseim között olyanok is, akiknek a válása nem volt éppen szívderítő. A villámhárító kifejezés is innen ered, a két szülő akaratlanul ostorozza szeretteit a saját sérelmeivel...
- Ó, nem, nem hiszem, hogy ezután veszekednének, ha eddig nem tették, én csak... általánosságban mondtam- harapom be a szám, hisz újra példáját adtam, milyen félreérthető vagyok.
Külső szemmel talán vicces, ahogy egymást győzködjük a másik "tökéletességéről". Lényegében egymással ki vagyunk békülve, úgy látszik, csak magunkkal nem. Van min dolgozni!
- Ó, már értem! Látod, olyan régen volt már, hogy el is felejtettem!- mosolygok Sebastianra. Valóban, egyszer a fejébe vette, hogy kedves lesz velem, de azt a szokását azóta sem felejtette el. Valamikor az "őskorban" még nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Most pedig szerencsésnek. Nagyon szerencsésnek!
Most is nagyon előzékenyek vagyunk egymással. Mindketten a másikra mutogatva ismerjük be saját jó tulajdonságainkat. Nem ez a tökéletes szimbiózis?
- Akkor tartsa meg Isten a jó szokásainkat!- kacsintok rá szélesen mosolyogva.
Persze, az élet nem fenékig tejfel, Sebastian azt mondja, ő sem hibátlan, és éppen a saját öccsét hozza föl példának. Ahogy játszani kezd a kezemmel, úgy érzem, nem a legkellemesebb téma következik, először azt hiszem, terelni fog, de aztán mégis beszél, és olyan dolgokat mond el a testvéréről, amiről eddig sejtelmem sem volt.
- Úgy gondolod, még mindig megvan az esélye, hogy visszaessen?- kérdezem. Négy év hosszú idő. Ha azalatt Sebastian vigyázott rá, talán elég időt kapott Henry, hogy teljesen hátat fordítson a drognak, főleg, ha "csak egy nyár volt", és nem évek függőségét kellett felszámolnia. Bár a drogelvonó nehéz terület. Egyesek szerint egyetlen alkalom is függővé tehet. Egy biztos, én soha nem próbálnám ki. Annál jobban becsülöm az életemet.
- Nem, nem vagy hülye. És ahogy a nyelvtanulásnál, valamit újra és újra ismételni kell, hogy berögzüljön, ez így van az élet más területein is. Főleg azokon, amik nehezünkre esnek. Időt kell hagyni, hogy a dolgok berögzüljenek, megszokottá váljanak, és ez nem megy másképp, csak ha eleinte az unalomig ismételjük őket. Lehetsz unalmas. Nem baj, ha ezt vágják a fejedhez. Legyél hatékony! Ha azzal éred el, hogy csináljon valamit helyesen, hogy az agyára mész az ismételgetésével, akkor azért fogja megcsinálni, mert már unja hallgatni. Nem mindegy? Elérted a célt. És van, ami nem megy másképp...- felkelni reggel, lefeküdni időben... Ó, mennyit vitáztam erről anyámmal annak idején!
Közben észre sem veszem, hogy újabb határt léptünk át, olyan könnyedén történt. Beavatott valamibe, amiről a legtöbb ember nem szívesen beszél. Család, Henry, a drog...
- Most hol van a testvéred? Hol él? Mivel foglalkozik?- Úgy érzem, szereti a testvérét, kötődik hozzá, és megkönnyebbülést jelent neki beszélni róla. Legalábbis a mosolyában benne vannak az érzelmei.

A randi kérdésével megint vékonyabb a jég alattam. Szívesen tekinteném randinak a találkáinkat, de akkor önkéntelenül hozzákapcsolnám, hogy Sebastian a fiúm (az udvarlóm), és akkor már nem lehetne visszafogni a fantáziám (és a kollegáimét sem), szóval már az elején, amikor megbeszéltük, mi is ez (vagy jobban mondva, mi nem), én szándékosan kerültem ezeket a kifejezéseket. A péntek esték így "táncos esték egy jó barátommal". Szót nem ejtek róla, hogy együtt is alszunk (meg egyebek). Ez is struccpolitika?
Ezt is kedvesen beszéljük meg, én attól félek, hogy megbántom, ő pedig minden gesztusával igyekszik meggyőzni, hogy nem. Elnevetem magam. Ez is egy olyan dolog, amit túldimenzionáltam.
- Valld be, azért ha egy lány arról beszél, randizni megy, akkor mindenki azt feltételezi, hogy nem csak barátok találkozásáról van szó... Kombinálni kezdenek, érdeklődni, ki a pasi, mik a szándékai, ilyesmi... - pirulok bele a mondandómba. Nem jobb az ilyet elkerülni? Nem akarok idegeneket beavatni a magánéletembe... De aztán elmosolyodom, és bólogatok, végül is, teljesen igaza van. Nem kéne mindent túlbonyolítanom- Oké, jól van, igazad van!- nevetem el magam.
- Nem, dehogy baj!- emelem rá a tekintetem, mert a sóhajomat már megint félre érti- Már-már függő vagyok. Tudod, ha a hangodat hallom, a nevetésed is eszembe jut, és attól... valahogy én is jobban érzem magam!- Hát nem sokkal jobb mosolygos emberekkel ébredni vagy azokkal zárni a napot? Számomra ilyen élmény Sebastian. Csak azért hajtom le a fejem, mert bizonyos tekintetben igaza van: ő minden nap velem van, ha én úgy akarom...
- Igen, ezzel én is így vagyok. Csak valaki nem képes... megbeszélni a dolgokat. Mintha azt mondaná: nem akarlak ezzel terhelni, úgysem tudsz segíteni, változtatni rajta... Pedig a dolog nem erről szól- kicsit elkomolyodom, több este is az eszembe jut, amikor vissza lettem utasítva. Talán azért vonulok gyakrabban hamarabb vissza, és nem hatolok a dolgok mélyére, amikor lehetne.
- Azért vagy bátor, mert bevállalod! Tudod, mennyire félek, hogy ilyesmi miatt fordulnak el tőlem? - érzem, hogy kitágul a pupillám, a szívem is hevesebben kezd verni. Ó, bár bölcsebb lennék, és jobban érteném az embereket! Miért ilyen az egyik, miért olyan a másik? Miért nem akar mindenki viszály és félreértés nélkül élni? Miért nem vagyunk képesek mindanniyan kommunikálni?
Aztán nem sokkal később egymás karjában alszunk el. Hogy mi ébreszt fel, nem tudom megmagyarázni, de rögtön úgy érzem, összetört bennem valami. Félelem jár át.
- Ah, bár ilyen egyszerű volna!- nyekergek és közel állok a síráshoz, pedig nem történt semmi jóvátehetetlen. A telefonom után matatok, Lio számát csörgetem, de csak csöng, csöng... nem veszi fel. Minek küldjek sms-t, ha esetleg nincs is nála a telefon?
Sebastiannak igaza van, egy gyors zuhany nem árt, kicsit rendbe is szedem magam, de az egész nem tart tovább negyed óránál. Egész végig azon jár az agyam, otthon kellene lennem, ott várni rá, ezt kérte... Vajon mit fog tenni? Bemegy? Megvár? Kinyit magának egy sört? Nézelődik majd a lakásban? Egyáltalán, nála lesz a kulcs, amit adtam neki?
- Tényleg elviszel? - szinte könyörgök. Jelen pillanatban azt sem tudom, hozzá hogyan jöttem. Vezetni nem vagyok képes, és mást elviselni sem, a taxit kerülném, ha lehet. Ideges vagyok, ismét a telefonom nyomkodom, de megint nem járok eredménnyel. Lio nem veszi fel. Rossz előérzetem támad.

Sebastiannal belemélyedünk a szerelem téma boncolgatásába. Miért ilyen könnyű erről beszélgetni vele? Ő miért nem zárkózik el? Lio miértvteszi? Nem sokkal egyszerűbb és kellemesebb így átbeszélni problémákat, mint nyitva hagyni kérdéseket? A gondolatok átsuhannak a fejemen, nem tudok nem Liora gondolni, főleg, hogy vele tervezem eltölteni az estémet. De olyan jó itt lenni, Sebastiannal!
Mesélni kezd egy lányról, akivel tíz éve volt kapcsolata, és gyorsan kiszámolom, 17 éves volt akkor. Miért is ne lehetett volna szerelmes? Figyelmesen nézem az arcát, a szemét, a száját, ahogy beszél. Kirajzolódik előttem egy gondtalan nyár emléke, és az én lelki szemeim előtt ez bizony szerelmi történet, ha nem is mélyült el (hiszen nem maradt utána űr).
- Látod, akaratlanul te is az irodalomból ismert érzésekre alapozol, amikor a szerelemre gondolsz... Szívfacsaró űr? - mosolygok, de elnézően. Oké, hogy én romantikus alkat vagyok, és elhiszem, hogy létezik ilyen, de az nem jön máról holnapra. Olyan furcsa elhinni, hogy Sebastiant ez a hiány bizonyította el, de nem kételkedem a szavaiban. Egy kicsit megijedek, amikor arról beszél, folyton úton van. Ugye, nem akar elköltözni mostanában?
- Hacsak nem olyan társra lelsz, aki hajlandó veled tartani tűzön-vizen át- ha már romantika. Én nem akartam elszökni Lioval a Föld másik oldalára? Ő nem akart más ember lenni -értem? Amikor ez az eszembe jut, megint úgy hiszem, létezik a szerelem. Lemondtam róla, úgy éreztem, nem lehet az enyém soha, semmilyen formában, senkivel, és néha... Ott van a remény, hogy tényleg létezik, és csak egy karnyújtásnyira van.
Aztán a jelenről beszél. Hogy már nincsenek olyan érzései azzal a lánnyal kapcsolatban, mint akkor (ha volt valami).
- Adj időt magatoknak. Tíz év nagy idő. Mindketten megváltoztatok... Vagy nem kívánod úgy a társaságát, mint akkor? - kérdezem halkabban. Szokatlan, hogy egy másik lányról beszélgetünk, egy kicsit szorongok is a válasza miatt, pedig, ha valamit, nagyon szeretném, ha Sebastian boldog lenne. Őrült mód megérdemelné.
Aztán elnevetjük a dolgot, hogy külső befolyás nélkül is ránk talál majd a nagy szerelem, bármikor is jön el az ideje. Amúgy Sebastiannak nem lenne nehéz dolga. Ki ne venné szívesen, ha így bánnának vele, mint ahogy ő, például velem? Egy nő akkor igazán nő, ha a férfi nőként bánik vele. Lehet, hogy ez is valami libanevelő újságból való, de van benne némi igazság. Saját magamon tapasztalom a hatásait.
Az újrakezdés, a válás, a villámhárítás aztán egy kicsit eltérít bennünket az eredeti vonaltól, pedig megvallom, nagyon élvezem a vele való beszélgetést. Nem sok lehetőségem volt még ilyen mélységekben beszélgetni vele, de nagyon szimpatikus, ahogy megközelíti a dolgokat. Még akkor is, ha időnként fogalmi dugóba keveredünk, egész jól jövünk ki belőle.
- Nem, nem jó. Persze, hogy nem!- rázom hevesen a fejem- Csak azt akartam mondani, nálunk nem kéne ettől tartani. A szüleim elég intelligensek, hogy maguk között oldják meg a nézeteltéréseiket... ha vannak egyáltalán...
Biztos akkor is voltak, aikor megbeszélték, elválnak. De én nem nagyon vettem észre, hogy vitatkoznak. Apa már néhány éve itt élt, amikor a döntés megszületett. És lehet, csak anyám volt jó titoktartó. Mindenesetre drámák nem zajlottak előttem, és postásnak sem használtak, hogy egymásnak üzengessenek...
Megint kellemesebb téma, a mi kapcsolatunk. Nem rejtem véka alá, hogy hatással van rám, ő pedig azt vallja meg, ne esik nehezére. Összemosolygunk, ez nagyon jó dolog, tagadhatatlan. Mivel egymásnak mondunk köszönetet a jó tulajdonságainkért, az "úgy legyen" sem marad válasz nélkül.
- Ámen!- s mintha így vált volna teljessé a kör. Mintha szövetséget kötöttünk volna, hogy örökké segíteni fogjuk egymást, jó barátok leszünk.
Úgy látom, nem csak nekem vannak nehézségeim kapcsolatteremtésben, hanem Sebastiannak is gondja akadt. Amikor elmeséli a testvére példáját, figyelmesen hallgatom. A "hit" szóra csak némán rá nézek. Attól tartok, kételyei vannak, de szeretne bízni a tesójában.
Fejtegetni kezdem neki, miért nem hülye, ha "szájbarágósan" csinál valamit. Az unalom szóról beszélgetünk (egy újabb fogalmi dugó).
- Nem tudom, mit jelent a francia habitus...- félénk pillantást vetek rá, de folytatom- Ez egy elég rossz szó, jelenleg nem tudok jobbat, de nem arról van szó, hogy téged unna meg valaki- szorítom meg egy kicsit a kezét, bátorítóan- Az, amit képviselsz, amit el akarsz érni, nem feltétlenül kedves a másiknak, de ha előnyére van, ha eredményeket kell elérni, minden eszközt be kell vetni. A saját életedben van olyan példa, amit fel tudsz hozni, hogxy nehezen sajátítottál el? Hogy már a pokol fenekére kívántad az egészet, vagy azt, aki elvárta azt tőled, de mára bevett szokásoddá vált? - igyekszem megmagyarázni, hogyan is látom én ezt a dolgot. Mi fedi jobban a szót, mit használhatnék az unalom helyett? Én halálosan untam, hogy nem hagytak hajnalig olvasni... Blablabla... rontod a szemed... blablabla... aludnod kéne, holnap iskola, fáradt leszel... blablabla.
Elmosolyodom. Már hogyan lenne egy érintés unalmas? Főleg, ha egy olyan odaadó, gondoskodó személytől ered, mint Sebastian? Ha valaki unja a közeledését, az nem szereti őt. Nehéz elképzelni, hogy Henry ne szeretné őt, amikor a legnehezebb időszakban is mellette volt. (És csak ő volt mellette, ha jól értem).
- Rémeket látsz, Sebastian- mondom meggyőzödve. És amikor a kalitkás hasonlatot említem, rögtön értem, mire gondol. King egyik novellája jut eszembe, A remény rabjai, mégis más megközelítéssel használom a hasonlatát.
- Ha túl hamar engeded szabadon, lehet, szárnyát szegi, mert nem elég erős még- Hát nem látta be Henry, hogy a bátyja a javát akarja?
Bánatos mosolyát látva összeszorul a szívem.
- Te is megérted őt, nem? A saját lábán akar megállni, bizonyítani neked. Talán arra vágyik, hogy büszke légy rá. Adj neki bizalmat... Ha érzi, hogy el mered engedni, meg fogja hálálni a bizalmadat!- Remélem. Engem így neveltek a szüleim, és én soha nem voltam lázadó. Vajon Henry milyen jellem? Többet szeretnék tudni róla.
- Ó, akkor ez remek lehetőség- utalok korábbi szavaimra, a bizalomra- Megbeszéltetek valamit konkrétan, hogy mikor tér vissza?- kérdezem, és ismét egy kis félelem mar belém és egyfajta bizonyosság. Henryn múlik, hogy Sebastian letelepszik-e itt? Nagyon szeretheti őt, ha képes mindent feladni érte, amit elért, amit szeret csinálni. Nyelek egyet. Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha Sebastian is eltűnik a közelemből.

Nagy szemeket meregetek rá, amikor azt mondja, nem csak a barátja vagyok.
- Hát akkor mégis micsoda? - lehet, hogy erre is van jó szó, csak én nem ismerem? Ha most látnám a gondolatait, forgatnám a szemem. Vagy inkább elbujdokolnék szégyenemben. - Ne, ne mondj semmit, nem akarok kiakadni!- mondom nevetve, mert természetesen a szexre gondolok, de csúnyább szót találtam arra, minek is tekint. (Lia nem olyan felvilágosult, mint Sebastian.)
- Nem lerázni akartalak, igazat adtam neked!- nevetek fel megint, már az is baj, hogy meggyőzött a randi jelentését illetően?- Meggyőztél, tényleg!- nevetgélek, pedig komolyan gondolom. De hogy lehet valaki ilyen édes? Komolyan szeretni való ez a srác!
Ő hozza fel a rádiót, mégis meglepődést látok rajta, amikor a "függőségemről" beszélek neki. Nevetek, ahogy válaszol.
- Biztos örülnél nekem hajnalban vagy késő este... És a telefonszámlát is fedezni kell... - felvetése nem tolakodó, inkább... mókás. Egy pillanatra eszembe jut, vele kellene együtt élnem, és akkor egy csapásra megoldódnának a problémáim. - Köszi- mondom neki melegen. Jól esik, hogy felajánlotta. Tudom, hogy komolyan gondolja, és előfordulhat, hogy élek is vele, mert jelen pillanatban nem nagyon számíthatok másra ennyire stabilan, mint rá. (Miért gondolok erre úgy, hogy csak akkor hívhatom, ha bajban vagyok? Tudat alatti kapcsolás, de így van. Kivételt képez, amikor azt hittem, ő van bajban.)
Nekem elég, hogy hallom a hangját. Miért olyan fura ez? Nem beszél másképp, amikor velem komolykodik vagy nyelvet tanít. Ha a rádióból hallom, ugyan komolyabb egy kicsit, de hozzá tudom rendelni a gesztusait, a mimikáját, és időnként mosolyt csal az arcomra... Szerintem már felismerném a hangját akkor is, ha százan döngicsélnének egy szobában...
Elámulok, milyen részletesen beszéli ki, miért nem szeret dolgokat kibeszélni. Ez furán hangzik, de nem ellentmondás, és megértem belőle, és megerősítést nyer, hogy Lio is védeni akar valamitől (mint már néhányszor), amikor titkolózik.
- Nem az a jó hallgató, aki a szívével hallgat- átérezni valamit szép dolog, és kell azt is. Nem vagyunk érzéketlenek. De azzal nem segítünk a másiknak, ha csak átvesszük a problémáját, vagy magunk is elszomorodunk. Minket arra tanítottak, hogy ilyenkor külső szemmel közelítsünk meg egy problémát. Objektíven, tárgyilagosan. Még ha fáj is. Ki kell nyitni a problémát, meg kell találni, hol a nyitja. Megoldást találni. (Vajon Lip mire jutott a kérdésemmel?)
- Túl jószívű vagy, Sebastian. Attól való félelmedben, hogy másokat megszomorítasz, a saját életed is megnehezíted. Beszélj olyan emberekkel, akik képesek érzelmileg elhatárolódni, vagy akik nem ismerik a személyeket, akikről beszélsz! Azt mondják, ők a legtutibb tanácsadók...- vonok finoman vállat. Nem szívesen ajánlkozom, én is érzelmi függő vagyok, és nem tudok minden esetben objektív maradni. Pláne, ha érintett vagyok a kérdésben.
- Abban igazat adok, hogy problémákat nem szabad halmozni. De előfordul, hogy csupán apróságról van szó, és úgy gondolod, nem is érdemes róla beszélni. Ha az embert ilyenkor faggatják, az se jó, ha hallgat, mert tudja, a másik érzi, hogy van valami, de az sem jó, ha beszél: minek bolhából elefántot csinálni?- és magamra mutatok. Hát nem estem én is ugyanebbe a hibába, éppen ma? Vállat voniok, könnyedén, már mosolyogva. Lényeg, hogy megbeszéltük- Amúgy megértelek. Engem is érdekel, mit érez, gondol a másik. - Nem vagyok önző, ezt komolyan gondolom. Anélkül én sem tudok boldog lenni, hogy a másikat ne látnám annak.

Hogy elalszunk a szeretkezés után, nem várt esemény. Ideges leszek tőle, bár Sebastian most is higgadtan próbál hatni rám. Okosan csinálja, kár, hogy mindent feketében látok.
- Elfelejted, hogy hozzám jön!- nyöszörgöm. Otthon kellene lennem, csak ennyit kért: legyek kész, 8-ra jön. Mit fog gondolni? Hol vagyok? Hát mennyire fontos nekem a találkozónk, ha még csak nem is vagyok otthon? Nem készülök...? És valljuk be, ez jogos...
Lezuhanyzom, kapkodok, a hajam itt-ott nedves lesz. Látja rajtam, hogy ideges vagyok, hozzám lép, és két kezébe veszi az arcom. Kínlódok. Rezeg mindenem, az érintése mégis melegséggel tölt el. Nem válaszolok. Hogyan magyarázzam meg, hogy elaludtam? Miért nem otthon aludtam? Jaj, ez egyre kilátástalanabb.
Szótlanul veszem a cipőm, kapaszkodom a kezébe, ahogy megyünk le a lépcsőn. Ebbe bele fogok halni. Lélekben már a saját temetésemen is túl vagyok...

- Oh, bocsánat- kapom a szám elé a kezem, és kissé megrémülök. Nekem rögtön a gyász jut eszembe, és most attól tartok, önkéntelenül megbántottam Sebastiant.
Előbbi félelmeim halványodni kezdenek azzal kapcsolatban, hogy Sebastian könnyedén tovább tudna lépni (elköltözni), mert arról beszél, szeretne végre letelepedni. Bár nem ismerem, hogy korábban hány helyen járt, csak annyit tudok róla, hogy Franciaországban és Angliában élt, valószínűsíthető, hogy ezen belül is sokszor volt kénytelen költözni.
- Hány helyen fordultál meg az elmúlt évek alatt? - kérdezem csendesen, kissé félre hajtott fejjel, őszinte érdeklődéssel.
Belemélyedünk a beszélgetésbe, és engem is meglep, milyen nyíltan beszélünk magánéletről, érzésekről, Lioról és Callieről. (Na jó, Lioról nem olyan könnyű beszélni.) De ő nyíltan elmondja, hogyan érez, és milyen nehézségei adódtak a lánnyal, akivel tíz év után újra találkozott. Ennek ellenére úgy érzem, fontos neki az a lány, és a vele való kapcsolat. Szóba kerülnek a szüleink, az ő kapcsolataik, és leszűrjük a következtetéseinket: mi máshogy szeretnénk élni, mint ők, bár a két példa, ami előttünk lebeg, teljesen eltérő. Aztán a testvéréről beszélgetünk és az unalomig ismételt dolgokról.
- Ezek szükségszerű dolgok voltak..., kézben kellett tartanod azokat. Ha pedig tanultál hasznos dolgokat, miért is ne alkalmazhatnád azokat a mindennapi életben? - Úgy értem, ha most is megvan a rendszere pl. a bevásárlásnak vagy a pakolásnak, az egyáltalán nem hátrány. Sőt. (A ruhák szárításának módja tűnik eltúlzottnak, de úgy magyarázom, ennek is praktikus oka van. Sokkal könnyebb behajtogatni a ruhát, pl.)
- Nem tudom, komolyabban nem képzeltem bele magam, csak amikor a ketrecbe zárt madárról beszéltél, úgy gondoltam, szigorúbbak voltak a feltételek- magyarázom nyugodtan. Valakinek az is sok, ha beleszólnak, mikor keljen fel, és más hátán fát is lehetne hasogatni, az sem zavarja. Nem lehetséges, hogy az egész csak nézőpont kérdése? Nehezen tudnám megítélni, mert csak a szavaiból ismerem Henryt. Igyekszem tehát kívülállóként adni tanácsot, bár most azt gondolom, ez sem igazi. Ahogy a gyereknevelést is személyre kell szabni, úgy egy elvonókúrát is. Nem lehet kihagyni belőle a beteg ember hozzáállását, habitusát.
- Nem tudom megítélni, mennyire nyitott egy beszélgetésre, de az biztos nem hátrány, ha elmondjátok egymásnak, hogyan látjátok a helyzetet, és ki mit vár el a másiktól. Henry nem fog rád haragudni azért, mert szereted! És igen, neked is be kell látnod, hogy nem kamasz már, hogy képes önálló életet élni. Ahogy engem, őt is dícsérd meg minden egyes jó döntéséért! Erősítsd benne a pozitív tulajdonságokat, ettől nőni fog az önbizalma is, és érezni fogja, bízol benne... Hm?- azt hiszem, nem tudok jó tanácsot adni neki, elvégre nem csak egy betegről, hanem a testvéréről van szó, és érzelmileg is jócskán érintett. Csoda hát, ha néha bizonytalan a módszereiben? Szerintem következetesnek kellene maradnia, és állandóan sugározni, hogy Henry nincs egyedül (bár hagyják az egyéniségét érvényre jutni) és "csak" háttér a család. Bástya. Oltalom.
Az nem kétséges előtem, hogy Sebastian képes a pozitív szemléletmódját kivetíteni, hiszen ezt alkalmazta nálam is, és bevált, pedig nem is vagyunk egy családból valók. Szóval, az az érzésem, könnyen tudna hatni Henryre is, ha nem hagyná magát elbizonytalanítani tőle. Nagyon szépen beszél róla, és megintcsak a félelmeinek ad hangot.
- Tudod..., azt hiszem, másképp kívánja, hogy szeressék őt. Hallottál már a szeretetnyelvről? Az öt szeretetnyelv: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés- sorolom fel neki elgondolkodva. Akkor nem mélyedtem bele alaposabban a cikkbe, de azóta gondolkodtam már ezen. Persze, szerintem vannak kevert tipusok is, de azért fel lehet ismerni, hogy ki melyik csoportba tartozik leginkább...- Vetted észre, melyik hat rá a legjobban?
Kiderül, "hamarosan" visszajön az öccse LA-ba, bár közelebbit nem tudok meg. Talán ő sem tudja. Csak azt látom, hogy mosoly fut át a szája szögletén, amikor erről beszél, tehát várja. Nagyon várja. Talámn már csak az izgatja, hol fog lakni a fiatalember.
- Ha szeretnéd, segíthetek felhajtani néhány albérletet... és ezekből választhatna Henry. Gondolod, hogy nem akarja ő egyedül csinálni ezt? - jut eszembe. Én is nagyon klassz albérletet szereztem apu nélkül. Az elsőben még neki is benne volt a keze. De a mostani... mérföldekkel jobb!
...
Később, az ebédnél újabb témák kerülnek felszínre. Az is, hogyan nevezhető a mi kapcsolatunk. Annak ellenére, hogy arra kérem, ne nevezze meg, kije is vagyok tulajdonképpen, ha nem a barátja, mégis kimondja, én pedig elvörösödök tőle.
- Ez... olyan... tárgyilagos!- húzom a szám. Nem egyáltalán nem tetszik, hogy szexpartner vagyok. Hiába, nem akarok olyasvalaki lenni, akit "használnak valamire", és ez a szó engem erre emlékeztet. Nem tehetek róla.
- Partnerem vagy, ha táncolunk...- ismerem be, de ugyanezt a szexre már nehezebben húznám rá. Pedig, ha jobban belegondolok... Miért idegenkedem ettől mégis? Megmagyarázhatatlan számomra. Kínosan felelnevetek, és megint lehülyézem magam- Á, szóval ilyen egy nyitott kapcsolat... Hm, hm...- mintha elgondolkodnék a lehetőségeken.
Na igen, elengedhetetlen immár az is, hogy a randi szót kitárgyaljuk. Tetszik, ahogy elmondja a véleméynét, és finoman hat rám, amit leírtam, belefér a randi tárgykörébe. Igazat adok neki, de nem elégszik meg ennyivel. Ki kell mondanom.
- Hát öhm, igen... randevúzunk...- Nem elvárás, hogy Sebastian udvaroljon, bár kár lenne tagadni, hogy jól esik.
Felajánlja, hogy hívjam fel, ha beszélgetni támadna kedvem vele, vagy csak hallanám a hangját (hiszen bevallottan függő vagyok), és azt hiszem, talán majd élek is vele... Bár ha minden alkalommal felhívnám, amikor bekapcsolom a rádiót, hamar rám uszítaná a rend őreit zaklatás miatt. Jobb neki, hogy beérem a hírolvasással.
- Totálisan idegen sem lehet az illető, mert akkor sokáig kell bemutatni az esetben játszó szereplőket- fűzöm hozzá a gondolatmenetéhez, miért is jobb egy kívülállóval megbeszélni a nehézségeinket. - Nehéz dolgok ezek...- vonom meg egy kicsit a vállam. Én is csak homokszem vagyok a nagy gépezetben, ráadásul senki sem hiba nélkül való. Megeshet, rossz tanácsot adok tudatlanul. A pszichológus egyébként megfordult már a fejemben, és nem csak az ő példája kapcsán. Lassan nem ismerek olyan embert a közelemben (magamat is beleértve), akinek ne tenne jót egy kis "agymosás".
- Megértem, ez senkinek sem könnyű, hiszen mindenki jót akar...- igyekszem vígasztalni, bár nem fejezi ki egyértelműen erre vonatkozó igényét. De ahogy magára veszi Henry problémáit, talán Henrynek is belátással lehetne rá, Sebastianra. Miért gondolja, hogy neki olyan könnyű ez a helyzet? Egyáltalán, gondolja-e így? Ezért fontosak a beszélgetések. Persze, azért itt is akad probléma.
- Ez rendben van, te így látod, de egy lobbanékonyabb természet talán másképp reagál: "és emiatt kellett rinyálni"? - játszom el, egyszer egy pasastól hallottam, aki (feltehetően) a csajával veszekedett. Látszott, hogy nem ugyanazzal a mérővel tekintenek ugyanarra a problémára, bár fogalmam sincs, miről lehetett szó. Rámosolygok, hogy velünk ez nem igazán fordulhat elő. Pláne nem, hogy ma is bizonyságát adta, nem ő a mumus. (Hihihi)
- Oké, oké, én is tanultam az esetből. Ha bánt valami, megbeszélem veled, oké? - Vissza sem kell kérdeznem. Ő úgyis kimondja, ami a szívén van. Ma sem hagyott békén, amíg nem tisztáztuk a dolgokat.
...
Az elalvás miatt ideges leszek. Sebastian próbál rám hatni, sajnos, csak felszínen ér el sikert, a lelkem mélyén oylan erős a rettegés, hogy valamit elrontottam, hogy azt megfogalmazni sem tudnám.
- Remélem, igazad van...- suttogom, jelezve, hogy jól esik, hogy biztat. Csak arra nem gondol, hogy Lio abban a hitben van, hogy én otthon várom őt. Ott kellene lennem...
- Próbáltam hívni, nem vette fel a telefont. Lehet, hogy nincs is nála. Akkor ő hogyan hívna föl? - gondolkodom hangosan, és mindeközben nem is veszem észre, (nem is jut eszembe), hogy a mobilomat nem raktam vissza a táskámba, hanem a hálóban hagytam.
Hogy Lio ideges vagy nyugodt tipus-e? Nehéz megmondani. Láttam már ilyennek és olyannak. Mint egy atombomba, olyan volt, amikor Reevennel csaptak össze, és mint egy árva kisgyerek, amikor az ágyamon takaróba csavarva beszélgettünk.
- Az a legkevesebb...- bocsánatot kérni. Nem jellemző rám, hogy nem tartom be az ígéreteim. És Liot olyan ritkán látom! Ő is tudja, ezek az alkalmak milyen fontosak nekem, éppen ezért nyom sokat a latban, ha most kések... Nehogy azt higgye... Jaj!
Idegesen telingetek körbe az autóban, és dobolok a lábamon, önkéntelenül mozdítom a jobb lábam, mintha nyomnám a gázt, és...
- Csak dobj ki a sarkon, onnan majd szaladok, és akkor nem kell megkerülnöd az egész tömböt...- pillantok Sebastianra, amikor közeledünk a célhoz. Most veszem észre, hogy a könyveimet is nála hagytam, de az nem baj. Ott lesz legközelebb is, nem vész el.
- Gondolj rám, jó? - kérem tőle, és a szívem megint ki akar ugrani.
Ha megáll az útpadka mellett, gyorsan kioldom magam, készen rá, hogy kivessem magam a kocsiból és nyúlcipőt húzzak. Elmúlt fél kilenc... Jesszusom!

- Hát... igen- mondom zavartan. Azokat én is nehezen viselem.
Azt mondja, belefáradt az utazgatásokba és le szeretne telepedni. Olyan életet vázol fel előttem, ami lehetetlenné teszi, hogy igazi kapcsolatokat alakíthasson ki, és egy kicsit megsajnálom. Az ember elsőre azt hinné, milyen szerencsés, akinek megadatik, hogy bejárja a világot (vagy egy részét), mindig új és újabb embereket ismerve meg... De Sebastian hangjából átérződik az a fájdalom is, amit éppen ezáltal élt át: a magány. Mennyire más ez a kép, amit korábban alkottam róla!
A szokásokról beszélünk később, Henry kapcsán, és elmondja, egy csomó szokása maradt meg abból az időből, amikor vele lakott.
- Nem tudom elképzelni, hogy szőrszálhasogató lennél- mondom nevetve, és arra célzok, biztos senki fejét nem harapta még le azért, mert rossz helyre tett valamit a hűtőben, például.
Henry "elvonójáról" beszél, milyen szoros követelményeknek kellett eleget tenni (és megfelelni). Olyan, mintha magát okolná valamiért, ami rossz, pedig ezeket a szabályokat nem ő alkotta, és azzal, hogy érzelmileg támogatta a testvérét, hiszen mindig vele volt, sokkal többet adott, mint amit általában az emberek többsége adhat a szeretteinek.
- És mindig vele voltál- fogalmazok egyszerűen, ezt nem szabad eltévesztenie szem elől, ezt Henrynek is értékelnie kell. Nem lett magára hagyva, idegen emberekre bízva. Olyan ember állt mellé, aki szerette. Az én szememben nagyon sokat jelent, amit a testvéréért tett.
Együttérzően szorítom meg a kezét, amikor Henry depressziójáról beszél (még ha nem is nevezi nevén.) Valamelyest belelátok az emberi lélekbe, de ezzel a dologgal még én sem nagyon tudok mit kezdeni. Annyira mások az emberek! És néha olyan tanácstalannak érzem magam, mit is kéne tennem...
Sebastian szavaiból arra a következtetésre jutok, hogy Henry most a szárnypróbálgatás időszakát éli... Úgy hiszem, ezt nemrégiben egy vita előzhette meg, de hogy mekkora volt a vihar kettejük között, nem tudom megítélni. Azt hiszem, Henry hosszabb, Sebastian rövidebb "pórázt" választana, de mivel nem ismerem Henryt, nem tudom, mi lenne igazságos. Megértem Sebastian érveit is, és el tudom fogadni Henry vágyait.
Igyekszem jó tanácsot adni neki, és a szeretetnyelvről beszélek neki. Még magyarországon olvastam erről, bár a részletekbe nem mentem nagyoon bele: azt viszont megjegyeztem, többféle szeretetvágy létezik, és egyesek szerint akkor működik jól egy kapcsolat, ha a felek eszerint fordulnak egymás felé.
- Jobban?- megrázom a fejem- Talán másképp. Nem hiszem, hogy bárki jobban szerethetné nálad- s ezt úgy értem, erősebben. Hiszen képes lenne az életét is odaadni érte. (Vagy valami hasonló.)
A sorrendet, amit magáról felállít, meg tudtam volna tippelni. Az ember önkéntelenül azt sugározza, amit kapni szeretne, és Sebastiannál közvetlenebb embert nem sokat ismerek. Mindig alkalmat talál, hogy megérintsen, megsimogasson, adjon egy puszit, ilyesmi... z elismerő szavakkal sem fukarkodik, mindig bókol, kedveskedik. Harmadiknak a minőségi időt tettem volna, hiszen szereti értelmesen kihasználni, ami számunkra adatott, és azt hiszem, ezzel minden kapcsolatában így van. Ajándékozás a negyedik, hiszen önzetlenül költ, hogy meglepjen, örömet szerezzen (a közös étkezéseket talán nem sorolhatom ide?), és a szívességek lennének az utolsó(k), hiszen sosem "cserekereskedelmet" folytat. Nem azért tesz valamit, mert tudja, kap érte viszonzást...
- Én nem tudom, nem ismerem, ne nézz rám így...- félreértem töprengő tekintetét; mintha tőlem várna választ. - Azt kell felmérned, arra kell emlékezned, hogyan reagált, ha így vagy úgy fordultál felé, mi okozott megtorpanást vagy heves ellenállást a különfajta szeretetnyelv kifejeződéseiben...
- Ha ennyi minden kérdéses még, akkor kár emésztened magad miatta előre. Jöjjön vissza, üljetek le, beszélgessetek... aztán úgyis megtudod, mit szeretne, és mire van lehetőségetek! Hm? - kérdezem. Tényleg nincs miért előre emészteni magát, bár megértem, hogy szeretne mindenre felkészülni. Nem lehet. Olyan nincs! De ha segítség kell, számíthat rám.
...
Elmosolyodom a szavain: "az én Ameliám". Hát szeretne ilyet mondani? Á, csak hülyül.
- Barát(nő). -A szexuális jelentés nélkül. Miért nem lehetek az?
Ne tudom, miért taszító számomra a gondolat, hogy valaki így gondol rám, szexpartner vagyok. Mintha erre irányulna az egész, csak erre kellenék, erre volnék jó... Ezt nem akarom! Ez... megalázó. Ha pénzt fogadnék el érte, qrva lennék... Ez így... még rosszabb? Összeszorul a gyomrom. Én nem csak testi vágyból vagyok Sebastiannal...
Tisztázunk ezt azt, parneri kérdéseket, nyitott kapcsolatot, randevút... Nem tudok haragudni rá, nem tudok rossz szemmel nézni arra, ami közöttünk zajlik, mégha másképp látjuk is, másképp fogalmazzuk is meg. Én szeretek vele lenni. Ilyen egyszerű.
Egyetértünk abban, hogy könnyebb mások problémáit megoldani, mint a sajátunkat, és rájövök, még valamiben hasonlítunk: ahogy én, ő is hajlamos eltúlozni és túlbonyolítani dolgokat. Ezen mosolyognom kell, lám, nem vagyok egyedüli csodabogár a földön.
Megegyezünk, hogy egymás között gyorsan tisztázzuk majd a felmerülő kérdéseket, félreértéseket, sérelmeket... bármit. Békére törekszünk. És hogy "nem harap"..., harap, de ez kedves és izgató módja, ahogy a számat becézi, és magával ragad... Messzire.
...
Pillanatra megállok, ahogy Sebastiant hallgatom. Sértődni? Lio? Nem tudom, sértődés volt-e, amikor ruha nélkül száguldott el tőlem. Úgy hiszem, Lio ilyen tekintetben kiszámíthatatlan. Én legalábbis nem tudom, mire számítsak tőle, még sosem voltam hasonló helyzetben. Még sosem késtem. Még sosem volt "randink". Azt sem tudom, ezt annak szánja-e Talán annak.
Reménykedem, hogy eljön. Hogy megvár. Hogy ha rosszul is kezdődik az este, mert esetleg számon kér, képes megbocsájtani. Mert én képes vagyok bocsáatot kérni. Hibáztam. Késtem.
De hiába nyugtatom magam, valahogy csak nő bennem a belső feszültség. Sebastian visz haza, de alig látom az utat. Egyre csak az jár a fejemben, mi játszódik majd le közöttünk, ha újra találkozunk...
Kirakatom magam a sarok közelében, hogy Sebastiannak ne kelljen még egy tömböt kerülni, és szinte kivágódom az autóból. Kancsalítok egyet, amikor azt mondja, gyönyörű vagyok. Még most is bókol. Hihetetlen! Könyörgő pillantással még arra kérem, gondoljon rám (szorítson nekem), és aztán már ugrok is ki a kocsiból. Teljes erőbedobással szaladok.
Az utolsó, amire emlékszem, a csikorgó fék és az égett gumi szaga...

- Ha nem látod át... akkor nem kis változtatásról beszélünk!- nevetem el magam. A munkahelyen nálunk is fegyelmezett rendet kell tartani. Úgy tanuljuk, akár vakon is tudnunk kell, mit hol találunk. Egy pillantással fel kell tudni mérni, a készlet, amit "látunk", mire elég. Fel kell készülni minden lehetséges beavatkozásra, és úgy kell átadni a helyiségeket, a készleteket, a "raktárt", ahogyan megkapni szeretnénk. A fegyelmezett rend nem oktalan és nem hiábavaló. Bár otthon rendetlenebb vagyok, ez tény.
- Neked ez.. "persze"... Nem is gondolkodsz rajta!- elismerően megcsillan a szemem. Szegény Reeven jut eszembe. A szülei lerázták, és amikor kómába került sem látogatták soha... Eltelt néhány hónap, mire a faterom rábeszélte őket, hogy vitessék át a kómaközpontba, NY-ba, ahol ők élnek... Vajon látogatják? Nekem se ártana elmenni...
A szeretetről beszélünk és Henryről. Feltárul előttem a múltja egy darabja, a henryvel közös évek, melyek kényszerűségéről nem is esik szó, pedig ott lebeg a levegőben. Sebastian szeretete egyértelmű, ragaszkodása és féltő gondoskodása vitathatatlan.
- Csak kkor van oka félni, féltékenykedni, ha nem szereti eléggé az öcsédet- kacsintok Sebastianra. Sebastian nem az a fajta férfi, aki az öccse boldogságának útjában állna. Sőt. Ahogy látom, minden erejével azon ügyködik, hogy az útját egyengesse.
- Oké, oké, nem baj, csak... én ebben tanácstalan vagyok- mondom, inkább sajnálkozva, mint feddve. Talán lesz lehetőségem megismerni.
A szeretetnyelvvel kapcsolatban visszakérdez rám, és elgondolkodom. Míg nem ismertem őt, és nem ismertem magamat sem, egyszerűen csak annyit mondtam volna, szeretere (legalábbis boldogságra) vágyom, de ne tudtam volna megfogalmazni, miképp.
- Hm.... Minőségi idő, testi érintés... és az összes többi valahol egyformán, jóval ezek mögött. Akár el is hanyagolhatóak. Vahgy, az elsimerő szavak valahol félúton...- megrántom a vállam, nevetek, sosem hittem volna, hogy ennyi elismerést kapok egyvalakitől, míg nem ismertem Sebastiant. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól.
Visszatérünk Henryre, a jelenre és a jövőre, és rájövök, Sebastian éppen úgy fel akar készülni minden lehetőségre, ahogy én szoktam, és ebben nem csak optimizmus lapul, hanem jócskán pesszimizmus is. Vele ellentétben én nem ismerem a tesvérét, de szerintem összetheti a két kezét, hogy ilyen bátyja van.
...
- Ez megtisztelő, kösz!- "ha kérdik"... Szemet forgatok. Ha már megkérdezik, ki vagyok, régen rossz. De ebből nem csinálok ügyet. Talán jobb, ha észre sem vesznek.
Amúgy észreveszem, mit jelent számára ez a szó, és meglep, milyen hálásan néz rám érte. Amúgy sem vagyok szigorú, de hajlok, hogy elfogadjam az ő értelmezéseit, s engedjek a konokságomból, és így a véleményeink csaknem összeérnek, ha éppen tökéletesen nem is fedik le egymást... És az egész oylan barátságos, bensőséges... Olyan jó!
...
Hazavisz, és közben egyfolytában nyugtat, hogy nincs miért aggódnom, és arra is képes, hogy bókot szórjon rám. Összemosolygok vele, hálás vagyok neki, de közben szörnyen izgulok Lio miatt, és aztán fejetlenül (egy autó alá) szaladok. Amikor magamhoz térek, idegen arcok vesznek körül.

//Na, ez tuti záró.//