A szülőknek oly sok fajtája létezik, hogy felsorolni is lehetetlen lenne. Egyedülálló, függő, szigorú, mindent megengedő. Szerető, gyűlölő, túl sokat váró, lenéző. Minden apa, anya, ösztönösen igyekszik eleget tenni kötelességének. Többségükben utódjuk kézbevételének pillanatában felszínre bukkan valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit őseinktől hoztunk, s mitől normál, egészséges esetben sose tudunk megválni. De mi van akkor, ha hiányzik? Ha az ösztön, hogy megvédjük, szeressük, vigyázzuk gyermekünk, örökre elménk homályába vész. Ha nincs semmi, mi azt súgja, az apró élet a mi felelősségünk. Tanulható? Fejleszthető? Elérhetjük erőszakkal, hogy mégiscsak szeressük azt, kit attól a pillanattól fogva, hogy megfogant, gyűlölünk? S ha nem, az a mi hibánk? Vagy szerencsétlenség csupán, mi nem róható fel egyik félnek se? Mióta csak eszemet tudom, ezekhez hasonló gondolatokkal van tele fejem. Hiába tudom, megoldásra sose lelek. Érdekel, miért foglalkoztat ez? Miért jár rajta eszem? Nem egyszerű válaszolni, ahhoz, hogy esélyed legyen megérteni, mit érzek, ismerned kell életem.
1992-ben jöttem a világra, Anglia egyik kisvárosában. Születésem nem különbözött, olyan átlagos volt, mint bármelyik. Ködös, hideg, téli este. Kórház előtt csikorogva fékező taxi, dudaszó, hordágy zakatoló, fülsértő hangja. Fertőtlenítőszag, rohanó orvosok, nővérek fehér cipőinek csattogása. Sikítás, bátorító szó, megnyugtató, búgó hang. Gyereksírás. Úgy jöttem világra, mint bárki más. Nem volt baj, komplikáció. Nem kellett császármetszést végrehajtani, nem fordultam rossz irányba, nem csavarodott nyakam köré a köldökzsinór.
Fogantatásom volt más, olyasmi, minek sose szabadott volna megtörténnie. Anyám alig volt tizenkilenc, buliból tartott haza, részegen, dülöngélve. Sötét park vezetett a családi házhoz. Nem tudok sokat, sose mesélt róla, sose beszélt velem. A lényeggel tisztában lenni azonban nem nehéz. Megtámadták, bántották, megerőszakolták. Túl akarta tenni magát a szégyenen, elfelejteni a kegyetlenséget, a méhében növekvő magzat épp ezt nem engedte. Mégse vetette el, nem merte.
Életem első néhány éve olyan volt, mint bárki másé. Bár anyám kevesebbet foglalkozott velem, mint szomszédjaink, iskolatársaim szülei, nem éreztem ezt gondnak. Hamar megtanultam, hogy boldoguljak egyedül. Nem lettem visszahúzódó, magamnak való. Barátkoztam, nevettem, játszottam, akivel csak lehetett. Otthonom volt az egyetlen, hol úgy éreztem, lebeg valami felettem. Más volt a légkör, mint a szabadban. Nem szerettem ott lenni, kicsi voltam még, nem volt rá szavam, nem tudtam megmagyarázni miért, megérzés volt, valami, mit külső szemlélő nem érthet meg. Igyekeztem távol lenni tőle, olyan sokáig, ameddig csak lehetett. Amint lehetőségem nyílt rá, éjszaka is kint maradtam, barátoknál aludtam. Táborokba jártam, a nyarak szinte minden pillanatát otthonomtól messze töltöttem. S ez így volt tökéletes.
Tizenötödik évemet tapostam, a tinédzserek bosszantó, jövővel nem törődő világát éltem. A pofon, mit anyámtól kaptam, olyan váratlanul ért, mint soha más. Nem ez volt az első eset, de abban a pillanatban nem csináltam semmit, mi indokolta volna. A mai napig nem tudom, miért kaptam, és, hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Hangja, szeme, arca így is retinámba égett. Üvöltött, könnyezett, elhordott mindennek, mi eszébe jutott. Nem hittem neki, nem akartam, hosszú időbe telt, míg felfogtam, míg rájöttem, minden szava igaz. Apám látta bennem. A férfit, akit sose kaptak el, a férfit, aki megkeserítette életét, aki örökös szereplője volt rémálmainak. Gyűlölt engem, úgy, mint azt az embert, attól kezdve, hogy megfogantam, és fog is, egészen utolsó lélegzetvételéig.
Azon a napon, mikor minden világossá vált, mikor eltűnt múltam takaró jótékony homály, eldöntöttem, ha büszkévé nem is tehetem anyám, elérem, ne okozzak több gondot neki. Tanultam, készültem, bentlakásos középiskolát kerestem. Olyat, miről tudtam, felkészít az életre, s honnan bárhova tovább mehetek. Nem volt könnyű egyedül boldogulni, nehéz volt beilleszkedni, új szokásokat, napirendet tanulni. Hosszú ideig tartott mindenhez hozzászokni, s még nehezebb volt tovább lépni, főiskolát keresni, szakmát választani. Lehetetlen lenne megmondani, miért jutottam végső döntésemre. Olyan tudást akartam, miből megélhetek, mivel elérhetem, anyám belássa, a semminél jóval többet érek. Képes vagyok mindenre, mibe belekezdek, velem is számolnia kell. Keményen, szorgalmasan készültem, izzadó tenyérrel vizsgáztam, vártam levelem. Felvettek, Hollywoodig jöttem, mit nem bántam meg azóta se.

Shine on me