Véget ért a nyár és ez nekem valahogy nagyon nehezen dolgozom fel, pedig már halomnyi előadáson voltam és még több unalmas órára ültem be, mint illedelmes lett volna. Na jó ez csak egy vicc és annak is rossz.
Most sem lógók, tényleg nem, komolyan... Olyan vagyok én? Slisszolok végig a folyosón, hogy még véletlen se csípjenek lógáson. Kilépek a kapun és előrántom a mobilom a zsebemből és persze azonnal el is ejtem, hogy gördülékenyen átcsusszanjon a lábtörlő rács hézagjai között és tompán puffanva zuhanjon vagy másfél métert lefelé.
- Azt a rohadt... - a hajamba túrok, és ledobom a táskám. Valahogy nem hiszem, hogy könnyen megoldható feladat elé nézek.
Nem hiszem el. Komolyan. Úristen de utálom Murphyt mindig akkor cseszik ki velem, amikor sietnék. Találkám van Nickkel és nem is három perc múlva, hanem azonnal is késő lenne. Mondjuk meg fogja érteni ha elhívom, de... hiszen éppen az almásom fekszik hason a gödör alján. Mázli, hogy nem esett az eső és nincs víz.
Most ez komoly? Hogy lehetek ennyire béna?
Sóhajtozva állok neki,hogy feleszegessem a rácsot, de persze nem moccan, minek is tenné. Hangosan felmorgok, mint egy kutya. Letérdelni nem nagyon szeretnék, mert kiszakad a harisnyám, éljen, hogy ma is szoknyában feszítek... Valahogy ki kell halásznom. Dunsztom nincs mit tegyek. Ott tartok, hogy nézegetem a rácsot, próbálok rájönni, hogyan szabadítsam meg  a rácsot a helyétől és aztán? Hogyan tovább?

Hallom, hogy érkezik valaki, de legkisebb problémám is nagyobb ennél. A drága kis mobilkám lent hasal az üregben és olyan magányos szegény. Alig bírtam visszaszerezni, mert az elme roggyant autótolvaj majdnem lenyúlta. Szerencse, hogy vissza jutott hozzám, most meg....
- Szia! - köszönök vissza és fel sem nagyon nézek, még mindig azon agyalok, hogy feszegessem fel a rácsot, aztán hogyan halásszam ki a cuccot? Arrébb araszolnék, hogy elférjen mellettem, és mehessen tanulni én meg elhúzok ebédelni, mert nem megyek be semmire, ami reklámmal foglalkozik és ááámen.
- Lógni? Én? - felpislogok az ismerős hang tulajdonosára, majd egyből ki is húzom magam. Na végre a megmentés, egy ufó.
- Nem vagyok olyan de te? Kintről ilyenkor? Jó, hogy jössz amúgy. Ma milyen a vonzó képességed? - na persze nem arról van szó, hogy pasiként vonzó-e? Mert az. De engem jobban izgat, hogy be tudja-e húzni a mobilom. Mondjuk az ufó sztori itt-ott sántított kicsit de pasi, lehet valami meglepően jó ötlete.
Igaz apám mesélt róla egy-két dolgot, leginkább, hogy kerüljem messzire, mert nem nekem való, de szerinte Nick sem, pedig ő meg elvesz, heh.
nagyon szépen pislogok felé, hogy érezze, akarok valamit, hátha nem lép le és hagy cserben, egyedül, magányosan a gondommal.

Még jó, hogy türelmes alkat vagyok, máskülönben már erősen hisztiznék, és talán ugrálnék is a rácson dühömben, de azért félek bezuhanni, a végén valaki betemet és élve elás. Áh nem vagyok paranoiás, minek is lennék?
- Hát nem tudom. Engem te ne gyanúsítgass. - mégis felnevetek, mert jól van, lógok basszus, de máshogy nem lehet ezt a napot sem kibírni, olyan hosszú és unalmas. Meg éhes is vagyok és amúgy is, álmos vagyok.
- Megérdemelt szünetet tartok. - szépítem a helyzetet, de ezen nincs mit, éppen készültem meglépni, de a sors, vagy sorstalanság keresztbe tette nekem ezt a szaros rácsot. Mert nem tudott volna a mobilom, csak simán a fűbe esni, vagy a betonra. Neeeem. Neki be kell esni a résen és zuhanni a halálba.
- Hagyjál már, ki kezd 10-kor? - tudom, hogy sokan, rühellem is őket erősen, szemetek. bezzeg nekem majdnem minden napom kilenckor kezdődik, aludni sem lehet rendesen.
- Kihez? A dirihez. Hát hozzám. Nekem... mindegy. - hagyjuk is, mert sikeresen zavarodom bele a dologba, de nekem kell a mobilom, valahogy ki kell varázsolni, míg szépen kérek.
- Tudsz horgászni? - megmutatom neki a gödör alján magányosan szorongó almásom. Úgy álljuk körbe a rácsot, mintha menten indián táncba kezdenénk, csak nehogy eső tánc legyen, mert akkor elázik szegény.
Nem agyalok azon minek a másfél méter lyuk, majd teszek ellene, ha elnök leszek, illetve, amikor elnök leszek. Téényleg. Mindjárt becserkészem a srácot.
Tanakodva figyeljük a mobilt lyuk mélyén és csak cicegünk.
- Figyelj, aki tehetséges az tehetséges. Zseni voltam, ahogy becsúsztattam, még forgott is egyet a levegőben, aztán hasra esett. - még elő is adom a kezemmel, ahogy a levegőben bukfencezett aztán ennyi. Puffan és elhallgat.
Tudományosan szemlélem, ahogy rángatja a rácsot, de az meg nem moccan.
Hangosan felnevetek az elképzelésen, hogy kihalásszuk egy bottal és rágóval.
- Nincs egy baszott hosszú botod? - megcsillantom az összes fogam, hogy elmosolyodok, de a probléma ettől megoldatlan maradt.
- Tudod mi kéne? Van az a szemét szedő izé... tudod. Minek van keze... - hát nah baszki értelmes vagyok ma is, de tuti tuja, hogy mire gondolok. Még mutatom is, ahogy két kar közé fogja, ahogy a szemetet szokták vele szedni, láttam múltkor hazafelé menet.
Benyúlok a rácson, az ujjaim beférnek, szóval ki tudnám szedni, csak a gyűrűm be ne essen, akkor felbontom az egész világot.
- Szerinted a portásnak nincs semmilyen? Vagy a takarítóknak? Fel kéne hívni a fatust, hogy küldjön valakit, de..... - a mobilom a lyuk alján figyel. Vajon tudom apa számát fejből? Mark hátára támaszkodva lesek lefelé, hogy valamit kiokoskodjunk. Király, hogy nem egyedül szenvedek.

Még hogy én lógok? Biztos, hogy nem, hát nem úgy neveltek! Vagy nem tudom… De egyébként is, Ő meg menjen a fenébe, hogy ilyenkor jár be! Bezzeg én itt szívok már hajnali kilenctől!
- Én csak a nevén nevezem a dolgokat. Más friss levegőt szív, vagy cigit, én meg szünetet tartok. Problémát jelent? – nem hiszem, legalábbis ne jelentsen. A probléma itt nem én vagyok, meg a szünetem, még csak az sem, hogy mennyire megérdemelt. A probléma ez a cseszett rács, meg az a másfél méter, ami alatta van, de legfőképpen az, hogy a telefonom ott hasal egy réteg mocskon. Na, ez probléma!
- Látsz még itt valakit? – mutatok körbe, mert jó, hogy ufó, de szerintem szellemeket még Ő sem lát. Persze, simán belefér, hogy a zöldektől nem csak szupererőt, de hatodik érzéket is kapott. Meg tizenhatodikat…
Vonzások ide vagy oda, naná, hogy sajt szavaimba gabalyodom, miért is ne tenném, elvégre szőke vagyok, de mondjuk ennyire azért nem kéne. Csak lépkedünk jobbra, balra, nézzük innen, onnan, minden szögből megvizsgáljuk az esetet, de csak nem jutunk előrébb. Kár, hogy ez nem valami filmes jelenet, akkor tuti lenne megoldás, ha más nem, leszállna egy csészealj a parkolóban és kész is volnánk.
- Soha nem késő elkezdeni… - hagyom helyben, hogy akkor a pecázás ugrott, ezek után tuti nincs horgászbot a kocsijában, már a remény is halott. Pedig az hal meg utoljára. Na, mindegy…
- Kár, hogy nem vagyok az. De még csak mentalista sem… - durcásan állok, csípőre tett kézzel, összeszorított ajkakkal. Egyre jobban idegesít a helyzet, de persze semmi másért, csak azért, mert így senkit nem tudok értesíteni, hogy hé, bocsi, de Murpy így, meg úgy… Legfőképpen Nicknek nem tudok szólni, hogy nem én haltam meg, csak a telóm vágyott mélyen szántó gondolatokra.
- Kár, pedig azt hittem az ufók ezt is megoldották… - visszafojtok egy halk nevetést, mert mondjuk durva lenne, ha húzná maga után… Nem is lehet túl kellemes, a higiénia sem lenne az igazi, meg… Na, hát hol találna magának nőt? Maximum a Marson, de azt is elérné innen…
Virul a fejem, hogy zavaros magyarázatom ellenére felfogta, hogy mire gondolok, és még nem is hülyézett le az ötletért. Próbálta volna meg, ez a legzseniálisabb felhasználási módja egy ilyen cuccnak, nem is értem, miért nincs itt a közelben egy kincstári darab, mint ahogy a poroltók szoktak lenni. Vitrinben, vagy mi a bánatban… Üveg mögött, az a lényeg, piros keretben.
- Kösz, de akkor már megyek veled. – mondom, és mellé szegődök, mert maradjon itt egyedül az, akinek két anyja van, csak idegeskednék úgyis, hogyha csörögne, vagy valami. Fatust meg jobb nem felhívni, főleg nem az Ő telefonjáról, nem akarom bajba keverni, mert minek?
Szinte osonva közlekedek az épületben, én lógók, akarom mondani éppen szüneten vagyok. Nyílik az egyik ajtó és Mark mögé ugrom, pedig nem is ebben a teremben van előadásom, rossz a lelkiismeretem, bezzeg Nickkel, vele nem lenne, mert nem agyalnék... köhöm.
- Jól vagyok. - lépek újra a srác mellé vigyorogva és megcélzom a takarító szertárt, mert ott lébecol egy kék ruhás. Lemorzézzuk neki mit is akarunk, persze engem nem ért meg. A csaj szőke és hülye is, szinte észre sem vesz, meg nem tudom mi a neve, így csak mutogatom, hogy markoló gép kéne, ami a vásárokban szokott lenni és sosem nyerek vele egyetlen nyamvadék plüsst sem.

Elnevetem magam, mert nekem az is mindegy lenne, ha nekik nem lenne az. Mert valljuk be, hogy nem könnyű nem lógni, amikor az órák többsége tökre unalmas, nem tudok mit kezdeni magammal. Van egy halom előadás, amit viszont kifejezetten nagyon kedvelek, de ez most nem pont olyan, nem sok kedvem van bent lenni. Így nem is teszem, merő mázli, hogy úgy néz ki nem is egyedül.
- Ó igen, az egyszer ziher, hogy bujkál bennem valami, de hogy mi... azt ki is tudhatná? - sokat sejtően mosolyodom el, hogy érezze, nem pont nátháról és nem is okkultizmusról csacsogok. De Mark az a típusú srác aki nem nagyon veszi az ilyen jellegű megmoccanásaim, pedig tuti nem vette még észre, hogy jegyben járok. Ah romlik a nőies vonzalmam. Máris... hogy elkötelezett lettem. Ezen jót mosolygok, miközben a telom még mindig mélyen jár.
- Na baszki itt tartunk, már az ufók is spurok. Hát nincs remény. Bezzeg spermában tudnak füröszteni. - rosszallóan ciccegek, de igazából meg lefosom, hogy mit adnak nekünk a földön kívüliek és belüliek, mert én vagyok olyan mázlista, hogy nekem mindenem megvan, de jó lenn egy kis mágia. Milyen jókat varázsolgatnék.
Naná, hogy megyek vele az épületbe, majd itt fogom őrizni a lyukat? Mi vagyok én valami lyukbiztos?
- Igen! A lábam már csak ilyen engedetlen, táncban is mindig én vagyok a veszélyesebbik fél. - ez persze nem igaz, mert meglehetősen jól ringok a parketten, ami a kötelezőket illeti, mást meg senki nem olyan bátor, hogy látni akarjon tőlem.
Betérünk a takarító magán irodájába, és eldadogjuk mit akarunk, engem persze nem ért meg, minek is tenné, baromállat. Mark elpöccint hat mondatot és azonnal vágja, pedig tőmondatokat tol, de ah.
A srác átveszi a markoló eszközt és máris sokkal jobban vigyorogva sietek kifelé mellette, mert a kezében a megoldás. Jobban is járunk, ha nem én próbálkozom vele. A takarítok főembere pedig valahol lemarad, mert morgolódni támad kedve, míg mi vissza caplatunk a rácshoz és újfent felmérjük a helyzetet.
- Szerinted megoldod, nagyfiú? - nagyon remélem, különben bajba kerül, jól összeharapdálom. Leguggolok a rács mellé, a mobilom odalent zsizseg, mint egy halom giliszta.

Igazából nem számít, hogy veszi a poénjaimat vagy sem. Nem vagyunk olyan kapcsolatban, ismerősök a suli falai között és ennyi. Amúgy is csak a segítségét kértem.
Az ufók meg azok akik és nekik is lehetnek hibáik. Zárom is eme témát, mert nem sikerül betalálnom vele. Lassan kínosan érzem magam, így kifejezetten örülök, hogy lelépünk kampócskát keresni és persze lesz is belőle valami, ami nem meglepő, mert zseni vagyok és azt ötleteim kifejezetten királyok. Vidáman battyogunk visszafelé és Mark van olyan nagylelkű, hogy nekiáll vadászni. Guggolok a rács szélnél és a száma rágcsálva szurkolok neki, nem biztatom hangosan tanácsokat sem adok, hagyom, hogy férfimód megoldja a problémát és elég jól küzd is vele. Közben a fránya teló egyfolytában rezeg, jó, hogy nem esik újra vissza.
Zsizsegni kezdek, ahogy közeledik a kezem felé
Mutató és középső ujjaimat befúrom a rácsok között és közéjük csippentem a mobilt és próbálom nem leejteni. Nagyon koncentrálva húzom ki a rácsok között, majd le s csapok rá, hogy vissza ne zuhanjon, mert akkor itt maradok egyedül a problémámmal. Ami máris nagy, ahogy ránézek a mobilra és a zúzott kijelzőre.
- Bakker! Ki hitte volna, hogy megárt neki. Egy jó kis nokia kéne, a régiekből, az valljuk be, mélyített volna a gödrön és nem áldozatául esik. - letörölgetem a kijelzőt és hálásan pislogok az ufómra, miközben felegyenesedek.
- Köszi a segítséget, meghálálhatom, vagy rohansz? - ha órára tart, akkor elköszönök tőle, ha meg lóg egy kicsit meghívom egy italra, de valahogy nem tűnik olyannak, mint aki kedveli a társaságom. Ha menni akar engedem, majd adok neki egy csokit vagy valami, hálám jeléül. Pedig még játszani is hagytam a markolós izével.