- Adjátok vissza. - Sóhajtom fáradtan. Nem tudom, mit válaszolnak, mert nem hallom őket. És hogy kiket? Cromwell és Jameson, a két jóbarát, nagyon sok közös vonásuk van. Például, hogy imádják megkeseríteni az életemet. Illetve elkeseredetten próbálkoznak ezzel, de én simán lenyelek bármi ilyesmit. Csak hallom a beszédük zaját, látom a nevetésüket. Jól sejtitek, a hallókészülékem van náluk és én nem találom annyira viccesnek.
- Mellesleg... az elég drága, drágább, mint az egyetemi tanulmányaitok idén. - Jegyzem meg, ismét sóhajtva. Ha eltörik nekem, az sem világ vége, mert tulajdonképpen ezt sem mi fizettük. De akkor is, nekem rémálom lenne orvoshoz menni, intézkedni, amíg kapok egy újat. Menni kéne mindenfelé, egy csomó időmet elvenné, egy csomó idegen ember előtt kéne előadnom magam, úgy, hogy nem is hallom őket. Illetve nem értem, amit mondanak. Nem tudok igazából a szájukról sem olvasni, nem artikulálnak, mert röhögnek. Sokkal inkább egymással kommunikálnak, mint velem.
- Ennyire vicces, ha valaki hallássérült? - Kérdezem, bár a kérdésem inkább költői, lévén arra nem számítok, hogy megértem a választ. Amúgy sem kapnék normális választ a kérdéseimre, valószínűleg Jameson a bajtársára cinkos képet vet, majd a kezébe veszi a hallókészüléket és vigyorogva beszél hozzá. Kihasználom a pillanatot és próbálom elvenni, de nem megy, annyira azért figyelnek rám és nem vagyok elég gyors. Sóhajtok még egyet.
- Ma még dolgom van, szóval próbáljuk elintézni gyorsan... - Rakom zsebre a kezeimet, nekidőlök a falnak és szomorú, kék tekintetemmel a hallókészülékemet nézem. A szegény kis ketyere már a szívemhez nőtt, azok a faszfejek meg most fogdossák.
- Fúúúj... - Állapítom meg, amikor beteljesítik a csodálatos tervet, amit fél óra alatt csak sikerült kiötleni. Azonban tény, hogy elég undorító, ahogy ráköpnek szegénykére... de ha nem akarok szerencsétlenkedni, meg kell törölni és berakni a fülembe, de... fúj.

Éppen végzett az egyetemen, most épp a tanulás van napirendben (Zin mellett, elvileg otthon lesz) aztán kései ebéd és munka. Igen ám, de azzal nem számol hogy lát valami kötekedést oldalt. A kollégium fele tart, mert beköltözött, könnyebben bejár az egyetemre, mint a lakásáról. Egy darabig felméri a helyzetet, de ahogy elnézi a tipikus ketten egy ellen szituációt véli felfedezni. Vesz egy mély levegőt, nem hitte hogy felnőtt, tanult emberek ide süllyednek. Nem is kell sok a másik kettő háta mögött terem nem messze, szemben a harmadik sráccal.
-Mi folyik itt? Azt javaslom, hogy ha eltulajdonítottatok valamit adjátok vissza, vagy én juttatom vissza, de annak nem fogtok örülni. - Dönti félre a fejét, de szokásos mimikátlan arcával, komoly és monoton hangján szólítja meg őket. Csak némileg bujkál valami nem tetsző fintorszerűség a szája sarkában, de valószínű csak ő maga érzékeli, kívülről nem látszik. Két ilyen kis nagyzoló kisfiú nem ijeszti meg. Kiváltképp ha jogtalanul élnek vissza a nem létező hatalmukkal. Ezek nagyon tudják idegesíteni.

Szegény kis hallókészülékem, én csak őt sajnálom a legjobban ebben az egész helyzetben. Amikor megjelenik egy másik arc a két seggfej mögött, érdeklődően nyújtom a nyakam, pillantok oda. Nem tudom pontosan, mit szeretne, nem látom az arcát rendesen. Ellenben a másik kettő hátat fordít nekem.
- Ó, nincs semmi gáz, menj csak. - Mondom, mert a legkevésbé sem hiányzik, hogy miattam még rá is rászálljanak. Elég lesz, ha én megkapom a mai adagomat és már mehetek is a dolgomra.
- Mit akarsz itt, Törppicúr? - Látom, hogy az egyik nevetve kérdez valamit, meg hallom is, de hogy mit, arról fogalmam sincs. Van egy olyan érzésem, hogy valami olyasmi, ami a gimis zaklatók szintjén leragadt hülyeség. Komolyan, mintha középsuliban lennénk, a két leginkább lelki torzult gyerek itt próbálja kiélni az elfojtott érzéseit... rajtam, mert én hagyom. Ahogy most is hagynám, simán. Csak a másik srácnak nem akarok bajt.
- Hú, várj, most kellene... megijednünk? - Kérdez az egyik a másiktól valamit, de nem értem, mit. Valószínűleg gúnyt űznek belőle és ezzel próbálják elűzni. Remélem az önkéntes segítségjelöltem veszi a lapot és megy a dolgára, mielőtt még késő.
- Semmi közöd ehhez, szóval húzzál szépen elfelé. - Van egy olyan érzésem, hogy roppant értelmesen és válogatott szókinccsel fogalmazta meg Jameson a mondanivalóját, legalábbis az arcáról ezt lehet leolvasni. Igazából szerintem ő máshogy nem is tudja... szerencsétlen paraszt.
Annyira szar érzés, hogy nem hallok kvázi semmit rendesen az egészből, pedig érdekelne mi jön össze, próbálom elvenni a hallókészülékem egy óvatlan pillanatban. Egy hajszál híján azonban mégsem sikerül, sóhajtva lépek odébb, hogy legalább szembe legyek velük és lássam a szájukat.

Csak odapillant a harmadik fiúra, neki nem úgy tűnik, mintha élvezné a dolgot.
Aztán már vissza is emeli a tekintetét a másik kettőre. Sóhajt még egyet. Utálja ha jönnek a magasságával, bár mélyen titkolja. Japánként mekkora legyen? Mint egy daliás északi?!
-Jobban tennétek. A magad fajtátokat eszem reggelire. - Direkt nem közli hogy zsaru, bár valószínű el se hinnék, hiába van kinn a hirdetőtáblán, hogy ki ő és mi a szakmája, mivel űzi a szabadidejét.
-Nagyon is sok közöm van hozzá. A magadfajta kisebbségi komplexusos lúzerek, akik azt hiszik menőbben lesznek az által hogy még egyedül sem mernek kiállni valaki ellen, hát... mondhatni a specialitásaim.
Aztán nézi hogy valóban van náluk valami, bár nem tudja így megítélni, mi az.
-Utoljára figyelmeztetlek titeket, adjátok vissza neki ami az övé, vagy hirtelen és kellemetlen dolgokban lesz részetek. Nem vagyok erőszakos típus, így javaslom, hallgassatok a szép szóra. - Ráncolja rosszallóan a szemöldökét, ő aztán meg nem hátrál. Legalább ma is edz kicsit, ezt így kell felfogni. Bár kétli hogy méltó ellenfelei lesznek ezek ketten, de majd vigyáz rájuk, hogy csak kicsit fájjon nekik, tanulva az esetből. Azért annyira nem kegyetlen még Usui sem, hiába van most kellőképp rossz véleménnyel a másik kettőről.
Azért óvatosan felvesz egy stabil oldalállást és készíti a testét az esetleges... nos... verekedésre.

- Húú, hallod, nézzed már! Milyen kemény itt valaki! - Úgy látom, csak játszani próbálja Cromwell a keményet, mert kissé frucsa grimaszba torzult az arca. Nem hallottam, mit mondott a srác, de nem valami magas, meg nem tudom... olyan morcos. Szerintem tökre megvernék, és nem értem, mi a fenéért hadakozik itt velük. Főleg, mert én nem kértem ilyesmire, sőt, én magam is okosabbnak éreztem volna, ha inkább elmegy és hagyja, hogy kiszórakozzák magukat. Ahogy látom viszont, kezdenek beijedni, elkerekednek a szemeim. Ez most komoly...?
- Nesze, Brownell. - Végre, sikerült valamit leolvasnom a szájáról, ezt még értem is, miközben a tenyeremben landol a nyáltól tocsogó hallókészülékem.
- Kösz... - Válaszolom grimaszolva, miközben szerzek egy zsepit és alaposan letörölgetem, de még mindig fintorgok, ahogy végignézem rajta. Szegénykét most megszentségtelenítették ezek a barmok, komolyabb fertőtlenítést igényel majd. Viszont jólesően, egy "Na végre" sóhaj kíséretében visszarakom a fülembe és tádáámmm, máris hallom amit mondanak.
Hallanám, ha a két seggfej nem döntene úgy, hogy ideje elmenni és teletömni a fejüket valamivel, meg volt a napi szemétkedés. A kettő kettő ellen amúgy sem az ő stílusuk, akkor már nem akkora nagy a szájuk. Főleg, mert tulajdonképpen nem hatalmas, megállíthatatlan terminátorok.
- Izé, én... öhm, köszi mindent, tényleg hálás vagyok, de szerintem nem volt túl jó ötlet. Mármint, ezek után tuti nem hagynak majd élni téged sem, nem hiszem, hogy megérte. - Mondom kissé szomorkás, féloldalas mosollyal, miközben megigazítom a kis szerkezetet a fülemben. Fúj, ha csak rágondolok, hogy a két idióta nyála volt rajta... bleh. Ha visszaérek a koliszobámba, tényleg meg kell takarítanom.

- Húú... én sem gondoltam volna rólad, hogy ilyen kemény vagy. - Vallom be hősiesen, amikor felsorolja, milyen meséből kilépő fekete herceg ő valójában. Mármint, fekete öves karatés, meg még simán le is csukhatná őket? Hova tovább, fegyvere is van és lőni is tud? Lehet, hogy ezek a férgek megérzik a tényleges veszélyt és ezért nem félnek tőlem.
- Áh, hagyd, ha nekik ez jó... - Legyintek egyet, mert én így vagyok vele. Ha ennyi gerinc van bennük, az csak az ő szegénységi bizonyítványuk. Én viszont nem fogok sem panaszkodni, sem a felettesekhez rohanni. Még csak a verőemberemet, Lizzy-t sem küldöm rájuk, még annyit sem érdekelnek. Amúgy is, féltem a kis szöszit tőlük, ő azért nem fekete öves és brr... bele sem gondolom inkább, mennyire inzultálnák őt.
- Philip Brownell, de csak Lip. - Mutatkozok be én is, miközben valami mosolyfélét kanyarítok az arcomra. Habár ő meghajol, én nem, én vérbeli amerikai vagyok, a jólneveltebb fajtából. Szóval már nyújtom is neki a kezem, hogy megrázhassam, ez biztos náluk is szokás. Bár így nem tudnám megállapítani, melyik keleti nép képviselője... aaa franc tudja.
- Nem hiszem, hogy az erőszak megoldás lenne bármire, szellemi párbajt pedig nem vívunk fegyvertelenekkel, szóval... - A mondatnak nincs vége, soha nem is volt, megvonom a vállam és ergye vigyort eresztek meg Usui felé. Tényleg így gondolom, verekedni nem akarok velük, annak nem sok értelme lenne. Veszekedni meg ha akarnék sem tudok, sajnos nem beszélek bunkó faszfejül.
- Őszintén szólva, engem nem hatnak meg annyira sem, hogy morogjak miattuk. Ez amúgy revans volt, legutóbb Ninát szemelték ki maguknak és akkor én hősködtem, ez meg a megtorlás, amiért egyszer szembe mertem szállni. - Na igen, a legviccesebb bennem, hogy saját magamért soha nem állnék ki, feleslegesnek tartom. De Nináért gondolkodás nélkül kijátszottam őket, akkor nem voltam teljesen erőszakmentes, de végül csak elfutottunk. Az is jobb, mintha leálltam volna boxolni, vagy valami. Főleg, hogy nem is tudok rendesen verekedni.

-A látszat megtévesztő. Általában senki sem olyannak hisz amilyen valójában vagyok. - Nyugtázza a tényt, érezni neki ebben semmi meglepő nincs.
-Nem hagyom. Nekik sem jó igazából, mert találkoznak egy magamfajtával aki a felettesük lesz és végük. Egyszer kell megtanulniuk, hogy az élet nem így működik és akkor talán viszik valamire. - Komolyan gondolja, hogy nem jó hagyni az ilyet, sok szempontból. Meg valószínű a karmájuk is romlik, segíteni kell nekik, akármennyire is úgy tűnik, nem érdemlik meg.
-Inkább Philip, nem szoktam becézni senkit. - Valószínű ő lesz az egyetlen, aki Philipnek fogja hívni, de sajnos Usui egyik szokása, hogy nem becéz senkit. Még azt sem, akinek a homlokára van írva: BECÉZZ. Lásd Demetria (xD)
A kézfogást viszonozza, ha már óhajtja a másik a testi kontaktust, szóval határozottan megrázza a kezét.
-Ez tény. - Mondja valami kajánabb hangon, bár ez nem szép kijelentés volt, mégis igazat kell adnia. Úgy érzi felesleges állna le magyarázni az erkölcsi okokat annak a kettőnek.
-Ha egyszer megtetted, tedd meg máskor is. Megunják. Az ilyen típusú emberek nem akarnak foglalkozni a kihívást jelentő emberekkel. Látod, egyedül voltam ellenük és mégsem gondolták úgy, vállalják a dolgot. Egyszerűen határozottan kéne velük közölni, hogy nőjenek fel. Szerintem pár alkalom után már simán elsétálnak melletted, mintha sosem lettél volna. - Mondja komolyan, szerinte sokkal egészségesebb lenne. - De ha egy nőt is képesek molesztálni, ki is csapatom őket. - Csóválja a fejét és nos... úgy fest ő ezt is komolyan gondolja. Úgy fest ő nagyon is komolyan gondolja ezt a szolgálunk és védünk szlogent...
-Merre fele tartasz? Én a kollégium fele. - Kérdezi, mert lassan azért legalább el kéne indulnia.

- De te legalább tudsz meglepetéseket okozni! - Nézem a pozitív oldalát, miközben elvigyorodok. Kicsit irigylem is miatta. Szerintem rám rám van írva, mekkora egy csomag szerencsétlenség vagyok. És mennyire nem állok ki magamért, mennyire nem akarok létezni, mennyire azt akarom, hogy levegőnek nézzenek. Legalábbis én úgy érzem, lerí rólam, aztán ki tudja. Még sose kérdeztem senkit.
- Nem vagyok az apjuk, hogy én neveljem meg őket. - Vonom meg a vállam, mert akármennyire nem vagyok harcias típus, nem vagyok boldog tőle, hogy cseszegetnek. Így nem is igazán érdekel, hogy nem tanulják meg a leckét és elég hamar elvéreznek majd ezzel a gyerekes mentalitással. Haha, mondom én, a nagy felnőtt valaki.
- Hah? Hát jó. - Mondom végül, kicsit furcsa, hogy nem becéz senkit. Még a saját szüleim sem hívnak Philipnek, tök durva, hogy ő mégis. De majd megszokom, nem igazán zavar. Mit nem szokok én meg? Inkább megrázom a kezét, mert hülyén érezném magam a hajolgatással.
- Magamért nem állok ki, annyira nem zavar, de ha másokat bántanak, azt nem bírom. - Magyarázom neki, bár tudom, hogy hülyének fog nézni, de ez a helyzet. Lazán zsebre dugom a kezeimet szokás szerint és úgy pillantok Usuira. Annyira komoly és olyan morcos és olyan keleti, és annyira komikusnak tűnik az egész látvány, hogy képtelen vagyok magamban tartani egy nevetést.
- Én is arra megyek. - Mondom, majd megigazítom a táskát a vállamon és el is indulok Usuival, mert biztosan dolga van, nem akarom én feltartani. Igazából már nekem is a koleszban kéne lennem, de végülis tökre ráérek. Még akár lógathatnám is a lábam, akkor is kész lennék a mai feladataimmal, de Usui nem úgy néz ki, mint aki ilyen kis ráérős.
- Hogyan hálálhatnám meg a segítséget? - Kérdezem tőle végül, mert nem tudom mit szeret. Én szívesen elmegyek vele sörözni, vagy valami, de egy belső hang azt súgja, ez nem nyerő ötlet... annyira kis karótnyelt komolyság, nem tudom elképzelni egy kocsmában iszogatva. Mondjuk magamat is nehezen, de még mindig jobb.

-Miért, az jó dolog? - Szerinte sokkal jobb a kiszámíthatóság. A vigyort sem érti, de beteszi annak, hogy a másik szerint ez jó dolog.
-Nem, de nem is kell annak lenned. A társadalom nem formálódik, ha csak a szülőkre és a tanárokra hagyjuk ezt a nehéz feladatot. Sajnos ahogy elnézem Amerikában nincs hagyománya az öregek tiszteletének, szóval maradnak a kortársak, hogy neveljék egymást. - Néha már csak emiatt elmenne Japánba. Hogy megnézze, valóban úgy működnek-e a dolgok arra, mint azt az anyja tanította. De valószínűsíti igen, elvégre hogy adta volna át ezt a szellemiséget az anyja, ha nem élte volna át?
Örül hogy elfogják a Philipet, de... elvégre ez a neve, szóval csak nem okoz gondot a dolog a fiúnak.
-Első lépés hogy önmagad meg tudd védeni. Amíg ez nem megy, addig másokat sem tudsz igazán. - Ez az ő véleménye, de vitába lehet szállni.
-Min nevetsz? - Dönti félre a fejét, mert ő valahogy semmi vicceset nem érzékelt az előbbi mondandóban, ami indokolná.
Biccent és elindul a sráccal a koli felé, még odébb van, de annyira ő sem siet. Zin sem egy aggódós típus szerencsére.
-Azzal hogy legközelebb nem hagyod magad. - Mondja komolyabban, ezzel tényleg meghálálná a semmit igazából, mert Usui nem érzi hogy tartozna neki a másik. - Amúgy a hála szükségtelen, ez a hivatásom. - Közli már könnyedebben.
-Nincs kedved karatét tanulni? A diploma megszerzéséhez minimum két szemeszternyi testnevelést teljesíteni kell, ha még függőben van nálad ez, szerintem összeköthetnéd a kellemest a hasznossal. - Érdeklődi meg, mert egy kis önvédelem sosem hátrány.

- Igen, ha ezek főleg kellemes meglepetések, akkor kifejezetten. - Mosolygok rá, mert hát, ki ne szeretne kellemesen meglepődni? Mondjuk, eleinte ilyen morcosnak mutatja magát, aztán kiderül róla, hogy valami mókamester. Mert mondjuk eleinte én is elég gátlásos meg visszafogott szoktam lenni, nagyon szerencsétlen, de most nem érzem magam annak... annyira.
- Egymást nevelni? Elég nagyratörő gondolataid vannak... szerintem inkább csak formáljuk a másikat. Akárhányszor érintkezünk valaki mással, hacsak pár szót váltunk vele és ezzel egy kis mosolyt csempészünk a fárasztó, hosszú napjába, akkor hozzáadtunk valamit a személyiségéhez és adtunk magunkból egy icipici darabot. De ez nem akarat kérdése, vagy nem tudatosság, ez a hatás. - Állapítom meg az összefüggéseket, amiket felállítottam. Gyakran állítok fel ilyen téziseket, okfejtéseket. Hiszen nagyon sokat gondolkozom azon, mik vannak ránk hatással, befolyásolják az életünket. És az egyik legfontosabb változó, a többi ember. Gondoljunk csak bele az én történetembe. Ha nem ismertem volna meg a barátomat, aki vezetett, nem hívtak volna el minket a hosszú hétvégére, nem ültünk volna abba az autóba és... inkább nem gondolkodom tovább, de mindenki érti a lényeget. Sajnos ezért olyan kiszámíthatatlan az egész.
- Na jó, ebben van valami. - Ismerem el, mert igaza van, tényleg. De én magamat nem akarom megvédeni, miért kéne? Nem ér annyit az egész, én sem érek annyit. És ez nem önbizalomhiány, inkább csak tudatos konfliktuskerülés és csendben, lehajtott fejjel beilleszkedés a társadalomban. Minél kisebb, jelentéktelenebb foltja vagyok, annál jobb nekem.
- Semmin, semmin. - Legyintek, de tovább vigyorgok, nem tudnám neki elmagyarázni úgysem, min nevetek. És őszintén szólva, nem is akarok, nem kinevettem, csak aberrált a humorom, ezt mindenki tudja rólam. Van egy olyan érzésem, hogy Usui nem osztozik velem ebben, szóval már most el is felejtem, hogy a hallókészülékemmel poénkodok neki.
- Hát, tudod, nagyon gyorsan tudok futni. - Vonom meg a vállam, amikor arról van szó, hogy legközelebb álljak ki magamért. Legközelebb nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem bármit is, inkább szaladok, még ha fél lábam le van sérülve, akkor sem kapnának el.
- Amerikai focizom és az atlétika futócsapatának tagja vagyok, szóval a sport-kreditjeim megvannak. - Magyarázom, de érdekes elgondolás. Azonnal eszembe is jut egy jó ötlet, elégedett mosoly kúszik az arcomra. - Mit szólnál egy alkuhoz? Én kipróbálom a te nemzeti sportod, ha te is az enyémet. - Elmegyek a karate edzésre, lejáratom magam alaposan, de cserébe én is elrángatom őt a pályára, ahol igazán élek még. Bár nem tudom, elég merevnek tűnik, talán nem tudná annyira élvezni, de... Amerikában él, szeretnie kell az amerikai focit!

-Kinek mi számít annak... - Közli hogy relatív ki minek örül vele kapcsolatban. Elvégre sokszor azt sem tudja milyen az első benyomása az emberekben.
-A hatás alap és elkerülhetetlen, szükséges. Én az akaratos cselekedetekről beszéltem. - Mondja nyugodtan, mert ő alap dolognak gondolja, hogy az emberek formálják egymást valamilyen szinten. De ez kevés. Tanítani kéne egymást, meghallgatni a másikat, egyenesnek lenni... de ezek valóban túl nagyra törő elgondolások, realistább annál minthogy higgyen abban egy ilyen utópia valaha is megvalósulhat. De alapelvnek, amihez tartja magát, kedvére van.
Bólint csak, hogy hogyne lenne. Ha magát nem bírja megvédeni mást se fog tudni. Nem tudja hogy kell.
-Hát jó. - Ha semmin akkor semmin. Ő elhiszi, hiába tudja hogy valami járt a másik fejében. Valószínű nem fontos.
-Nem lehet mindig elfutni. A gondok nem oldódnak meg maguktól, dolgozni kell azért, hogy jobb legyen. Te is csak így tudsz fejlődni. - Csóválja a fejét, mert szerinte ez a fej homokba dugása, strucc politika és nem épp nyerő életfelfogás.
-Amerikai focizol és nem bírsz kiállni magadért? - Nem szívbajos, kimondja amit gondol. Mivel tényként közli a dolgot, nem sértésnek szánja, ámbár meglepi. - Túl alacsony vagyok az amerikai focihoz. Kétlem hogy bármelyik csapat örülne, ha beállnék játszani. De veled szívesen kipróbálom. - Nem ellenkezik az alkuval, értelmes és jó játéknak gondolja a másik választott sportágát. Más kérdés hogy még sosem játszott.

- Sajnos nem hiszem, hogy én váltanám meg a világot... legalábbis ilyen dolgokban biztosan nem. - Mosolygok rá, mert lehet átérzi, hogy én akkor sem érzem értelmét annak, hogy ilyen barmokat neveljek. Egyszerűen nem az én dolgom, nem vagyok egy jótét lélek, bármennyire úgy tűnhet. Én csak Lip vagyok, egyszerűen. Amúgy is, ha nevelés kell nekik, az élet majd megneveli őket, én is megkaptam az adagom, ami miatt már én sem vagyok ilyen seggfej.
- Tudod, annyira vicces, hogy amikor magamról beszélek, a saját kétségeimről, gyáva gondolataimról, mindenki azonnal tudja a választ és ezernyi jótanáccsal áll elő. Nem bánom, ne értsd félre, csak azt tapasztalom, amikor ugyanezekkel a problémákkal néztek szembe, már mindenki tanácstalan. - Nevetgélek kicsit, mert mindig ezt érzem. Másokkal olyan könnyű, én is sokkal könnyebben átlátom mások helyzetét, olyankor okosabb vagyok. De ha a saját életemről van szó, szerencsétlen leszek és nem tudok mit kezdeni magammal, az érzéseimmel. Olyannyira, hogy elég pár szót beszélnem valakivel, hogy életmódtanácsokat osszon és ez full komoly. Full komoly!
- Bírni ki bírnék. De nem akarok. - Azért van különbség, a fizikumom megvan hozzá. Igazából szerintem egyedül is gond nélkül erősebb vagyok, mint azok ketten, mert egyik sem egy kifejezett két ajtós szekrény alkatú, de nem akarom. Nem akarok fölényes lenni, fitogtatni az erőmet, nem akarok verekedni sem, egyáltalán. Én ezek nélkül is tök jól megvagyok, könnyebben tűrök, birka türelemmel.
- Áh, csak kimegyünk a pályára és dobáljuk kicsit a labdát, semmi komoly. Ezek szerint nem zárkózol el tőle. - Engedek meg felé még egy vigyort, bár elég furcsa, hogy az arca olyan... még csak nem is komoly. Nem is morcos. Olyan... semmilyen. És ez a legfurább benne, ahogy a hangszíne is, mintha egy monoton kazettáról játszanák le. Na nem baj, elaludni nem fogok rajta, de egyáltalán... nem tudom, mit gondol. Mármint, hallom, amit mond, de... nem tudom. Olyan fura, zavart érzek az erőben.
- Idén költöztél be a kollégiumba? Még nem láttalak. - Állapítom meg végül. Nem néz ki fiatalnak, de attól még lehet elsős. Szerintem megjegyeztem volna, ha már látom... bár amennyit én kijárok a koleszból, iskolából... akár végzős is lehet.

-Ha nem akarod, nem fogod. Persze ha akarod sem biztos de akkor már próbáltad és tényekre alapozva mondhatod, hogy nem neked való. - Nem ráhatás, csak ő úy van vele, amíg nem próbálja meg, nem tudhatja a másik. Ő maga is így van vele. Megpróbálja az új dolgokat és meglátja megy vagy nem megy.
-A saját életünkről dönteni sokkal nehezebb. Ezernyi más emlék, probléma és elhangzott szó hat rá, néha csak érzés formájában, ezért sokkal nehezebb. Egy kívülálló mindig csak a velejét látja, sallangtól mentesen, természetes hogy könnyebben ad tanácsot, ám nem feltétlenül jót. Ezért kell magadban átgondolni, pontosan mire vágysz és mire van szükséged, mert ezt csak te tudod. - Ő nem gondolja, hogy sokkal jobban tudná a válaszokat Philipnél, csupán elmondja a véleményét, aztán a másik vagy elengedi a füle mellett vagy nem. Ezek tőle valóban tanácsok, nem szokott kiokítani senkit.
-Miért nem? - Egyszerű kérdés, noha a válasz valószínű már nem lesz ilyen egyszerű, de mégis megkérdezi. Neki fura, hogy valaki hagyja magát elnyomni, holott, ki tudna állni magáért. De nem csak a verekedésre gondol, szóban, vagy egyéb tettben, rengeteg módja van.
-Nem, nem szokásom. Bár sokan azt hiszik, a könyvtár az egyetlen hely, ahol megfordulok, de szeretek sportolni. Kikapcsol. - Mondja szintén fapofával, kevés lelkesedéssel, ellenben mély meggyőződéssel. Úszni és futni is eljár, néha karutázik. Szereti a szellemi tevékenységgel járó sportokat is.
-Már egyszer beköltöztem pár hétre tavaly, de akkor passziváltattam a munkám miatt. A tanulás rovására ment volna, ha nem teszem. De most már végigcsinálom. Valamint... kellemes Zinnel együtt lakni. Szeretek vele lakni. - Biccent pár aprót, magának is konstatálva, hogy örül, hogy átköltözött. - Amúgy keveset vagyok "itthon", általában dolgozom, ezért nem láttál valószínű. Ahogy én se téged. De bizonyára nem elsős vagy, de nem is másodikos. Most végzel, vagy van még egy éved? - Kérdezi, próbálja besaccolni a másikat, de még nem látta, úgy gondolja.

- Azokra is van bölcsességed, akik cselekvésképtelenek és nem akarnak próbálkozni? - Kérdezem, csak úgy, mindenféle gúnytól mentesen. Mert igazából én lennék a legboldogabb, ha lenne valami tanácsa a motiválatlan emberekre is. Akiknek nem az a kérdés, meg tudja-e, vagy meg akarja-e csinálni, hanem van-e elég ereje ahhoz, hogy belefogjon.
- Aham, de éppenséggel én nagyon nem tudom, de ezek szerint más se tudja helyettem. Egy paradoxon vagyok, nem is kéne léteznem. - Nevetem el végül magam, mert hiába mond bármit, én akkor is cselekvésképtelen szerencsétlenség maradok. Sajnos ő sem elég ahhoz, hogy egy élet végezte hosszú, elcseszési folyamatot visszafordítson. De azért tökre értékeljük, hogy próbálkozik!
- Hm, nem tudom, valahogy nem érzem úgy, hogy sokkal előrébb lennék vele. - Vonom meg a vállam, mert tényleg nem hiszem, hogy akkora nagy dicsőség lenne, ha egyszer elhajtanám őket. Igazából azt sem hiszem, hogy olyan nagy szenvedés hagyni magam. Igazából nekem olyan édes mindegy, hogy az már fájdalmasan érdektelen személlyé tesz. Miért kéne felesleges konfliktusokat szülnöm? Előbb szabadulok, ha hagyom, hogy kijátsszák magukat.
- Ugye? Egészen más, mint a mentális munka, feldobja az agyam. - Helyeselek lelkesen, vigyorogva, mert tényleg, viszonylag sokat használom az eszem. De aztán elmegyek egy edzésre és hiába fáradt a testem, az elmém újratöltve. Ugyanúgy eshetek neki a programozásnak vagy bármi másnak, ami a többi embernek hajmeresztően durva lehet, nekem meg napi rutin. Na jó, ez elég erős túlzás volt.
- Na, az jó, igazából én is bírom Dariust. - Mondom, mert végül is tök jól megvagyunk mi, nincs vele baj. Azzal se, hogy meleg, amíg engem nem akar becserkészni, azt csinál, amit szeretne. De inkább nem említem meg eme aprócska tényt, mert lehet, hogy Usui még nem tud róla és nem akarok pletykás lenni. Még akkor sem, ha tök igaz.
- Harmadik évfolyam, de nem olyan szívatós, mint amilyennek híresztelik, még vizkommon se. - Nyugtatom azért meg, hogy ne féljen annyira tőle. Mondjuk érdekes, hogy passziváltatott munka miatt, én igaz otthonról dolgozok, de simán összeegyeztetem az életem. Tanulok, dolgozok, edzésre járok... már három dolog, ami kiemel a mindennapjaim unalmából. Tök jó, mármint, sokkal jobb, mint amikor semmit sem csináltam csak otthon játszottam emót a szobám sarkába bújva.
- És amúgy mit dolgozol? Én egy reklámcégnek programozok éppen, meg hirdetéseket csinálok. - Osztom meg, csak úgy mellesleg. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen unalmas ülőmunkát csinál, valahogy nem tudnám kinézni belőle.

-Igen. Azt, hogy az élet nehéz, de mi magunk tudjuk főleg pokollá tenni, nem mások. Mi magunk alakítjuk a sorsunk, a mi kezünkben a döntés. - Ha már bölcsességet kért a másik, ő adott. Nem hisz abban, hogy valaki cselekvésképtelen. Ő, aki teljesen magába zuhant, aki elvesztett mindent talált egy új célt, megtett mindent azért hogy véghezvihesse, és itt van. Most védett meg valakit, tehát teljesen nem volt haszontalan a dolog.
-Ha így is lenne, mégis létezel. Még nem érted el a megvilágosodást, a karmád is magad befolyásolod. Egyszerűen próbálj az ész és a szív közötti egyensúlyra törekedni, akkor nagy gond nem lehet. - Ő legalábbis így látja, de aztán ki tudja. Talán nála túlzottan az ész fele billen a mérleg, máskor úgy érzi az érzelmei ragadják el. Ó hogy ez meglepő lenne? Annyira talán mégsem, elvégre attól hogy kifelé nem mutatja, belül igenis sokszor mocorog valami és nem a bélgázakra gondolok.
-Nem is biztos hogy valaha tapasztalni fogod. Hatással vagy az emberekre Philip, ha akarod, ha nem. Az pedig egyedül rajtad áll, hogy olyan hatás vagy, ami szánakozást vált ki, olyan amit érdemes példaként tekinteni, vagy olyan, ami mondjuk máshogy foglalkoztatja az embereket. Nincsenek szellemek, olyan nincs, hogy mindenki keresztülnézzen rajtad. - Ő is próbálta, eredménytelenül. Pedig néha ő is rettentő mód vágyott arra, hogy a világ hagyja békén, de a világ kegyetlen.
-Segíti a vérkeringést. - Bólogat, szó szerint értelmezte a "feldobja az agyam" kifejezést.
-Nem ismerem őt. De egy jó szobatárs kincset ér. - Igazából Kiliannal sem volt baja anno, leszámítva hogy jött az orkokkal, hogy mindenhol bacilusok fészkelnek és hogy ő maga vietnámi vagy koreai.
-Miért lenne szívatós? - Dönti félre a fejét, mert nem tudja értelmezni, a harmadik évfolyam miért lenne nehezebb, mint a többi.
-Hmm, matematika. Nekem a számítógép még mindig idegen. Én rendőr vagyok. - Teszi hozzá, ha már kérdezték, de érezni a hangján, hogy azon kívül amit elmondott a programozásról, nincs fogalma arról a másik mit is csinál, minek tanul. Sajnos Usui kissé le van maradva, de próbál felzárkózni a maga kimért módján.