Kivételesen igazán jó munkát kaptam. A nyakamba akasztottak egy profi gépet, kaptam egy belépőt. Az egyik legrégebben működő szórakozóhelyről kellett kérdezősködnöm és egy cikket összehozni. Mindenki számára rejtély, hogyan maradt fent ilyen sokáig a retro görkoripálya, mikor ma már rég nem olyan divat. Mégis egy csomó fiatal jár ide, nem csak olyan kiöregedett, önfiatalító ex-tinik, mint én. Mert tök szívesen megyek oda, nem elég telefonon vagy e-mailben kérdezősködni, a tulajjal kell beszélni, meg pár alkalmazottal. Meg kell csinálnom pár képet is, ha már ott vagyok és van fotós végzettségem is. Tök haszon vagyok az újságnak, kettő az egyben, mint valami igazán jó kávékülönlegesség, ami után szépen fizethetik a két munkát. Néha kicsit elégedettséggel tölt el, hogy élvezem, amit csinálok és még jól meg is fizetnek érte. Így kell ám élni!
Hamar megvoltam a kérdezősködéssel, jegyzeteléssel, hangfelvételekkel és igazából már mindent tudtam a helyről, még azt is, ki rakta le az első követ. Még régi fényképeket is beszkenneltettem a vitrinből, ezek igazi kincset fonak érni, na meg persze kértem a beleegyezést is, hogy publikálhatjuk-e. Nem vagyok kezdő, bár elég sokáig kellett győzködnöm a tulajt, hogy tegyük közszemlére a kis kincsét. Aztán úgy döntöttem, a fényképezgetést összekötöm helyből némi szórakozással. A görkorikat osztogató sráccal már nem volt gondom, hamar lyukat beszéltem a hasába, hogy onnan, a pályáról sokkal szebb képeket tudnék csinálni. Nem kellett sok, hogy beadja a derekát és kapjak egy felszerelést. Térd- és könyökvédőkkel, meg bukósisakkal, természetesen. Nem nézi ki belőlem, hogy ezeken nőttem fel, pedig így van.
Nincsenek olyan sokan, mégis mindenki úgy tűnik, jól szórakozik. Halk zene is szól, régi, klasszikus ritmus, lágy fények, de abszolút nincs sötét. Eleinte kicsit bizonytalan vagyok, alig állok meg a lábaimon. Fényképezőm a nyakamba akasztva, a kezeimmel idegesen markolom, nehogy véletlen elejtsem vagy ráessek vagy valami. Egy kicsit szórakozok a beállításokkal, de hamar jó ötletem támad. Próbálgatom a szárnyaimat, mennyire felejtettem el görkorizni, de egyáltalán nem, úgy látszik, ez olyan, mint a biciklizés. Ahogy mennek az emberek körbe-körbe, csoportokban, a zene ritmusára, nevetgélve, elragadó. A jó ötletem megvalósítása pedig, hogy pontosan szembe megyek velük, ráadásul az arcomhoz emelem közben a gépet. Már csak gurulok, hogy stabil legyek és úgy próbálok fényképezni, hogy az emberek érezzék a képen a száguldást, hogy szinte tényleg majd megmozduljanak a szereplők. Mindig is szerettem a mozgalmas és sportos képeket.

Csodálatos képek születtek, biztos voltam benne, hogy nem úszom meg ép bőrrel és valaki belém fog jönni, de nem érdekelt. Ez igazán csekély ár ahhoz képest, amennyit majd ezek a képek érni fognak, a főszerkesztő megveszi tőlem az összeset, már érzem, úgy érzem! De persze mindet nem adom, mennek a gyűjteményembe szépen. Ahogy száguldunk, az emberek mozgása, a fények... a képek tökéletesen vissza fogják adni a hangulatot.
Pár másodperccel később éreztem, ahogy sutty, fordul egyet körülöttem a világ. Aztán hamar puffanok, érzem, ahogy alulról cuppanok egyet a talajjal. A fejem hátracsapódik, de a bukósisak kellemesen, ruganyosan dobja vissza, mindenféle sérülés nélkül. Bár elég nehezen kapok levegőt, a bal kezemben eltartottam a gépet, így az nem csapódott a földhöz... hála istennek. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha összetöröm, valószínűleg elbőgöm magam. De semmi baj, semmi pánik, nem kell felesleges pánik.
Viszont a nehéz levegő annak köszönhető, hogy valaki napágynak használ, ami valljuk be, elég logikátlan cselekedet egy fedett helyen. Valószínűleg ő is rájön erre és legurul rólam, én pedig lerakom a gépet és leveszem a fejemről a bukósisakot. Anélkül sokkal kellemesebb feküdni. Szinte csak távolról hallom a hangját, ahogy annyit mondogat, sajnálja, nem akarta. Úgy nézek ki, mint aki haragszik? Nem hiszem, éppen a hajamba túrok és nevetek. Nem tudok mást, csak nevetni egy jót, az egész helyzeten, hiszen biztos voltam benne, hogy ez lesz, de igenis megérte. Csak remélem, a többiek kikerülnek.
Akkor ülök föl, amikor egy lesifotót csinál rólam, kicsit szédelgek még a nagy száguldástól, eséstől, nem tehetek róla, nálunk szépen, lassan mennek a dolgok, kicsit nehezen veszem fel a lépést. De a vigyort nem lehet letörölni a számról.
- Dehogy haragszom! - Nevetgéltem tovább, miközben megigazítottam kicsit a hajam, hogy ne tűnjek teljesen kócosnak. - És kutya bajom, nem vagyok olyan puhány, mint amilyennek tűnök. - Még mindig az az idióta vigyor, ami csak szerintem idióta, mások szerint bájos, de mit tudnak ők? Közben észre sem vettem, hogy kivették a gépem a kezemből, kicsit fel kell vennem a ritmust. Fejemmel az említett masina felé biccentek.
- Megnézheted, miket csináltam eddig, ha érdekel a fotózás. - Mosolygok rá megértően, majd kicsit kiropogtatom a nyakam és az egyik kezem elveszem, mielőtt átszáguldanak rajta egy görkorival. Nem lenne túl kellemes, törött ujjakkal kényelmetlen a gépelés.
- De ha gondolod, korizni is segítek megtanulni. Első alkalom? - Kérdem tovább mosolyogva. Bár felállni valóban nem lesz egyszerű, de majd csak megoldjuk valahogy. Maximum egymásba kapaszkodunk és akkor nem gurulunk el. Ha már így összehozott minket a véletlen, miért is ne? Amúgy is jó időben végeztem.

- Valóban? Ilyen nőies és gyönyörű vagyok? - Nevetem el magam, mert értem én, mire gondolt, azonban ebből a szempontból is meg lehet ám közelíteni a dolgot. A jó fotós egyik leghasznosabb tulajdonsága, ha nem csak egy oldalról látja a dolgokat. A legjobb az, ha minden oldalról van alkalmunk megvizsgálni a dolgokat és át is adni, bár ez elég nehéz.
Aztán megnézi a képeket, amiket eddig csináltam, én addig kicsit megdörzsölgetem a derekam, a hátsóm nem úszta meg olyan kellemesen az esést, de ennyit bőven kibírok. Nem nyafogós Barbie-nak neveltek.
- Köszönöm. Vannak, akik fotósnak csúfolnak amúgy. - Vigyorgok, azt inkább nem teszem hozzá, hogy nem csak készítem a képeket, de mostantól másoknak is tanítom majd, hogyan kell is ezt csinálni. Bár ezt olyan nehéz megtanítani. Megpróbálom átadni a lényeget, hogy érezzék a szájukban az ízét, hogy rákapjanak és elinduljon bennük egy rég berozsdásodott fogaskerék. És ha az mozgatja őket, akkor biztos vagyok benne, hogy elkezdenek majd igazán alkotni valamit, ami csak az övék és talán még maradandó is lesz.
- Ettől félek én is. - Nevetgélek, amikor azt mondja, nem tudom, mire is vállalkoztam. Amikor hallgatom a magyarázatát, csak elmosolyodom és egy aprót bólintok. Határozott lánynak tűnik, aki tudja mit akar, kicsit emlékeztet magamra és ez nem is tudom, olyan jó érzés. Nem sokkal később már jellemzi is magát, maximalista, nagy önkritikájú... na jó, talán mégsem annyira olyan, mint én, régen viselkedtem hasonlóan, de azt letagadom inkább. Amikor meghallom, hogy tanárnéninek szólít, lányos hangon és kéri, hogy vegyem pártfogolásába, ismét elnevetem magam. A bukósisakot, amit levettem, elmosolyodva rakom a fejére és csatolom be, majd kicsit meg is kocogtatom, biztos jó-e.
- Így ni. Neked nagyobb szükséged van rá. - Vigyorgok rá, majd én magam a talajon megtámaszkodva guggolásba tornázom magam. - Na, add ide a kezed és felállunk együtt. - Mosolygok és a kezeimet nyújtom neki, szépen, lassan próbálok felállni vele, mert ha borul, ismét együtt borulunk. De természetesen akkor nem a testi épségünk, hanem a kamerám épsége lesz az első.
- Ó, én pedig Callidora, de szólíts csak Callie-nek. Örvendek a találkozásnak. - Vigyorgok rá továbbra is, remélhetőleg már álló helyzetben vagyunk és elkezdhetem megmutatni neki, hogy is kell görkorizni. Na, ideje tesztelnem a tanítási képességeimet.
- Először keresd meg az egyensúlyod, ha már kicsit biztosabban állsz, akkor elindulunk, jó? - Mosolygok rá, de inkább nem engedem el a kezét. Jó lesz egyelőre, ha van egy viszonylag biztos kapaszkodója.

- Ezek szerint én egy divatdiktátor vagyok? - Vigyorgok, és ha éppen állnánk, akkor megmutatnám neki magam a csodálatos harci-szerkóban, még pózolnék is neki, bár abban nem vagyok jó. Abban, hogy hülyét csináljak magamból, na abban már mindjárt inkább.
- Részben. - Teszem hozzá, mert igazából nem ez a hivatásom, főállásban újságíró vagyok, az őrültebb fajtából, meg fotós is vagyok és persze oktató is, ez különleges kombináció. És igen, olyan melós, mint amilyennek hangzik, de most nekem ezen gondolkozok, inkább figyelem Elyse-t, ahogy mesél az álmairól és büszke mosoly ül ki az arcomra.
- Az elhivatottság és az ambíció mindennek az alapja, ha engem kérdezel. - Mosolygok rá tovább, mert jó érzéssel tölt el látni benne ezt a tűzt, a tekintetében. Istenkém, ha tanítani fogom, biztos vagyok benne, hogy imádni fogom. Miről beszélek? Már most imádom! Nagyon kevés olyan ember van, mint én, mint mi. Szenvedélyesek vagyunk, ami engem illet, bárhogy is csinálom a dolgaimat, nagyon csinálom, mindent beleadva. Igazán jól, vagy igazán rosszul, nem számít, csak az, hogy teljes szívvel.
- Pont ezért kell neked az a bukósisak. Ha nem leszek ott, hogy felfogjam az esést, ez majd megvéd. - Vigyorgok rá, majd felguggolok, nem olyan nehéz, csak tudni kell, hogy a kerekek oldalra nem gurulnak, csak előre-hátra. Így ha megvetem a lábam és határozottan oldalra fejtem ki az erőt, nem megyek sehova, maximum egy kicsit, attól meg nem kell megijedni.
- Ugyan, nem lehet csak úgy feladni, próbálkozni kell. Ha elesel, leporolod a popsid és felállsz, így megy ez. - Biztatom kicsit, mert úgy látom, még ha nem is fél, kicsit bizonytalan abban, hogy mit is keres itt. Lehet, hogy a nap végére még elérem, hogy a görkori miatt is úgy lelkesedjen, mint azért, amit tanul.
- Majd belejössz. - Vetítem előre, nem tűnik olyan nagyon bénának, innentől kezdve pedig meg tudja tanulni. Ha a kisgyerekek meg tudják tanulni a csöppnyi lábacskáikkal és az okos kis buksijukkal, egy felnőttnek is mennie kell.
- Nem, nem, ez görög név. Görög vagyok. - Mosolygok rá szélesen, tudom, hogy itt senkinek nem újdonság a kreolosabb bőr, a mediterrán vonások, inkább a nevemmel hívom fel a figyelmet. És őszintén szólva én büszke vagyok, hogy Európából kerültem ide, hogy így beszélem az angolt és ennyi mindenen sikerült átverekednem magam életem során. Nem volt egyszerű, de mondhatjuk, hogy révbe értem.
- Igen, itt amint ráhelyezted a súlyod az egyik lábadra, ajánlatos a másikat emelni, hogy a lendület meglegyen. Fontos különbség, hogy a görkori nem csúszik oldalra, kicsit sem, csak akkor, ha megemeled. Próbáld ki, ha szeretnéd. - Mosolygok és fogom, kissé be is támasztok, hogy ha esetleg borul, akkor ellent tudjak tartani és megfogjam. De nem hiszem, csak meg kell próbálnia oldalra tolni a lábát, ha rajta van a súlya úgysem fog neki menni.
- Ahogy mondtam, először kicsit otthonosabban kellene mozognod és megtalálni az egyensúlyt. Ha úgy érzed, megvan, engedj el. - Kérem tőle, mert a kezemet fogva nem tud majd megtanulni görkorizni. Persze, segítek neki, de nem véletlen van rajta a bukósisak. Ha elesik, megtanulja, mit ne csináljon legközelebb.

- Már nem azért, de ez a szlogen nagyon ütős volt! - Nevetve dicsérem meg, de csak mert annyira betalált, hogy ezt a felszabadult érzést váltotta ki belőlem. Na jó, tud valamit a kislány, felcsillan a szemem a tehetsége láttán és elégedett mosollyal vetek rá egy lopott pillantást. A tehetséges, lelkes kisdiákok a gyengéim, legszívesebben átcsábítanám mindet az én karomra, az én tárgyaimhoz, hogy jöjjenek csak és hadd formálgassam-nevelgessem őket!
- Újságíró és fotós is vagyok, mindkettőben dolgozom és emellett mindkettőt oktatom is. - Adok részletesebb rajzot a végzettségemről és a jenlegi állásaimról. Ha még terítékre kerül a tapasztaltságom, illetve a munkamorálom, már komolyan úgy fogom magam érezni, mint egy állásinterjún. De ki tudja, talán éppen ő lesz az, aki az álommunkámhoz hozzásegít, valami igazán jó újságnál egy penge álláshoz, még inkább penge fizetéssel és extra mókával. Végül is bármikor megtörténhet, nem?
- Ezt egy percig se bánd, Elyse! - Mosolygok rá megértőn, amikor látom, hogy keserédes a mosolya, kissé elszomorodik. Kis hatásszünet, fintorog is, látom rajta, hogy nem elégedett magával és ez az, amit nem engedek neki, de még mennyire nem. - Ezek olyan dolgok, amik megvannak benned, amiket nem igazán lehet tanulni, akkor nem az igazi. Tudod, ezzel születni kell, ami pedig még hiányzik belőled... nos, annak vagy hiányoznia kell, hogy teljes légy, vagy meglesz az idővel! - Mosolygok rá továbbra is biztatóan, finoman megérinteném a vállát is, ha éppen nem próbálnánk felguggolni, hogy összekészüljünk a felálláshoz. Számomra nincs sok gond ezzel, amolyan rutin, de neki biztos nem lesz egyszerű. Semmi baj, éreznie kell, hogy amíg én itt vagyok, nem lesz semmi baj.
- Drága, persze, hogy itt leszek. - Vigyorgok rá szélesen, mert imádom ezt a lánykát, már most. Annyira a régi önmagamra emlékeztet, bájosan naiv gondolatokkal próbálja a nehezebb utat elkerülni, pontosan, mint én, szinte hátborzongató. - Amíg még bontogatod a szárnyaidat, itt leszek, de aztán nem húzlak vissza, ígérem. - Vigyorgok rá továbbra is jókedvűen, biztos kezekkel tartom őt, hogy érezze, nem csak a levegőbe beszélek.
Ahogy hallom a szavait, látom a lelkesedését, jóízűen nevetgélek a lányon. A legtöbben nem tudnak sok dolgot a görögökről, leginkább annyit, hogy ókorban is voltak, meg szép ország, sok tengerparttal, ahova lehet menni barnulni meg pénzt költeni. Elyse viszont az anyaországom felé is olyan szenvedéllyel rajong, mint a fotózás, vagy a marketing iránt.
- Én sajnos nem Athén virágzó kultúrbölcsőjébe születtem, oda csak később kerültem el. De így látom a másik oldalt is, tudom, milyen felnőni egy viszonylag szegény halászcsaládban, amikor a természet és a víz édestestvéreid. - Mosolygok rá bájosan, napfényesen, úgy, ahogy szoktam. Persze, amikor Görögországba turisták érkeznek, a szép oldalát látják, a kicicomázottat, azt, amit a kormány mutatni szeretne nekik. Viszont Lesvos szigete, ahol születtem, messze nem olyan mesés, sokkal inkább valós. Nem rossz, de életszagú, viszont én teljesen meg vagyok vele elégedve.
Viszont ahogy mesélek, Elyse szinte nem is figyel, csak feláll, mint valami ügyes kis akrobata. Látszik, kicsit meglepődik magán, hiszen már el is engedett engem, azt se tudta, mi történik. Most viszont ismét elveszti az egyensúlyát, én pedig utánakapok, belém kapaszkodik és ismét találkozik a régi bajtárssal. Jólesően nevet, én pedig csatlakozok hozzá, látom a többieknek is tetszik, milyen kis show-t csinálunk itt. Komolyan, kéne részesedést kérni a belépőből.
- A túlkoncentrálás gyakran nem vezet sehova... - Bólintok egyetértően, miközben én is megnyugtatom magam, az előbb tényleg majdnem elesett, az én szívem is kihagyott pár ütemet, de a nevetés kicsit felszabadított.
- Gyorsan tanulsz! - Állapítom meg vigyorogva, hiszen a dicséret a tanulás fontos része. De nem csak ezért mondom, tényleg egész jól csinálja. Mondjuk én fél gyerekkoromat görkorin töltöttem, és ez a retro hely megmelengeti a szívem, neki biztos nem ilyen különleges. Mégis az első élmény bennem is élénken él, remélem benne is megmarad, méghozzá pozitívan.
- Haha, elhiszem, hogy már indulnál, de egyelőre gurulni tanulsz majd meg! Mögéd állok és tollak kicsit, de nem engedlek el, ne félj. A kezeiddel egyensúlyozhatsz, a térded meg kicsit hajlíts be, úgy könnyebb. Te fogsz kormányozni, szóval tartsd párhuzamosan a lábfejeidet, ha nem akarsz spárgázni! - Nevetgélek kicsit, mert el tudom képzelni ezt is, de nem baj, akkor majd megfogom valahogy. Mögé manőverezek, a kezeimet finoman a lapockái közé és a hátára támasztom.
- Elég biztosan állsz? Kész vagy? - Kérdezem, mert nem vagyok egy agresszív hajcsár, de ha helyesel, lökök magamon kicsit, hogy lassan gurulva induljunk meg. Ha esik, úgyis hátrafelé, akkor meg elkapom, ezen ne múljon. De reménykedem benne, hogy az instrukcióimmal menni fog neki a tétlen gurulás, főleg, ha már jégkorizott.