Amikor egy nőt megcsalnak, egyszerűen csak... Tudja. Tudom, hogy hiába mondja, nem szeret engem. Hallgattam és tűrtem. Mindig máshol jár... mindig más jár a fejében... Sohasem én. Mindig a távolba kalandozik álmodozó tekintete, mintha örökké várna valakit.
Úgy voltam vele, hogy elfogadom. Megértem, hogy valaki mást szeret, hiszen otthagyott engem, minden közös emlék, együtt töltött boldog és gyönyörű, önfeledt óra ellenére, otthagyott, se szó, se beszéd. Az ilyesmit egy nő nem felejti el. Megbocsátja, de nem felejti. Mostanában egyre többször gondolok erre.
Kiveszem a cigit a számból, hogy lehamuzzak. Egy szál ingben ülök az ablakpárkányon, bámulok kifelé, ölemben az ügyvitel tételekkel, és várom haza őt. Vajon ha fognám magam, és egyszerűen csak eltűnnék, észrevenné?
Nem szabad ilyen butaságokon törnöm a fejem. Persze, hogy észrevenné! Szeret, a maga módján, és hiányoznék neki.
Azon kezdek gondolkodni, ki lehet a szeretője. Azt remélem, egyszer majd csak felbukkan itt az a liba. Remélem, ő is annyira szenved ettől, mint én.
Mivel képtelen vagyok tanulni, félredobom a kinyomtatott diasorokkal telenyomtatott oldalakat, meg a sárga szövegkiemelőt, és nekilátok inkább vacsorát csinálni. Damian remek szakács, én viszont csak közepes vagyok, de egy omlettet én is össze tudok ütni. Kettőt csinálok, hátha hazaér.
Mikor nyílik az ajtó, széles mosollyal fordulok felé, és az ő arcán is ott van ugyanaz a mosoly... Csakhogy épp ez nem nekem szól. Valakivel telefonon beszél. Nem tudom, ki lehet, de hirtelen rájövök: Ő az. Ő a szeretője.
Türelmesen várom, hogy lerakja a telefont, és ekkor odaintek neki a tűzhely mellől.
- Szia! Már vártalak... Kérsz hagymát az omlettedbe?
Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig a fél szemem a telefonján van. Amint elmegy zuhanyozni, vagy bárhová, lenyúlom.

Igazából amint meglátom a mosolyát, és amint megcsókol, már el is felejtem gonosz tervemet és mindazt a búslakodást, ami eddig mardosott. Hogy is lehettem ilyen buta, hogy azt képzeljem, nem szeret? Vagy hogy lehettem olyan egoista, hogy azt képzeljem, nem szeret eléggé? Mi mást is akarhatnék, ha nem azt, hogy amikor hazajön, átöleljen, megcsókoljon így, hogy még a lábujjaim is belebizseregnek? Teljesen elolvadok ettől a csóktól, nyelvem lelkesen rajongja körbe az övét, a nyakába téve a karomat és hozzásimulva karcsú testemmel. Magasabb nálam sokkal, de ez sose zavarta egyikünket sem.
- Neee, Daaaam! - akarok tiltakozni, de olyan ellentmondást nem tűrően pakol fel a pultra, hogy teljesen elhallgattat vele.
- Te mióta vagy ilyen izompacsirta? - kérdezem pislogva, és keresztbe teszem a lábam, hogy mégse úgy nézzek ki ott a pulton, mint akit épp csak odavágtak, és még felöltözni se tudott rendesen. Ha az emberen a szerelme ingje van, akkor azt tudnia is kell viselni.
- Nahát, ez nagyon kedves ötlet! Persze, szívesen elmegyek! De azt hittem, nem kedveled annyira az anyádat... - jegyzem meg, miközben odanyúlok a karjához, és cirógatni kezdem a tetoválásokat a karján, miközben ő a serpenyőt meg a lapátot fogja.
- Minden vágyam megismerkedni velük. Hogy jutott ez eszedbe? - érdeklődöm, majd eltöprengek a kérdésen magam is, hogy vajon én... én nem tennék meg mindent azért, hogy a szüleim akár csak egy percig is odafigyeljenek rám, és ne csak addig, amíg nyugtázzák, hogy a havi átutalásuk célt érve landolt a bankszámlámon?
Minden bizonnyal, elég sok mindent megtennék. Mondjuk, szerveznék egy meglepetés bulit az anyámnak.
- Mikor lesz a parti? Kell valamiben segíteni? Hol akarod tartani? Valami bárban vagy étteremben, vagy otthon náluk? - kezdem el bombázni a kérdéseimmel, miközben lenézek, készül-e az omlett.
- Nem vagyok túl profi a szülinapokban, de nincs zsúr torta nélkül. Sütsz neki valamit vagy rendelsz?

Nem hittem, hogy ennyire fog lelkesedni ezért az ötletért. Bár... így végre lesz alkalma megismerni a családomat, amit eddig... úgy rejtegettem előle. Hisz nem sokszor volt az hogy haza vittem magammal őt is, sőt az esküvőre se jött el velem. Az esküvő... na igen azóta egyáltalán nem találkoztak anyuékkal. Szóval ezért nyaggatott folyton anyu, hogy beszéljek Julietről! Meg, hogy hívjam meg hozzájuk.
-Nem is kedvelem, de mégis csak az anyám, és az utóbbi pár évben nem igazán tudtuk együtt megünnepelni a születésnapját, és már kijárt neki ez. Meg így talán majd kissé leszáll majd rólam. - Talán... De ha anyuról van szó akkor semmi sem biztos. Képes lesz bejelenteni ott, hogy már két hónapos terhes... ami nem lehet, mert apu azt mondta, szóval nem lesz a bulin semmi sem ami miatt esetleg neki állhatnék őrjöngeni.
- Gondoltam, hogy lehetne mondjuk anyuéknál, vagy valami étteremben, még a részletek nincsenek meg, reméltem, hogy majd segítesz nekem össze hozni ezt a zsúrt. Írtam egy listát, hogy mit kellene majd megvitatni, csak lent maradt a kocsiban, majd később felhozom, és akkor biztos nem marad ki semmi sem. De ha étteremben lesz akkor nem kell törődni a kajával, csak egy tortát kell szerezni. Amit majd megsütök én... miután az összes prototípus amit sütöttem jó lesz. Neked kell majd megkóstolni és kellő szakértelemmel bírálni őket... hogy melyik ehető és melyik nem. - Mondom, majd egy kis ideig csöndben maradok, míg az elkészült omlettet tányérokba szedem, és az asztalhoz viszem.
- Viszont valamiről jó ha tudsz... anyu azt hiszi, hogy azért nem voltál az esküvőn, mert épp előtte vetéltél el. - mondom, és felkészülök a következő környezeti katasztrófára, úgy mint tányérok általi hurrikán, vagy süketítő hangorkán.

Őszintén csodálom Damiant. Sok oka van ennek, és ezek közül csak az egyik az, hogy fülig szerelmes vagyok belé. Pont azért vagyok szerelmes belé, mert olyan, amilyen. Szabad, titokzatos, okos, és elképesztően törődik mindig másokkal. Velem is, na meg az anyjával, aki az alapján, amit mesélt róla, nem nagyon érdemli meg ezt, hiszen ő sohasem törődött Damiannal, amikor kicsi volt.
- Hány éves amúgy? Az anyád - kérdezem puszta kíváncsiságból.
Bólintok.
- A lista remek ötlet. Mit szólnál egy kerti partihoz? Grillezhetnénk, úgyis olyan jó az idő, a grillkaját meg úgyis mindenki szereti. Mmm, ha te sütöd a tortát, biztos isteni lesz - hajolok oda hozzá, hogy nyomjak egy puszit az arcára, majd leveszek két tányért a szekrényből és odaadom neki, hogy legyen mire kiszedni az omlettet.
- Vállalom a komoly tortakóstolói teendőket.
Lehuppanok a konyhapultról és gyorsan evőeszközöket pakolok az asztalra, majd leülök... egészen pontosan Damian ölébe. Átkarolom a nyakát, és épp az ölembe venném a tányért, de ekkor sokkol.
- Hogy mi? - kérdezem. Rámeredek és felpattanok.
Egyébként sem értem, hogy miért nem mehettem el az esküvőre. Napokat töltöttem a megfelelő ruha és cipő kiválasztásával (na jó, igazából egy turkálóban vettem őket egy nappal az alkalom előtt), és aztán egyszer csak Damian hazajön, és közli, hogy nem megyek el. Akkor se nagyon értettem, hogy mégis mi a fene ütött belé, de nagyon ki volt akadva az ünnepség miatt, ezért nem szekáltam.
- Ez azért már igazán túlzás! - csapom az evőeszközöket az asztalra. - Mégis miért mondtad ezt? Most majd mindenki sajnálkozni és szánakozni fog, ha meglát! Damian, áruld már el végre, mi bajod? Miért nem akarod, hogy közöm legyen a családodhoz? Rájöttél, hogy egy picsa vagyok, hogy semmit se érek? Mi van, szégyellsz? - vékonyodik el a hangom síróssá, de nem kiabálok, épp ellenkezőleg: alig kapok levegőt a zaklatottságtól.

- Anyu... Negyvenöt lesz ha minden igaz. - Mióta nem tartja fejben az én születés napjaimat, azóta én se nagyon számolom, hogy Ő hanyadiknál járhat, csak a napot tudom mindig, de azt is csak azért, mert az ő születési hónapja és napja volt a széf kódja, amiből ha kellett pénz kajára, akkor ki tudtam mindig venni egy keveset.
A puszira elmosolyodom, és nyomban viszonzom is neki. - Ez remek ötlet! Akkor a kajáról sem kell gondoskodni, csak az alapanyagokról, azokat meg elég aznap reggel megvenni. Vagy előzp nap. A torta pedig... a díszítéssel nem tudom igazán, hogy mit csináljak, legszívesebben egy boszorkányt rajzolnék rá, de kétlem, hogy értékelné az ötletet. Ha van hozzá kedved akkor majd azt megcsinálhatod. -Passzolom át neki ezt a feladatot, mert tudom, hogy én bármennyire is erőlködnék egy szimpla nonfiguratív díszítéssel az úgyis egy boszorkányra, banyára, vagy egy szimpla házi sárkányra hasonlítana. Vagy egy vodkás üvegre, a régi szép napok emlékére.
Várom a katasztrófát, és hamarosan le is sújt, rosszabb, mint egy cunami, vagy mint egy hurrikán, de ez még kezelhető, legalább is nagyon remélem, nem szeretnék vele igazán veszekedni, csak élvezni a társaságát, és boldognak lenni vele, de ahhoz, hogy azok lehessünk, ahhoz előbb meg kell ejteni ezt a beszélgetést.
Próbálnám elkapni a derekát, és magamhoz ölelni, hogy ha már leült az ölembe, akkor ne kelljen fel, de túl lassú vagyok.
- Dehogy szégyellek! Nagyon szeretlek, és ha tehetném mindenhova magammal vinnélek, csak hogy mutogathassalak, hogy bibi ez a nő az enyém! Csak téged akartalak megkímélni attól a szörnyűségtől!  Nem akartam, hogy úgy láss, mikor... nem igazán vagyok magam. Csak anyunak mondtuk ezt, más nem tudja ezt az okot, csak neki kellett megmagyarázni valahogy, és ez az egyetlen indok ami elfogadható a számára.  Már az esküvőre is másnaposan mentem, ott pedig még inkább felöntöttem a garatra, meg előkerült néhány bogyó is... - Szégyellem el magam, és bánatos kiskutya szemekkel nézek fel rá, hátha megbocsájt.
- Szeretném ha közöd lenne a családomhoz, ezért is hívtalak meg anyu szülinapjára. Nagyon szeretném, ha ott lennél. - Felelem, majd halkan hozzá teszem:
- Nekem te vagy az igazi családom.

Negyvenöt. Elég fiatalon szülte Damiant. Gyakorlatilag annyi idősen esett teherbe, mint én vagyok most. Vajon ha teherbe esnék Damiantól, mi történne velünk? Boldogok lennénk? És a baba boldog lenne? Miközben nézem, hogy főz, és visszapuszil édesen, mint egy macska, a fantáziám ezen pörög, és meg kell mondanom, tetszik, ahogy elképzelem, hogy kisbabát fog a karján. Egészen biztosan jó apa lenne.
- Ha előző nap bepácoljuk, úgy sokkal finomabb. Meg kell saláta, annak sem árt, ha áll egy kicsit, de nem kell egész nap sütni-főzni.
Felnevetek.
- A krém alá rajzolhatsz boszorkányt. De szívesen kidekorálom.
Igazából nem is értem, mi üt belém, de hirtelen a korábbi gondolataimmal együtt (arról, hogy megcsal), egyszerűen kétségbe esem.
- Épp elégszer láttalak már kiütve! - tiltakozom a düh és a rémület határán, de inkább ijedten, mert félek, hogy ha igaz a gyanúm, és szégyell, és nem akar a családja közelébe engedni, akkor majd le fog cserélni valaki olyanért, akit viszont szívesen mutogat. Akinek biztos vékonyabb a bokája és nagyobb a melle, hosszabb a nyaka, vagy piszébb az orra, mint nekem.
Nem akarom elhinni, amit hallok, a szám elé tapasztom a kezem, hogy ne bőgjem el magam. Mondjuk elég nehéz dühösnek lennem rá, ha így néz rám azokkal a gyönyörűséges szemeivel, de nem is haragszom, egyszerűen csak aggódom érte, magunkért... Hiszen mi lesz velem, ha nem kellek majd neki?
- De hát miért? Miért borultál ki ennyire azon a francos esküvőn? - szegezem neki a kérdést, miközben beletúrok a hajába, és megmarkolom. Ki akarom tépni, de ehelyett csak végigszántom rajta az ujjaimat, és odalépve hozzá szorosan magamhoz ölelem őt. Mivel én állok, ő meg ül, gyakorlatilag a gyomromhoz szorítom az arcát, és fölé hajolok egy kicsit. Épp így ölelném akkor is, ha az odabent lakó babát kéne hallgatnia.
- Nekem sincs senkim rajtad kívül - viszonzom a csendes vallomást. - Kérlek ne csináld ezt velem. Ne hagyj el. Ne tagadj le...

- Deee, én egész nap főzni akarok, nincs kedvem anyu barátaihoz. Jól elleszek a grill mellett és ha jön valaki akkor majd megtámadom a kétágú villámmal, nehogy beszélgetni akarjon velem. Vagy megkérlek, hogy maradj végig velem, és hátha akkor megúszom a beszélgetéseket. - Egyik terv jobban tetszik, mint a másik, bár a másodiknál szegény Julietet teljesen elszeparálnám a többiektől... Ő meg, meg szeretné őket ismerni, ördögi kör, vagy neki legyen jó vagy nekem... és akkor már inkább neki.
- Hmm... köszönöm, akkor a torta is megoldva, már csak kell neki valami ajándék. Az mondjuk lehetnél te. Körbe fog téged ugrálni. - De hogy miért azt nem tudom. Mintha érdekelné, hogy mi van velem, és hogy boldog vagyok-e. Talán észre se venné anyu, ha esetleg kipurcannék, csak apunak tűnne fel... Apu... nem hiszem, hogy boldog lesz amiért viszem Julietet a bulira, de nem érdekel, most vissza vágok majd neki.
Nem akarok vele veszekedni, csak meg szeretném enni az omlettemet, hogy utána segíthessek neki tanulni, vagy megkérném had próbáljam ki rajta hogy tudok boszorkányt rajzolni csoki krémmel. De nem... mert egy idióta voltam, és felhoztam ezt az egészet. Igazán lehetett volna egy kis eszem, és csak akkor mondtam volna meg neki, mielőtt kiszállunk anyuéknál a kocsiból. Akkor nem lett volna ideje dühöngeni.
- Nem akartam, hogy még egyszer úgy láss, le akarok szokni mindentől, a piáról, a bogyókról, és... az esküvőn nagyon elszálltam, nem is igazán emlékszem semmire se. - felelem, majd amikor magához ölel, belefúrom a hasába a fejemet, hogy ne kelljen felnéznem rá. Nem tudom mit mondhatnék, mivel indokoljam meg neki a viselkedésemet, hiszen az igazat nem mondhatom meg, azon kiborulna, és elhagyna, azt pedig nem hagyhatom. Megpuszilom lapos hasát, majd fölnézek rá.
- Meg akartam büntetni. Nem akartam, hogy boldog legyen, mert én sem voltam az. Gonosz volt, és nem érdemli meg ezt az egészet. - Felelem neki, majd vissza simítom arcomat a hasára.
- Nem hagylak el, megígérem, hogy soha többé nem foglak elhagyni. -

Damian annyira bolond! Elképzelem őt, amint dühös sárkányként tart távol mindenkit a grillsütőtől. Ezen még nevetek. Ekkor még jó a hangulat.
- Eszedbe ne jusson anyádnak odaadni! - ellenkezem, mert hát az egy dolog, hogy karácsonyra ő engem kapott például egy vörös masnival átkötve, de egészen más, ha az anyja rendelkezésére bocsát hasonló kiszerelésben (csak mondjuk ruhában). Hiszen a végén képes, és beletesz a fazékba, bezár véletlenül a pincébe, vagy ne adj' Isten hajas babát csinál belőlem.
De aztán egyik ámulatból a másikba esem, és valahogy egyik se túl kellemes. Először az állítólagos vetélésem, aztán a kiborulásom, most meg az, hogy le akar szokni...
- Miért akarsz leszokni? Nem is vagy függő! Az, hogy néha elszívsz velem egy jointot, vagy bekapunk egy bogyót szex előtt, az semmiség! Hiszen csak jobban érzed magad tőle, nem?
Nem értem most ezt a hirtelen nagy pálfordulást. Semmi baja nem volt a lightos kis drogokkal. Jó, a kemény szereket én is kerülöm, ha lehet, mert nagyon ártalmasak, persze én is próbáltam már őket... És szerintem Damian is. De túl sokba kerülnek és túl veszélyesek.
Olyan édesen bújik, mint egy kiscica. Talán egy macska is elég volna nekünk gyerek helyett. Egyelőre. De a gondolat most már szárba szökött bennem, nem hiszem, hogy ki tudom majd irtani.
Simogatom selymes, sötét haját, és lenézek rá. Sóhajtok.
- Jó, ez érthető.
Gond nélkül kajálom be ezt a szöveget arról, hogy szabotálni akarta az anyja esküvőjét. Lehet, hogy én is valami ilyesmivel akarnám felhívni magamra a szüleim figyelmét mondjuk egy esküvőn.
- Ajánlom is - mondom. Az arcához nyúlok, megsimítom és magam felé fordítom a tekintetét. Lehajolok, hogy megcsókoljam. - Mert a világ végére is utánad mennék. Kinyírnám a nődet. A pasidat is, ha megtudnám, hogy valaki mással vagy boldog.
Magam is meglepem ezzel a vérfagyasztó kijelentéssel, de elmosolyodom. Talán csak viccnek szántam.
- Együnk!

- Miért? Anyu odáig lesz érted. Tuti azzal fog nyaggatni, hogy mikor házasodunk össze, és mikor kap unokákat, mert Ő babázni akar. - Mert, hogy biztos azt hiszi, hogy majd a gyerekem közelébe engedem őt bármikor is. Aha persze, majd egy minimum öt centi vastag üveg mögül megnézheti, meg kap képeket, de ennyivel be is kell majd érnie. Már ha egyszer eljutunk oda. Nem tudom mik Juliet tervei..
Miért akarok leszokni? Mert apu azt mondta, hogy a drogok rossz dolgok.
- Mert nem csak veled szívtam el egy jointot, vagy kaptam be egy bogyót... és volt, hogy ezeknél erősebb anyaghoz nyúltam, mert szükségem volt rájuk. - Ha tényleg csak akkor nyúltam volna a szerekhez amikor Juliet is, akkor nem lenne semmi gond, csak épp ez az. A gondjaim elől is oda menekültem, hisz bedrogozva minden mindig könnyebb és szebb.
- Lehúztam mindent a wc-n, legalább is amit megtaláltam, hátha akkor elmúlik a kísértés. - mesélem neki, hogy mit tetem, illetve tettünk apuval.
Szerencsére megért, és elhiszi amit mondok, ami végül is valamennyire igaz is. Elmosolyodom, hisz minden rendben, most már nem ronthatja el ezt a napot semmi sem, és ezt a csók is bizonyítja amit kapok, hiszen ha megcsókol akkor már nem mérges rám, legalább is nem anynira, hogy tovább veszekedjen velem, és esetleges magyarázatokat követeljen. Annyira jó hozzám! Lehet meg kellene lepnem őt is valamivel, nem csak anyut... mondjuk megmutathatnám neki a tengerparti házat. Akár oda is költözhetnénk, csak az messze van a sulitól. Meg azt igazából apunak vettem...
MEgfogom a derekát, és lehúzom magamhoz, hogy az ölembe üljön, majd a frászt hozza rám, és legszívesebben azonnal ellökném, hogy mégis miért mond ilyet, de nem teszem, az nagyon is feltűnő lenne.
- Engem nem nyírnál ki? - Érdeklődöm, hogy legalább a saját túlélési esélyeimmel tisztában legyek.
Elnyúlok a tányérért, és az evőeszközökért, majd ha hagyja, akkor elkezdem őt megetetni. Ha nem, akkor magamba lapátolom be gyorsan az omlettet.

Kicsit meglepődöm a baba emlegetését hallva, meg is fagy cseppet a mosoly az arcomon. A leszokás téma sem valami kellemes számomra. Mert igen, én is gondoltam már arra, hogy túl sokat füvezem, vagy bogyózom, és hogy tönkreteszi a szervezetemet. Sok cikket olvastam már a leszokásról az interneten (főleg tanulás helyett), de még sose vágtam bele ténylegesen. Ez olyan, mint a fogyókúra: az ember mindig holnaptól tartja be.
- Miért volt szükséged rájuk? - kérdezem kicsit számon kérőn, mintha csak az ő hibája lenne, hogy én ettől pocsékul érzem magam. Mintha csak megvádolt volna azzal, hogy miattam érezte magát olyan rosszul, hogy kemény droghoz kellett nyúlnia, hogy kibírja. - Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy?
Rámeredek.
- Hogy mit csináltál?! Az összeset?! - nézek rá elképedve. Nem is tudom, miért borít ez ki. - Nem baj, nekem van itthon egy kicsi. Elszívjuk és átgondoljuk ezt az egészet.
Mert nem, egyszerűen NEM akarom, hogy leszokjon. Az egyáltalán nem poén! Különben is, biztos nem gondolja ezt a dolgot semennyire komolyan. Majd meglátja ő is.
Az ölébe húz és a combjára huppanok, kuncogva karolom át a nyakát és kapom be a falat omlettet, mélyen a szemébe nézve.
- Nem, drágám. Téged sose tudnálak megölni - felelem, úgy téve, mintha csak viccelnék, miközben azon tűnődöm, vajon tényleg képes lennék-e ilyet tenni. Ha elborul az agyam, biztosan. De Damiannak nem kell erről tudnia. Végigsimítom a mellkasát, és újabb falatot kunyerálok, majd megkérdezem:
- És egyébként te szeretnél babázni? - vetem fel a kérdést, amit már az előbb, mikor az anyjáról mesélt, akkor is fel akartam tenni, de csak most jött vissza a hangulatom hozzá. Közben én is felveszem a tányért, és megkínálom egy falattal a saját adagomból, ha már olyan bőszen etet a sajátjával.

- Mert egyszerre minden... túl sok volt. A suli, a munka, és még több munka. Kellett egy kis szünet néha, és a joint már nem volt elég. - Felelem, és remélem, hogy nem fog megharagudni érte, vagy ha igen, akkor nem nagyon, amiért egy nagyobb fokozatú önpusztításba kezdtem bele.
- Nem akartalak ezzel... fárasztani, mindig megvolt a magad dolga, és nem akartam az együtt töltött időt elrontani. - ölelem őt szorosabban magamhoz, és a könyökhajlatomon végigsimítok az ujjaimmal. Már nem látszódik a szúrások helye, de olyan, mintha még mindig ott lennének. Juliet nem vehette észre, mindig hosszú ujjúban voltam, vagy igyekeztem úgy a közelében lenni, hogy ne vehesse észre. Amikor felszippantottam az anyagot, akkor nem volt semmi gond sem, csak arra kellett vigyáznom, nehogy fehér maradjak az orrom alatt.
Heves reakciója meglep, nem számítottam ilyesmire, bár kellett volna, hiszen Ő is hozzá van már szokva valamilyen szinten. - Gondoljuk át tiszta fejjel, inkább, rendben? - Próbálkozok, hiszen tudom, amint szívtam egy slukkot a jointból máris nem akarok majd leszokni róla, sőt talán azonnal felkerekednék, hogy vegyek még tartalékba, na meg bogyókat is. Nem sokat, csak egy párat, egy fél tucatot mondjuk.
Az ölembe ül, és etetni kezdem, de kihasználom azt a rövid időt míg rág és nyel, és a nyakába csókolok, hogy tudja mennyire szeretem, majd mikor kéri akkor adom is neki a következő falatot.
- Ez megnyugtató, akkor életben maradhatok, és boldogíthatlak téged az idők végezetéig. - Ez nem is hangzik olyan szörnyűnek, bár aput azért nagyon hiányolnám, és valakivel muszáj lenne őt pótolnom, mert... kell, hogy néha ugyan az a kisfiú legyek, mint aki öt évvel ezelőtt voltam.
Lelkesen etetem, és szerencsére én nem eszek, mikor előrukkol a következő kérdésével, mert gyanús, hogy a torkomon akadt volna a falat.
- Jó lenne, azt hiszem. Gyönyörű kék szemű babánk lenne. Anyu megőrülne a féltékenységtől, amiért nekünk van, neki meg nincs, és... kíváncsi vagyok milyen lennél terhesen. - Teszem le a tányért az asztalra, és simítok végig a hasán, majd a kezem felkúszik a melleire is. - Határozottan jól állna neked a gyerek. - Jelenik meg egy pimasz vigyor a képemen, megcsókolom, és csak utána fogadom el a villájáról az ennivalót, közben pedig a kezem lecsúszik a derekára, és ott is marad.

Túl sok... Komolyan nézem zafírkék szemeit, egyikről a másikra vándorol a pillantásom, mintha bármelyikből is többet tudnék kiolvasni, mint a másikból. Próbálok visszagondolni arra az időszakra. Én nem vettem észre, hogy gondjai vannak, legalábbis azt nem, hogy ennyire! A hajamba túrva aggodalmaskodom egy kicsit, nem is tudom, mit mondjak erre. Lecsesszem, amiért nem szólt? Vagy megrójam, amiért nem kínált meg engem is? Mivel nem akarok veszekedni vele, ezért csak annyit mondok, miközben megsimítom az arcát:
- Legközelebb, ha gondjaid vannak, oszd meg velem, jó? Hátha tudok segíteni... Vagy ha azt nem is, legalább elterelem a figyelmedet. Egy pár vagyunk, Dam. Ketten megbirkózunk mindennel.
Nagyon komolyan gondolom ezt, úgyhogy megvárom, míg legalább rábólint. Megígérnie nem kell, de legalább fontolja meg! Csak ezután nyugszom meg, és veszem le róla kínosan kitartó szemeim pillantását, de csak hogy lenézhessek a könyökhajlatára, hiszen a simítása odavonzza a figyelmem. Viszont én semmit nem látok rajta. Mindenesetre lehajolok, és nyomok egy-egy puszit mindkét hajlatra, hogy ha mást nem, az emléket gyógyítsam vele. És még mindig azon gondolkodom bántudatosan, hogy hogy nem vettem észre. Egy időben mindig hosszú ujjúban volt, és aludni se volt hajlandó félmeztelenül... Legközelebb oda kell figyelnem az ilyen apró jelekre.
Felsóhajtok.
- Te tényleg komolyan gondolod ezt a leszokás dolgot? - kérdezem majdhogynem kétségbe esve, és hiába is próbálja elterelni a figyelmemet azzal a nyakcsókkal, amit tudja, hogy mennyire imádok. Kuncogva fordulok felé, és nyomok egy puszit a szájára két falat közt.
- Csodálatos lenne - felelem az "idők végezetéig" távlataiba belegondolva, mit sem sejtve arról, milyen gondolatok fordulnak meg emellett még szövevényes elméjében.
Nagyra nyílnak a szemeim, hiszen meglep ezzel a válasszal, de hamar mosolyt csal az arcomra.
- Hé! - csapok a kezére, na nem mintha zavarna, hogy fogdosni kezd. Sőt, mielőtt még bűntudatosan visszahúzza a kezét, fogom, és az ing alá vonom, ami alatt semmit sem viselek, csak egy bugyit. Ha már tapogatni akar, tapogasson így, és ne a ruhán keresztül. Hozzásimulok csók közben, és immár nem is érdekel annyira az omlett, pedig nagyon vágytam rá még az imént.
- Vagy lehetnék anyáddal egyszerre terhes. Akkor egyszerre lennél báty és apa. Mit gondolsz, előadjam neki ezt az ötletet a grillpartin? - vetem fel kuncogva az ötletet. Vagy lehet, hogy ez csak szerintem lenne mókás?

Bólintok, és remélem, hogy ennyiben hagyja a dolgokat, nem akarok többet a függőslgemről beszélni, sem arról, hogy miért is volt ez az egész, mit miért csináltam. Talán magamnak sem tudnám egészen pontosan megmagyarázni ezt az egészet, hát még neki! Hisz az agyamban jelenleg hatalmas káosz uralkodik, de amit mond az segít. Ketten, nem hárman. Hiába van ott apu rá nem építhetek semmit sem, mert az olyen lenne mint egy kártyavár. Jön egy lágy szellő és az egész össze omlik, én pedig egy szakadékba zuhannék. Pedig minden sokkal könnyebb lenne, és mérges is vagyok rá amiért nem úgy mennek a dolgok ahogy azt régen elterveztem. Elhagyja anyut, velem lesz, de már nem kellene az az élet, mégis oly nagyon vágyódom utána.
Julietet szeretem, Őt is, és... boldoggá tesz ha itt van velem és figyel rám. Mert Ő ténylegesen figyel rám, míg...
- Igen, komolyan. - bólintok megint. Olyan vagyok, mint az a kutya, amit a kocsik hátsó ablakába szoktak tenni. Bólogatok egyfolytában, csoda, hogy nem fájdul meg tőle a fejem. Megpróbálom lekenyerezni, elterelni a figyelmét, hátha akkor nem fog bepánikolni annyira, amiért le akarok szokni, de nem sikerül, csak egy egészen kicsit.
A kezemre csap, és felnevetek, bár morranhatnék is, hogy miért csinálta, nem érhetek hozzá? De erre nincs szükség, hisz nem ellöki a kezemet, hanem bevezeti az ingje alá... ami igazából az enyém, de nem bánom, hogy lenyúlta, hiszen nagyon is csodásan fest benne, csak Frank meg ne lássa így, mert akkor kénytelenek leszünk másik lakás után nézni.
Kezeim lágyan simogatják a bőrét, egészen addig amíg fel nem dobja azt, hogy anyuval egyszerre legyenek terhesek. Azonnal kihúzom az ing alól a kezeimet.
- Anyunak nem lesz gyereke! Nem lehet neki, mert genetikailag alkalmatlan az anyaságra, nézd csak meg mit csinált velem! Nem cseszhet el még egy gyereket ennyire! - Fakadok ki. Nagyon nem tetszik az ötlet, nem akarom, hogy anyunak legyen még egy esélye a gyerek nevelésre.
- Ha nekünk lesz egyszer, akkor nem maradhat vele kettesben. És... ha tényleg gyereket szeretnél, akkor bizony le kell állni a drogokkal, meg a cigivel, meg mindennel.

Összerezzenek a heves reakció láttán, hiszen Damian nemhogy nem tartja jó poénnak a dolgot, hogy az anyjával egy időben lehetnénk várandósak, hanem egyenesen felháborodik. Egyébként elismerem, ez egy szörnyű ötlet volt, tekintettel arra, hogy mennyire utálja az anyját...
- Én csak... Csak úgy gondoltam, hogy talán ha látja, milyen egy jó anya, akkor majd példát venne rólam, és legalább a kisöcsédnek nem kellene szenvednie... Úgy mint neked, sajnálom - simítok kócos hajába csitítóan, és odadugom az orrom, hogy egy apró csókkal is enyhítsem a felháborodását.
Viszont mond egy meglepő dolgot. Vagyis hát, az a meglepő benne inkább, hogy én erre nem is gondoltam.
- Sokat árt a babáknak... - értek egyet bólintva, de aztán elvigyorodom, és megpuszilom őt. - De hát ez még úgyis messze van, nem igaz? - kérdezem meg, igencsak tétován. Mondjuk igaz, hogy az én testem, én hordanám ki, mégis az az érzésem, hogy ez a döntés csakis és kizárólag Damianon múlik. Mert én bármikor kész vagyok kihordani a gyerekét.
- És mondd csak, hoznál nekem tejszínhabos csokoládés hamburgert az éjszaka közepén, ha megkívánom? - hajolok a nyakába, miközben végigborzolom a tarkóját, és még közelebb húzódom hozzá. - Vagy fognád a hajam, amikor a vécé fölé görnyedve térdelek majd minden reggel?
Komolyan kezdek eljátszani a gondolattal, és egyre jobban belelovallom magam.
- Egyébként szerintem remek apuka lennél. Olyan sok szeretet van benned, csak fogalmad sincs, kinek add oda! De őt aztán lehetne szeretgetni. El lenne kényeztetve...
Ábrándosan mosolyogva bújok hozzá a szerelmemhez, és végül sóhajtok.
- Dam... Én gyereket akarok tőled!

Hamar megnyugszom, hiszen igaza van, lenne egy jó példa anyu előtt, hogy mégis hogyan kellene bánni egy gyerekkel, na meg az apró csók is sokat segít, eltereli a figyelmemet egy pillanatra, és máris nem füstölög emiatt az egész miatt annyira a fejem.
- Csodás anyuka lennél, ha anyu azt csinálná, amit te is, akkor nem lenne semmi gond sem azzal ha lenne neki is gyereke... de nem hiszem, hogy követne téged, vagy ha igen, akkor is előbb vagy utóbb megunná a babázást. Aztán az egész apura maradna, de Ő meg folyton dolgozni jár. A végén a szomszédok nevelnék fel Őt is, vagy egy dada. - Felelem neki azért már jóval nyugodtabban.
- Messze? Nem tudom. Fiatalok vagyunk még, iskolába járunk, de... a gyerek mellett is be lehet fejezni a sulit, és a pénzzel se lenne gondunk. Nem szeretnék olyan szülő lenni aki már bottal közlekedik amikor a gyereke még csak az általánosból ballag. - Nem szeretném sokáig húzni ezt a gyerek dolgot... meg szeretnék valakit aki kicsit olyan mint én, meg aki kicsit olyan, mint Juliet.
Felnevetek a szavain, és ahogy közelebb húzódik hozzám szorosan magamhoz ölelem. - Valószínűleg dilisnek néznélek, amiért azt szeretnél enni, de hoznék neked, amennyiben fel tudsz kelteni az éjszaka közepén. A hajadat pedig fognám reggelente, vagy amikor kell. Nem szúrnék ki veled azzal, hogy nem segítek, ha már én juttattalak olyan állapotba. - Ez egy kicsit talán úgy hangozhatott, mintha megvertem volna és azért nem tud magáról gondoskodni, de ez nem igaz. Biztos vagyok abban, hogy nem hagynám magára Julietet, és minden kívánságát teljesíteném, amíg az idegeire nem megyek. - A cipőfűződet is bekötöm ha már nem tudsz lehajolni. - Mosolyodom el, majd meglepetten pislogok a következő szavaira.
- Nem vagyok ebben olyan biztos, de ha te igen, akkor elhiszem, hogy jó apuka lennék. - Sohasem volt előttem minta, csak apu... de hát úgy nem akarom nevelni a saját gyerekemet, mint ahogyan Ő nevelt engem.
A combjai alá nyúlok, és vele együtt felállok, átviszem a szobánkba, leteszem az ágyra, és fölé mászok.
- Akkor csináljunk gyereket. -

Csendesen mosolyodom el, méghogy csodás anya, én? Hiszen nekem se volt normális anyám soha, mégis van egy olyan érzésem, hogy én nem olyan lennék, mint Dam anyja, vagy az enyém. Hiszen a negatív példa is példa!
- Legfeljebb lenyúlnánk anyád gyerekét is, és felnevelnénk... Azt hihetnék, hogy testvérek - hozakodom elő ezzel a nagyon is remek babamentő-lopó ötlettel, elvégre senki sem hagyhatja a kicsit szenvedni!
- Hát igen, ott van a suli, de... - gondolkozom el, habozok. A suli így is nehéz, rengeteget kell tanulni, terhesen meg még ráadásul a kedvem se lesz olyan. Nehéz lesz bejárni, nehéz lesz minden, de... Mérlegelem azt is, hogy nekem annyira nem is fontos ez az iskola. Csak azért kezdtem el, hogy kezdjek valamit magammal. Persze, úgy tettem, mintha érdekelne, de valójában csak apám kedvében akartam járni azzal, hogy kiválasztottam egy üzleti képzést.
A szüleim tuti, hogy kitagadnának - ez jut eszembe, de csak egy fél pillanatra, ugyanis a gyerekem ballagási előkészületei sokkal de sokkal kedvesebb képek, amelyek felvillannak bennem, és nem tudom megállni, de vigyorgok.
- Te lennél a legszexibb apuka, a kisfiad minden osztálytársnője beléd lenne esve. Aaawww. Csokis hambiért bármikor felkelnék! - vágom rá eltökélten, és felkacagok, majd hosszan megcsókolom. - Annyira szeretlek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy az lennél. Sose követnéd el azokat a hibákat, amiket veled megtettek... Hééé! - visítok fel, és szorosan megkapaszkodom Dam nyakában.
Kacagva huppanok le az ágyra és a szemébe nézek. Combjaimmal megszorítom vékony derekát, majd magamhoz húzom, és ajkam az övére tapasztom. A pillantásom, felkínálkozó testem, mindenem igencsak beszédes. Azt harsogja minden egyes porcikám, hogy igen, igen! Gyereket akarok tőled! És tudom, egyszerűen csak tudom, hogy ez nem puszta fellángolás, hogy nem fogom holnap reggel másként gondolni. Akarom, akarok végre egy saját családot, egy igazit, ahol szeretnek, és ahol én is szerethetem őket... És még az se érdekel, hogy nincs semmiféle gyűrű az ujjamon.
Feljebb kúszom az ágyon, és magam után húzva Damiant, szélsebesen bújtatom ki a ruháiból, hogy gyönyörű, kitetovált testéhez simulhassak.

Kicsit abszurd a kép, hogy a testvéremet én neveljem fel, mintha én lennék az apja. Nem lenne szokatlan, hisz szokott ilyen lenni, csak éppen fordítva, a gyerek még fiatalon összehoz egy saját porontyot, és a szülők pedig átveszik a nevelését, hogy a fiatal szülők tudjanak rendesen tovább tanulni, és saját életet teremteni maguknak. Beszélnem kell apuval, hogy velük mi lesz, tényleg lesz e babájuk... és meg kell neki mondanom, hogy miket tervezünk Juliettel. Talán ez véget vet a mi... beteges kapcsolatunknak.
- Kisfiam? - Kérdezek vissza vigyorogva. Most legalább már tudom, hogy Juliet mit is szeretne... és nem örülök neki, Ő azon fog szurkolni, hogy fiú legyen én pedig azért, hogy lány legyen. Szerettem volna egy húgot, akit szekálhatok, és ha kell, megvédhetem. Ha már húgom nem lett, akkor lányom had legyen. Igaz kicsit furcsán néznék ki a rózsaszín táskával meg játékokkal felaggatva, de a babáért bármit. Meg Julietért is, és máris meg fogom neki bocsátani, ha mégis csak fiunk lesz.
De azért, hogy gyerekünk legyen, tenni is kell valamit, nem várni, hogy hozza a gólya, vagy kimenjünk majd a babáért x hónap múlva a káposztaföldre.
Nem mond semmit se, de nem is bánom, másra használja inkább a csinos kis száját, ne beszédre, a teste beszél helyette éppen eleget. Feljebb kúszik az ágyon, én meg mászom utána, nehogy már elszakadjon tőlem akár egy pillanatra is, mégis muszáj megtennem, amíg gyorsan lekapkodja rólam a ruháimat, én sem kegyelmezek az övéinek, hamar lekerül róla az ing, és a bugyija is., szerencsére mással nem kell vacakolnom, hisz itthon igen csak lengén öltözködik.
Lehet, hogy most nagy ostobaságot csinálunk, talán mind a ketten fogni fogjuk a fejünket holnap reggel, meg az orvoshoz rohanni mindenféle tablettákért, de most nem akarok ezzel foglalkozni, valószínű Juliet nem is hagyná, hogy most elkezdjek agyalni azon, hogy mi lesz holnap. Szeretem Julietet és amit csak szeretne, azt megkapja.
Kezeim és szám felfedezik minden porcikáját, szépen lassan, alaposan kiélvezve a helyzetet, hiszen nem sietünk sehova sem, de azért a kezét az ágyékomhoz terelgetem, foglalkozzon velem, hogy minél előbb harcra kész legyek.

- Vagy kislányod - csókolom vigyorgó szájára a lehetőséget ábrándosan feltekintve. Az, hogy fiú vagy lány, nekem olyan mindegy! Mindkettőt imádni fogom. Ha fiú, akkor azért, mert olyan lesz, mint Damian... Ha lány, akkor azért, mert ő lesz a mi kis hercegnőnk. A lényeg, hogy tíz apró ujja és tíz apró lábujja legyen, meg minden legyen a helyén benne, a többi teljesen lényegtelen. Felőlem lehet akár a világ legrosszabb és legcsintalanabb kis porontya is, csak legyen!
Egy cseppnyi kétely sincsen bennem. Végig mély, ábrándos tekintetű szemeibe nézek, mialatt leteper és megszabadít minden rajtam levő ruhától, ami tényleg nem volt sok.
- Látom nagyon rákapcsoltál a témára - gurgulázik fel egy nevetés a torkomból, ahogy egy pillanatig alatta könyökölök, mielőtt kezem a farkára vezetné, amit úgy szeretek simogatni, és minden lehetséges módon kényeztetni. Miközben egyre kéjesebb nyöszöröket csal ki belőlem testem különböző pontjainak érintésével és a csókjaival, melyek a lehető legérzékenyebb helyeken találnak meg, ezt az imádott testrészét veszem kézbe és kezdem simogatni, gyengéden és finoman, ahogy szereti, vagy legalábbis ahogy szerintem szereti.
Viszont mielőtt végleg egymásnak esnénk, megfogom a kezét, és megállítom, az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy nézzen rám. Meglehetősen szadista húzás ez, hiszen mindennél jobban vágyom most arra, hogy szeretkezzünk, de valamit tudnom kell.
- Ugye tényleg akarod? Ugye nem csak a kedvemért? - kérdezem, tekintetemben vággyal - és aggodalommal. Nem tudnám elviselni, ha azt mondaná, hogy de, csak azért csinálja, hogy elhallgassak, és úgy tegyünk, mintha boldogok lennénk. Mégis...
Nyelek egyet, és lesütöm a szemem. Bár meg se szólaltam volna!

Szóval nem bánja ha lány lesz, mert utólag azt is hozzá mondja. A lényeg, hogy legyen, és egészséges legyen, a többi meg... ha nem lány lesz akkor addig gyártjuk a babákat míg az egyikük az nem lesz, vagy örökbe fogadunk, de a focicsapat legyártása sokkal jobban tetszik, bár nem hiszem, hogy Juliet is annyira repesne az ötletért, mint én. Pedig.... ha tehetném átvállalnám tőle a szülést meg a terhességet úgy... a hatodik fiú után. Addig igazán megszenvedhet velük Ő... vagy akár utána is, mert akkora már nagyon is belejött a dolgokba.
De a legjobb az lesz, ha egyelőre nem hozom fel neki ezt az ötletet, mert még a végén fogna egy serpenyőt és azzal kergetne körbe a lakásban...
- De még mennyire! - Felelem, bár nem csak a baba dolog vonz, hanem az is, hogy szexelni fogunk, végre, már vagy két napja nem voltunk együtt, nem tudom hogy bírtam ki ilyen sokáig nélküle... de most végre újra az enyém lesz.
Érintések, csókok, nyögések, édes hármas ez, és nem elég, még többet akarok belőlük, az minden vágyam, hogy Juliet nyöszörögjön, hogy már nem bírja tovább, és azt hiszem jó úton haladok, de tévednem kell, megállít, és beszélne kezd. Mintha egy tőrt szúrt volna a szívembe, de ha oda nem is, ag ágyékomba biztos. Miért akar beszélgetni? Én nem akarok, csak meg akarom kapni őt végre, de neki ez nem elég. Tekintetem elszakítom gyönyörű testétől, és csókra csábító ajkaitól, hogy a szemeibe nézzek. Amit viszont ott látok nem tetszik. Le kell nyugodnom, egy kicsit, ehhez pedig az kell, hogy eltávolodjak tőle. Ne lássam, ne érezzem felkínálkozó testét. Leszállok róla, és hanyatt elterülök az ágyon.
- Szeretnék egy babát. Tőled. Nem csak azért, mert te szeretnél, hanem azért mert én is... szeretném ha esetleg történne velem valami, elcsap egy busz vagy valami ilyen, akkor se maradj... nélkülem. Hanem valahogy mindig melletted akarok lenni, érted? - Nézek végül rá, és remélem, hogy megfelelő lesz a válaszom.

A butaságomnak meg is lett az eredménye, tessék! Leszáll rólam, pedig én egyáltalán nem akartam, hogy ez történjen, én csak hozzá akartam simulni, annyit akartam, hogy azt mondja, hogy igen, akarom, de mégis most elcsesztem a hangulatot. Sóhajtok, csakhogy ez már nem a kéjes fajta sóhaj, sokkal inkább a mérges, vagy a "hagyjuk, és inkább folytassuk" változat.
Néha fogalmam sincs, mit akarok, vagy hogy hogyan, olyankor Dam általában kitalálja, mert nagyon jól ismer. Vagy csak már hozzászokott a pánikreakcióimhoz, mint ez a mostani is.
Miközben hanyatt fekszik, sóvárogva nézek szép, bár tetkó és piercingmentes ágyékára. De aztán felnézek Dam lélegzetelállítóan kék szemeibe, és képtelen vagyok bármi másra koncentrálni, de még csak gondolni is.
Összezárom a lábaimat és felé fordulok, de az ágyon maradva, és csak nézem őt, na meg hallgatom, és elmosolyodom. Közelebb húzódom hozzá és lapos hasára simítom a kezem.
- Értem. És ez egy elég okos húzás tőled, mert ha történne veled valami, én kábé meghalnék - közlöm vele, és akár komolyan is veheti, mert én elég komolyan gondolom. - De így eszemben sem lesz ártani magamnak, nem akarnám, hogy egyedül nőjön fel a babánk, sose hagynám magára. Szóval a terved ördögi és csodás egyszerre - mosolyodom el szélesebben, és simogató kezem a hasáról visszatéved az ágyékára, amit szintén nem szabadott volna magára hagynom.
Felkönyökölök, és megcsókolom Damot, próbálom visszahozni az iménti hangulatba magunkat. Fölé térdelek, és eljátszom a vezető szerepét, ahogy végigcsókolok minden egyes tetoválásán, a tollon, a szitakötőn, a feliratokon, majd csókjaim megtalálják végre a farkát is, és odahajolva elkezdek a beszédnél valami sokkal kellemesebb dolgot csinálni a számmal.