Oh persze, hiszek is benne. Ha oda adom a mobilom, akkor biztosan nem bántalmaz, akkor tuti nem itt tartanánk, hanem szépen vissza adta volna és mehetnék haza. Hogyisne. Ez a seggfej pont olyannak tűnik. Ha másért nem, hát azért, hogy erőt fitogtasson, most is a kocsiban ülnénk én reszkető kézzel szorítanám a kormányt és nem, akkor sem babrálnám a követő rendszerrel egybe kötött kamerát. Sejtem, hogy így lenne, akkor már úton lennék hazafelé, illetve Nick felé, ennél mi sem természetesebb. Szegény frászt fog kapni, két óra múlva nála kéne lennem, hogy elmenjünk moziba, most meg... .Itt ülök egy szadista állat mellett, aki igyekszik meggyőzni arról, hogy meg fog ölni. Borzalmasan szeretném nem elhinni, nem bánthat, nem fogja megtenni, UGYE? A félelemtől sípol a fejem, a gondolataim lelassulnak, nem sok jót sejtek, a pániktól bezárul a világ. Egyedül ülök benne, reszket a kezem, a szám is remeg és halk imákat mormolok egy nem létező istenhez, hogy szabadítson ki ebből a fogságból, mert nem fogom bírni idegileg. Előbb, vagy utóbb, de inkább előbb ki fogok borulni és hülyeséget a négyzetre halmozva, nem tudom majd kontrollálni, amit teszek. Eljön az a pont, amikor minden mindegy, még messze nem tartok ott, de fogok.
Merő szeretetből megmutatom neki a műszerfalat közelről, sajnos nem eléggé. A cigaretta az ölébe hullik, nem is tudom miért van kiakadva, megmondták már a nálunk sokkal okosabbak is, hogy a cigaretta káros az egészségre. De legalább égne le a kukaca, hogy ne lehessenek utódai, kár szaporítani a fajtáját. Tintaszerűen szippant magába a félelem, tudom, hogy meg kell szabadulnom tőle és nem felejtem el megjegyezni, hogy nincs bekötve, ennek még hasznát vehetem és nagyon remélem, hogy fogom is.
- Struccok nálunk nincsenek, csak az állatkertben. - hát basszus, hogy ezt sem tudja, nem hiszem el, hogy ilyen műveletlen. Tudom, hogy fel fogom húzni a cseszegetéssel, de minden jobb, minthogy fegyvert fog rám és félek, hogy elsüti, amilyen barmira szerencsétlen, még az is lehet, hogy véletlen. De most tök őszintén... akkor is belehalhatok, ha nem direkt lő le, hanem full véletlen. Idegességétől elszáll a maradék józanságom. Egyre feszültebb leszek, a félelem immár kőként nyomja a szívem. Élve fog vajon eltemetni? Rettegek tőle, csúnya halál, szebbet érdemlek. Attila jut eszembe: "s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen." El persze nem mondom, a sutyerák úgysem értené. Ha olvasott is már verset, azt tuti valami olyasmi volt, hogy csorog a vér, törnek a csontok, és fognak is, az övéi.
- Egy egész fekvő század volt. - szúrom be halkan, hogy ne legyen még idegbajosabb. Ha meghalok apa és Nick eljön a temetésemre? El tudnak egyáltalán temetni? Lesz holt testem? Nick sok ideig nem talál senkit, aki úgy szereti, ahogy én? Vagy már holnap lesz csaja? Hiszen annyian kedvelik.. Durcásan letörlöm a kibuggyanó könnycseppem.
Igenis jól vezetek. Kikérem magamnak, mi sem bizonyítja, jobba, minthogy 500 méteren belül kétszer koccant a műszerfalhoz?
A pisztoly közben lecsúszik a lábai elé és vetődöm rá, mit sem törődve vele, hogy sofőr vagyok, és bárki más is meghalhat nem csak mi. Felsikítok, ahogy a csuklóromra markol, tehetetlen dühömben fogaimat a lábába mélyesztem, minden erőmet latba vetve rángatom a kezem és harapok. Fogaim a húsába mélyednek, érzem, ahogy tiltakozva lüktet egy ér, sajnos nem érzem vérének ízét, tuti édes lenne, a bosszútól, hogy átszakítom a bőrét. Még szívesen marcangolnám, de ekkor meghallom a dudaszót és riadtan a kormány után kapok. A pupillám kitágul a rémülettől, semmit sem hallok, csak a torok szaggató sikolyomat. Jobbra és balra kapom a kormányt, míg kitisztul előttünk az üt. Némán figyelek előre, meg mozdulni sem merek többet, mint kéne. A félelem a vesémbe markol, a számba szökik, fanyar ízt hagyva maga után és majdnem a reggelim is vissza köszön, az adrenalintól beszűkül a látásom, kiélesedik a hallásom. Szinte érzem ahogy száguld a vérem, a szívem vad tempóra ropja odabent, tuti Macklemore koncerten van. Sűrűn süllyed- emelkedik a mellkasom.
Meg sem hallom siralmait, én is frászt kaptam pöcsike, nem csak te.
Empátia egyes, leülhetsz!
Sajnos újra a kezében a fegyver, ez nagyon nem jó hír, nekem. Ő persze tuti nagyon boldog, hogy van mivel fenyegetni, mert a csúzlija nélkül nem lenne ilyen nagy ember, anélkül egy gyáva kis mitugrász.
Újabb könnycseppet törlök le az öklömmel, nem akarok sírni és nem is fogok, ezek az ijedtség jelei. Nagyon remélem, mert olyan lehet, mint a veszett kutya, ha azt látja, hogy félsz tőle még jobban megtámad. Pedig nagyon félek.
A szívem úgy csapkod a bordáim között, mintha máris átszellemült volna kolibrivá és minden életcélja az lenne, hogy lyukat fúrjon a bordáim között és a gázpedálra essen. Hányinger kerülget. Tiszta tengerei beteg leszek a végére. el kéne menni csónakázni, Nickel. Hiánya jószerivel fejbe kólint. Ha nem láthatom többet... vajon tudja, hogy mennyire szeretem? Elmondtam már neki, hogy ő a legszebb dolog az életemben? Nem elég, hogy piszok jól néz ki, még okos is és kedves és... minden, ami kellhet és az enyém. Amíg élek.
Átnyújtom a zsepit, örömmel konstatálom, hogy remeg a keze... Várjunk csak.. ez nem jó nekem akkor reszket az ujjai is a ravaszon...
- Figyelj már, véletlen ne lőj le jó? Élve amúgy is sokkal többet érek. - kifelé bámulok a szélvédőn, elhajtunk a lejárat mellett, ahol haza mehetnék, ettől még idegesebb leszek, sajnos a hangom sem túl magabiztos, az is felcsesz rendesen. Nem akarok megmutatni neki, hogy mennyire félek.
- De... miért? Kiszállsz, hazamész és semmi sem történt! - akkor nem kell kinyuvasztania és valószínű, hogy ő is nagyobb eséllyel éli túl a mai napot.
Besurranok a járda mellé de a motort nem merem leállítani. Lenyomom a monológom, hogy engem itt nagyon de nagyon kibeleznek, minden bátorságom összevetve áthajolok az ülésen és a szájára csókolok. Arra készülök, hogy eltol magától, durvám meglök, esetleg meg is üt, ehelyett visszacsókol. Döbbenten viszonzom, mert ...nincs magyarázat, első sokk. Sajnos ajka tűzforró, csókja, kemény, kihívó, izgató, Nah ezért jobban gyűlölöm, mint bármikor a világon, durván szájon harapom. Rohadék. Felsóhajtok, amikor eltol magától. Nekem csak jó, hogy csókolózást láttak odakint.
Semmi jele rajta, hogy tetszenék neki, mostanában kezdek elbukni nőként. Márk szerint is tucat vagyok, nem vagyok méltó Nickhez sem. Kezd ez világos lenni.
- Nem mi? - ajkamon elcsúszik egy mosoly, ahogy szépségkirálynő módra kiintegetek a nagyfiúknak, akik a kocsi felé haladtak. A srác véres köpete a lábamnál landol. Úristen, de undorító. Gázt adok, újra azon kapom magam, hogy könnyes a szemem. Francba már!
- Pedig... tényleg.... tudod, te is, hogy kéne...- kiteszem az indexet, hogy fordulunk, átengedek egy gyalogost, és ha kiugranék? Leállok egy lámpámnál és egyszerűen kiugrom a kocsiból, mire utánam jön, már... jah, jól hátba lő. Kanyargok, amerre mutatja, és jóval előbb kiszúrom a kíséretet, mint ő. Mégsem leszek nyugisabb. Attól, hogy őt élve fogják feldarabolni még én is meghalhatok, akkor semmit sem ér az egész. Egyre elhagyottabb területre érünk és tudom, hogy le fognak bukni a követőink, de ez azt hiszem őket nem zavarja, ezzel is nyomást gyakorolnak. A srác is látóterébe engedi őket, érzem ahogy megfeszül, sötét energiákat lövell felém, dühe kézzel fogható erősségű lesz. remeg a lábam a pedálon, kezem a kormányon.
- Kocsi? - hát basszus, mi mások lennének? Nem látja, hogy egy Audi meg egy dzsip? Vak, vagy mi?
- Ne bánts! - sikítom, amikor a fegyver jéghideg csöve a halántékomhoz nyomódik, ez az a pillanat, amikor fékezhetetlenül sírni kezdek, csendesen folynak végig a könnyek az arcomon. Előre nyúlok az egyik ujjammal, kétszer megvillantom a hátsó lámpám, jelzem, hogy engedjenek el, kis előnyt adnak nekem, tudom, hogy ez fog történni, így van megbeszélve. Mindig hülyeségnek tartottam ezeket a szarságokat és tessék, itt van a lehetőség, hogy kihasználjam őket. Persze annyira nem fognak leszakadni, hogy eltűnjünk a szemük elől, de előre engednek. A gázra lépek, sikítani tudnék, ahogy látom őket a tükörben lemaradni. Apuci, apukám.
- Kérlek szépen, ne bánts! - nyűszítem, a visszapillantóba tekintve, istenem, de messze vannak.

Az egész helyzet teljesen abszurd. Ülni valakivel egy kocsiban és szarakodni vele, nem túl nyerő ötlet. A félelem vasmarokkal szorítja össze a lelkem és érzem, ahogy a könnyek ellenőrizetlenül futnak végig az arcomon. A sírás nem direkt van csak nagyon félek és nem tehetek ellene semmit, nem is akarok.
Fura nekem ez a srác nagyon, azt magyarázza, hogy már ölt embert, de.... olyan fiatal és nem hiszem akkora nagy hősnek, mint ahogy azt beállítja. Jól van, elhiszem, hogy rossz fiú, baromi jól fenyeget, de nem hiszem komolyan, hogy lepuffant.
Bájosan csevegünk, arról, hogy kik menjenek át rajtam... Én csak egy valakit akarok, hogy átmenjen rajta, és az bizisten Nick, aki olyan félelmetesen hiányzik, hogy fáj tőle a szívem. Neki szeretnék simulni, beszívni finom illatát, elveszni a karjai között, hagyni, hogy a félelem szerelemmé avanzsálódjon a lelkemben.
Keserű magány tör rám.
Valahol mélyen sejtem, hogy a srác nem olyan nehéz fiú, mint aminek mutatja magát, mert borzalmasan fiatal, ahhoz, hogy olyan kemény legyen, mint a vidít, mint aminek előadja magát... ahhoz már kellett volna ülnie sitten, vagy nem tudom, több tapasztalat.. franc sem tudja. Valahogy nekem nagyon fiatal, nem tűnik úgy, mint aki nem túl sok lenne a háta mögött, persze lehet tévedek, de nagyon remélem, hogy nem.
Art meg kitüntetés jár, hogy szarul vezetek, mert ezzel elérem, hogy eldobja a cigit. Most nézzük arról az oldalról, hogy máris jót teszek ezzel az egészségének. Nem is értem, hogy miért nem örül neki, hogy nem károsodik tovább a tüdeje.
- Azt már senki nem mondhatta el. - közlöm halkan, hogy tudja, ha megöl engem, nagy hírverés nem lesz, olyan gyorsan murdál meg, hogy pislogni nem lesz ideje, de ha bevállalja, az Ő baja, én meg... Nagyon nem akarok meghalni, szeretek élni. Az apukámat akarom, és természetesen nem is kell sokat várnom rá.
Csókunk sem lest finom, de nem is annak szánom. A hatása meglesz, mert sokan látták, ezért neki még itt beverik az orrát. IS. Újra úton fatusék beesnek és már sejtem, hogy meghalni nem nagyon fogok, de szerintem bántani sem fog, mert nem mer és már ideje sincs rá lezárni persze nem tudom őket és nem is akarom. Szép kis díszkíséret.
Ha jóban lennék elmondanám neki, hogy egyfolytában azzal fenyegetőzni, hogy mindenkit lelő egy idő után rém unalmas, és mellé kezdem el sem hinni, hogy megtenné, de lehet csak azért mert apuék a sarkamban lihegnek.
Csak vállat rántok, hogyan is kerülhettek mögénk? Talány, ki tudja? Én aztán nem. Csak jöttek, látnak és győznek, ez mindig így szokott lenni. Bátrabb sajnos nem leszek, sőt ahogy ordibál összeránt az ijedtség.
A sztorija több helyen is vérzik. 1. apám lehet sarkon perdül velem, hogy orvoshoz vigyen, vagy haza, vagy bárhova, de Igor nem fog. 2. Ha most nem is lihegnek a nyomába, akkor otthon fogják várni, vagy eldugnak neki egy kis ajándékot, esetleg kipakolják a drogkészletét. 3 Meg fogják nehezíteni az életét, ha sikerül kikönyörögnöm, hogy ne fullasszák a saját vérbe.
Remélem, hogy maga sem hitte komolyan, hogy ki fogok ugrani a mozgó járműből. Hülyének néz? Valószínűleg tényleg annak tart, de ez engem nem hat meg, mondhatjuk úgy is, hogy erősen leszarom a problémáját.
Mégis mit hitt? Hogy majd elvisz engem nyaralgatni, fejbe puffant és hazamegy, mint aki jól végezte dolgát? Látszik, hogy nagyon fiatal még, azt hiszi, hogy neki pörög a világ, pedig nagyon nem. Hogyan is hihette, hogy ez ilyen nagyon egyszerű lesz? Miért gondolta? Tényleg ez volt az elképzelése?
- Figyelj, még egy jó tanács tőlem, neked, mert végül is nem bántasz. Én feltartom apusékat, olyan 5-6 percig, nem tovább, addig taposd a gázt, hagyd ott a kocsit valahol, nem mert nem kapok újat... Hanem mert a nyomodban lesznek és 5 perc alatt nem tehetsz szert olyan előnyre, ami segítene neked. - nem tudom, hogy mik a tervei, igazából borzalmasan sajnálnám a Nissant, már annyira hozzám nőt, tudom, hogy kapok egy ugyanilyet, semmiben nem lesz más, csak, hogy megint új autó szaga lesz, de.... tele van a személyes holmimmal, a pisztoly, a cd-im, a papírjaim, jegyzetek.. és még sokáig sorolhatnám. Hátha rájön, hogy nem sok értelme van elvinni a kocsim, akkor talán meg sem teszi... Tudja a franc.
Szinte észrevétlenül lassítok egyre jobban, ahogy visszaszámol, kinyitom az ajtót, háromnál a fékre taposok, megvárom míg a kocsi kettőre lassul és kiugrom az ülésből, persze, ahogy talajt érek, hatalmast tanyázok, mert azt elfelejtettem, hogy remeg a lábam. Az elhajtó autó után pislogva sírva fakadok, a stressz úgy tör rám, mint egy éhes medve a sarokból, magába kebelez és rázni kezd. Magamat ölleve ülök az úton és eszeveszetten zokogok, mire apámék beérnek, már a bokáim is megfájdul, a térdem is felsebeztem, és taknyom nyálam egybe ömlik a sírástól. Kiharcolok 5 perc figyelmet, apám a kocsiba ültet a többiek pedig Nissan vadászatra indulnak