Kinézet

- Ezt meg akarod inni? - Kérdem az egyik csoporttársamtól, értetlenül pillogva rá, de ő csak egy vigyorral válaszol.
- Te is meg fogod inni, Cuki. - Állapítja meg, rám kacsintva, nekem pedig muszáj elnevetnem magam, olyan abszurd ez a helyzet. Mint valami beteg cukrosbácsi, aki most tukmálja rám a legjobb termékét. Pedig az előbb töltötték ki, a szemem előtt, biztos nem rakott bele semmit.
- Finom lesz? - Kérdem ártatlanul, miközben az orromhoz emelem. Beleslukkolok egy jót a szagába és már attól majdnem lefordulok a bárszékről. Nem tudom mi ez, de csak csínján fogok bánni vele. Még haza kell jutnom valahogy.
- Hamar fog hatni. - Ennyit ígér, hamiskás mosollyal, én pedig nevetek azon, mintha éppen mérget akarna itatni velem. Viszont hiszek neki, koccintok is vele és mosolyogva húzom le. Egy kis köhögés elkap utána, mintha a tüdőmet szorítaná, de hamar abbamarad és megérzem az ízét. Tulajdonképpen nem olyan rossz, de ha gyorsan hat... akkor gyorsan hat.
És hamar már ott is találom magam a táncparketten, ahogy önfeledten, jóízűen táncolok. Elengedem magam, kicsit elveszítem a fejem, az idiótán táncoló csoporttársaimon jót nevetek, mert annyira elvannak. És az egész hangulat, az önfeledtség, a gondtalanság. A pörgés, az, hogy nincs a kezemben az irányítás, csak sodródom az eseményekkel, mozgok a zene ritmusára... annyira jó. Ilyenkor mindig azt akarom, hogy végtelen hosszú legyen az éjszaka, sose legyen vége. Hogy a DJ sose hagyja abba, mindig legyen valami szám, ami előre visz, megmozgat, nem hagyja, hogy egy pillanatra is lenyugodjon a pulzusom.
Ahogy táncolok, észreveszek egy... hm, srác? Igen, egy srácot, a pultnál áll, éppen felénk néz. Nem tudom, hogy engem néz-e, vagy valaki mást, de ahogy körbefordulok a tengelyem körül, pont elkapom a tekintetét, vigyorgok felé, miközben önfeledten táncolok, mozgok a zene ritmusára. Aztán gondolok egyet és a fejem fölött kezdek el körözni, egyszer körbe is fordulok, ahogy lengetem a képzeletbeli lasszóm, felsőtestemmel és csípőmmel finomakat hullámozva, amikor visszafordulok, még nem menekült el fejvesztve, szóval gyorsan rá is dobom a lasszómat. Remélhetőleg elkapom és nem felesleges a következő: ahogy egyik kezemet a másik után húzva, vállaim váltott körzésével a zene ritmusát követve húzom magamhoz közelebb a kis áldozatomat. Hihi.

Gabriel és a bulik. Mást nem is kell mondanom, szerintem az egyetemisták kedvenc dizsijét találta mag, tele van fiatal lányokkal, mondjuk ez engem nem szokott zavarni. Gabriel nagyon elvan a csajával, hogy már másodjára is kibékültek, elhívtak bulizni, ne maradjak már ki, jó hely, legközelebb ha tetszik hozzam el az egyik csajom. Na nem akartam neki mondani, hogy nem tudom Callie vagy Amelia mit szólna, ha diszkóba vinném őket, mert Elee még oké. Na mindegy, én eliszogatok a pultnál velük, nem is olyan vészes a csaja igazából. Eleinte nem tűnt valami szórakoztató személyiségnek, de most hogy jobban ismerem egész megkedveltem. Már ittunk pár kört, mind fizettünk kettőt már, szóval jól érezzük magunkat. Arról sír Barbara szája, hogy táncolni akar, Gabe még nem, de csak nem viszem el a csaját, noszogatjuk két oldalról, nézem a parkettet, akkor szúrok ki egy nagyon édes barnát a tömegben. Komolyan mondom, nagyon szórakoztató ahogy táncol. De ahogy elnézem feltűnően néztem, mert felfigyel rám, aztán no lám, megpróbál elfogni. Szélesen vigyorgok, tetszik a mozgása.
-Kapásod van Seb... ne érj haza éjfélre! - Röhög Gabe, én is vigyorgok, úgy teszek, mintha elrántanák a derekam és vágok egy "ú... rossz kislány, elfogtál!" fejet, pajkosan és komiszan.
-Nem fogok, agyő, jó volt Barbara, örültem! - Integetek, míg tettetem a húzást, hogy elrabolnak, aztán a lány felé fordulok, megragadom a "kötelet" és húzom én is, gyorsan lépkedek, hogy hamar ott legyek, megfogjam a kezét és a nyakam köré fonassam, aztán a sajátom a derekára simítom.
-Micsoda halászó tehetség kérlek alássan! - Nevetek és táncolok vele, pia nélkül is simán menne, de így aztán még visszafogott sem vagyok, könnyedén simulok, forgatom, de nem túl tolakodón így sem, egyszerűen csak élvezem, hogy táncol a másik és tudok vele táncolni.

Ó, igen, sikerült olyasvalakit kifognom, aki benne van a buliban, és legalább nem kell magányosan táncikálnom majd. Hamar elkapom a lasszómmal és húzom, de ő is húz, én is lépkedek felé, így hamar ideér hozzám. Kellemes, önfeledt vigyorral üdvözlöm.
- Szia! - Köszönök neki, ahogy felvezeti a kezeim a nyakára, készségesen hagyom magam, karolom át. Élvezem, hogy a keze a derekamon pihen, hamar felveszi a ritmust, követi a mozgásom, hozzám simul. Eddig sem voltam elveszett, de most már még kevésbé vagyok az.
- Az egy lasszó volt. - Nevetgélek rá jóízűen, mert nem kifogtam, éppen csak rabul ejtettem és kisajátítottam. De olyan jól érzem magam most, hogy legszívesebben ráírnám a nevem a homlokára, hogy senki ne bántsa és akarja elcsábítani tőlem.
- Amúgy... Demetria vagyok. - Mondom neki mosolyogva, finoman, csábítóan csavargatva a csípőm, mert igen, én ilyet is tudok! Igazából azért mutatkoztam be, hogy ha legközelebb a tükörben ezt a nevet találja a homlokán, akkor tudja, hogy én vagyok. Már ha emlékezni fog rám, mert ő sem tök józan, de szerintem itt senki nem az már. Nekem mindegy, én annyira jól érzem magam, hogy csak úgy felnevetek, kicsit hátrahajtom a fejem, ahogy jobbra-balra kígyózok a felsőtestemmel, majd visszanézek a táncpartneremre.

-Szia! - Vigyorgok, ahogy félúton találkozunk a leánnyal, örülök, hogy nem ellenzi, hogy közelebb legyünk egymáshoz ha már itt elrabolt.
-Ó, hát lasszóval nem lehet halászni? Hozzád lettem kötözve, számoltál a következményekkel? - Nevetek és hirtelen a gerince mentén elfektetem az alkarom, tenyerem a fején pihen és eldöntöm, míg tartom. Csak játszok, gondoltam meglepem kicsit, remélem nem zavarja.
-Demetria... milyen gyönyörű név, könnyű lesz megjegyeznem! Sebastian vagyok! - Persze a tekintetem nem kerüli el a mozgása, ahh ez a lány jó lehet az ágyban, semmi kétség. És nem, nem kalandoztam el, a tánc függőleges aktus valahol.
Az már biztos hogy gyönyörű, én meg biztos vagyok benne hogy nekem az ilyen típusú nők az eseteim, szóval jó estém van, lesz! Nyolcasokat írok én is a csípőmmel, ring a testem az ütemre, az ajkamba harapok, hogy hátrahajtja a fejét, nevet. Muszáj nevetnem vele, így sokkal szórakoztatóbb. Ha hagyja, akkor félig ki is pörgetem, így háttal lesz, de félig átkarolja magát, én a szabad kezemmel meg teljesen a derekát, úgy mozgok vele egy kicsit, leheletem csiklandozza a fülét, halkan hallja ahogy nevetek, majd visszaforgatom, eltáncolok vele jó pár számot, én a táncra vártam egész este, ezért jöttem, szóval nem úgy néz ki egyhamar elfáradnék vagy megunnám. Ha olyan szám megy még halkan énekelem is, bár inkább a tátogást látni, néha amúgy is elnevetem, mert átéléssel, tehát gazdag mimikával adom elő a szöveget, hogy látványos legyen úgymond. Persze inkább az a cél, hogy nevessen a táncpartnerem, nem az, hogy felfedezzen akárki, mint nos... komédiás?

- Azt horgászbottal szokás, te buta! - Nevetek rá, mintha nem tudná, bár lehet, hogy őt az apukája sose vitte el horgászni, bezzeg az enyém imádja a pasis programokat ránk erőltetni. De én szeretem őket tulajdonképpen, meg szeretek vele és Sebbel túrázni meg horgászgatni.
- Következmények...? Azok kit érdekelnek? - Kérdezem nevetgélve, mert jelenleg nem gondolkozom ilyesmiken. Sőt, talán egyáltalán nem gondolkozom és ez a legjobb az egészben. Nem kell a következményekre gondolni, mi lesz holnap, hogy délután be kell érnem az előadásomra, hogy előtte még haza kell keverednem úgy, hogy ne nagyon verjek fel senkit, mert akkor megint jönnek az idegesítő, felesleges kérdésekkel. De ez most cseppet sem számít. Amikor a srác hátradönt, én mindenféle életösztönt mellőzve hagyom magam, akár el is puffannék a földön, ha úgy akarja, még azon is nevetnék, de ez nem következik be. Na jó, igazából most vakon bízom bárkiben, de ne tessék kihasználni.
- Örvendek a találkozásnak. - Vigyorgok rá, amikor ő is bemutatkozik, olyan brit az akcentusa, biztosan szereti a formális angolt, asszem ezt szokták ilyenkor mondani. Bár manapság az amerikai fiatalok között a "csá, mizu?" jóval elterjedtebb, de most eltekinthetünk tőle.
Ahogy kipörget, hagyom magam, még nem is szédülök, szóval megállok a lábamon, meg amúgy is, érzem, hogy tart, fogja a kezem. Ahogy azt is, hogy a hátamhoz simulva mozog velem, én pedig vigyorgok, ahogy a lehelete csiklandoz, aztán visszaforgat, de nem imádom kevésbé. Mert imádom, minden mozdulatát, mindent pillanatát, az egészet, annyira imádom. Olyan jó elengedni magam. A hosszas tánc úgy tűnik a végtelenbe nyúlik, de én aztán egyáltalán nem bánom. Főleg, hogy Sebastian is feloldódik egyhamar és már produkálja is magát, énekel, legalábbis azt hiszem olyasmit csinál, én meg jóízűen nevetek rajta, mert annyira vicces. De mielőtt még mások is nevethetnének rajta, gyorsan lestoppolom magamnak a pillanatot. Önző módon, nevetgélve fonom köré a karjaimat, ölelem magamhoz. Közel hajolva finoman lehelek az ajkaira, mielőtt még megcsókolnám őt, de nem tehetek róla, úgy vágyok rá. Mondjuk nekem kezdeményezni nem éppen a legegyszerűbb mutatvány, mert nem sokat esett rám az eső, amíg kicsi voltam, így nem nőttem valami nagyra, de egy kis pipiskedés megold mindent.

Nevetek hogy lebutáz, ejj, mi ez kérem szépen?
-De csak mert te nem vagy újító szellemű! - Nevetek, rajtam nem fog ki! Ittasan vagyok a legnagyobb feltaláló!
-Óhm, de bevállalós valaki! - Nevetek, de lehet csak sokat ivoptt a másik, nem is árt ha sokat táncolunk. Annyi bizonyos, hogy megbízik bennem, vagy olyasmi, mert teljesen rám hagyja, hogy vezessem, döntögethetem kedvemre akár.
Minden esetre nem élek vele vissza, csak kicsit, hogy a közelemben tartom, el nem ereszteném, még a végén lecsapják a kezemről!
Élvezem a táncot vele, tetszik a mozgása, főleg a nevetése, olyan dallamos és könnyed, talán ez hiányzott nekem a legjobban. Még a végén Gabriel tényleg jó programot szervezett nekem! A nem épp megasztár előadásom is szórakoztatja, ami örvendetes, bár meglep a hirtelen kezdeményezéssel, főleg mert... megszoktam hogy csak csábítgatnak, de nem fejezik be, ellenben Demetria nem rest, tartja azt a kötelet, olyan vagyok mint egy marionett bábu, felforrósodik a testem, mikor az ajkaimra lehel, tartom a derekánál, kicsit lejjebb hajolok. Ahogy csókban forrunk össze, ugyan olyan könnyedén követem a nyelvemmel és a számmal a diktált ritmust, mint a parketten, egyszerűen elveszek a csókjában, dübörög a mellkasom, kellemes váratlanság volt. Ellenben míg ő abba nem hagyja én sem fogom, itt van a csapda elásva, nem tudja kivel kezdett szegény pára...

- Túlságosan, vagy imponálón? - Kérdezem nevetve, hogy mennyire vagyok bevállalós, mert nem tudom, hogy ez inkább korholás, csodálkozás vagy dicséret. Nem mintha olyan durva dolog lenne táncolni valakivel egy diszkóban... na jó, ez tényleg vicces. Ez a legrosszabb dolog, amit életemben csináltam, az dobja rám az első követ, aki még nem csinált ilyesmit, amikor fiatal volt.
Élvezem a táncot Sebastiannal, minden percét, mert úgy szeretek táncolni, főleg, ha nem egyedül kell csinálnom és főleg, ha nem veszélyesen alacsony a véralkohol-szintem. Jót nevetek rajta, ahogy bohóckodik, énekel, tudom, hogy nekem szól, csak nekem, de én akkor sem akarom, hogy mások lássák. Szóval még gyorsan, mielőtt véget érne, lestoppolom a pillanatot. Hogyan? Magamhoz ölelem és megcsókolom, az megállítja az időt. És egyhamar már pipiskednem se kell, mert lejjebb hajol hozzám, leereszkedik az én szintemre, egészen Cukiföldéig. A keze továbbra is a derekamon, hogy véletlen se szakadhassak el tőle, és ez jó, mert amúgy is valami nagy véletlennek kell történnie, hogy én ilyet csináljak most. Én még azt hittem, hogy Sebastian jól táncol, de ha valamiben igazán-igazán jó, az a csókolózás. Olyan hamar ocsúdik fel a meglepetésből és rakja oda magát, hogy komolyan, én érzem meglepettnek magam. Átkarolom a nyakát és hagyom, hogy a nyelvem útjára induljon, játsszon vele, kényeztesse őt, ugyanúgy működik, mint amikor a zenére táncolok. Itt is csak el kell engednem magam és máris sodornak magával az események, nekem nem kell irányítanom, nincs felelősség, nincsenek korlátok.
Illetve de, vannak. Mondjuk az, hogy egy idő után már semmi levegőt nem kapok, csak akkor szakadok el az ajkától, nagy levegőt véve.
- Meleg van... - Lehelem ajkaira, nem tudom, hogy a tánc, a pia, a sok ember, a zsúfoltság, vagy Sebastian az oka, de forrónak érzem magam, nagyon forrónak. Kicsikét meg is izzadtam, legalábbis a nyakam biztos, érzem, ahogy a hajam hozzátapadt. Egy mozdulattal megemelem az egyenesre vasalt hajzuhatagot, jólesően sóhajtok, ahogy kicsit szellőzik.
- Nem iszunk valamit? - Kérdezem végül Sebastiant, közelebb hajolva hozzá, hogy ne kelljen kiabálnom. Lehet, hogy a nagy lihegés, vagy csak már kezd belőlem kimenni az előző pia hatása, de szomjazom. Innivalóra és egyéb finomságokra.

-Egyértelműen imponáló! - Nevetek, nekem tetszik, ahogy keveri a lapokat, hogy ennyire tudja mire vágyik és meg is akarja kapni. Nekem csak bók, ha éppen én vagyok ez a valami most.
Táncolunk, érezzük a ritmust, egymást... főleg mikor megcsókol, hát mondanom sem kell, rutinom az van, tetszik az ajka, hogy ilyen kis édes az egész lány, de hát nem tudja, hogy egy csókimádó pasit szedett össze. Mikor elválik a számtól még finoman kapok az ajkaimmal az övéi után és kaján vigyorral a képemen lihegek, ú, tetszik a csaj!
-Engem kellemesen borzongat a hideg... - Vigyorgok, ajkam az övéhez simítom, lopok még egy rövid csókocskát.
-De, amit csak szeretnél! - Mosolygok, kicsit kivan, de tény, baromira nincs itt levegő. Hogy ne veszítsem el megfogom a kezét és töröm neki az utat a pultig, ahova mivel felszabadult pár hely, már vezetem is, hogy tudjunk kérni.
-Mit kérsz? - Kérdezem odahajolva, hogy megvehessem neki, magamnak egy dupla whiskey-t kérek sok jéggel. Közben eszembe jut valami pajkosság.
-Még mindig nagyon meleged van? - Kérdezem ahogy kikaptuk az italaink és ivott pár kortyot, huncutan csillog a szemem.

Hiába adom fel és hagyom abba a csókolózást, Sebastiannak nem volt elég, kuncogok rajta, hogy nem akar távolabb kerülni az ajkaimtól. Én is tudok mohó lenni, de még nem vagyok olyan éhes.. illetve szomjas... na jó, nem vagyok annyira beindulva, hogy ne bírjam ki az ajkai nélkül.
- Ahah, de jó neked. - Kuncogok kicsit, de aztán kapok egy gyors, kevésbé mély és tüzes csókot, mint az előbb, de meg kell mondjam, ezzel is abszolút meg vagyok elégedve. Vigyorgok elégedetten, hogy azt kapok, amit szeretnék, azt nem kell tudnia, hogy tulajdonképpen, a törvény szerint még nem is vagyok nagykorú. De olyan jó, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, pedig nem is tettem sok mindent érte, biztos olyan mázlis napom van. Vagy a csillagállás, igen, biztos kedvező csillagok világítanak felettünk, bár még nem látom őket, meg nem is vigyorognak, annyira részeg nem vagyok. Fogja a kezem, hogy véletlen se hagyjon el, ami jó ötlet, mert elég nagy a tömeg, meg pici vagyok, nem valami harcos alkat, de Sebastian mögött könnyedén slisszanok tova, egészen a bárpultig.
- Egy vodka-limeot szeretnék. - Kérem végül, mert az nagyon finom, és kellemesen fanyar, jól oltja a szomjamat is, és igazából úgy rúgok be tőle, hogy észre sem veszem. Na nem mintha ez olyan előnyös lenne, de jól esik a kis szívószálon keresztül inni belőle.
- Igen... - Válaszolom viszonylag halkan, de aztán elmosolyodom. - De amíg ilyen közel vagy, szerintem az is lesz. - Vigyorodok el, mint a vadalma és biccentem közben kissé oldalra a fejem. Nem mintha nem szeretném a közelségét, meg az illatát, ahogy közel kerülök a nyakához érzem és most olyan, de olyan, de olyan csábító...

-Neked köszönhető... - Búgom neki, jelezve tőle borzongat kellemesen a hideg, ahogy felborzolja a tarkóm. De szomjas, én is igazából, most hogy belegondolok, szóval megfogom a kezét és elvezetem a pulthoz.
-Egy vodka-lime rendel! - Vigyorgok, ki is kérem az italokat, egész gyorsan meg is kapom, mert hát pörögni kell, sokan várnak italért, nem lehet nekik sem lazsálni. Hmm, bárpultos nem lennék.
Aztán eszembe jut valami, hmm, meg is érdeklődöm vajh melege van-e még. Persze igen, de a válasza további része, ah! Én is csak vigyorgok, orrommal megcirógatom az arcát és kap rá egy csókot is, de a száját direkt kerülöm. Iszok inkább, én nem kortyolgatok, ez most így esik jól. De azért egy-két jeget sutyiban elrágok, míg nézelődöm egy rövidet. Ha lenyeltem hajolok újra oda a füléhez.
-Segítek a problémán kicsit... - Duruzsolom neki egész közel, hogy biztos hallja, majd kezemmel elsimítom a nyakáról a haját és hűvös ajkaimat a nyakára tapasztom. De a java most jön, mert a nyelvem tényleg hideg, azzal siklok a bőrén, finoman szívva rajta néha, haladva a nyakán. Az egyik kezem a derekán pihen, a másik a pulton egyelőre.
-Naaa, érzed már amit én? - Búgok megint a fülébe, utalva a borzongásra, de nem várom meg a választ, folytatom még egy kicsit.

Megkapom a vodka-limeot, és hm, nagyon finom, jól is esik a testmozgás után. Már nem vagyok olyan girnyó, mint amilyen voltam, de még mindig nem vagyok egy terminátor-fizikumú, az állóképességemről meg inkább ne beszéljünk, mert úgy.. nem létezik. Na jó, ez túlzás, de amúgy jól esik a kis szünet, bár tényleg, még kicsit melegem van. De ahogy látom, Sebastiannak tetszik a válaszom, ahogy jóízűen vigyorgok rá. Kapok egy puszit az arcomra, amitől csak még feldobottabb leszek, de tartom oda megint... ó, ugye nem gondolta, hogy eggyel beérem? Nem ám, szeressen csak még, annak örülni fogok.
De annak is örülök, hogy azt mondja, segít a problémámon. Ahogy elsimítja a nyakamról a hajamat, érzem, ahogy az amúgy elég heves szívverésem kihagy egy ütemet. Az az egy pillanat, ami kis szünet a következő esemény között, iszonyat hosszúnak tűnik, lélegzetvisszafojtva, kellemesen izgulva telik. Nem tudom, mit szeretne csinálni, de értelmet nyer, ahogy hűvös ajkai a bőrömet érintik. De aztán ahogy a nyelve érinti a bőröm, egy pillanat alatt libabőr szalad végig a nyomán, majd végig a nyakamon, aztán a gerincemen, szinte belebizsereg a testem. Amikor finomat szív rajta, még egy számomra is váratlan sóhaj is kiszakad az ajkaim közül.
- Ühhüüüüm... - Motyogja, de úgy sejti, Sebastian amúgy is tudja a választ, mert folytatja. Biztos ő is tudja, milyen kellemes érzés, egy kicsit le is hunyom a szemem, hogy átadhassam neki, de aztán, ahogy felmelegszik az ajka és elmúlik a borzongás, valami különös jelenségre leszek figyelmes magamon.
- Sebastian... most még inkább melegem van. - Fújok ki egy nagy adag levegőt, fel sem tűnt, hogy idáig odabent tartottam, de most kiadom magamból és huh, örülök, hogy nem vagyok részegebb, mert akkor tuti megszédülnék a közelségétől.

No lám.... emberemre akadtam, rögtön követeli a szeretgetést, tartja az arcocskáját, hogy bizony csókolgassam még, mert neki az jár. Hát nevetek egy kicsit és csókolgatom még, még az orrára is adok egy puszit. De aztán kell a szünet, hogy előkészítsem a szám lehűtését a jéggel, majd bevethessem izibe.
Látom hogy feszülten várja mire is készülök, teljesen felizgat ez a kis játék, de főleg a sóhaja. Ahh, abba nem hagynám, rettentő jól elvagyok a nyaka csókolgatásával, de hát túlfűtöttségem kihat a számra is, felmelegedik, nem marad hideg.
A következő szavaira nevetek, aranyos ez a lány, olyan ártatlanul bájos, holott tudom nagyon nem ártatlan.
-Ejj, további orvoslás szükséges... - Döntök a számba még egy nagyobb jeget hogy elrágjam komisz mosollyal és gondolom sejti mire készülök. Ha nem, nos, akkor is rájön, mert már finoman nyúlok is az arcához és most én csókolom meg őt, újfent elmélyedve a csókban, nagyon élvezem, remélem hagyta. Van még egy kis darab jég a számban, hát játékra invitálom, a csók közben olvadjon fel, ahogy táncot lejtenek a nyelveink. Kellemes módja az átmeneti lehűlésnek, bár belül tombolok, hmm, akarom ezt a lányt! Az biztos hogy nehezen ráz most már, szeretnék vele lenni még, tovább és tovább, érinteni is jó lenne máshol, de egyelőre még nem rosszalkodik a kezem, csak a derekán és az arcán pihen, ahogy illik.

Ahogy nevet a szavaimon, elmosolyodok, pedig én nem is vicceltem ám! Tényleg melegem van, valószínűleg jobban, mint az előbb. Pedig olyan jól esett a hűtés, de a végén csak a visszájára sült el. Csak még kínzóbb a forróság körülöttünk, ahogy Sebastian még egy kis jeget vesz a kezébe, elvigyorodok, addig én megiszom a maradék innivalómat, amíg ő a jeget rágja, ez is hűsít kicsit.
Ahogy az arcomat simítja, megcsókol, ismét egy hullámvasúton érzem magam, aminek nincs unalmas része, csak lefelé süvít. Talán nem is hullámvasút, hanem zuhanás, igen, Sebastiannal csókolózni olyan, mint a szabadesés. Felszabadult érzés, mintha elrepülnék, de valahogy lefelé tartok, átzuhanok világokon, dimenziókon. Az egyetlen, ami még a földön tart (Seb karján kívül), az a jég, ami a szájában van. Jól esik a hűvössége, szeretnék belőle még többet, szóval szorgosan küzdök érte, hogy minél többet legyen az én számban, de Sebastian nem könnyíti meg a dolgom.
De ettől csak még inkább forró leszek, és még jobban hevül a bőröm, mindenhol, azt hiszem izzik, olvadnak a csontjaim, szétesek én is, de előtte még a felsőtestemmel és a csípőmmel is Sebastian felé fordulok. Tovább csókolom, karjaimmal mohón ölelem magamhoz, hogy közelebb tudhassam, úgy vágyom rá. Egyik lábamat finoman, szinte észrevétlenül csúsztatom kicsit előrébb, az övéi közé, reménykedve abban, hogy talán kicsit elvehetek az ő türelméből is. De sajnos nem bírok végtelenségig csókolózni, pedig olyan jó lenne, de levegő nekem is kell, mohón kapok érte, ahogy elválnak az ajkaink, de nem akarok távol kerülni tőle, eszem ágában sincs.
- És még csak orvosi diploma sem kellett hozzá. - Állapítom meg nevetgélve, hogy mennyire rutinosan orvosolja az én komoly tüneteimet. Ahj, jelenleg minden vágyam, hogy Doktor Sebastian kigyógyítson a nimfomániából!

Egyszerűen imádom ezt a lányt. Alig tudok róla valamit, de nagyon bájos és benne van minden apróságban, például a jégkockás csókban is, ami kimondottan élvezetes, hogy egy minimális verseny is csempésződött bele. Egy szó mint száz, nagyon élvezem az egész együttlétet, hiába ismertük meg egymást alig fél órája. Vagy kicsit több? Nem tudom mennyit táncoltunk.
De ahogy elnézem ő sem óhajtja megszakítani a csókot a jég elolvadása után sem, húz, von magára, én pedig engedelmesen közelebb megyek, nem törődve semmivel és senkivel, mert most csak a csók van, ő és én, és a... uhh, a lába, kicsit belenyögök a csókba ahogy megérzem, érezheti hogy kiteljesedett már a vágyam, kívánom őt és a csókjait. Erre átcsapok szenvedélyesbe, de nem mohóan, inkább csak mélyebben csókolom, elveszi az eszem...
De szünet kell, csókolom az arcát, bújok hozzá, van egy légzési technika, komolyan, tanítani kéne, akkor aztán nagyon el lehet nyújtani az élvezeteket!
-Ahaha, nem, valóban nem... csak egy felbecsülhetetlen páciens... - Vigyorgok, csókolom az ajkát megint röviden, nem akarok telhetetlennek tűnni, csak egy picit.
-Demetria... mit szeretnél? Táncolni még... vagy... kettesben lenni? - Komolyan kérdezem, bár nehéz elnyomnom a kéjt, ami hullámokban fel-fel tör a testemben. De táncolhatunk is még, csak kissé erotikusabb lesz attól tartok, de nem érdekel. Max irigykednek rám egy jó sort, hogy milyen nőm van.

//kérésed számomra parancs hsz, amíg nem vagy //

Nem tudom, utoljára mikor beszéltem ilyen keveset. Általában beszédes vagyok, szeretek csacsogni, mindent azzal nyomok el, meg mosollyal meg nevetéssel. Mindig ezt csinálom, de most hagyom, hogy a testem, a rezdüléseim, a mozdulataim beszéljenek helyettem. Ahogy csók közben felé fordulok, hozzásimulok, közel hozzá... jobb, kicsit enyhít a forróságon, de még mindig nem elég, még mindig közelebb kéne lennem hozzá. Olyan közel, amennyire talán nem lehetek, de próbálkozunk, belenyög a csókba, még mélyebben csókol, nekem pedig egy kósza gondolat születik meg a fejemben arról, hogy vajon le tudom-e nyelni a nyelvét, vagy ezek csak rémsztorik.
Hiába tartok szünetet, ő továbbra is kedvességgel halmoz el, ahogy bújik hozzám, csókokkal áraszt el, én pedig fürdök benne, jólesően lubickolok, mint egy rózsaszín felhőben. A válaszára a páciensről csak nevetgélek, nem hangosan, hogy véletlen se süketítsem meg, hiszen még mindig olyan közel van hozzám és annyira az enyém, hogy imádom ezt az érzést. Csak az enyém.
Kellemesen lihegek, pihegek, próbálom lehűteni magam kicsit és normálisan lélegezni, a pulzusom is mehetne lejjebb, mielőtt elájulok. El lehet egyáltalán ilyesmitől ájulni? Ajj, annyira nem érdekel most. Inkább csak egyik kezemet felcsúsztatom Sebastian nyakán, majd tovább, a hajába túrok, a másikat pedig a mellkasára simítom.
- Hazaviszel? - Kérdezem tőle végül, szinte csak kéjesen lehelem a kérdést, majd sunyi mosoly ül ki az arcomra. - Mármint... magadhoz. - Pontosítom, mert én oda szeretnék menni, ami Sebastiannak haza, mert én nem vihetem haza, valószínűleg két ügyeletes katona van otthon, aki meglepő gyorsasággal lőné szitává, vagy nem is, előbb elkapnák és megkínoznák. De ehhez semmi kedvem, és kettesben lenni vele... ó, igen, most esik le, hogy nem vagyunk kettesben jelenleg. Kissé zavartan pillantok körbe, mert eskü, hogy idáig csak ő volt, meg én, semmi más és azt se tudom, hogy kerültünk ide.

Azt kell mondjam, hogy miután jobban rendbe raktam a fejemben a dolgokat jobban vagyok. Sokkal jobban, főleg most, hogy tudom nincs velem gáz, egyszerűen csak vagyok aki vagyok, és mert főleg imádom a nőket, jelenleg Demetriát imádom a legjobban. A csók, a bújás, hogy érzem kisajátít rettentő élvezetes, amíg csókolózunk fel sem fogom én sem hogy nem is vagyunk egyedül, hogy még mindig dübörög a zene, hogy továbbra sincs itt levegő, csak mikor elválnak az ajkaink egymástól. Ezért is kérdezem, hogy mihez lenne kedve, mert nekem az édes csendes kettes lenne a nyerő.
A kérdésemre kérdéssel fele, de a jobbik fajtából, elvigyorodom. Aztán pontosít, hozzám haza akar jönni, annak sincs akadálya.
-Ahogy kívánod... - Lehelem az ajkára, megcsókolom. Na jó, egy picit el nyújtom, de csak mert muszáj, aztán már húzom is a kezénél fogva a kijárat fele, hogy fogjunk egy taxit.
-Most nem kocsival vagyok, de taxival tíz perc édes. Nyugi, nem fogsz unatkozni... - Vigyorgok rá, ó, tíz perc egy álomsziget, főleg így kimelegedve. Kissé meg is csak a levegő szmoggal dúsított frissessége, az egyik taxi fele veszem az irányt ha jó neki. Hátul nyitom az ajtót és beülök mellé, szorosan, kezem a vállán átvetve és a combján, míg bemondom a címet. Szegény taxis szerintem sejti, hogy beszélgetni nem fog az úton, mert az utasai szája tele lesz, eheheh. De nem bírok magammal, akarom ezt a nőt, kívánom, ahh, legszívesebben teleportálnék, hopponálnék, akármi, csak már az ágyban lennénk!
Persze a csókomtól szegény leány nem szabadul, így gyorsan eltelik a 10 perc és észre sem veszi az utat, reményeim szerint csak rám fog figyelni, az intenzív csókra, amilyen benn is volt. El akarok veszni a csókjaiban, mint puha párnák között.

Kuncogok azon, milyen engedékeny, nohát-nohát, a végén még pillanatok alatt elkényeztet. Hiszen csak annyit kell kérnem, hogy vigyen haza, ő pedig már mondja is, hogy csak kérnem kellett, teljesülni fog. De nem tudok egy igazán jóízűt kuncogni, mert ismét megcsókol, elnyújtja, szerintem az életemre tör, de itt és most nem érdekel. Vigye, az övé, ha el akarja venni, ha nem, majd az ördög veszi meg, az sem érdekel már. Most biztosan nem. De aztán mégiscsak elválnak az ajkaink, és inkább elkeserítő, mint feloldozás, de hát bele kell törődnöm.
- Mindegy miből van a hintó, amíg hazavisz. - Nevetgélek jóízűen, Sebastian kezét fogva, követve őt a kijárathoz. Én akár busszal is elmennék hozzá, sőt, akár még gyalog is, bár úgy túl hosszú lenne és addig lehűlnék. Én viszont nem akarok, azt akarom, hogy megmaradjon az izzás, a pezsgés, a forróság, a levegőtlenség, mert ebben érzem most igazán jól magam. Felőlem akár tökhintón is repülhetünk, vagy szárnyas lovakkal, a végtelenbe és tovább, az sem zavarna, amíg ilyen önfeledten, jól érezhetem magam.
Attól amúgy sem féltem, hogy unatkozni fogok, de ahogy beülök Sebastian mellé, már biztos vagyok benne, hogy nem csak a levegőbe beszélt. Ahogy átkarolja a vállam, tapizza a combom, csókolja az ajkaim... hmm, tetszik. Általában én sajátítok ki magamnak mindenkit és én láncolom magam hozzájuk óhatatlanul, de azt hiszem, ennek vége, mert talán én vettem át a préda szerepét. De nem is baj, én már elkaptam a lasszómmal és nem eresztem, a mellkasát, majd a nyakát simítom, méltatlanul kevésnek tartom a bőrfelületet, amivel érintkezhetek.
És hirtelen már ott is vagyunk, érzem, ahogy megáll a taxis, én pedig kipattanok, megvárom, amíg Sebastian fizet, hogy aztán lelkesen fogjam a kezét, hagyjam, hogy vezessen a lakásához. Kellemesen feldobva, aprókákat ugrándozva követem, kicsit lóbálva a kezünket, de csak mert nem bírok magammal, olyan izgatott vagyok.

Szerencsére semmi ellen nem tiltakozik, csókolhatom, vezethetem, úgy fest ő nem néz baltás gyilkosnak, vagy csak titokban egy ninja és simán leszerel ha bármi gonoszat akarnék tenni, amit persze nem akarok. Szóval hazafelé megyünk, taxiba szállunk, de a tíz perc csók rögtön tovaszáll, nekem egy pillanatnak tűnik, mert nagyon élvezem. Mikor megérkezünk, Demetria kipattan, én gyorsan fizetek, a..nos toleranciát borravalóval hálálom meg, elvégre Demetria is bőven és nyíltan simogatott, ha nem is illetlenül. Vezetem a lakás fele, nevetek, hogy ugrándoz, csókolgatom a kezét, mikor épp nem lóbálja a sajátommal egyetemben. Fellépcsőzünk, kezemben van már a kulcs, remélem a szomszéd nem leskelődik, bár megkérdezhetné hol hagytam Josht... ugyebár. Na mindegy.
-Itt is vagyunk szépségem, itt is... - Kinyitom az ajtót közben, de ahogy belép, berakom magam mögött az ajtót és már támasztom is neki a lányt, felkapom és csókolom míg tartom, de már nem fogom vissza magam, kezem végigsiklik a combján, a fenekén, felsimul a nyakára és perzselő szenvedéllyel csókolom le a szemérmet az ajkairól. Már nem lát minket senki, ketten vagyunk, magunk, ráadásul rettenetesen megkívántam, rég hoztam fel lányt csak úgy. De most kell az egómnak, azt hiszem. Persze erőszakos nem vagyok, csak érezheti elepedek érte, ha nem ellenkezett érezheti a vágyat duzzadni az ölemben, aminek ő is nekem feszül, mert az ajtó és közém került, nincs menekvés.

Egy szolidabb hurrikánként pörgök, ahogy Sebastian kezét fogva, lazán ugrándozok mellette. Őszintén mosolygok, vigyorgok, szeretem, ahogy nevetgél, olyan felhőtlen most minden. Mindjárt elrepülök én is, mert olyan könnyed vagyok Sebastian csókjaitól a kezemen, hogy lassan már nem is hat rám a gravitáció. Ha valaki lát minket, simán a szemébe vigyorgok, amolyan elégedett fejjel, mert Sebastiannal vagyok, és tökélyre fejlesztettem a "néééézd, ez az én fogásom"-arckifejezésemet. Mert büszkélkedek vele, azzal, hogy az enyém, és nem másé, nem is az övé, senki másé, ma éjjel csak az enyém és ha nem vigyáz magára, talán még fel is falom.
- Huh, de jó. - Mondok ennyit, de másra nagyon nincs lehetőségem, éppen csak belépek a lakásba, még csak körül se tudok nézni, mert hallom magam mögött a zár csukódását. Aztán Sebastian már el is kap, az ajtóhoz nyom, felemel. Én pedig azt hittem, félni fogok, eltűnt a lábam alól a talaj, mondjuk akár le is eshetek valahogy, elég béna vagyok hozzá, de most aztán semmitől sem félek. Kicsit részeg vagyok és a vérem egy partidrog, megengedi, hogy bármit szégyenkezés nélkül megtegyek ma este. Ahogy száguldozik az ereimben, csak még őrjítőbb, még inkább elhagyom a józan eszem. Lehet, hogy nem is neki van félnivalója attól, hogy megeszem, mert csak úgy falja az ajkaimat, őrjítő csókcsatára invitálva, és elfogadom a kihívást. Érzem, ahogy simít, a magáénak akar, hogy mennyire vágyik rám, de ennek a pengének sem csak egy éle van. De nem ám, nem csak ő epekedik, én is tudok. Így összekulcsolom a lábaimat a derekán, hogy még véletlen se, egy pillanatra se távolodhasson el tőlem a csípője. Kezemmel meg a haját túrom, bár nem olyan egyszerű mutatvány, mert jó hosszú, észre se veszem, hogy a nagy csókolózás közben leugrik a kalap a fejemről, uram atyám, komolyan már azt se tudom hol vagyok. Valahogy mindent elemészt a bennem dübörgő forróság, a vér, a mindenség, és azt hiszem ma éjjel, minden, ami Demetria, hamuvá ég.