Kiégett egy lámpa az utcában, az utca egy része így sötétbe burkolózik, azt hiszem, ez tetszik. Mostanában a lelkem egy részében is pont ilyen sötét szakasz lakik, ami nem is baj. Kell egy kis éjszaka, hisz nélküle mit érne a nappal? Mire volna jó az öröm, egyáltalán létezhetne-e, ha nem tudnánk mi a fájdalom, vagy a keserűség. Lassan  beérek a koliba. A recepción üzenet vár, de nem kapom fel rá a fejem. Menet közben bontom ki a borítékot, amin csak a nevem van rajta. A feladó rejtély. A lépcsőházba érve már a lapok vannak a kezemben, jól ismert kézírással. Itt járt.. A fejem zúgni kezd, egy pillanatra talán a  szívem dobbanása is leáll. Mikor újraindul kapok csak észbe, akkor gondolkozom el azon, hogy többé nem titok a hollétem. Nem vagyok biztonságban. Aggódni kezdek, s a lelkemben a kialudt lámpa újra felvillan, és fényesség járja át azt a keserű szájízű emléket, amit oly soká tartott elrejteni. azon kapom magam, hogy remegnek a lábaim, ahogy a kezem is, amiben a még ismeretlen tartalmú üzenet pihen. Valamiért nem merem elolvasni. Annyira tudok gyűlölni, olyan mélyen, annyi harag tud átjárni, érzem az utolsó hajszálereimben is, ahogy zsibbadttá teszik az izmaimat, az utolsó ujjpercig. Biológiailag valószínűleg csak adrenalinnak nevezik. Mégis… nem tudok mást mutatni, csak hűvös közönyt. Leülök a lépcsőre, és fütyülve a házirendre, és előveszek egy szál cigit. a dobozt csak magam mellé dobom. Játszok vele, az ujjaim közt forgatom, a gyújtó is előkerül. Nagy a kísértés. Nagy lenne a büntetés is. Így felállok, az el nem olvasott sorokat a farzsebembe csúsztatom. A szobában majd rágyújtok. Biztos itthon van Ria is. Mintha ólmok lennének a lábaimon, úgy sétálok be. Már látom magam előtt a skiccekkel teli padlót, de bármilyen fura is, szeretem ezt. Miután a körmeimmel kaparászok az ajtón, bemegyek. –Szió!- köszönöm drága Arianamnak. Minden gondolt leplezve odanyújtok neki is egy cigit, nyílik is az ablak, kattan is a gyújtó. Lehet lassan el kell mesélnem neki, mi is a helyzet. -Min dolgozol?- kérdem szelíd mosollyal.

Már megint el foglaltam az egész szobát. Mindenhol vázlatok, ceruzák, skiccek, előttem pedig egy ismerős alak rajzolódik ki, bánatos zöld szemekkel. Olaj festéket használok, hisz Lara személyiségéhez ez illik a leg jobban. A vidám bulizós csaj mögött úgy érzem van egy agyon sebzett kis lány. Hosszú hónapokon keresztül figyeltem őt, remekül játszik. Szinte mindenkit meg tud téveszteni. De engem már nem, alapból érzékeny vagyok a környezetemre, szeretem meg figyelni a körülöttem lévőket. Ő pedig a szobatársnőm, és ami ennél fontosabb a barátnőm. Legalábbis én így gondolom. Épp aprólékos mozdulatokkal dolgozom a szája ívén, mikor belép az ajtón.
- Szerbusz kedvesem. Csak egy kis unaloműzés, ki mást rajzolhatnék mint a legdrágább szobatársamat. - kacsintok rá egy huncut mosollyal. - Neked milyen volt a napod ? - kérdezem. Tuti valami történt, nagyon gyérre sikerült a köszöntése. és megint tiszta görcs az egész teste. Erőlködik, hogy fent tartsa a póker arcot. Ami, ha nem ültem volna ezer meg egy órát más emberek testét rajzolva, fel se tűnne. De pechjére rojtosra ültem már a kerek kis fenekem. Már mindketten az ablaknál ülünk és szívjuk a kis rák rudat. Már nem is tudom hányadik fordul meg a kezünkben. Csöndben várok, ha akarja elmondja, ha nem akkor továbbra is fecsegek neki össze vissza. Festészetről, suliról, a kattant bátyámról, na meg új téma ként Sebről. Beszélgetés közben finoman simogatom a kezét, hogy megnyugodjon, hogy érezze itt vagyok. Ugyan Lara gyerünk, mond el.