Az ember azt hinné, hogy egy fehér cicát igazán könnyű megtalálni. Hiszen fehér! Feltűnő, világít, főleg, ha rásüt a nap, néha még egy diszkógömbbel is felér a fénye. Meg amúgy is, az ember tudja, mit keres, lelki szemei előtt van az állatka alakja. Mindenki azt gondolhatná, ó, nem lesz nehéz megtalálni! Mindenki téved. Nagyon-nagyon téved a világ, ha ezt gondolja a fehér macskákról!
Ugyanis így esett a rémeset, hogy én most éppen egy kis étteremben járkálok négykézláb. A nagybátyámé a kellemes kis étkező, és nem hagyhattam otthon a cicusomat, hiszen egyedül szomorú lett volna egész nap. Pedig megígértem, hogy bejövök és csevegek, mert már régen láttak, én pedig nem akarok gonosz lenni velük. Nem tudom, mi olyan érdekes bennem, de felpakoltam a cicahordozót és mint Piroska a nagyihoz, olyan lelkesedéssel indultam meg. Aztán rájöttem a turpisságra, megint az unokatesóimra kell vigyáznom, csak most én jöttem ide, nem pedig ők hozzám. Nem mintha nem örülnék neki vagy szeretném őket igenis nagyon. Csak a 6 éves hármasikrekre vigyázni egy ilyen helyen nem lesz egy könnyű feladat, főleg egy cicával a nyakamban. Szerencsére a személyzet ismeri a gyerekeket, szóval segítenek benne.
De a cica kisurrant a dobozából. Valószínűleg fél, hogy a kis gyerekmancsok közé keveredik valahogy és agyonölelgetik, ezért elbújt. Lepasszolom a kicsiket, akik most egész jól elfoglalták magukat és éppen csacsognak a vendégekkel, és négykézláb, ciccegve szelem át a helyet, az asztalok alatt is átbújva, hogy minden helyet megnézhessek. Egyelőre még nincs semmi eredmény, de amikor meglátok egy fehér pamacsot, lelkesen mászok oda.
- Cicaaaaa! - Állapítom meg lelkesen, miközben a kavalkádban elkapom a kis édest és ki is egyenesednék, miközben magamhoz ölelem. Azzal a lendülettel ütöm be a fejem az asztalba és nyöszörögve simogatnom a helyét, majd kipillantok az asztal alól. Csak egyvalaki ül nála, valószínűleg az előbb felborítottam valamit, vagy csak az evőeszköz csörrent? Ajaj, nem tudom, félve pillantok ki.
- Őő... helló! - Vigyorodok el, amikor meglátom a férfi szép, kék szemeit... váó, nem is tudtam, hogy még gyártanak ilyen szép szemeket! Szóval máris emelem a cicámat, hogy az egyik fehér mancsát megemelve integessek neki az asztal alól.
- Én nem akartam ám semmi rosszat, csak cicát üldöztem, sajnálom ám, de nagyon, szóval már megyek is el, vagy nem is tudom, lehet, hogy akad asztaltársaságod, nem kell egyedül enned, mit szólsz hozzá? Tudok ám csendben is maradni. - A végét pedig azért teszem hozzá, hogy kicsit csábítóbbá tegyem az ajánlatot, mert lehet, hogy már most az idegeire mentem. Sőt, valószínű, hogy sikerült az idegeire menni, pedig nem is akartam. Szóval visszafogom a vigyoromat mosolygássá, miközben kikászálódok az asztal alól cicástól.

Nagyon kedves a delikvens, akit sikerült megzavarni. Úgy látom, még nem eszik, hála istennek nem borítottam ki semmit. Legalábbis nem ugrott fel a szétterülő ital elől menekülve. Igazából tök szimpatikus, hogy nem küldd el káromkodva, mint a legtöbb ember, aki csak véletlen tévedt az angyalok városába. Inkább visszainteget, én pedig jókedvűen vigyorgok rá, mert miért ne?
- Hm? Mi? - Egy kis feldolgozás szükségeltetik. Ja, hogy csak pár perce ütöttem be a fejem? Azt hiszem nem figyeltem oda teljesen. - Jaaa, hogy a buksim? Jól van, ütöttem már be csúnyábban is, nem tudok vigyázni magamra. De az ember lánya így edződik meg! - Nézzük a pozitív oldalát annak, hogy úton, útfélen esek-kelek, néha kicsit összetöröm magam, néha meg akad egy-két önjelölt hős, aki megment. Ó, mennyire hálás vagyok én nekik! Kéne csinálnom egy dicsőségfalat vagy ilyesmit, ahova felírom az összes ember nevét, aki valaha megmentetett valamitől, vagy magamtól. Igen-igen hosszú lista lenne... néha kicsit bánom, hogy egyedül életképtelen vagyok. Meg azt is, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. De így legalább van okom folyamatosan társaságot keresni! Hogy legyen mellettem valaki, aki megment. Ha már ekkora egy tehetetlen hercegnő vagyok...
- Demetria vagyok, nagyon örvendek! - Mondom, már állva, mert elfogadtam a segítő kezet és hamar le is dobtam magam mellé, mert nem úgy néz ki, mint aki el akar üldözni. Én meg nagyon szépen tudok mosolyogni cserébe. De ahogy látom, nem én vagyok a nyertes. Joshua a cicához nyúl, valószínűleg, hogy kicsit megszeretgesse, ő pedig kellemes dorombolással, elégedetten konstatálja, hogy nem kell hiperaktív hatévesek elől menekülnie többé.
- Nahát, nahát, értesz a hölgyekhez, azt már látom! - Vigyorgok szélesen, mert hát lány cicussal van dolga. Az én kis hercegnőm, hogy mennyit kellett harcolnom érte, hogy tarthassak állatkát. Azt hitték, majd nem tudok vigyázni rá. Hogy elviszem magammal mindenhova és elhagyom. Hogy majd szaladhatok utána és sírhatok, ha nincs meg. Én pedig szomorú voltam, hogy ilyeneket feltételeznek rólam... hm... várjunk...
- Hogyhogy egyedül vagy? Ugye nem az a fajta ember vagy, aki szeret egyedül lenni? Szólj, mert akkor egyedül hagylak, ha ez a szíved vágya. - Mosolygok rá végül, a lehető legbájosabb mosolyomat elővéve. Ami szerintem esetlen és idióta mosoly, de az emberek szeretik. Én pedig szeretek mosolyogni, meg jó érzéseket kelteni az emberekben.

Demetria alakít, de ebben semmi szokatlan nincs. Ahogy abban sem, hogy egyes szám, harmadik személyben gondolok magamra. Nem, nem vagyok véglegesen skizofrén, csupán szeretek úgy gondolni a dolgaimra, mintha valaki más csinálta volna. Hátha úgy objektívebben és komolyabban tudok véleményt formálni, megfigyelésben egész jó vagyok. De a gondolataim már megint kalandoznak, amin azonnal segíteni kell és visszakoncentrálni Joshra.
- Istennő? Hááát, nem igazán, de görög, na az vagyok, úgy félig. Anyukám mindkettő, de nem sokat sikerült belőle örökölni. - Mutatok végig magam egy színpadias mozdulattal. Nem, amikor valaki egy görög istennőt képzel el, biztos vagyok benne, hogy nem az én képem sejlik fel előtte egy csábos, combvillantós tógában. Igazából semmilyen szépségideálnak nem vallom magam, a bátyám véleménye pedig abszolút elfogult, rá nem hallgatok.
- Molly, az én kis hű cicuskám. Bár a családom többi tagja kivan a szőrtől és őt is csak miattam tűrik meg, szóval én vagyok az egyetlen mamája. Ezért nem szoktam sokszor otthon hagyni, mert tudom, hogy nem szeretik annyira, mint kellene. - Bár senki nem kérdezte az ég világon, gyorsan azt is megmagyarázom, mennyire szeretem őt, és miért van most itt, ahelyett, hogy otthon várná, hogy hazaérjek. Amúgy türelmes cicus, és nem lehet rá egy szavuk sem apuéknak, csak hát... apa mindenből a katonás rendet szereti és egy macska, ha nem akarja, úgysem csinálja azt, amit mondasz neki. Én viszont imádom a kis állatkákat, szőrmókokat dögönyözni.
- Nanáá, ma még csak egyszer ebédeltem! - Csicsergem neki kedvesen és lelkesen, mert ha valami, amit imádok, az a kaja. A mottómnak is ennek kéne lennie: "I'm on a seafood diet. I see food and I eat it." A kérdésre megrázom a fejem, óó, kaja, az még nem igazán jött össze eddig. Igazából szerintem személyes rekord, hogy eddig kibírtam kaja nélkül. Josh pedig máris szól a pincérnek, hogy kérjen nekem étlapot, én pedig csak gyors végigfutom, hogy most éppen mit kívánok. Igazából már kóstoltam mindent, de valami olyasmit rendelek, amivel jól megtöltöm a pocakom és elég kiadós, hogy az uzsonnáig kibírjam vele.
- És mondd csak, Josh, mit kell tudnom rólad? - Kérdezem, miközben előre hajolok, a könyökeimet az asztalra támasztom, államat pedig tenyereimbe fektetem, úgy mosolygok rá. - Te vagy a gonosz bácsi, akitől mindig féltettek a szüleim? - Kérdezem, csak úgy mellékesen, mert az, hogy Molly kedveli, sajnos még nem életbiztosítás. Bár ki tudja, még sosem teszteltem... épp itt az ideje!