Az első (igazi) randi Eleevel

Portfóliók. Az övéről beszélünk, de szóba kerülök én is, meg a modellkedés. Mintha csodálkozna. Na, persze nem hibáztatom érte, elvégre nem úgy nézek ki, mint aki rászorul a munkára. Ha egész életemben nem csinálok semmit, akkor is vidáman eléldegélek.
- Igen, meg az egyetem első félévében is. Az első vizsgaidőszaknál adtam fel a melót… - mosolyogva nézek rá, bár látom, hogy pörög az agya. Kíváncsi lennék, milyen kérdések ugranak be neki ilyenkor. Arra azonban, amit végül megkérdez, biztosan nem gondoltam volna. Hogy mire költöttem? Basszus, hát ezt nem hiszem el! Jó, oké, persze, nem szorultam rá, hogy dolgozzak, de miért is kell rögtön arra asszociálni, hogy a pénzért csináltam? Most lényegtelen, hogy így volt, és hogy arra kellett, hogy a hülye gimis társadalomban ne veszítsek státuszt.
- Tényleg ez az első kérdésed? – érzem, hogy kicsit élesebb a hangom, de hát ilyet nem kérdezünk! Én legalábbis biztos mást kérdeztem volna először. Például, hogy miért? Miért kezd valaki modellkedni? De elsőre, hogy mire költöttem a keresetemet? Jó, oké, hogy lerí rólam, hogy nem szorulok plusz pénzre, de… Úristen! Biztos azt hiszi, hogy drogoztam, vagy valami. Nevethetnékem van, de emlékeztetem magam, hogy Ő nem halja a gondolataimat. Még csak az kéne!
***
A parkolóban újra beszélgetni kezdünk. A magas sarkúban való vezetés mellett kéne kampányolnom a boxerek mellett…
- Ó, simán! – elnevetem magam – Figyelj, a transzvesztiták is veszik valahol… - persze csak ugratom, de hát tényleg. Meg hát… ez az egész nem egy túl komoly beszélgetés.
Leülünk egy asztalnál a teraszon. Csak kerülgetjük egymást, semmi komolyabb témát nem érintünk. Egészen addig, amíg rá nem kérdezek a nagyszüleivel való kapcsolatára. Beharapom az ajkam, mert nem tudom, hogy van-e közöm ahhoz, hogyan is nőtt fel. Nem vagyok benne biztos, hogy jogom van kérdezősködni. Hogy akarom tudni. Nem azért, mert nem érdekel, hanem azért, mert ha Ő ilyen közel enged magához, akkor elvárható, hogy én is ezt tegyem. De én erre képtelen vagyok.
És persze remek vagyok abban, hogy kihúzzam magam a szorult helyzetekből; most a spontán öngyulladást választom. Na, jó, csak a hajamat égetem le. Jellemző… Szerencsére elirányít a mosdóba, ahol a lányok nagy barátja – a tükör – megmenti az életemet. Elrendezem a hajamat, és visszaindulok.
- Semmi vész, csak béna vagyok… - mondom mosolyogva, mert látom rajta az aggodalmat. Mondjuk nem is a kezemet égettem szét… Újra leülünk, szerencsére megenged egy szál cigit, még ha húzza is a száját. Rágyújtok, a füst égeti a torkom, de jólesik, mélyen letüdőzöm, mielőtt kifújnám.
- Igen, elég régóta… - el kell gondolkodnom, hogy mikor is kezdtem. 16 voltam, amikor először kipróbáltam, de azt hiszem a modellkedés alatt szoktam rá. Állandó fogyózás, koplalás. A nikotin meg elveszi az étvágyat, ugye.
- Nem gond. Hazafele is kell vezetnem? – rá mosolygok, mert ha nem kell, akkor teljes nyugalommal fogok borozni. Azt hiszem, most jól esne.

Emlékszem, nekem mennyit kellett tanulnom, hogy legalább jóra érettségizzek. Bár akkor már biztos volt, hogy abban az évben nem adom be a felvételi lapomat sehova, mert a mamát ápoltam, és csak olyan munkákat vállaltam el, ami nem volt kötött, hogy bármikor haza tudjak szaladni, ha hív, de legalább három óránként...
Magam sem értem, hogy tudtam mindenre időt szakítani. Korán keltem, kidobáltam az újságokat, bevásároltam. Aztán mama, aztán suli (ez volt a leghosszabb idő, amit távol töltöttem tőle, bár a gimi alatt még nem volt olyan súlyos a helyzet). Aztán haza, ebéd, és ha kellett, segítség mamának, majd éppen az aktuális meló, és újra haza, tanulni, enni, segíteni. Általában párhuzamosan két-három munkám volt, így lett annyi pénzünk, amiből ki tudtunk fizetni mindent és ennivalóra is maradt.
- Kérlek, ne haragudj- nézek rá komolyan, és magamat szidom, mekkora idióta vagyok, hogy ilyen kérdést teszek fel neki. Talán meg kell magyaráznom- Fejben számtalan kérdésem volt: a szüleid engedték-e, támogattak-e, titokban csináltad-e, és ha igen, miért.. És nem úgy nézel ki, megbocsáss, mint aki nagyon rászorulna a dugi pénzre. Ha nem kérhettél a szüleidtől, vagy nem akartál...- megállok- Igazad van, ne válaszolj, semmi közöm hozzá. Isten látja lelkemet, semmi rosszra nem gondoltam, csak érdekelt - Ő mondta, hogy kellett neki a pénz. Mire kellett, amire nem kérhetett a szüleitől? Ezt már sosem fogom megtudni.- Elee...- teszem hozzá még egyszer, nyomatékosan, engesztelőn- nem akartalak megbántani, hidd el!
Sebastian majd biztos keresztbe harapja el a torkomat. Remélem, nem ezen csúszik el ez az este. Komolyabb baj lenne, ha ezen csúszna el a kapcsolatunk.
A vezetés azonban kikapcsol bennünket. Eleet bizonyára, a haragja is elpárologni látszik, mire a parkolóba érünk, legalábbis nem érezteti velem, hogy neheztelne rám.
- Milyen igaz! - nevetem el magam. - Majd beszerzek egyet...- Magamban jót derülök, eszembe jut Johanna, tökéletesíteni lehet a megjelenését, bár néhány kiegészítőre még szükségem lehet.
A teraszon ülünk le, élvezve a tenger illatát és a víz felől érkező fuvallatokat. A nagyapámról beszélek neki éppen, amikor egy ilyen lágy szellő belekap a hajába és a lángba sodorja. Utólag legalábbis így rekonstruálom a helyzetet. Elee haja vége megpörkölődik, de szerencsére nagyobb baja nem esik. Amíg ő rendezi magát a mosdóban, addig megrendelem a vacsorát. Aggódva állok fel, amikor visszatér, de megnyugtat, hogy nagyobb baj nem történt. Jobb szeretnék erről saját szememmel meggyőződni, de nem vagyok tolakodó. A haját is szépen elrendezte, fél oldalra fogva befonta, megint más jelleget adva arcának.
- Nem, dehogy. Nem vagy béna- mondom neki. Ha látna engem, miket szoktam ügyetlenkedni, lenne fogalma a bénaságról! El akarom ezt felejteni.
Beleegyezésemet kéri, majd rágyújt. Én magam ugyan nem élek vele, a szabad ég alatt nem zavar, ha más dohányzik. Még ha nem is értek egyet a rossz szokásával, nem szólom meg érte. Legalábbis most még nem. Nem szeretnék még egy konfliktust.
Az itallal kapcsolatban azért vártam meg Elee-t, mert nem tudtam, akar-e még vezetni vagy sem. Neki is éppen ez jut eszébe, amikor bevallom neki, nem rendeltem innivalót.
- Az attól függ, szeretnél-e?- Nem okozna gondot, ha a hazaútból nem venné ki magát aktívan, igazából idefelé is spontán ötlet volt átengednem őt a kormány mögé. A mosolya azt üzeni, tetszett neki, de lég volt. Mégsem vagyok benne biztos. Lehet, hogy azt: szabad-e hazafele is?
A pincérünk már kiszúrta, hogy nem vagyok egyedül, és elindult az asztal felé. Így amikor odaér, kérdőn nézek én is a lányra, hogy feladhassam a rendelést. Az már bizonyos, én nem iszom alkoholt; sötétben elég veszélyes az út, elég egyetlen elkésett mozdulat, és nem csak a randinak van vége.

Azt szokták mondani, hogy nincs párkapcsolat konfliktus nélkül. De vajon van-e randi konfliktus nélkül? Kéne, hogy legyen, nem? Mert hogy még elég messze vagyunk egy párkapcsolattól az én értelmezésem szerint.
Érzem, hogy kicsit jobban csattan a hangom a kocsi szűk terében, mint ahogy azt terveztem, és lehet, hogy ezért a pokol tüzén fogok elégni, de jól mulatok azon, ahogy mentegetőzik. Gonosz vagyok, vagy csak kíváncsi, de nem segítek neki, megvárom, hogy befejezze.
- Nem haragszom… - mondom mosolyogva, és tényleg nem is teszem. Viszont olyan gondolatok suhannak át az agyamon, amiket még véletlenül sem szeretnék komolyabban végiggondolni. El is hessegetem őket, nem akarom, hogy megzavarjanak. – Hé, nyugi! Nem bántottál a kérdéssel, csak… Váratlanul ért. Ennyi. Amúgy meg, hogy válaszoljak is, tizenhét éves korom óta élek abban a lakásban, ahol most is, és ahhoz, hogy fenn tudjam tartani azt az életszínvonalat, amit korábban kaptam, jól fizető állást kellett találnom. Titkolni nem titkoltam, de nem is kifejezetten kaptam támogatást, csak a lakásra, a tanulásra, és a kajára. És a pénzt… Hát, egy részét arra költöttem, hogy fenntartsam a látszatot a suliban. Tudod, a sznob tinik elviselhetetlenül kegyetlenek… - felnevetek, mert hát én is az voltam, nem igaz? – Ami maradt, azt félretettem, hátha Apa egyszer úgy dönt, hogy ha dolgozom, akkor oldjak meg mindent egyedül.
Megvonom a vállam, mert haragudni nem is haragudtam rá, csak meglepett. Eddig mindig az volt az érzésem, hogy Josh az a fajta pasi, aki mindig mindent helyesen csinál, aki inkább nem kockáztat, nehogy valami balul süljön el. Ezzel nem is lenne baj, pörgök én magamtól is eléggé, de lassan kezdem azt érezni, hogy nem férek a bőrömbe mellette, mintha egy hörcsögtől elvennénk a fitness-kerekét és ráparancsolnánk, hogy maradjon nyugton. Az legalább már biztos, hogy festőnek soha nem fogok modellt állni.
***
Őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha is venne magának körömcipőt, de mókának nem rossz az ötlet. A teraszon meg… Hát nekem sosem javasolták, hogy nyílt láng közelében tartózkodjak huzamosabb ideig, igaz, régebben azért óvtak a forró helyzetektől, mert sokkal robbanékonyabb voltam. Mára már sokat higgadtam, nyugodtam, viszont ügyesebb nem lettem. Bénaság, vagy pech, de a hajam forró csókban perzselődik meg a lánggal való ismerkedés közben. Megoldom a problémát, kis útbaigazítás után eljutok az „elsősegély szobába” és rendezem a vonásaimat. Visszaérve egy aggódó randi-partnerrel leszek gazdagabb, és egy elfelejtett személyes hangvételű témával. Nem bánom, nem érzem még készen rá magam.
- Ó, igen, teljesen normális, ha az ember felgyújtja magát. – nevetem el magam, mert édes, hogy ellenkezik, de a tények makacs dolgok… Rágyújtok, bár látom rajta, hogy nem örül neki. Ezer szerencséje, hogy nem kezd el papolni az egészséget károsító hatásairól, azt gondolom, elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mivel kövezem ki a halálhoz vezető kellemes utamat – az életet. Jól esően tüdőzöm le a füstöt, államat kicsit felszegve, féloldalasan fújom a füstöt, hogy a lágy esti szél messzire vigye, és ne zavarja Josht. A hamut lusta mozdulattal pöccintem a hamutálba.
- Csábító ajánlat, de… Azt hiszem, hagylak érvényesülni. – elmosolyodom, mert szívesen vezetnék hazafelé is, mégis, az az érzésem, hogy nem lenne helyes. Egyrészt azért, mert nem keveset fektethetett ebbe az estébe, másrészt azért, mert én még mindig rettenetesen izgulok, és el kéne lazulnom. Ehhez most nem elég egy szál cigi, a savanyú arcát elnézve pedig nem örülne egy újabb szögnek a koporsómba. Xanax nincs nálam, tehát nincs más lehetőségem, mint némi alkohollal lazítani idegeim görcsös csomóján.
- Helló! – köszönök a pincérnek mosolyogva, és a kezembe veszem a dolgokat, amikor Josh rám néz, hogy mit kérek: - Milyen száraz fehér bort tudna ajánlani?
Bízom a pincérben, neki tudnia kell, hogy mit ajánljon, így abból kérek. Ha egy üveggel egyedül iszom meg, akkor abból csúnya másnap lesz, de olyan laza leszek, mint randin még soha. Joshra bízom, hogy mennyit szán nekem, mert én valószínűleg kikérnék egy teljes, hűvösen gyöngyöző üveggel a drága nedűből.

Megvan az első téma, ami feszültséget okoz közöttünk a mai estén, és ez nem más, mint a pénz. A kérdésem pedig nem szántam bántónak, még csak lövésem sincs, mi lehet az, amire egy nyilvánvalóan gazdag lány nem kérhet a szüleitől. Elee nem tűnik olyan lázadónak, aki a törvénytelenséget kergette volna. Aztán megnyugtat, hogy nem bántódott meg, és mégiscsak válaszol, pedig felmentem a "kötelezettsége" alól.
- Mire nem képes a környezet!- mondom elgondolkodva. Nekem úgy tűnt, Elee-t nem igazán érdekli, mit gondolnak róla mások, és nem hittem, hogy valaha is engedte volna befolyásolni magát. Aztán meglehet, tinilányként még másképp gondolkodott, és igenis számított, mit gondolnak róla mások. Vagy csak abból a közegből nem akart kiszakadni, amit megszokott. Pénz, és minden, amit jelent egészen más megvilágításba kerül általa. Felmerül bennem, manapság is így gondolkodik-e. Remélem, nem. Csalódnék, ha kiderülne, felszínes.
- Azt hiszem, éppen elég bátorság fiatalon önálló életet kezdeni! Arról szabad kérdeznem, miért költöztél külön? - Nem akarok tolakodó lenni, egyszerűen csak érdekel, miért döntött így, hiszen ez vezetett odáig, hogy plusz terheket vett a nyakába. Saját bőrömön is nehéz volt megtanulni, nem könnyű a függetlenség.
***
- Hé, ne túlozz már!- nevetem el magam én is, még hogy felgyújtotta magát! - Gyanítom, ahhoz még neked is több kell egy mécsesnél- folytatom könnyedén. - De ha szólj, ha hajlamos vagy ilyesmire, nem engedlek nyílt láng közelébe!- nézek rá kedvesen, már-már szeretetteljesen. Milyen kis aranyos, ha béna, ha nem! (Amúgy nem tartom annak.). A mécsest azonban közelebb húzom magamhoz, biztos, ami biztos. Az én hajamat már úgysem tudja lepörkölni.
- Oké, értem! - emelem fel a kezeimet, tenyérrel feléje, legyen, ahogy akarja. Nem gyanítom, hogy feszültségének oldásához akar alkoholt használni.
A nyílt láng hamarabb előkerül, mint ahogy gondoltam. Rágyújt, élvezettel szívva a füstöt, figyelve, hogy véletlenül se fújja rám. Figyelmes, amit tesz, de fölösleges. Más asztaloknál is cigarettáznak, a szél innen-onnan felénk sodorhatja a füstöt. Ennyire még én sem vagyok finnyás.
- Adsz egy szálat nekem is?
A pincér visszatér, eltársalognak Eleevel, mi a kínálat, a lány választ, mit és mennyit (elvégre nagylány már), nekem már csak a saját rendelésemet kell hozzátennem.
- Egy üveg szénsavas ásványvizet is kérünk, köszönjük
A pincér elmegy, mi ismét kettesben maradunk.
- Örülök, hogy el tudtál jönni velem ma este és köszönöm- nyúlok át az asztalon, hogy megérintsem, megsimogassam a kezét, ha engedi (és nem gyújtott újabb cigire). Bár Sebastian azt javasolta, ne szaladjak előre, az érzelmeimet lehetőleg ne fedjem fel első este, ez mégis rendhagyó kapcsolat, ez nem az első találkozásunk, ráadásul már jutottam bajba, mert nem azt mutattam, aki vagyok.
- Az már biztos, hogy van olyan helyzet, amiben jól megértjük egymást- nézek kihívóan a szemébe és elmosolyodom, mert arcpirító, mit műveltünk egymással akkor este- de engem az is érdekel, hogyan képzeled a jövőt... -Kíváncsi vagyok, milyen tervei vannak. Suliba jár, dolgozik, lovakkal foglalkozik, utazgat... Vannak-e konkrét álmai, vágyai? Céltudatos lánynak tűnik. Nincs megijedve, ha önállóan kell döntenie. Talán még nem is vágyik tartós kapcsolatra, és én is csak kaland vagyok. Jobb, ha tisztába jövök ezzel.

Sosem hittem Apának, amikor arról beszélt, nehéz dolgom lesz, amikor majd az igazit keresem. Nem hittem neki, mert kezdetben naiv voltam. Kislány, aki hitt a szőke hercegben fehér lovon. Aztán nem hittem neki, mert nem hittem az igaziban. Most meg… Nem hiszem el, hogy pont ez érdekli belőlem! Apának igaza volt, amikor lefestette a jövőmet: vagy azért választanak engem, mert van pénzem, vagy irigyelni fogják, hogy nekem több pénzem van. Remek kilátások, mondhatom! Én ezt a témát mindig rugalmasan kezeltem, engem soha nem érdekelt, hogy kinek mennyi pénze van. Mindezt úgy gondolom így, hogy tudom, milyen az, amikor nincs annyi, amennyit szeretnénk. Igaz, azt nem tudom, milyen teljesen leégni, az utolsó centeket számolgatni, de tartom magam annyira intelligensnek és empatikusnak, hogy el tudom képzelni. Nem szórom a pénzt az ablakon, nem azért vásárolok méregdrága cuccokat, hogy világgá kürtöljem: megtehetem! Igaz, hogy ha valamit veszek, akkor igenis odafigyelek a minőségre, de… Én így nőttem fel, engem így neveltek.
- Hú, hát… Nagyon hosszú történet, és nem is túl vidám. De hidd el, nem bátorságból tettem. – ránézek, elmosolyodom, bár ez inkább szomorkás mosoly, mint vidám. Nem egy szép történet, és nem is sokaknak mesélem. Nem vagyok az a könnyen nyíló fajta.

Meglep, amit mond, nem is találom a szavakat. Már régen nem tilt senki a nyílt lángtól, rég hallottam ezeket a szavakat. Aztán csak megrázom a fejem, és elnevetem magam.
- Nem, rendben leszek. A sárkányt nem égeti a tűz… - csak nem lesz nagyobb bajom, mint hogy rövidebb lesz néhány hajszálam. Mindig is szerettem a tűzzel játszani, minden értelemben. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy odébb húzza a mécsest, mosolyra is húzódik a szám.
Rágyújtok, érzem, hogy figyel, és érzem, ahogy a nikotin végigszáguld a szervezetemen, de ismét meglepetést okoz. Lassan fújom ki a füstöt, hogy egy kis időt nyerjek.
- Dohányzol? – ha igen, mondhatta volna előbb is, mindenesetre felé tolom a dobozt. Ha tényleg rá akar gyújtani, az öngyújtómat is átnyújtom. A pincér megérkezik, fehér bort rendelek, és mivel Josh nem mondd semmit, kérek egy üveggel, Ő pedig ásványvizet rendel. Kicsit elszégyellem magam, hogy képes vagyok egy egész üvegnek nekiállni egyedül, úgyhogy a pincér srác után szólok, hogy elég lesz egy fél üveg is.
Hiányzott a cigi, mégsem szívom úgy, mint egy őrült, kiélvezek minden slukkot. Kémlelem a környezetemet, pedig nem félek semmitől. Egyszerűen csak szeretnék minden részletet az emlékezetembe vésni. Rápillantok, ahogy megszólal, aztán a kezére pillantok, amikor megérinti az enyémet. Ez nekem olyan… Olyan filmes jelenet, romantikus, szerelmes. Nem tudok rá reagálni, lefagy a vezérlésem.
- Tényleg? Halljam a mocskos részleteket! – elmosolyodom, mert a kihívó tekintet olyan témát sejtet, ahol sokkal magabiztosabban mozgok. De amit még hozzátesz… Mielőtt még végiggondolnám, mit is mondok, belekezdek: - Hát, tudod, nagy esküvő, óriási, habos ruhával, több száz vendéggel, andalító zenével, fantasztikus kajával… Aztán persze gyerekek, „született feleségek” stílusban otthon ülni és pletykálni a szomszédokkal, cica-harcolni velük, hasonlók. – félrebillentett fejjel, mosolyogva figyelem a reakcióját. Érdekelne, mit gondol erről a rózsaszín tini-álomról.

Elee kicsit sértettnek és megbántottnak tűnik, amikor arról kérdezem, miért kezdett dolgozni idejekorán. A pénzkérdés nála tabu, és máris visszakoznék, hiszen nem akartam az anyagi dolgaiba kontárkodni, csupán a motivációt kerestem... Talán félreértett. Gyorsan helyre billenti tévképzetemet, hogy gazdag szülő gyerekének lenni marha egyszerű dolog... Betekintést enged a múltjába, de csak annyira, hogy igazából alig leszek valamivel okosabb. Az kiderül, a szülei nem tömték, okos beosztásra ítélték a lányukat (és szerintem jól tették, mert határozott, agilis nő vált belőle)
- Jól van, megértettem...- törődöm bele, hogy ismét elzárkózik, és bízom benne, hogy egyszer bízni fog bennem annyira, hogy majd önszántából meséli el, mert engem valóban érdekel, hogyan lett olyan nővé, mint amilyen most, és kíváncsi vagyok a szüleire is, hogy őket mennyire "utánozta" le. Vagy éppen azért vált külön tőlük, mert annyira másnak érezte magát? Elege volt, hogy irányítják, beleszólnak az életébe? Nem tudhatom biztosan. Az apjáról mást mesélt. De milyen az anyja? Őt soha nem hozza szóba. Azt hiszem, jobban teszem, ha egyenlőre én sem teszem. Zárkózottsága árulkodó, és -be kell valljam- igazat adok neki. Nem ismer, honnan is tudhatná, milyenek a szándékaim?
***
Apró baleset éri a teraszon, saját bevallása szerint béna volt, szerintem meg csak a szél támadt fel egy-egy pillanatra, hogy röpke táncra csábítsa a mécses lángjait. Óvni próbálom (ha megengedi), de hárít.
- Sárkány? Hajaj, nagyon jó a maszkmestered!- nevetek rajta. Hogy lehetne ő sárkány? Sem a kinézete, sem a viselkedése nem emlékeztet sárkányéra. Vagy csak nekem volt szerencsém, hogy nem találkoztam vele?
A haja biztonságos távolságba kerül a mécsestől, mert azt elhúzom előle. Reményeim szerint ugyanis megint lesz rá alkalom, hogy közelebb hajoljon hozzám (és én őhozzá). Elmosolyodik, jó jelnek veszem, talán érzi, hogy vigyázni szeretnék rá.
Rágyújt, élvezettel fújja a füstöt, és gyanítom, a nikotin elengedhetetlen része a mindennapjainak. Kérek egy szálat én is. Mit árthat? Gyanakodva néz rám, nem meglepődve.
- Nem, még nem próbáltam soha...- mondom nevetve, aztán hozzáteszem- Igazából arra számítottam, lebeszélsz róla. Vagy legalább meglepődsz...- fanyar mosoly, ügyetlen húzás, nem sült ki belőle se jó, se rossz... Nem nyúlok a dobozhoz, de elgondolkodva nézem. Aztán úgy marad, érintetlenül.
Megrendeljük a bort, az ásványvizet, Elee bizonytalankodik kicsit, de a döntés az övé, én nem ismerem az étkezési (és ivási) szokásait. Úgy érzem, kicsit feszeng mellettem, és nem tudom, mi az oka. Attól tart, megszólom, ha bort iszik? Vagy attól fél, túlságosan megterhel anyagilag, ha egy egész üveggel kér? Vagy esetleg az jutott eszébe, visszaélnék a helyzettel, ha becsiccsentene? Egyiktől sem kéne tartania. Jelenleg még semmi sem történt, ami elhomályosította volna ragyogását bennem. Én sem akarnék csalódást okozni.
Egyértelműen kedvelem és vonzódom, de mielőtt szabadjára engedhetném az érzelmeimet (egyáltalán tudom őket korlátozni?), tudnom kell valamit. A kezem a kezéért nyúl. Ismét érzeni szeretném azt a varázslatot, s bár ujjaim végig simítanak a kézfején, ő csak lepillant rá, de nem viszonozza. A jövőről kérdezem, de elvicceli a kérdést, és el is nevetem magam, amikor a "mocskos részleteket"-ről tudakozódik. Mintha nem lett volna ott... aztán hatalmasra nyílik a szemem, ahogy lefesti az esküvőjét... Ez annyira nem vall rá! Elnevetem magam. A szám elé a kapom a kezem, úristen, ez nem lehet igaz, kinevettem... Remélem, csak ugrat, különben nagy sz@rban leszek. És még mindig nincs vége, fokozni tudja, és mert folytatja, és nem hagyja abba, tudom, hogy nem gondolja komolyan. Mekkora szerencse!
- Akkor mégiscsak Sebastiannal kötöm össze az életem, az ő ajánlata jobban tetszett- mondom komolykodva, és egyben ugratva is őt.

Olyan témát súrolunk, vagy inkább már érintünk, ami nekem egy kicsit necces. Nem szoktam kiteregetni a múltamat, a családomat, nagyon kevesen tudják, hogy nőttem fel. Hale sem tudja, pedig kezdünk összemelegedni. Még Rosie sem tud mindent, de még szerencse, mert úgy eltűnt, mint csacsi a ködben.
Hiába éreztem azt korábban, hogy Jolsh lesz az, aki meghámozza a kérges szívemet, aki megszabadít a páncélomtól, most hátraléptem néhányat, újra felkerültek rám a korábban levetett rétegek. Szerintem Ő is érzi, mert nem kérdez tovább, és ezért hálás vagyok.

- Ó, ha tudnád! – forgatom a szemem mosolyogva – Órákig sminkeltem, hogy ne látszódjanak a pikkelyeim.
Jól esik újra viccelni, lehetetlent állítani. Pedig tényleg tudok sárkány lenni, elviselhetetlen, hisztis… Olyankor még én is utálom magam, mégsem tudok ellene tenni. Néha ki kell engednem a tűzokádót, hogy aztán újra bájos lehessek.
Szerencsére nem ellenzi, hogy rágyújtsak, élvezem is, ahogy nikotinért sikító sejtjeim kicsit megnyugszanak. Meglep a kérésével, kutatom az arcát, hogy kiderítsem, ezt most mennyire kellene komolyan vennem. Felnőtt ember, el tudja dönteni, hogy mit akar, nem az én dolgom lebeszélni róla.
- Meg is leptél, de… Ki vagyok én, hogy lebeszéljelek róla? – csodálkozva nézek rá. Ez valami teszt volt? Nem értem… - Ha még soha nem próbáltad, akkor ez erős lesz neked, de ha ki akarod próbálni… - megvonom a vállam. Ő tudja. Ha heroint kérne, azt mondanám, nem adok. Nem csak azért, mert nem élek vele, és nem tudok neki adni, hanem mert… Ne már! Aztán végül nem gyújt rá. Nekem mindegy, csak nem értem, hogy akkor ennek az egésznek mi értelme volt.
A pincér jó érzékkel jön, megrendeljük az italokat, én elnyomom a csikket, már szűrőig szívtam. Azonnal rá tudnék gyújtani egy újabb szálra, de visszafogom magam. Nem füstölni jöttem, azt otthon is lehet.
Végigsimít a kezemen, és hiába érzek valamiféle vibrálást, ez eltompul a hirtelen szívdobogásomtól. Ilyet csak filmeken láttam, és annak mindig az lett a vége, hogy életre szóló szerelem alakul ki a két fél között. És ez megrémiszt, én nem vagyok ennyire biztos magamban, bennünk. Feszengésemet természetesen humorral próbálom titkolni, oldani. Érdekelne, hogy mesélné el valakinek, aki nem volt ott, hogy hogyan is értjük mi meg egymást, de csak nevet rajtam. Lefestem neki a jövőmet, ahogy elképzelem – tévedés ne essék, nem, nagyon nem így szeretnék élni! Aztán kinevet, és bár megnyugszom, hogy nem vesz komolyan, ezzel magas labdát adott, hogy egy kicsit bevigyem a málnásba.
- Nem hiszed? – hátradőlök a székben, karomat összefonom a mellkasom előtt, de bármennyire is próbálok szigorúan nézni, ajkamon mosoly játszik. Aztán tágra nyílnak a szemeim. Sebastian? Na ne! Az kizárt, hogy két különböző Sebastiant ismerjünk, akiknek van egy-egy Josh nevű barátja. Nem lehet. Ugye, hogy nem? Basszus… Ez halál ciki! Rendezem a vonásaimat, nem áll szándékomban most a közös barátainkról beszélni.
- Ó, nem is tudtam, hogy ennyire nyitott vagy. – elnevetem magam, de azért kicsit meg is rendülök. Egész más szemmel nézek most rá, fürkészem az arcát: vajon tudja? Tud bármit is? Beszélnek rólam, csak én nem tudom? És hol van az a Josh, aki mindent komolyan vesz? Nem bánom, tényleg nem, csak furcsa. – Akkor lehet, hogy nem is engem kellett volna elhoznod ma este…
Mielőtt nagyon belemerülhetnénk ebbe a témába, megérkezik a pincér, tölt egy pohár bort, és én egyből lecsapok a hűvös pohárra. Nagyot kortyolok belőle, mert egyszerűen szükségem van valamire, ami kivasalja az idegeimet egy kicsit. Az alkohol égeti a torkomat, felforrósítja a véremet, még ha kellően le is van hűtve. Érzem, ahogy szétárad a testemben, ahogy ujjaim hegyéig megbizserget. Erős.

Szerencsésnek érzem magam. Eddigi életem során nem nagyon voltak konfliktusaim, ha voltak is, apró-cseprő ügyben, és többnyire úgy sikerült megoldani a dolgokat, hogy senkiben nem hagyott nyomot. Én legalábbis egy olyan ügyre sem emlékszem, ami maradandó nyomot hagyott volna bennem.
Eleevel összekülönbözni kicsit más. Okulva az elmúlt időszak eseményeiből, hogy képes hirtelen hangulatot váltani, és dönteni -számomra- elhamarkodottan, talán óvatossá kellene, hogy tegyen. De éppen azért, mert nem ismerem, nem tudhatom, milyen témák azok, amiket ő kerülni akar. Nem számítottam rá, hogy van titok a múltjában, és nem számítottam arra sem, tabu a pénzkérdés. Most már tudom, ehhez fogom tartani magam. Már a kocsiban oldódik közöttünk a "feszültség", Elee hangja is normál módba vált, és nincs éle, és a mosolya is elárulja, nem neheztel rám. Egyszerűen csak olyan témát érintettem, amit nem kellett volna.
A teraszon beszélgetünk, lényegesen könnyedebb témát és hangot megütve. Sárkánynak meri nevezni magát, és emellett nem lehetett szó nélkül eljönni. Elnevetjük magunkat, és ezzel megint helyre billen valami. A kis momentum, hogy megperzselte a haját, már a múlté.
Rágyújt, és ahogy nézem, milyen élvezettel csinálja, kérek tőle egy szálat. Persze, nem gondolom egészen komolyan, provokálom, kíváncsi vagyok, egy dohányos hogyan reagál egy ilyen szituációra. Eddig még nem látott dohányozni. Csak elém tolja a dobozt, és úgy tűnik, nem teszi szóvá, hogy rágyújtanék.
- Véleményed még lehet... Soha ne félj kimondani, mit gondolsz- nézek fürkészőn a szemeibe.
Elgondolkodom, vajon miért nem kommentálja a történteket. Egy biztos: lebeszélni nem akar. Nem akar befolyásolni, nem akar beavatkozni... Vállvonása azt jelenti, közönyös a döntésem iránt.
Megrendeljük az italokat, aztán közelebb hajolok hozzá a keze után nyúlva. Egyszerűen tudnom kell, vajon mit gondol arról, ami közöttünk volt (van), és hogy ezt hogyan képzeli a jövőben. Bár a kérdésem nem ennyire direkt, arra vagyok kíváncsi, engem valahogy belesző-e. A válasza viszont túl direkt, és éppen ezért komolytalan. Kinevetem, amikor lefesti az esküvőjét, és ő keresztbe teszi a karjait a mellkasa előtt, mintha megsértődne, de a mosolya elárulja. Cserébe én is ugratom.
- Annyira nem illene hozzád... De hozzám se!- és jövök Sebastiannal. Persze, fogalma sincs az ő ajánlatáról, nem is ismeri a barátomat, de arra számítok, legalább rákérdez, milyen volt az az ajánlat, ha már ennyire tetszett. Fürkészve néz rám, mintha komolyan venné a szavaimat, hogy megfordult a fejemben, hogy egy másik pasassal kötöm össze az életem.
- Gyakran vacsorázunk együtt- mondom őszintén Eleenek. Aztán komolyabban nézek rá- Ide téged akartalak elhozni. Szeretnélek jobban megismerni...
Jön a pincér, megszakítja a gondolatmenetem, és szétrebbenünk, mint az ijedt tinik. Elee szinte azonnal a poharáért nyúl, és úgy kortyol bele, mintha éppen a szomjhalál fenyegette volna. Én ijesztettem meg? Az, amit mondtam? Egyenlőre nem a kezét kértem meg, nem értem a viselkedését. Figyelmesen nézek rá.
- A barátom szerint...- kezdem kis torokköszörülés után, hiszen amiről most beszélni szeretnék, nem egy hálás téma- könnyen felismerhetőek azok az emberek, akik nem törekednek tartós kapcsolatra. Nos, bevallom, engem át lehet verni, fogalmam sincs, milyen ez a típus, holott a barátom is bevallottan éppen ilyen. Nincs ebben semmi rossz, nem ítélem el érte, úgy éli az életét, ahogy akarja... De nem hiszem, hogy én képes lennék ilyesmire. Én ragaszkodom ahhoz, ami az enyém, és nehezen mondok le arról, amit megszerettem...
Félszeg mosollyal nézek rá. Nem akarom, hogy Sebastian ítélje meg, azt szeretném, ha Elee maga mondaná el, ő milyennek érzi magát, mire vágyik. Nem biztos, hogy ellent tudnék állni neki, ha ..., de nem szeretnék újra csalódni, szerelmes lenni úgy, ha semmi esélyem sincs. Felnőtt emberek vagyunk, és Elee olyan lánynak tűnik, aki fel meri vállalni önmagát, a véleményét. Eljött. Ez sokat jelent nekem, de a viselkedésén nem tudok eligazodni. Nem várom azt, azonnal döntsön velem kapcsolatban, hiszen idő kell, hogy megismerjen. De tudnom kell... Tudnom kell...

Rágyújtok, úgy hiszem, nagyobb szükségem van a nikotinra, mint ma bármikor korábban. Kér egy szálat, és én nem látom értelmét, hogy kérdezősködjek. Gyújtson rá, ha akar, simán lehet, hogy már leszokott, de megkívánta, és enged a kísértésnek. Van ilyen.
- Van is véleményem. – biccentek, és szívok egy slukkot a cigiből. Mélyen letüdőzöm, keresem a szavakat, aztán inkább kérdezek: - Most tesztelsz? – kifújom a füstöt és kutakodva nézek rá, majd elmosolyodom. Nem akarom, hogy úgy érezze, számon kérem, de ha elmondom a véleményem, akkor az egy estére jutó konfliktusok száma túl sűrű lesz. Szerencsére az italok megrendelése után ki tudom kerülni a komolyabb témákat, el tudom őket ütni egy kis humorral.
- Ó, tényleg? – nevetek, mert hát ez igazán érdekes megállapítás – És szerinted mi illene hozzám?
Tényleg érdekel, Ő hogyan képzeli el az én nagy napomat, szerinte mi lenne az, ami illene hozzám.
- És hozzád? Te hogy képzeled, milyennek szeretnéd? – ha már felvetette, hogy az én terveim neki biztosan nem felelnének meg, halljuk, Ő hogy gondolja! Eleve fura olyan pasival randizni, aki az ilyesmire gondol, tervezgeti a jövőjét, manapság ritka az ilyesmi. Szerintem a legutóbbi randi partnerem maximum annyira tervezett előre, hogy kihez menjünk a vacsi után…
Aztán lesápaszt, hogy ismer egy Sebastiant. Biztosan nem véletlen, de az is biztos, hogy nem fogok rákérdezni. Döbbenetemet talán betudja annak, amit mondott, és akkor van egy újabb lehetőségem viccelni, bár gyanítom, nem fog már olyan könnyen menni.
- Oooookééééé… - mondom lassan. Nincs azzal semmi baj, ha két pasi gyakran együtt vacsorázik, tényleg. Azzal sincs bajom, hogy meg akar ismerni, elvégre ezért vannak a randik, nem? A baj azzal van, hogy rettegek attól, hogy közel engedem magamhoz, és aztán összetör, amikor rájön, hogy bolondabb vagyok, mint amennyit el tud viselni.
Ismét a pincér ment meg, és későn esik le, hogy talán nem kéne alkoholistákat megszégyenítő tempóban pusztítanom a bort.
- Bocsi. – mondom, és leteszem a poharat. Kicsit el is tolom magamtól, most egy darabig nem szeretnék még csak rá gondolni sem, ránézni sem, mert ez a megmozdulásom elég gázos volt. Elhatározom magamban, hogy csak és kizárólag akkor fogok újabb, sokkal kisebb kortyot inni belőle, ha már ettem egy jó pár falatot a kajámból, amiről egyelőre azt sem tudom, hogy mi lesz. A kezemet bámulom, és csak akkor emelem rá a tekintetem, amikor megköszörüli a torkát. Összeszaladnak a szemöldökeim, ahogy lassan belekezd, de nem szólok közbe, szeretném, ha elmondaná, amit szeretne. Aztán, ahogy halad a történet, kisimulnak a ráncaim a homlokomon, és inkább felfelé szalad a szemöldököm. Itt és most dől meg a tervem, hogy kaja előtt nem iszom többet. Kezem önkéntelenül találja meg a pohár talpát, ujjaim lágyan ölelik az öblös poharat és emelik lassan a számhoz. A hűvös üveg az ajkamnak nyomódik, orromat megtölti a bor gyümölcsös illata, de mégsem kortyolok. Leteszem a poharat és mélyen a szemébe nézek, de nem látom, hogy viccelne. Ez kérem, egy komoly téma.
- Hát… - zavarban vagyok, keresem a szavakat, mert úgy érzem, hogy megértsen, nagyon messziről kell kezdenem. Vagy nem kezdem messziről, és majd belekérdez. Talán ez lesz a legjobb! Lenézek a kezemre, összeráncolom a homlokom, kicsit talán csücsörítek is, hogy megtaláljam a fonal elejét. Nagyot nyelek, rá emelem a tekintetem, és beszélni kezdek: - Először is, a barátod biztosan remek emberismerő, nekem is jól jött volna ez a képesség régebben. Ami engem illet, én… Én azt hiszem, nem hosszú távra vagyok kitalálva. – szünetet tartok, mert nem akarom bővebben kifejteni, és ha akarom, ha nem, muszáj innom egy apró kortyot, hogy leöblítsem a keserű szájízt, amit az emlékek okoznak bennem – Ha neked… Szóval, ha te ennyire komoly dolgokban gondolkozol, én… Én nem hiszem, hogy én lennék a helyes döntés.
Szórakozottan játszom a pohárral, ujjam hegyével körözök a száján, és lopott pillantásokkal figyelem Josh arcát. Tényleg azt gondolom, hogy ha komoly, és legfőképpen hosszan tartó kapcsolatot akar, akkor arra nem én vagyok a megfelelő partner. De még ha így is lenne, mert mondjuk három randi után így gondolnám, most biztosan nem így érzem. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok arra, hogy lassítsak, hogy megnyugodjak. Nekem a pörgés az életem, és egyszerűen korainak érzem lekötni magam. Persze, semmi jónak nem vagyok az elrontója, szóval még akármi is lehet, de ez… Ez az első hivatalos randink, és nem tudom… Nem érzem magam biztonságban ettől a témától. Feszéjez, mert meg kell fogalmaznom az érzéseimet, és ki is kell őket mondanom. Akkor is nehezemre esne, ha más ülne velem szemben, és róla kérdezne. Nem az a baj, hogy előtte nem tudok erről beszélni, hanem hogy egyáltalán nem vagyok biztos saját magamban, az érzéseimben, és hogy meddig lennék képes monogámnak lenni. Az én életemhez hozzátartoznak a kalandok. A Vincentek… Vagy akár csak egy vad csók egy forró tánc közben. Nekem az ilyen dolgok természetesek, de azzal is tisztában vagyok, hogy ha valakivel komoly kapcsolatba kerülök, ezek mind mind bűnök lennének. Tanácstalan vagyok. Ha nem hozott volna ilyen messzire, most lehet, megint lelépnék. Talán pont ezért autóztunk ennyit? Ilyen ravasz volna? A görcs, ami a bor hatására kezdett oldódni, visszatér, és mivel nem szeretnék nagyon berúgni, újabb cigit halászok elő, de nehezemre esik meggyújtani, mert reszketnek az ujjaim. Ideges vagyok, mert nem tudom, mit akar, és nem tudom, hogy hogy fog rám reagálni. Egyáltalán nem érzem magabiztosnak magam…

A teraszon rágyújt, és úgy teszek, mintha érdeklődést mutatnék a dolog iránt, holott nem dohányzom. Elém tolja a dobozt, szolgáljam ki magam, ha akarom. Nem egészen ilyen reakcióra számítottam, de ez is sokat elárul róla.
- Teszt? Nem...- Nevetem el magam. Nem volt ebben semmi tudatosság, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy reagál egy váratlan helyzetben. Abszolút hidegvérű, látszólag nem hozható zavarba. Ez jó, ez nagyon jó, főleg, mert én nem férek a bőrömbe, és elébe akarok menni dolgoknak.
A pincér ugyan néha megzavar, de a beszélgetésünket lényegében nem töri meg. A jövőről kérdezem, ő pedig az esküvőjét hozza szóba. Nem egészen erre gondoltam, de nem félek erről beszélni, ha már így alakult. Amit lefest, az nagyon nem vall rá, és hiába igyekszem leplezni, ő is észreveszi, nem veszem komolyan, amit mondott. Ugrat!
- Hogy mi illene hozzád? - félre döntöm a fejem, és hunyorítom a szemem, úgy koncentrálok, hogy elképzeljem, milyen lenne Elee. - Kezdjük veled: fehér kosztüm, vagy szűkített szabású ruha, semmi tüll, semmi hab... csupa letisztultság. A hajad..., a hajad a fejedre halmozva, elegáns fonatokban, néhány szál virág díszítené. A sminked, mintha nem is volna, leheletnyi. Nem szabad, hogy a külsőségek elnyomják a természetes szépségedet- őszinte mosoly, majd folytatom- Nagy vendégsereg. Csupa illusztris vendég, üzletemberek, és elvadult barátnők, akik sikongatnak örömükben, hogy téged boldognak látnak. Apád villámló, de büszke szemű fegyelmezése. Templom. A családi hagyományok miatt komoly szertartás, de ti ketten, te és a párod, mint két gyerek, állandó kontaktusban vagytok, talán még rátok is kell szólni, hogy viselkedjetek... És aztán meglógtok... Konzervdobozok csörögnek az autó mögött, amiben elszöktök. Nem csak a csokrod, de talán a cipőd is hátra hagyod... - mondom nevetve. Elee olyan, mint a tűz. Bár lehet, hogy fejet hajtana bizonyos elvárások előtt, bizonyosan belecsempészné a saját egyéniségét, vagy olyan módon törne "borsot" mások orra alá, hogy ne lehessen rá haragudni. Mondjuk, meglógna a lagzi elől.
Kíváncsian nézek rá, mit szól az én elképzelésemhez. És ha beavat, meghallgatnám a valódi elképzelését is. Valószínűleg az is létezik.
- Az enyém... - mondjam, ne mondjam? Miért ne, ezt csak most gondolom így- Csak mi ketten és a tanuk, ha lehetséges, ne tudjon róla senki, máz sem kell, csak maga a fogadalom. Úgysem elhamarkodottan megyünk az oltár elé...
Magam sem tudom, hogy kerül szóba Sebastian, talán mert akaratlanul gyakran jut eszembe (az összes jókívánságával és tanácsával együtt, kár, hogy nem nagyon tudom őket betartani), de bátorságot ad, hogy beszéljek, éppen az ő példáján elindulva, vagy azon, amit vele beszélgettünk.
A kérdésem meglepi, szinte menekül a pohárhoz, ami közben elé kerül a borral. Most azonban nem iszik bele, mint amikor először az asztalhoz ért, menet közben meggondolja magát. Komolyan néz rám, komolyan nézek rá, érezheti, nem viccelek, és összeszedi magát, ahogy válaszol.
Nagyon érdekes a testbeszéd. Már akkor sejtem, mit fog mondani, amikor még neki sem fog. Azaz igen, mert tipródik. Legalábbis keresi a szavakat, mert amit mondani fog, nem fog tetszeni. És ha nem is erről van szó, egy kicsit mégis. Bár sejteni vélem, hogy valaha őt is megsebezték, nem biztos, hogy ez az oka, hogy azt mondja, ő "nem hosszú távra van kitalálva". Nem szólok, figyelem, ahogy aztán mégis aprót kortyol a borból. Még mondani készül valamit. Akarom, hogy kimondja, még ha fáj is. Nem szeretnék elvarratlan szálakat.
- Csak a házasság lehet komoly dolog? - kérdem tőle figyelmesen, mert ha így gondolja, félreértett. Nem akartam még megkérni a kezét. Mielőtt válaszolna, tudnia kell valamit.
Remegő kézzel próbál rágyújtani. Ösztönösen segítek neki, ahogy megfogom a kezét, biztonságosan megtartva, nehogy megégesse magát. Miért vesztette el ennyire a biztonságát?
- Nézd, köszönöm az őszinteségedet... Bár nem értem, mi bajod magaddal, a hosszú távval... A kettő nem zárja ki egymást, szerintem.- nézek rá némiképp szomorúan. - Abban igazad van, hogy nem futó kapcsolatot keresek- Gondolkodom, mennyit mondjak el neki arról, milyennek neveltek a nagyszüleim, de azt hiszem, ez fölösleges. Ha csapodár természetű lennék, az első alkalommal, amikor találkoztunk, elhallgattam volna, hogy van barátnőm, kihasználtam volna -feltételezett- érdeklődését. Amikor hozzám eljött... - Nincs sok barátom, Elee. Biztos, én is hibás vagyok, nem nyílok meg könnyen, de veled éreztem valamit, azt hiszem. De ahogy nem elég Sebastian barátsága és a macskám társasága, amikor hazamegyek, belőled sem lenne elég, ha csak... azért találkoznánk...
Továbbra sem zárkóznék el attól, hogy találkozgassunk. Az egész csak akkor értelmetlen, ha érzelmileg ő távol akar maradni. Teheti. Dönthet így. De adhat esélyt nekem, adhat magának, nem kell most döntenie. Csak a hozzáállása érdekel jelen pillanatban.
- Mit gondolsz? Ha úgy érzed, semmi esélye, hogy megszeress, jobb, ha többet nem találkozunk. De Elee, tudnom kell; eddig magamat csaptam be?

Mosolygok, mert bár nem értem, mit szeretne ebből a helyzetből kihozni, a sértődöttet sem szeretném játszani. Legalább egyikőnk tényleg jól szórakozik, mert elneveti magát a tesztelés gondolatára. Nem bánom, szélesedik az én mosolyom is, tudok és szeretek magamon (is) röhögni, de okosabb nem lettem, hogy miért kért egy szál cigit, ha aztán nem gyújt rá. Ráerőszakolni sem akarom, nem is fogom, csak szeretem megérteni mások gondolkodását. De nem feszegetem a témát, örök rejtély marad számomra. Még az is lehet, hogy Ő sem tudja, mit akart ezzel.
Megérkeznek az italok, és ezzel egy időben terítékre kerül a jövő is, meg az elképzeléseink. Hangot ad neki, hogy szerinte máshogy lesz az esküvőm, és figyelmesen hallgatom az Ő verzióját. Elég sokat elárul a gondolatmenete arról, hogy hogy lát engem. Nem hibáztatom a tipikus előítéletek miatt, hiszen nem ismer még, azért vagyunk itt, hogy ezt orvosoljuk. Megmosolygom az elképzelését, mert ha lesz is esküvőm, tuti, hogy a ruhám lesz az, amivel kiverem a biztosítékot. Amúgy a többi részlet még akár stimmelhet is, bár ha valakihez hozzámegyek, az nem egy gyerek lesz. Annak a pasinak férfinak kell lennie, aki birtokol, és aki mellett büszkén mondok búcsút az önállóságomnak, akinek az oldalán megrészegült mosollyal hajtom a fejem akár a guillotine alá is.
Ajkamat elismerően biggyesztve bólogatok, jelezve, hogy nem is annyira elrugaszkodott ez. Nem is rossz, tényleg, mert egyáltalán nem vagyok a nagy esküvők híve, a család miatt valószínűleg bevállalnám.
- Az igazság az, hogy nem tervezgetem. Majd, ha aktuális lesz, kitalálok valamit, de ez még a jövő zenéje. – nevetek, mert ezen mindig mindenki elcsodálkozik. Valahogy a világnak az az elképzelése a kislányokról, hogy mióta az eszüket tudják, az esküvőjüket tervezik. Biztosan vannak ilyen lányok, de én nem tartozom közéjük. Babázni sem babáztam, biztos azért lettem ilyen hülye.
Ahogy a saját esküvőjéről beszél, elgondolkozom. Rádöbbenek, hogy én sem vagyok kevésbé előítéletes, mert én meg mindig azt gondoltam, hogy a pasiknak mindegy. Azt semmiképpen nem gondoltam volna, hogy ilyen konkrét elképzelése van, főleg nem ilyen visszafogott.
- Hű… Mármint, tök furcsa, hogy neked ilyen komoly terveid vannak. Úgy értem, hogy te már ennyire tudod, hogy milyen lesz. – na, jó, nem magyarázkodom tovább, mert csak egyre kínosabb helyzetbe hozom magam.
A következő téma olyan szinten mély vízbe dob, hogy nehezemre esik a felszínen maradni. Komolyan azt hittem, hogy majd elcsacsogunk valami semmitmondó témáról, esetleg megbeszéljük a jegesmedvék helyzetét, jókat nevetünk, és talán egy jó szexben is részünk lesz. Az irány, amit a beszélgetésünk venni kezd, számomra nem annyira megnyugtató, és ahogy keresem a szavakat, ahogy mérlegelem, mit és mennyit mondjak, látom, hogy legalább olyan komolyan veszi, mint én, ha nem komolyabban. Figyeli minden mozdulatomat, mintha olvasna bennem, és ezzel nem könnyíti meg a helyzetemet, ettől csak még inkább zavarba jövök.
- Nem, nem csak a házasságra gondolok… - beletúrok a hajamba, mert nem szeretem, amikor nem értenek meg – Úgy értem, hogy egy hosszú távú, komolya kapcsolat nem biztos, hogy menne nekem. Egyszerűen azért, mert nekem olyanom nem nagyon volt soha. Én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy tartozom valakihez, nekem teljesen természetes, hogy kikezdek pasikkal, én… Az istenit! – morgom magam elém és a tenyerembe temetem az arcom. A rohadt életbe, én nem akarok erről beszélni! Megijeszt ezzel az egész témával, mert helyes, édes, jó vele a szex, és nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy idővel kialakuljon köztünk valami, de ezzel a komolyságával rám hozza a frászt. Nem mintha nem vágynék egy komoly, felelősségteljes pasira. A probléma az, hogy szerintem jobban járna velem úgy öt év múlva. Most még nem érzem, hogy kész lennék valami ilyesmire, de ha meg akar győzni, nem mondom, hogy nem érem meg a próbát. Kedvem lenne felhajtani az egész pohár bort, mégis úgy érzem, kevésbé ásom el magam egy újabb cigivel, mintha leiszom magam a sárga földig. Persze, még az is megtörténhet. Remeg a kezem, mert ideges vagyok és feszült, riaszt, hogy nincs menekülési útvonalam, bár talán jobb, hogy nem tudok elszaladni. Annyiszor faképnél hagytam már, itt lenne az ideje, hogy túlessünk ezen a beszélgetésen.
Összerezzenek, ahogy keze az enyémhez ér, váratlan az érintése és nem is igazán tudom hova tenni, de hálásan pillantok fel rá. Gyorsan, idegesen szívom a cigit, a kelleténél gyakrabban pöckölgetem róla a hamut. Teljesen megértem, hogy nem ért meg, fordított helyzetben azt hiszem, én sem érteném.
- Nézd, én… - baszkikám, O’Hara, szedd össze magad! Olyan vagy mint egy hülye tini. Állj a sarkadra és valld be neki, hogy milyen aberrált vagy! – sikít a fejemben egy hang, hogy igenis vállaljam fel magam, és nem látom értelmét, hogy ne tegyek neki eleget.
- Én nem vagyok benne biztos, hogy… Szóval elég határozott és önálló egyéniség vagyok, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy nem azt csinálok, ami jól esik. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem tudom, mennyire tudnék hűséges lenni egy komoly kapcsolatban. Összetörni meg nem akarok senkit, mert… Mindegy. Érted? – reménykedve nézek rá, hogy ne kelljen még egyszer ezt elmondanom, hogy ne kérdezzen rá a miértekre, én tényleg nem így terveztem az estét, de ha ennyire azt akarja, hogy valljak színt, akkor itt vagyok, tessék, ez vagyok én.
Amit mond, hogy ha nem lesz semmi, akkor ne is találkozzunk… Első körben az merül fel bennem, hogy akkor menjünk haza és hagyjuk egymást békén. Nem vagyok hozzászokva, hogy ultimátumokat tologatnak az orrom alá. De aztán felfogom, hogy ezzel csak saját magát védi, és ez teljesen jogos. Elvégre én is azt teszem, csak másképp. Elnyomom a cigit, nem érdekel, hogy mennyi van még belőle, amúgy sem nyugtat meg.
- Nem tudom. Nem… - megrázom a fejem és beharapom az ajkam. Nem akarok sírva fakadni, és kell egy pár másodperc, hogy visszaparancsoljam a szememet szúró könnyeket a helyükre – Én nem tudom, hogy képes vagyok-e egyáltalán szeretni. Nem szeretnélek bántani, de nem tudom megígérni, hogy nem is foglak. Én… Nem tudom.
Elcsuklik a hangom és hátrahanyatlok a székben. Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, nem tudok tisztán gondolkodni, kívülről hallom saját magam, és képtelen vagyok Joshra nézni. Félek attól, hogy mit fogok látni az arcán. Olyan dolgokat mondtam most neki, amiket talán még magamnak sem nagyon vallottam be, és utálom, hogy ennyire hülye vagyok, hogy nem tudok elég kemény lenni, hogy összeroppanok ennyitől. Nem akarok, és nem is fogok helyette dönteni. Ha így is kellek neki, ha akar küzdeni, én nem fogom neki megtiltani, de ezt most neki kell eldöntenie.

Nem egészen erről akartam beszélgetni, de terítékre kerül az esküvő. Az ő verziója inkább humor, a valóságtól messze áll, talán elijeszteni akart vele, nem tudom. Eleet nem ilyen lánynak ismertem meg (már ha mondhatom, hogy ismerem), ezért elnevetem magam, és hogy nem sértődik meg, csak azt igazolja, igazam volt. Az én teóriámra kíváncsi, és én előadom neki, bár a dologba jobban bele kell élnem magam, mint elsőre gondoltam..., azért igyekszem megbirkózni a feladattal. Úgy látszik, nagyon nem lövök mellé, mert időnként bólogat. Mintha apró mosolyt is látnék a szája sarkában olykor.
- Azt hiszem, ez így természetes...- nézek rá melegen. Tervezgethet az ember bizonyos dolgokban előre, de vannak olyanok, amiket nem csinálhat egyedül. Vagy olyanok, amik sokban függnek attól, kivel csinálja. Egy dologban vagyok biztos. Eleenek nem hagyományos esküvője lesz. Valami MÁS lesz, és leginkább így lesz emlékezetes... Mert annak kell lennie. Így érzem...
Ellentétben az enyémmel. Ha már érdekli, elmondom azt is. Úgy képzelem, az a lány, aki engem választ majd (vagy igent mond nekem), éppen olyan egyszerű lesz, mint én. Nem érdeklik majd a külsőségek, és nem érdeklik a tradíciók... Ahogy nekem, neki is csak az lesz a fontos, hogy jogilag is egymáséi legyünk (és ha kéri, elviszem az Isten elé is, bár még nem vagyok híve egyetlen egyháznak sem). A házasság számomra szövetséget jelent, életre szólót, sérthetetlent és felbonthatatlant, éppen ezért nem fogom elkapkodni és azt sem hagyom, hogy belekényszerítsenek.
- Nem, nem tudom, hogy ilyen lesz. De ha választhatnék, ilyet szeretnék....- igazítom ki Eleet, aki azt hiszi, konkrétan tudom már, hogyan fogok nősülni. Ez nem csak rajtam múlik. De a magam részéről akár ilyen is lehetne...
Valószínűleg nincs felkészülve rá, hogy a lapjai kiteregetését kérjem. Olyan ez, mint a póker, egy blöff, ami vagy bejön, vagy nem; de én most nyílt lapokkal játszom, mert nem akarok meglepetéseket, és tudom, hogy kockáztatok, de lényegében megkímélem magunkat egy csalódástól, ha úgyis arra lennénk ítélve. Most még nem késő.
A kapcsolatunkról beszélek, konkrétan a kettőnkéről, és azt szeretném megtudni, vajon olyan szerepet töltök-e be az életében, mint ahogy Sebastian más lányok életében, vagy fordítva... Ő csak annyi szerepet szán-e nekem, mint azok a lányok Sebastiannak. Bár nem feltételezem róla, hogy párhuzamosan több kapcsolatot is ápol, Heilyről sem tételeztem fel, hogy szó nélkül hagyja meghalni a kapcsolatunkat.
A testbeszéde árulkodó, ahogy a remegő keze, az elakadó beszéde is. Valóban kényes a téma, és igazítok a szavaimon, nehogy félre értse szándékomat, és azt higgye, megkérni a kezét hoztam ide. Ez még nekem is gyors volna. De önmagam kiigazítása után sem igazán változik a helyzet, a zavar ugyanúgy megmarad, ahogy a szavak keresése is. Zavarba is hozom, mert elárul valamit magáról, amit talán nem akart.
Kikezd pasikkal. Ezt mondta. És azért teszi (teheti), mert nincsen tartós kapcsolata, nincsen hozzászokva, hogy tartozzon valakihez. Azt állítja, el sem tudja képzelni magáról, hogy menne neki. Annak ellenére, hogy mindezeket elmondta, érzem, hogy nincs ínyére a vallomás. Az arcát a tenyerébe rejti, újabb cigire gyújtana, ha nem remegne úgy a keze. Segítek neki. Nem csak azzal, hogy megtámasztom a kezét, hanem azzal, hogy én is kitárulkozom előtte.
- Értem- és valóban. Sebastian elmagyarázta, hogy működik ez, és talán így él Elee is. Találkozik férfiakkal, és örömüket lelik egymásban. Ez az élet rendje, ugye? Azaz, vannak ilyen emberek, akik tudnak és akarnak így élni; egyik napról a másikra, komolyabb tervek nélkül (már ami a párkapcsolatot illeti). Ezután már csak egy kérdésem maradt, és ez nagyon fontos. Mert ha csak játékszernek tekint, abból -köszönöm- nem kérek, akármilyen izgalmas volt az a délután.
Gyors mozdulatokkal nyomja el a cigit, és egy pillanatig úgy érzem, megint itt fog hagyni. Az is egy válasz, már szinte meg sem lepődnék, ha megpróbálna elszaladni. A probléma azonban nem lenne megoldva, mert ha nem mondja ki, akkor nincs megoldva, nem változik semmi. Én hiszem, amit akarok, ő gondol, amit akar... és -mint kiderül- ez már vezetett félre bennünket.
- Elee- simítom meg az arcát, ha hagyja- nekem most az is elég, hogy azt mondod, nem akarsz bántani. Én sem akartalak, nem akarlak, és nem is szeretnélek, soha. Én sem ígérhetem, hogy nem foglak. Ilyet az ember nem ígérhet. Még azt is meg tudjuk bántani, akit a legjobban szeretünk...
A szándékosságon van a hangsúly. És éppen azért, mert ott vannak azok a könnyek a szemében, tudom, hogy nem közömbös irántam. Felállok, és odamegyek mellé. Arra a székre ülök, ami mellette van. Közelebb húzodom hozzá, az arcához dugom az arcom, az orrommal érintem az arcát.
- Nem akartam, hogy elszomorodj. Ismerni akarlak. Tudni, mire van szükséged, és mire nem. Vajon eredményes lenne, ha olyat várnék el tőled, amire nem vagy képes? Talán örülnél, ha olyasmivel bombáználak, amire nincs szükséged? Hidd el, a nehezén túl vagyunk. Tudom, hogy te milyennek tartod magad, és te is tudod, én magamat milyennek. Nem sokkal egyszerűbb így minden?
Ha engedi, magamhoz ölelem, átfogva a vállát. Emlékszem arra a lányra, aki a "közös hálószobánkban" a karjaim közé bújt. Most is látni vélem azt a lányt. A kérdés csak az, ő akar-e az a lány lenni. Mert arra a lányra vigyázni kell, tenyéren hordozni... Elee másik egyénisége viszont túl határozott, hogy mindezt megengedje.

Esküvők. Hát, igazából csak azt tudom, hogy nem tudom, milyet szeretnék. Felrémlik bennem egy halvány emlék, hogy mit is mondtam Vincentnek a bálon, milyen esküvőm lesz, de ezt a poént most valamiért nem merem ellőni. Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta, hogy mikor vesz komolyan és mikor tesz rá egy lapáttal a vicceimre. Aztán megvallom neki, hogy tulajdonképpen nem tudom, milyen lesz az esküvőm, gyakorlatilag hidegen hagy a téma, és láthatóan el is fogadja ezt. A fene sem tudja, hogy miért kezdtünk egy ilyen témával…
Ő egész másképp képzeli a sajátját, mégis visszakozik, hogy akár ilyen is lehet, de semmi konkrét elképzelése és terve nincs.
- Ja, értem. Csak… Annyira határozottan adtad elő, hogy azt hittem ez olyan „mindig is így képzeltem” dolog. – bólogatok, hogy értem, mindent értek.
Kikészít, teljesen kiborít a kérdéseivel. Nem szoktam és nem is szeretek erről beszélni. A csajoknak sem mondok el mindent, mert félek attól, hogy reagálnának. Sebynek elmondtam, mert Seby is ilyen, és Ő megért. De Ő teljesen más okból, ilyen, másképp ilyen. Én nem szoktam tartani a kapcsolatot az egy éjszakásokkal, én nem tartok talonban szexpartnereket. Én a csábítás folyamatát szeretem, nekem ez nem úgy megy, hogy felhívok valakit, hogy van két órám, ugorjon át. Talán ezt is el kéne neki mondanom, hogy megértse…
- Biztos? – szomorúan nézek rá, mert félek attól, hogy csak azt hiszi, hogy érti – Nézd, én… Én általában nem találkozom azokkal a pasikkal, akikkel összekeveredek. Legalábbis nem szándékosan. Nekem nincs listám, nincs beosztás… Ez az egész… Szóval, ha elmegyek valahova szórakozni, akkor… Az ott vadászterület, érted? Vannak napok, amikor én vadászok, és vannak napok, amikor rám vadásznak. Én ezt a játékot szeretem, ezért mondtam, hogy nem tudom, képes lennék-e ezt abbahagyni.
Rettegek. Félek attól, hogy túl sokat mondtam, hogy itt hagy, hogy összetör. És haragszom rá, mert ilyen helyzetbe hozott. Ezt majd ki kell tárgyalnom a csajokkal, mert ez… Ez nem első randira való helyzet. Szerintem. Mondom én, akinek csak első randijai szoktak lenni… Na, mindegy. Lehunyom a szemem, ahogy ujjai az arcomhoz érnek. Nem tudok kiigazodni rajta, az egyik pillanatban kegyetlenül megcsavarja a lelkem, a másikban meg ápolgatja. Fáradtnak érzem magam szellemileg, mintha lezsibbadt volna az agyam. Hallom, amit mond, fel is fogom, de reagálni nem igazán tudok rá. Ránézek, amikor mellém ül, el kell gondolkodnom, hogy hogy is került Ő ide, hiszen az előbb még máshol volt, de körülbelül ennyire vagyok észnél.
- Hát, most már elég sok mindent tudsz rólam… - nevetek fel keserűen. Hogy mire van szükségem? Jaj, hát az korhatáros lenne, ha elmondanám!
- Biztos igazad van, de jelenleg csak bonyolultabbnak érzem a helyzetet, mint korábban. – motyogom, amikor megölel. Váratlanul ér, hagyom, de csak pislogok, mert nem értem. Összezavar, hiszen az imént még arról beszélt, hogy ha nem akarok tőle komolyabb dolgokat, akkor ne is találkozzunk, én erre ugyan kitérő választ adtam, de megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy ölelgetésben ér véget ez a beszélgetésünk.

- Ha csak rajtam múlna...- ismétlem Eleenek. Ha csak rajtam múlna, csöndes esküvőm lenne. De az esküvő leginkább a menyasszonyról szól, az ő kedvében kell majd járni, így ki nem hagynám a tervezésből. Hát mit érne a szerelem, ha erre sem vagyok képes?
Tovább fűzöm a mondandóm, kérdéseket téve fel neki, melyeket ugyan ne szánom tolakodónak, a reakciója alapján azonban mégis illetéktelen behatolónak érzem magam. "Korai volt"-, súgja Sebastian. "Tudnom kell"- üzenek vissza. Úgy tűnik, bizonyos félelmeim nem voltak alaptalanok, Elee - saját bevallása szerint- inkább Sebastianra hasonlít, mint rám, már ami a párkapcsolatait illeti. Lényeges különbség közöttünk, de nem áthidalhatatlan, hiszen van némi remény arra nézve, hogy én mégsem vagyok számára közömbös.
Annak ellenére, hogy azt állítom, értem, amit a párkapcsolatairól mond, tovább fejtegeti, mintha csak szándékosan mocskolná be magát előttem. Eddig Sebastianhoz hasonlítottam, azt hittem, neki is van néhány név a tarsolyában, és időnként találkozik egyikkel-másikkal... Elee azonban felnyitja a szemem, lefestve, hogyan és mennyi időre ismerkedik ő.
Az az este, amikor először találkoztunk, most kerül először más világítás alá. Talán nem ösztönös volt? Talán mindent ő irányított? Egyértelmű, hogy -ha játszott- ő volt a vadász, hiszen Heily miatt sosem kezdeményeztem volna. Éppen azért nem jutottunk tovább másodszor sem... De ha találkozott velem másodjára is, ha már eljött arra a találkozóra (randinak valóban nem nevezném), nem azt jelenti-e, hogy többet feltételez rólam/velem, mint egy kalandot?
Megérintem. Nem könnyű vallani. Talán azért haragszik magára, mert úgy érzi, máris jobban szeretem, mint kellene. Hogy még ezt sem tudná viszonozni. Miért bánkódna, ha közömbös lenne irántam? Azt kimondta, nem akar bántani. Azt nem ígéri, hogy nem fog. Heily nem ígért semmit, mégis nagyon megbántott. Inkább tudjam az igazságot, én majd eldöntöm, el tudom-e viselni.
Mellé ülök. Félek, túl nagy terhet raktam rá. Nagyobb a súly rajta, mint amit ő adott nekem, és ez hihetetlenül megindító. Megint egy kislányt látok, aki keresi a helyét. Egy fiatal lányt, akinek törődésre és szeretetre lenne szüksége. Miért hiszi azt, hogy ő nem képes erre? Miért hiszi azt, hogy nincs szüksége rá?
- Igen- értek egyet vele, amikor azt mondja sokat tudok már róla, és közben magamhoz ölelem.
Elmondom neki, miért látom én optimistán a helyzetet. Mellesleg, az ölelésből nem bújik ki.
- Nem, nem az, hidd el, egy próbát megér! - biztatom, amikor arról motyorog, milyen bonyolult most minden. Hiszen most is randizunk!
A fejemben máris összeállt a terv. Elee szereti a kalandot, a változatosságot, a "vadászatot". Megkapja. Színész akarok lenni, vagy mi a szösz. Mindennap más leszek, ha ez boldoggá teszi. Minden nap becserkészem, vagy hagyom, hogy vadásszon rám, ha ebben leli örömét.
- Mikor jöttél rá, hogy én vagyok a koldus jelmeze alatt?- már csak ez a kérdés maradt. Nem sorsdöntő, de választ adhat egy kérdésre, amit az előbb kikerült. Megsimítom a haját, az orrához dugom az orrom, aztán figyelmesen nézem a szemét. A szeme... a lelke tükre. Látni szeretném, amikor válaszol.

- Szóval, ha a lány óriási esküvőt szeretne, akkor félredobod az elképzeléseidet? – érdekes. Olyan beleéléssel adta elő, úgy csillogott közben a szeme. Biztos voltam benne, hogy ragaszkodik az elképzeléséhez. De hát igazából mindegy, nem?
Kérdez, és bár a kocsiban visszavonulót fújt, amikor bezárkóztam, most mégis feszegeti a határokat. Próbálom kerülgetni az aknákat, de annyi van, hogy egy-kettő felrobban a talpam alatt. Újra és újra darabokra szaggat azzal, hogy kihúzza belőlem a válaszokat, az infókat, amik kimondásával mély sebeket szakítok fel újra és újra, sőt még bele is kell nyúlnom némelyikbe, megpiszkálni, varratokat tépkedni.
Valahogy az volt az elképzelésem, hogy ha elmondom neki, hogy én hogy ismerkedek, hogy élem az életemet, egy kicsit visszavesz, hiszen vele már nem először találkozom. Eljöttem a randira, mert azt hittem, hogy megváltoztat. Hogy neki végre sikerül. Hogy behegednek mellette a sebeim, hogy újra normálisan tudok majd kötődni. Hogy végre tudok majd kötődni. De nem így lett, legalábbis erős kétségek merültek fel bennem, hogy helyes döntést hoztam-e. A határaimat átléptem, és Ő is átlépte, igaz, valószínűleg nem szándékosan, hanem mert hagytam, engedtem. Helló, helló friss kéreg!
Tényleg hittem benne, hogy vele más lehet, hogy megszelídít. Voltak is pillanatok, amikor nem tűnt annyira elrugaszkodott gondolatnak. Ma, most az. Olyan távol kerültem tőle, mint még soha. Ha korábban megbontotta lelkem páncélját, most duplán adta vissza a rétegeket. Nem tehet róla, biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette, hiszen nem akar bántani, látom, csak… Csak én vagyok ennyire nyomorult, törött, hiányos.
- Próbát? – keserűen felnevetek, és elhúzódok tőle, hogy ránézhessek. – Nem mondhatod komolyan, hogy azok után, amiket mondtam magamról, még tenni akarsz egy próbát?!
Gyakorlatilag elmondtam neki, hogy sem tartós kapcsolatra, sem hűségre nem vagyok éppen beállítva. Na, nem mondom, ha fülig szerelmes lennék, biztos menne, de… Ja, hogy arról nem beszéltem neki, hogy félek a szerelemtől? Hah, lehet, hogy ezek helyett a sebtépkedések helyett inkább ezt kellett volna elhinteni. Na, persze, az is igaz, hogy azzal is ugyanúgy feltéptem volna néhányat…
- Nem tudom, fura volt… Az egész. – meglepett ezzel a kérdéssel, vissza kell emlékeznem, egy újabb fájdalmas pont számomra – De figyeltem, és… A kocsi után néztél. Egy vak a fülével lát… - megvonom a vállam, mert szerintem ennyi történt. Nem szeretem túlmisztifikálni a dolgokat. Talán ha nem ma kérdez meg, ha nem ez után a beszélgetés után teszi fel ezt a kérdést, lehet, hogy mást mondtam volna. Már sosem tudjuk meg.

- Még az is meglehet. Ha a lánynak olyan fontos lenne, hogy nagy esküvője legyen, talán arra is rá tudna beszélni.... De, nem gondolod, túl sok a talán, a ha...? Minden a jövő zenéje, éppen, ahogy mondtad. Én is változhatok. Bár őszintén, leginkább azért képzelem így az esküvőmet, mert nincs senki, akit meghívhatnék. A nagyszüleim halottak. A szüleimet..., lényegében nem is ismerem. A barátaim... Nos, ők ott lennének, de nem töltenék be a termet...- sorolom neki, át sem gondolva, milyen információkat hordoz mindaz, amit mondok. Csak a valóságot festem le neki, saját valóságomat. Lehet, hogy szegényes és unalmas..., nem, utóbbi mégsem. Sosem unatkozom.
Nem bírok magammal. Tudni szeretném, bízhatok-e a megérzéseimben, mint Sebastiannal kapcsolatban. egyetlen percre sem bántam meg, hogy megkértem, kössünk barátságot. Nem bánom, ha egy ágyban alszunk. Nem bánom, ha leitat, és hülyeségekről beszélünk vagy baromságokat nézünk a tévében, mert mindenből jól jövünk ki. Megérzés volt, hogy ő jó barátom lehet, és megérzés az is, hogy Elee többet is jelenthetne.
Őszinte vagyok, és kérdéseket teszek fel neki, nem titkolva el, végső soron, hogy miért. Őszinte válaszokat kapok, és annak ellenére, hogy a tartalmuk nem biztató, az, ahogy előadja, mégis rejt magában némi bizodalmat. Nem tudom függetleníteni magam ettől, az érzékeimre vagyok hagyatkozva, az eszem már rég elvesztettem, nem is tudok logikusan gondolkodni. Hiszem, amit hinni akarok, látom, amit látni, olyan hiba ez, amiről azt mondják, a szerelme csapdája, hisz az vakká tesz. Majd ha leülepszik minden, és újra átgondolom, talán helyére kerül minden darab, most még a magam javára fordítok mindent.
Arról győzköd, hogy nem tud szeretni, alkalmatlan tartós kapcsolatra, és nem szokott randizgatni senkivel a kalandjai után. Minek is véljem, hogy ma itt van velem, mint hogy hajlandó kivételt tenni, többet jelenthetek neki, mint bárki, akivel eddig viszonya volt? Becsülöm az őszinteségét, már tudom, hogy nem minden lány képes erre, érezzen akárhogy...
Mellé ülök, és éppolyan védelmezőn ölelem át, mint akkor este... A próba szó azonban láthatóan kiakasztja. Megütközve néz rám. El is távolodik tőlem, ahogy a szemeim fürkészi. Próbálom kitalálni, mi lehet a baja. Mi rosszat mondtam?
- Ezek szerint...- nyelek egyet, mert szembesülni azzal, hogy én sem vagyok más, mint a többi, nehéz elfogadni- mégsem érzel ... semmit. Testi vonzalom, ennyi... Ennyi? -kérdem, szomorúan, komolyan, a kezem még mindig a vállán, de most nehéznek érzem, én is nehéz vagyok, ólomsúlyok kerültek ismét a vállamra. Hiába, nincs varázslat. Soha nem is volt. Csak én álmodtam oda.
Sajnos, nem látok a fejébe. Nem tudhatom, milyen gondolatok futnak át a fején, ő hogyan éli meg ezt az egészet. Csak annyit érzékelek, -és lehet, ezt is rosszul, hiszen tapasztalatlanságom gyakran félre vezet-, hogy elzárkózik előlem, falat emel közénk, így védve meg magát az érzésktől. Ha már ez is sok neki....
- Nekem ez... - lefelé nézek, szomorúan ingatom a fejem- nem lenne elég. A testem minden sejtje kiabál utánad, azóta, hogy kiléptél az ajtómon, de ... - nem tudom folytatni. Túl nehéz. Még így is, hogy bebeszéltem magamnak, nem vagyok szerelmes. Még nem vagyok szerelmes. De tényleg nem vagyok? Elég volt összetekeredni vele, és belezúgtam, mint ló a gödörbe? Igaza volt Sebastiannak, nagy szívás, ha valamelyik fél nem tudja, meddig hol a határ.
Bárcsak, bárcsak lenne még remény, hogy mégis létezik kapcsolat közöttünk! Hogy nincsenek véletlenek, hogy nem volt semmi hiába, sem a koncert, sem az az a nap, amikor a macskával együtt hazavitt. Mint szalmaszálba a fuldokló, kapaszkodom még a reménybe, hogy érez ő is valamit, ha titkolni szeretné, akkor is...
A válasza után azt kívánom, bár akkor hagyott volna a francba. Sosem lett volna szabad visszajönnie. Miért pazarolt rám időt, energiát? Miért fordult vissza? Fáj a mellkasom. Fáj mindenem. Fáj, hogy el lettem taszítva megint, pedig nem tettem semmi rosszat.
- Téged még egy vak koldus is észre venne...- mosolyra görbül a szám, pedig legszívesebben sírnék. És annak ellenére, hogy úgy terveztem, ma sokat fogunk nevetni, tartok tőle, ez nem a kezdetek éjszakája lesz, hanem a végé. Nem az első randi, hanem az utolsó. Mindent meg fogok tenni, hogy hogy ne rossz szájízzel érjen véget, de már csak a csoda segíthet rajtunk.

Esküvők, család, múlt. Megüti a fülemet, amit mond a családjáról, de nem érzem helyénvalónak, hogy faggatózzak, hiszen én sem meséltem neki az én családomról, gyermekkoromról. Helyette másról beszélek, dolgokról, amiről talán nem kéne, de már késő. Talán a bor miatt csevegek nyíltabban, talán mert úgy érzem, jobb hamarabb túlesni ezeken a kérdéseken. Mondjuk, az is tény, hogy ezek nem a tipikus első randis témák.
- Nem tudom… Úgy értem, nagyon régen volt már, hogy utoljára teret engedtem az érzelmeimnek, és kissé be vannak rozsdásodva. – megvonom a vállam, mert nem tetszik, ahogy kérdezi. Ez olyan, mintha elvárná, hogy valami olyasmit válaszoljak, hogy „De, halálosan beléd szerettem elsőre, hozzád akarok menni és egy szakajtónyi gyereket szülni”. Neeeeem, ezt biztosan nem érzem. – Nekem idő kéne, még ha el is lőttem már ezt a kártyát néhányszor, és ha nem is hiszed el.
Ez az igazság, én nem vagyok hozzászokva, hogy érezzek. Nem szoktam megengedni magamnak, mert abból mindig csak a baj van. Ahogy most is. Csak egy újabb bizonyíték, hogy nem szabad közel engednem magamhoz senkit.
- Tudom. Megértem. Sajnálom… - nehezemre esik kimondani a szavakat, pont ezt akartam elkerülni, de sajnos ki lett kényszerítve belőlem a szívtipró. Utálom ezt a szerepet, mert én is voltam az összetört szerepben, de… A rohadt életbe, legalább előbb derült ki és nem utóbb.
Láthatóan nem tetszik neki a válaszom, ami kicsit meglep. Nem tudom, mire számított, vagy hogy mit várt, mit fogok mondani, de mással nem szolgálhatok. Ez minden, amit mondhatok, és ha nem tetszik neki, már akkor is mindegy, hiszen kimondtam.
- Bocsáss meg, de fel kell hívnom valakit. – előhalászom a telefonomat a táskámból, és kissé bizonytalankodik az ujjam a nevek fölött. Apát nem hívom, mert kiakadna, Hale nem találna ide, vagy hát legalábbis sokáig tartana neki. Átsuhan egy mosoly az arcomon, ahogy eszembe jut Vincent. Még tartozik egy szívességgel a múltkori fotós vadászat miatt.
Nem kell sokáig várnom, hogy felvegye, én pedig próbálok nem túl búgó hangon beszélni vele, elvégre Josh mégiscsak itt ül mellettem. Röviden elmondom neki, hogy gondom akadt, és jó lenne, ha kiegyenlítené a számlát, úgyhogy húzzon bele.
- Ne haragudj, de talán jobb lenne, ha nem együtt mennénk haza. Csak hogy ne maradjanak tüskék… - érzem, hogy ez most kemény, hogy cudarul fájhat, de hosszútávon ez a legtisztességesebb. Szerintem. Kiiszom a maradék boromat, mert egyszerűen kell. Szükségem van rá, és már nem izgat különösebben, ha Josh egy rossz alkoholistának néz.

Engem senki nem tanított meg arra, hogy hogyan kell titkolózni, és az igazság az, Elee előtt nem is akarok titkolózni. Ahogy eddig mindig őszinte voltam vele, most sem válogatom meg a szavaimat, még csak nem is próbálkozom vele. Az nem lennék én.
Nagyon belenyúlok a témába, amikor kettőnk kapcsolatát kezdem boncolgatni. A válaszai bármennyire kiábrándítóak, némiképp szomorúnak tűnnek, és ebben én még mindig a remény szikráit látom. Ugyan, miért lenne szomorú, ha nem érdekli, a szavai milyen hatást váltanak ki bennem?
- Nem arra kértelek, hogy itt és most dönts velem kapcsolatban- mondom védekezésül, és eszembe sem jut az esküvő meg a gyerek. Az előbbi párbeszédünk, miszerint árt-e vagy használ, hogy tudjuk egymásról, ki mit akar a másiktól, bennem azt az érzést keltette, összezavarodott, talán biztosítékra van szüksége, hogy türelmes tudok lenni, ha arra van szükség. Bármire képes lennék, bármire. A próbát is csak azért említem, hogy érezze, én nem adnám fel. De úgy látszik, nem nagyon értjük egymást, mert ő egyre inkább távolodik.
- Rengeteg időd van - mondom neki, és még mindig fürkészem- a lényeg az, egyáltalán akarod-e megpróbálni, vagy el is veted a lehetőségét, tartós kapcsolatod legyen?
Nem egészen értem, miért hiszi, hogy nem hinnék neki. Emlékszem, hogy kért már időt tőlem, és soha nem vetettem szemére, hogy nem jelentkezett, amikor ígérte. Nem a múlt számít. Megértettem volna azt is, ha kereken kijelenti, zűrös vagyok neki, vagy magát tartja annak, hozzám viszonyítva. Egyetlen dolog nem fér az életembe, és ezt meg is osztom vele.
Amikor megvallom neki, nem elég számomra, ha csak a testét adja nekem, azt mondja, sajnálja. Furcsa lehet, hogy nem használom ki, de talán ő is érzi, hogy erre nem lennék képes. Elgondolkodom, bennem van-e a hiba, ha arra törekszem, hogy tiszták és sérthetetlenek legyenek a kapcsolataim, és hogy nem fér bele, hogy valamelyikünk (legyen az ő vagy legyek én), közben kalandozzon.
Szeretném felébreszteni benne azt az érzékenységet, ami úgy megfogott, és visszautalok egy korábbi találkozásunkra, de igazából ez sem a kívánt eredményt hozza. Az egész csak álom volt, önmagam becsapása, nem is tudom... Elee most nagyon is úgy tűnik, két lábbal jár a földön, ami ugyan nem baj, csak... Megakadályozza, hogy én is tovább szőjem az álmaimat. Újabb értelmezést nyernek szavai, és már nem a reményt látom bennük, hanem a finom elutasítást, ami elszomorít.
Amikor azt mondja, fel kell hívnia valakit, még nem sejtem, hogy mire készül. A beszélgetés alatt, míg valakit oda rendel, hogy vigye haza, minta pofon ütött volna. A magyarázatát már úgy fogadom, hogy lehullt róla a kezem. Hátra dőlök, a víz felé nézek.
- Tüskék? - kínosan nevetek fel. - Nem amiatt van bennem tüske, hogy nincs szükséged az érzelmeimre. Nem vagy szerelmes és nem akarsz az lenni, elfogadom, a te döntésed, te tudod. Jobb, hogy tudom, nem neheztelek rád. De azzal, hogy valakit iderendelsz, teljesen semmibe veszel. Kizárod, hogy barátokként váljunk el. Megint menekülsz, ahogy szoktál, nehogy kínosan kelljen érezned magad, hogy együtt megyünk haza. Gondolom, minden, amiről korábban beszéltünk, érvényét veszíti: fotózás, lovas-iskola. Ne izgulj, sosem voltam erőszakos, azt hiszem, végre leesett, hogy mit akartál mondani.
Folyamatosan beszélek, de csak csalódottság van a hangomban, semmi irónia. Csalódott vagyok, hogy megint menekül, hogy ilyen megoldáshoz folyamodott, hogy nem képes átlépni ezen a dolgon, pedig nem is ő az, akit megbántottak. Minden tervem semmivé lesz, elillan, mint a kámfor.
Jön a pincér, és kérdőn néz rám, mit hova tehet. Jelen pillanatban azt sem tudom, mit is rendeltem.
- Tegye csak le, mindegy...- mondom zavartan, ha lhosszú lenne még a hajam, biztosan belemarkolnék, így csak átsiklanak a szálak között az ujjaim. Ahogy elhúz, Elee felé fordulok.
- Hacsak nem repülővel jönnek érted, a vacsora még belefér az időbe. Megtisztelnél, ha velem töltenéd, vedd úgy, ez az utolsó kívánságom- kérem Eleet, annak reményében, hogy most nem utasít el.

A gazdagok világában halott vagy, ha nem tudsz taktikázni, titkolózni, és a megfelelő embereknek a megfelelő időben a megfelelő információkat átadni. Ezek nélkül kettő másodperc alatt tépnek szét az intrika mesterei, a nők. A gazdag nők. Korán megtanultam, hogy hogyan tudok szorult helyzetből menekülni, bár mióta nem forgolódom köztük annyit, megkopott a tudásom is. Egyébként is azt tartom, hogy akivel lehet, azzal őszintén kell beszélni, még ha fáj is. A cinizmusomat megtartom a fontos társadalmi eseményekre, ahova Apa rángat magával mindig. Josh-sal nem akartam hideg és számító lenni, most mégis azt érzem, talán jobb lett volna.
- Nem is tudnék… - mondom csendesen. És megint mértéktelenül őszinte vagyok. Van benne valami, ami vonz, valami, ami reményt ad, hogy még nem vagyok teljesen szívtelen, hogy még van esélyem a normális életre. Másrészről viszont olyan mértékben bizonytalanodom el mellette, amihez nem vagyok hozzászokva, ami riaszt. Arról nem is beszélve, hogy megrémiszt a komoly terveivel, a hosszú távú gondolkodásával. Olyannak képzel, amilyen én már nagyon régóta nem vagyok. Voltam valaha ilyen, naiv, ha úgy tetszik, de már nem. Már megkeményedtem, talán túlságosan is. Már nem hiszek benne, és úgy fest, Ő sem fogja elhitetni velem, hogy ez jó dolog.
- Én nem vetem el… Nem akarom elvetni, de… Értsd meg, nekem ez nagyon ijesztő. – próbálom úgy elmondani neki, hogy megértse, de anélkül, hogy túl sokat mondanék. Az egész végtelenül zavaros, még nekem is; eljöttem, hogy jobban megismerjük egymást, hogy kiderüljön, akarunk-e még bármit is a másiktól, de… Én már semmiben nem vagyok biztos.
Megváltozik a hozzámállása, miután fuvart szervezek magamnak. Nem csodálkozom, azon nem, hogy nem örül neki, de amit mond…
- Nem vagyok szerelmes, és nem akarok az lenni, mert félek az lenni. Hogy idehívok valakit, aki hazavisz, nem jelenti azt, hogy semmibe veszlek, csupán annyit, hogy nem szeretném tetézni a kínos percek számát, nem szeretnék lehetőséget adni a konfliktusoknak, és azt segítem elő, hogy egyszer, kinek mennyi időre van szüksége ehhez, de egyszer majd nyugodtan tudjunk erről beszélni. Egyelőre jobban ismerem magamat, mint te, és tisztában vagyok vele, hogy nem lennék jó társaság, most sem vagyok az, mert olyan vagyok, mint a sebzett vad. És ez ellen nem tudok mit tenni, mert évek óta sebzett vagyok. – nagyot fújok, de még mielőtt közbevághatna, folytatom: - Igen, menekülök, mert én ilyen vagyok. Menekülök, mert féltem a seggem, a szívem, a lelkem épségét, és mert ezt tanultam meg. Igen, lehet, hogy rossz szokás, de eddig mindig bevált. De vajon elgondolkoztál-e egyáltalán valaha is azon, hogy miért menekülök? Hogy mi elől menekülök? Vagy csak a szememre hányod, hogy menekülök, ahogy szoktam?
Beletúrok a hajamba, mert ez egyszerűen hihetetlen! A rohadt életbe, most már tudom, hogy miért nem járkálok én randikra. Ezért. Az ilyen rohadt helyzetek miatt. Most ilyenkor hogy úszol meg egy veszekedést? Szerintem sehogy, de aki másképp gondolja, szóljon nyugodtan.
- Nézd, én nem zárkózom el semmi elől… Egy kicsit úgy érzem, hogy nem érted meg. Nem gond, hiszen nem mondtam el, miért. De azt kérlek ne magyarázd meg nekem, hogy nem lenne kínos így haza autózni. Nekem az lenne, és szerintem neked is. Gondoltam, megkímélem magunkat ettől. Jobb lett volna, ha odébb megyek telefonálni, hogy ne halld? Mert akkor bocsáss meg, én így tisztábbnak éreztem.
A pincér is érzi, hogy beletenyerelt valamibe, amikor kihozza az ételt. Igazság szerint tökre elment az étvágyam, ez az egész, ahogy alakult… Sajnálom, mert alakulhatott volna másképp is. És valahol örülök is neki, hogy kibújt a szög a zsákból. Inkább előbb, mint utóbb, nem?
Bólintok, hogy oké, legyen. Nem tudok megszólalni, mert gombóc van a torkomban, úgy érzem, ha kinyitnám a számat, akkor sem jönne ki rajta hang. Mintha fojtogatnának. Dühös vagyok magamra, hogy elhittem, lehet ezt másképp. És dühös vagyok rá, hogy ilyeneket kérdezett, ilyeneket mondott. És dühös vagyok a világra, hogy ilyen bonyolult. És dühös vagyok arra a féregre, aki összetörte a szívemet, és aki miatt ilyen lelki rokkant vagyok. Csak azért tudok imádkozni, hogy Vincent úgy vezet majd, ahogy szokott, ha nem úgyabbul, és pikk-pakk itt lesz. Kínos ez a helyzet, ez a kényszer-randi, és kéne, hogy megmentsen valaki. Valaki, akinek nincsenek elvárásai, aki nem kérdez, aki nem ítélkezik.

Tervekről és érzésekről beszélgetünk, de Elenore meghátrálni látszik. S míg én bontani szeretném a falait, éppen az ellenkező hatást érem el. Nehezen tudom elhinni, egyáltalán felfogni, hogy ez így alakul. Hogyan tud valaki annyit adni testileg, ha nem érez semmit? Arra a délutánra gondolok, amikor a lovardában találkoztunk, és ismét átfutnak rajtam pillanatok, amikor úgy éreztem, közeledni szeretne. Én is akartam. Nem is tudtam neki ellenállni... Némiképp csalódottan veszem észre, hogyan távolodik el. Az első olyan mondat, ami kedvező lehetne a számomra, hogy nem mondott le végleg az érzéseiről. Arra kapom fel a fejem, hogy azt mondja ki: "ijesztő".
Sok minden akartam lenni az életében, ez viszont nem. Még akkor sem, ha nem egyenesen rám érti, hanem a kapcsolatra. Ha azt a kapcsolatot én jelentem számára, a dolog lényegében ugyanaz. Tőlem fél. Engem nem akar. Én jelentem és testesítem meg számára azt, amit nem akar. Szeretnék valamit mondani, de félek, csak rontanék a dolgon. Mert mit is mondhatnék? Magamról beszéljek, miért kéne bíznia bennem? Neki kell rájönnie. Nekem meg arra, miért alakult ki benne ez a féleleztm.
Telefonál, és úgy érzem, az utolsó lehetőséget is elveszi, hogy barátok legyünk. Mintha itt és most akarna véget vetni az estének. Szomorúan olvasok a szemére.
- Miért hiszed, hogy veszekednénk? - kérdezem halkan- Érteni szeretnélek. Tudni rólad mindent, de ha nem engedsz közelebb, megnehezíted a dolgom. Megértem, hogy félted magad. Én is magamat, elhiheted. Ha nem érdekelne semmi, csak kiélvezném a helyzetet, adjál bármit, bármennyit... - Te mit tennél a helyemben?- kérdezem tőle. Ha valaki, talán ő tudna segíteni még.
Hogyan mondjam el, hogy igenis számít nekem, ki ő valójában? Hogyan tegyek fel kérdéseket, ha bezárkózik? Hogyan ismerkedjek vele, ha nem ad rá lehetőséget?
- És nem, nem lett volna kínos együtt hazaautózni. Nekem semmiképpen sem. Nincs miért haragudnom. Neked sem kellett volna feszélyezni magad. Elmondtad, hogy nem kívánsz komolyabb kapcsolatot, és én ezt elfogadtam. Én elmondtam, hogy többet szeretnék. Ez a dolog jelenleg nem működne kettőnk között, világos, de attól még nem vagyunk egymás számára idegenek.
Félreteszem saját érzéseimet. Önző volnék, ha ebben a helyzetben csak magamra gondolnék. Lehet, eddig is önző voltam. Amikor elmondja, hogy semmi nincs veszve, hogy mindaz, amiről korábban beszéltünk, részéről nincs elvetve, magamhoz térít. Mennyire nem ismerem még a nőket! Miért nem tudok én úgy gondolkodni, mint ők?
Jön a pincér, leteszi az ételt.
- Kérlek, ne haragudj rám- simítok végig Elee karján. A keze, pláne az arca, már nem lenne helyén való. - Nézd, ez a hívás... nos, meglepett. Jobb, mintha titokban csináltad volna, de rosszabb, mintha megbeszélted volna ezt velem... előtte. Bevallom, nagyon szerettem volna udvarolni neked, de nekem is megvannak a saját sebeim, nem akartam újakat szerezni. Jobb tisztán látni, nem igaz? Fogalmam sem volt, hogy ez... ez ide fog vezetni; egy szép estét terveztem neked nem a rémálmod!
A ételre nézek. Olyan távolinak tűnik már, amikor jóízűen gondoltam a mai vacsorára!
- Ez itt... a mai specialitás, avokádós ráksaláta. A másik... steak...- alig bírok beszélni.
- Elee..., nem szeretnék lemondani rólad- tör ki belőlem egy vallomás. Valószínűleg hiábavaló, mindazok tükrében, ami az elmúlt percekben történt, akár félre is érthető. Mégsem szeretném, ha nem tudná. Szeretném megismerni. Őt, mindenestül, a hibáival, a félelmeivel együtt. Talán máshogy kell tennem, ahogy a szívem hajtana, de nem az a lényeg, amit én akarok, hanem az, amit ő. Csak így nyerhetem meg magamnak. Ha idő kell neki, hát megkapja. Csak adjon jeleket közben, hogy van értelme várni...

Lehet, hogy rosszul kezelem a helyzetet, hogy úgy próbálom megoldani, ahogy minden más helyzetet is meg szoktam oldani. Lehet, hogy nála ez a módszer többet árt, mint használ. Ahhoz vagyok szokva, hogy ha visszavonulót fújok, akkor abból értenek, de Josnál ez mintha csak olaj lenne a tűzre. Az egyetlen dolog, ami használni látszik, hogy kiszalad a számon, számomra ijesztő a helyzet.
Felhívom Vincentet, noha lehet, hogy nem kellett volna. Az már biztos, hogy úton van, lemondani pedig nem fogom, mert azt aztán életem végégig hallgathatnám tőle. Vagy nem. Ki tudja, de akkor sem fogom lemondani.
- Nem tudom. Ahogy eddig álltunk… Nem tudom. – mélyet sóhajtok, ujjaim akaratlanul átfutnak a tincseim között – Mindent tudni akarsz? Tényleg mindent? – ha mindent tudni akar, most már nincs értelme titkolóznom. Elmondok mindent, de aztán ne csodálkozzon, hogy nem írom a homlokomra a dolgokat. Komolyan gondolom, hogy hajlandó vagyok vele megosztani az életem történetét, de nem lesz egy tündérmese.
- Jó, hát nekem lehet, hogy az lett volna, de ezt már soha nem tudjuk meg, szóval talán ne is fantáziáljunk róla. Idegenek meg már soha nem leszünk egymásnak, ez tény. – apró mosoly suhan át az arcomon, mert hát elég komoly dolgokat tudunk már egymásról. Például, hogy hogy néz ki a másik meztelenül.
- Nézd, én nem haragszom. Sőt, itt neked van egyedül jogod haragudni, és meg is értem, ha így érzel. De… - legyintek, mert nem akarok erről beszélni, most minden nehezemre esik.
- Mindenkinek vannak sebei, szerintem anélkül nem lehet felnőni, ez így teljesen természetes. Az estét meg hidd, el én sem így terveztem. – na, igen, teljesen más elképzeléseim voltak. Bár akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy neki ilyen komoly elképzelései vannak. Nem mondom, hogy nekem semmit nem jelentett az a délután, amit együtt töltöttünk, de nem kezdtem el szervezni az esküvőnket és a közös életünket.
A pincér leteszi elénk a két tányért, Josh pedig elmondja, hogy mi micsoda. Igazság szerint nem vagyok éhes, a gyomrom öklömnyi, de megígértem neki, hogy legalább a vacsorát rendesen végigülöm, hát illene ennem is. A steaket biztosan nem tudnám legyűrni, kizárásos alapon marad a ráksaláta.
- Lenyúlhatom a rákot? – kérdőn nézek rá, magamra erőltetetek egy mosolyt is mellé, elvégre ez most semleges terep. De elég hamar komolyra fordul a dolog, az ajkaim vékony vonallá préselődnek, amikor meghallom a következő mondatát. Egy vallomás tulajdonképpen, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Jól esik, persze, csak… Egyszerűen eddig még soha senki nem ragaszkodott hozzám. Mindig én voltam az, aki ragaszkodott, aztán már ez is elmúlt. Az eddigi pasik az életemben általában kivirultak, amikor kiderült számukra, hogy a nyitott kapcsolat nálam nem tabu, hogy nem szorgalmazom az összeköltözést. Egyszerűen nem voltam még ilyen helyzetben.
- Josh, én… Őszinte leszek veled. Eddig is az voltam, amennyire tudtam, azt hiszem. Én nem kívánhatom azt tőled, hogy rám pazarold az idődet, az érzelmeidet. Ezt most csak azért mondom, mert nem tudom megígérni, hogy valaha is alkalmas leszek arra, amit te vársz egy kapcsolattól. Én… Nekem ez nagyon furcsa, és annak ellenére, hogy valahol mélyen bennem van egy rész, ami repked a boldogságtól, hogy van valaki, akinek ennyire kellek, annyi sebet kaptam már, amiért ezt a részt előtérbe engedtem, hogy nem merek hinni ebben a dologban. – hú, azta! Ki tudtam mondani, és nem omlott össze a világ! Nem tudom, erre hogy fog reagálni, de nekem nagy dolog, hogy ezt így ki tudtam mondani. Nem, nem várok tapsvihart, csak… Na, én eddig ilyet csak csajos lelkizések alkalmával mondtam. Vagy akkor sem.

Rosszul alakul minden. Bánt, hogy félreértettem a jelzéseit. Bánt, hogy többet képzeltem a "viszonyunk" (még mindig nehezen gondolok így rá, ez olyan... hideg!) mögé. De elfogadom az álláspontját. Valahol legbelül talán még értem is. Fogalmam sincs, milyen sérülést szerzett korábban, nem véletlenül let ilyen, nem véletlenül mondja, hogy félti a ... mindenét. Mert együtt töltöttünk egy gyönyörű délutánt felbátorított, hogy többet képzeljek annál, mint amit kimondtunk. Nem mondta soha, hogy szeret. Én sem mondtam. Mit is akarok? Ismerni, igazán megismerni..., szeretni. De ő éppen ettől fél.
A telefon még egy ék kettőnk között, úgy érzem, végem, vége, minden remény elszállt, nincs tovább. A magyarázatára tiltakozom. Távol álljon tőlem, hogy veszekedjek vele. Azért, mert nem azt akarja, mint én? Hát zsarnoknak gondol? Ömlenek belőlem a szavak, most még megy, félek, aztán megszólalni sem fogok tudni, és utolsó erőmmel is azon vagyok, hogy ne rossz szájízzel hagyjon el.
Mintha most értelmezné először a szavaimat, valami változik. A sóhaja, a hangja, a keze a hajában... Mennyire sajnálom, hogy így alakult az este! Szeretném a mosolyát látni, a fényt a szemében, de nem a bánatot. És törni látszik a jég.
Bólintok, hogy mindent tudni akarok, és felé fordulok, egyik kezem a széke karfájára téve, a másikat az asztalra, és a lábaimat felé fordítom. Hogyne érdekelne? Bármi érdekel, amit hajlandó elmondani, hát nem erről beszéltem neki? Fogalmam sincs, mit jelent a "mindent" tudni...
Apró mosoly szalad át a szeáján, ahogy azt ismétli meg, nem leszünk már egymás számára idegenek. Hát, ez igaz. Nekem sosem marad idegen. Több okom is van rá. Félretéve a szexet, még a macskámnak is tőle loptam nevet. Egyáltalán, az a kis dög mindenestül Eleere emlékeztet! Hát hogyan is felejteném el?
Úgy tűnik, a falon kinyílt egy ablak. Az az Elee beszél ki hozzám, akit megismertem, aki számomra olyan kedves. Kölcsönösen kérünk egymástól bocsánatot. Az első igazán jó jel azóta, hogy megejtette azt a hívást. Mondanám, miért nem haragszom, de a legyintésével belém fojtja a szót, és én hallgatok, mert örülök, hogy beszél.
Lehajtom a fejem, ahogy az estéről és a terveiről beszél. Vajon neki mi járt a fejében? Annyira csak a magam feje után mentem, eszembe sem jutott, hogy esetleg ő is tervezgetett valamit. Bár meglepetés-randira hívtam, épp az volt a lényeg, hogy ne tudjon semmiről, talán ezt nem így kellett volna csinálni. Most már tudom. Elee olyan lány, aki nehezebben viseli a meglepetéseket. talán éppen a múltbéli sebei miatt, vagy abból adódóan, hogy még nem ismer elggé.
Jön a pincér, én összefacsarodott torokkal (és gyomorral) mondom el neki, mit kaptunk.
- Persze, a tiéd- elé tolom a rákot, a steakhez egyenlőre nem nyúlok. Eleet figyelem még mindig, és nem állom meg, hogy ki ne mondjam, nem akarom feladni, nem akarom elveszíteni.
Összepréseli az ajkát, mintha vissza akarna fogna valamit, amit hirtelen kimondott volna. De tudnia kell, hogy én nem adtam fel. Ha van remény, nem is adom fel, képes vagyok várni, úgyis az idő dönti el, meg tudna-e szeretni.
És akkor, amikor azt hiszem, megint elutasító lesz, és azt mondja, térjek már észhez, szebben már nem tudja elmondani, tűnjek a francba, egészen mást mond. Szorosan behunyom a szeme és újra kinyitom, megemésztem, amit mondott, hogy jól értettem-e, és csak azután válaszolok.
- Elee, drága Elee... - keresem a szavakat, most először kényszerülök rá, mert úgy érzem, hímes tojásokon lépkedek. Nem törhetek mindent össze!- Köszönöm, hogy elmondtad nekem... mindezeket. Nem kérhetem, hogy bízz bennem, gondolom, ezt már számtalan férfi mondta neked. A szavak semmit sem érnek tettek nélkül. Én vagyok, aki vagyok, nem tudok másmilyen lenni, és mert gyöngyszemet látok benned, nem foglak hagyni elveszni. De nem erőltetem rád magam. Ha majd úgy döntesz, kiérdemeltem a bizodalmadat, biztosan meg fogom érezni. És te is minden bizonnyal meg fogod érezni, ha elveszítem az érdeklődésem irántad. Mit gondolsz, működne így a dolog kettőnk között? - kérdem tőle csendesen.
Nem kérheti, hogy ne várjak rá, hogy felejtsem el, ha ő éppen olyan lány, akivel boldog tudnék lenni. Legalábbis azt hiszem. Tévedhetek én is. De amíg így érzek, nem engedhetem el. Teljesen nem. Semmi kötöttség, semmi ígéret. Lesz, ahogy lesz, meglátjuk, az idő eldönti. Mint tudjuk, nekem rengeteg időm van...

Ez a randi egyelőre egy katasztrófa. Teljesen jól indult, és bár nem tudtam, mire számíthatok, nem láttam okát, hogy már rögtön az elején kihúzzam magam alóla. Ellenben most… Most már futnék, szaladnék, menekülnék, ha lenne hova, de sarokba szorít, mert messze vagyunk otthonról, és nincs más lehetőségem, mint felhívni valakit. Így utólag talán nem a legmegfelelőbb embert hívtam, de kétség kívül a leggyorsabbat.
Nem szoktam a múltamról beszélni, mert nem szeretek róla beszélni, gyengének érzem magam tőle, most mégis változtatok a szokásaimon. Tulajdonképpen már elég sok szokásomon változtattam Josh miatt, de most ebbe nem szeretnék belegondolni. Mély levegőt veszek, egy újabb szál cigarettát halászok elő remegő ujjakkal, és belekezdek.
- Négyévesen szereztem az első sebemet, amikor anyám eltűnt az életemből. Onnantól kezdve apám kis királylányként kezelt, amit azzal ellensúlyoztam, hogy elég fiús érdeklődési köreim voltak. Apához akartam hasonlítani, mert Ő volt az egyetlen mintám. Tizenhat voltam, amikor a szívemet először darabokra törték, nagyon csúnyán átvertek. Rá egy évre összeveszetem Apával és elköltöztem, modell lettem és csak egyre több páncélt vontam magam köré. Azért, hogy ne tudjanak összetörni. És akkor jössz te, és kezdesz meglágyítani, és nekem ez ijesztő. Én már nem tudom, hogy lehet ennyi védelem nélkül élni, ezek már hozzám nőttek, és nem tudok már máshogy élni.
Gyorsan, idegesen szívom a cigit közben, mire megérkezik a pincér, már el is nyomom. Elém tolja a tányért, de nem nyúlok hozzá. Azt kérte, költsük el a vacsorát, mintha mi sem történt volna, de láthatóan Ő sem éhes annyira.
Újabb vallomást szed ki belőlem, és a világ még mindig áll, nem robbant fel semmi, és senki nem változott zombivá körülöttem. És aztán újra beszélni kezd, ömlenek belőle a szavak, és bár értékelem az őszinteségét, mégis azt kezdem érezni, hogy én soha nem leszek olyan, amilyennek lát.
- Josh, én… Nagyon szépen kérlek, hogy ne mondj ilyeneket. Nem tilthatom meg, hogy várj rám, hogy vágyakozz valami vagy valaki után, de félek, hogy mást látsz, mint a valóság. Szeretném, ha a valódi énemet látnád, ehhez viszont szerintem távolabb kell lépned. Én nem vagyok egy jó kislány. Én… Most lehet, hogy olyat fogok mondani, ami fájdalmat okoz, de kérlek, értsd meg, hogy ezt nem azért teszem, hogy bántsalak, csak hogy lásd a valódi énemet. – nyelek egyet, mert éppen azt készülök elmondani neki, hogy miután egy egész délutánt együtt töltöttünk, én találkoztam más pasikkal is. Például felmentem Sebyhez takarítani… De ha már egyszer elkezdtem az őszinteséget, nem most fogom abbahagyni – Miután ott voltam nálad, én… Úgy értem, mi nem mondtuk ki, hogy mi együtt vagyunk, vagy sem, és én… Találkoztam azóta másokkal is.
Nem merek ránézni. Nem akarom látni, ha fáj neki, nem akarok olvasni a szemében, a lelkében. Gyáva vagyok? Lehet, de én ilyen vagyok. Jobb, ha tudja.

Életem eddigi legnehezebb perceit élem át azóta, hogy a nagyszüleimet elvesztettem. Itt van egy lány, akivel - úgy éreztem- láthatatlan fonalakkal vagyok összekötve, első perctől fogva, és úgy tűnik, ezt nem érzi, vagy nem akarja érezni.
Engem mindig arra tanítottak, hogy értékeljem az életet, találjam meg benne az örömeimet, és amit megszereztem, arra úgy vigyázzak, mint kincsre. Nem az anyagi dolgok tesznek bennünket valakivé... Azokat, amilyen könnyen jöttek, olyan könnyen tudjuk elveszíteni is. Egy kapcsolat, legyen az barátság, szerelem... életre szóló élmény lehet. A barátait és a barátnőit nem cseréli le úgy az ember, mint a megunt cipőjét, tévéjét, lakását... Egy kapcsolatot építeni kell, mert nem elég megszerezni, vigyázni, óvni kell, és nekem ez volt a szándékom Eleevel is. A tévedésem legelső pontja az, hogy sosem volt az enyém. Ő nem így gondolta...
A testi kapcsolat neki nem "a kapocsolat" része, csupán egy esemény, és ahogy beszél, rá kell jönnöm, nem is jelentett neki olyan sokat. Utalásai alapján csak arra tudok gondolni, hogy olyanfajta életet él, mint legkedvesebb barátom, Sebastian. Nem ítélem el érte, egyikőjüket sem, csupán megszorongatja a bensőm, hogy nem lehetek részese az életének.
Aztán - mégsem veszekedve, ahogy Elee feltételezte- beszélgetni kezdünk, és Elee ismét nyitottabbá válik. Talán megszán, nem tudom, nem is lényeges. Tény, hogy beszél, én pedig iszom szavait, mint kiszáradt sivatag az esőcseppeket. Újabb cigit halászik elő remegő ujjakkal, és beszélni kezd. Most hallok először az édesanyjáról, és megtudom, hogy mikor volt az első csalódása, illetve azt is, miért költözött el az apjától. Már a modellkedés okai is kezdenek kikristályosodni.
A szívembe mégis más dolog lopja be magát: "és akkor jössz te, és kezdesz meglágyítani"... Hát oh, és megintcsak oh! Nem volt közömbös neki, ami történt. És éppen emiatt fél! Valamiképp a falai mögé jutottam, és ez bizonytalanította el, ezt veszem ki a szavaiból. Bár tudná, hogy sosem bántanám, soha nem élnék vissza az érzéseivel! Bár adná magát olyannak, mint amilyen legbelül!
A mozdulatai idegességet sugároznak. Mindaz, amit elmesélt, amit elmondott magáról, hálával tölt el, mert úgy hiszem, nagyon nehéz lehetett neki meglépnie ezt a lépést. De azt, hogy eleve elvessen magától valamit (engem), anélkül, hogy ki ne próbálná, hogy működik ez, ha kicsit vissza fogom magam... ez számomra elfogadhatatlan. Arra kérem, engedje, hogy az idő döntse el, működne-e így...
Szavaival megint mintha magáról akarna lebeszélni, és aztán olyan vallomást tesz, ami váratlanul ér.
- Nem lesz okod panaszra, Elee- ha távolságtartást kér, hát megkapja. Rejtőzködöm majd én is, mint a kígyó. Igyekszem akár közömbösséget is mímelni, ha valóban erre van szüksége, hiszen a vágyaim elrejtésében van már némi tapasztalatom. Azt viszont, nem tudom, milyen hatással lesz majd rám, ha más férfiakkal látom. Mert látni fogom. Szomorúan (és talán csalódottan) könyvelem el, hogy múlt hét óta is "találkozott mással". A szexre gondolt. Nem lehetne másképp fájdalmas nekem az infó, nem mondta volna!
A francia kapcsolat... Ez jut először eszembe. Párizsba is "egy baráttal" ment. Igen, valahol bánt. De igazságtalan lenne a szemére vetni bármit is, nem csak amiatt, mert nem fogadtunk egymásnak hűséget, hanem, mert nem is ismerjük egymást annyira.
- Nehéz lesz elviselnem, hogy osztogatod magad, Elee...- mondom aztán neki halk hangon, lágyan. - Sokkal többet érdemelnél. Sokkal többet. Nem biztos, hogy én vagyok erre a megfelelő személy, különben azonnal érezted volna. De ... Féltelek. Még ha azt is mondod, páncélok mögé bújtál, az ember társas lény. Szüksége van szeretetre, kötődésre, barátokra, társra, szerelemre. Így lettünk kitalálva, evolúció vagy Isten, ez most mindegy. Lehet, hogy egyszer majd neked is eljön az idő, amikor majd nem elégítenek ki a futó kalandok. Lehet, lehet... hogy akkor majd eszedbe jutok. Valóban, én nem ilyen kapcsolatra vágyom. Én szeretem biztonságban érezni magam, és az a célom, hogy a majdani társam is biztonságban érezze magát. Az állandóság -ebből a szempontból - jó. Egy biztos pont az életben. Mint a szülő, csak másképpen... Szóval, idő... Időm van bőven. Ha szükséged van rám, bármikor, bármiben... számíthatsz rám, tényleg.

Kissé kínban vagyok, mert nem tudom, hogy kell helyesen viselkedni egy ilyen helyzetben. A randik soha nem voltak az erősségeim. Az különösen kibillent, hogy olyan dolgokat osztok meg vele, amiket nem szoktam kiteregetni. A hozzám legközelebb állók sem tudnak mindent; Apa nem ismeri a szexuális életemet, mert nincs hozzá köze, a barátaim meg jószerivel soha nem hallanak anyámról. Ha olyan kíváncsiak, akkor vagy rákérdeznek, vagy maguktól keresnek rá az interneten. Elég nagy port kavart a sztori, és hát a google sokaknak barátja.
Feltehetően a szexről is eltér a véleményünk, mert nekem ez nem egy akkora durranás, én szeretem kielégíteni a vágyaimat. Ha megkívánok valamit, azt általában megszerzem. És a játék… A játék könnyebb egy idegennel, akinél nem tudhatod biztosra, hogy tényleg az lesz-e a végkimenetel, amiben reménykedsz, amit mögé látsz. A játék sokat veszít az értékéből, ha olyannal játszol, akiről tudod, hogy úgyis megadja azt, amire vágysz.
Elmondom neki, hogy mivel riasztott meg igazán, mert joga van tudni, és mert jobb, ha tudja. Mégis, kicsit úgy érzem, még mindig nem ért meg. Simán lehet, hogy nem voltam elég világos, de én nem arra vágyom, hogy meglágyítsanak. Nekem az kellemetlen, félelmetes, bizonytalan helyzet. Én akkor érzem magam biztonságban, ha vannak titkaim, ha sejtelmes vagyok, ha a páncéljaim a helyükön vannak, ha a szívemet nem veszélyezteti senki és semmi.
Bevallom neki, hogy én bizony nem tartóztatom meg magam, nem mintha egyébként joggal kérhetné rajtam számon, de szerintem így tisztességes. Tudnia kell, mert valahogy, valamilyen úton-módon rá kell vezetnem, hogy ha Ő ennyire komoly kapcsolatra vágyik, akkor jobban teszi, ha elfelejt. De legalábbis lemond rólam, mint párról. Én nem vagyok feleségnek való, de még csak tartós kapcsolatra sem vagyok alkalmas. Még nem.
- Hogy „osztogatom magam”? – keserűen felnevetek. Akkor most szolidan le lettem kurvázva? Jesszus, ez annyira gáz! – Josh, én nem vágyom arra, hogy megmentsenek. Én nem érzem úgy, hogy megmentésre szorulnék. Így élem az életemet, mert így érzem jól magam. Egy pszichológus biztos nem értene velem egyet, ezért nem is járok agykurkászhoz. A szerelem engem már egyszer összetört, nem is kicsit, és köszönöm szépen, nem vágyom rá újra. Az állandóság jó annak, aki azt szereti. Engem kikészít, megőrjít. Legalábbis szerintem így lenne, aztán ki tudja? – megvonom a vállam, mert igazság szerint nem is érdekel, nem most akarom kipróbálni, hogy belezakkanok-e.
Elnyomom a cigit, amikor a táskámból halkan felpittyen a telefonom. Előhalászom, remegő ujjakkal ütöm be a kódot és elolvasom az SMS-t.
- Ne haragudj, mennem kell. És még egyszer: sajnálom. – mosolyom nem őszinte, kissé talán fájdalmas is, de felállok az asztaltól, mert erre a pillanatra vártam, ez a lehetőségem, hogy meneküljek – ahogy Josh fogalmaz. Vincent kint vár a parkolóban, remélem jár a motor, halkan morog a Bentley, és nekem csak be kell vágnom magam az anyósülésre.

karakterinformáció

» Az első randi - Daryl & Izzie
» Elaine&David - első randi
» Lizzy & Will ez már randi?
» "Vak(nem)randi" Kelly/Leopold
» A randi után... (Josh és Seby)

Az első (igazi) randi Eleevel

Az első (igazi) randi Eleevel

Similar topics

Similar topics