Isten házában (Amelia és Henry)

Ma van az utolsó szabadnapom. Holnaptól ismét munkába lépek, a szabadságnak vége. Kellemesen kihasználtam, mondhatom így, hiszen volt időm hazalátogatni Magyarországra is, és Reevent is meglátogattam NY-ban, ahova a szülei vitték, hogy "szem előtt legyen". Sajnos, az állapota nem sokat változott. Valami party-drogot találtak a szervezetében, és azt mondják, nem volt túl nagy mennyiség. Valamivel vagy keverte, amit még nem ismer az orvostudomány, vagy nem volt tiszta az anyag. A nagynénim keresetlen szavakat vágott a fejemhez, mintha az egésznek én lennék az oka. A nagybácsim csendes őrült, ő semmi mást nem akart, csak nyugalmat. És megszabadulni a feleségétől.
Darylhez is elmentem, úgymond bejelentkezni, hogy itthon vagyok, és megtudni valamit Lioról, de nem volt szerencsém, mert nem volt bent. Liot sem találtam otthon. Azaz, nem tudom, otthon volt-e, mert aztán mégsem volt merszem becsöngetni hozzá. Csak álltam néhány percig a kapu előtt. A neve még ott díszelgett a kapucsöngőn, úgyhogy talán még nem hagyta el a várost. Bár ki tudja.
Megfogadva Sebastian tanácsát, most is szoknyában vagyok. Nem vagyok kihívóan öltözködve, néhány férfi mégis megfordult utánam, az egyik még randira is elhívott. Nevetve leráztam. Ráérősen sétálgatok, amikor meghallom az orgonaszót, és -miért is ne? alapon- bemegyek a templomba, ahonnan a zene kihallatszik.
...
Jóleső hűvösség fogad és az orgona hangja. Megborzongok. Mintha a bőrömről verődnének vissza a rezgések. Beülök a legutolsó padba. Alig néhány ember van rajtam kívül a templomban. Nem vagyok vallásos, de lecsukom a szemeim, lehajtom a fejem és összeteszem a kezeim, mintha imádkoznék. Kibontott hajam az arcomba hullik, de nem foglalkozom vele. Engedem, hogy kiüresedjen a fejem, megpróbálok csak a zenére figyelni, keresni Istent, hátha valóban létezik, és akkor most énrám is figyel egy kicsit. Reevenre gondolok, bárcsak felépülne; Liora, bárcsak rendbe jönnének a dolgai(nk), anyámra, bárcsak végre megbékélne velem... Istenem... Adj erőt!

Keresem a szabadulást, keresem a feledést - ezzel a félmondattal jellemezném az egészet. Sosem gondoltam igazán komolyan, hogy én pap legyek, csak elkezdtem a tanfolyamot, kezdetben merő bosszantásból és végül itt kötöttem ki. Nyájas vagyok a többiekkel, a felük buzi, messziről szaglik, így könnyű dolgom van. Olyan elbűvölő vagyok, hogy garantáltan megnyerem őket magamnak és ki tudja ha sokat játszom egyszer valósággá válik. Nem tudom mit akarok, hogy jó-e ez így, vagy csak egy újabb szerep, amiben jó volna jónak lenni.
A miseadó pap ma megbetegedett. Én még új vagyok, de a helyettese nagyra tart, ő a legnagyobb homokos a környéken, szóval engem azonnal kiszúrt. Bűbájos mosollyal fogadtam, amikor felvetette, hogy esetleg helyettesítsem a főpapot. Azt hiszi a kis naiv, hogy fogalmam sincs róla mi zajlik itt, teljesen ártatlan és ízig-vérig jóságos vagyok. Egyedül Jodieról meséltem, hogy mennyire csalódtam és hatalmas túlzásokba estem, akkora szavakat használtam, mint a szerelem. A csuha jól áll, mivel alapvetően gyengéd, angyalos vonásaim vannak, tökéletesen rám illik. Olyan vagyok mint egy kitalált karakter. Lassan sétálok fel a szószékre, mikor itt az ideje, nem látszik rajtam feszültség, vagy negatív érzések. Arcom sima, nyugodt, szám sarkában inspiráló mosoly bujkál. Az emelvényre könyökölök, lazább tartásban mint egy öregebb pap, hosszú hajam néhány rakoncátlan tincse az arcomba lóg. Csak le kell vezetnem a szertartást, a metódust ismerem.
Először könnyedén közlöm, hogy csak helyettesítek, a mise rövidebb lesz mert a kántor is kiesett. Talán valami járvány van. Aztán felkonferálom a kötelező énekeket, blablabla, mindegyik ájtatos és senki nem érti. Aztán jön maga a prédikáció, ez az, ami fontosabb, mert ezzel híveket és befolyást szerezhetek. Mégis fontosabb, hogy a saját gondolataim mondhatom el, olyan embereknek, akik majd egy teljesen más Henryt ismernek meg.
- Ma a félelmekről és változásokról szeretnék beszélni.
Kezdem kellemes szónoklatiassággal.
- Életünkben sok az apró változás. Ma nem a szokásos lelkiatya tartja a misét, eltört a kedvenc poharunk, valaki csúnyán nézett ránk az utcán. Jelentéktelennek tűnnek, de ha felhalmozódnak rossz érzésekkel töltenek el minket és ha egyre gyűlnek elronthatják egy napunkat, vagy hetünket. Nem mindig könnyű bölcsen szembenézni a problémákkal. Természetes emberi reakció, ha elfutunk előlük, a hátrálás, menekülés, apró kis világunk automatikus védelme. Elbújunk és nem merünk. Kifogásokat gyártunk, azt mondjuk ez emberi tulajdonság, de közben istenivé akarunk válni. Hiszen alapvetően a tökéletesedés az ember célja. Normális, ha az ember fél, ha a változások megriasszák, ha néha nem úgy reagál, ahogy mások, vagy saját magunk elvárnánk önmagunktól. Meg kell tanulni megbocsátani magunknak ezeket, ugyanakkor nagy levegőt véve, elszántságot merítve benső erőnkből azzal a biztos tudattal, hogy képesek vagyunk rá, szembeszállni vele. A változások elébe nézni, a kis vltozásoknak ugyan úgy mint a nagyoknak. Nagy levegővétellel farkasszemet nézni azzal, amitől félünk. Úgy vélem az ember legnagyobb ellensége a félelem, semmi sem akadályoz minket jobban, a gyűlöletre is ez sarkall, ez bénít meg, rontsa el kapcsolatainkat, telepszik életünkre, míg az ellentétét nyomja el, a szeretetet. Miért hagynánk neki?
Kérdezem színészien reszketeg hangon, összeráncolt szemöldökkel, mégis harciasan.
- Jó úton haladunk, ha felismerjük, hogy ez ront az életminőségünkön, ha felismerjük, hogy változtatnunk kell. A válaszokat senki nem adhatja meg nektek, segítséget kérhettek, de magatokba nézve kell megtalálnotok. Harcosok vagytok!
Mutatok az emberekre, hangom erőteljessé, kiáltóvá válik.
-A bátorság bennetek lakozik. Nem félek a haláltól, mert Te bennem vagy. Ne az égben keressétek Istent, a Bátorságot, bennetek van. A változásokkal szembenézni, a félelmeket elfogadni nehéz, de tulajdonképpen nem tehetünk mást. Az ember küzdésre van ítélve. Büszkén hajtások este álomra a fejeteket, hogy ma is felvettétek a harcot a félelmeitekkel, ma is helyt álltatok. Hogy megtettetek minden tőletek telhetőt.
Befejezem, kicsit kiszárad a torkom a végére, majd még egyszer végigjártatom tekintetem az egybegyűlteken. Megköszönöm a lehetőséget, elvégzem, ami hátravan, majd oldalra vonulok, hogy ha vége a szartartásnak kimehessenek tőlem az emberek. Örülök, hogy Sebastian ezt most nem hallotta. Sokan maradni szoktak még imádkozni egy kicsit, vagy beszélni a pappal. Elindulok a sorok mentén, fogadok néhány gratulációt. Észreveszek egy lányt is, gyönyörű szép, élvezem a bűnös gondolatot. Szemeim ránevetnek, nyugodt, magabiztos léptekkel közeledek felé, csevegek klisékről, viselem el a pozitív kritikát. Na ez jót tesz, a mosolyom most nem hamis és egyre többször megjelenik a pajkos gödröcske is az arcomon. Hamarosan odaérek a lányhoz, hacsak nem szalad el megszólítom.
- Te is a gyülekezetbe tartozol?

Szerettem volna még pár dolgot elintézni, mielőtt visszamegyek a mókuskerékbe dolgozni. Mert az jön. Napi 12 óra, heti 4-6 napon. Minden túlórát bevállaltam, nem a pénz miatt, hanem hogy el legyek foglalva. Szabadidőmben ott van a francia óra és eljárok majd úszni, vagy korizni, kell a sport, kell, hogy levezessem az energiáimat, ha másképp nem megy. Nos, nem jártam sok sikerrel, szabad lett egy pár órám, és a forróság elől bemenekülök egy templomba, ahonnan orgonaszó szűrődik az utcára.
Nincsenek sokan, én mégis az utolsó padban ülök le. Nem vagyok hívő, nem tartozom ide, és úgy gondolom, egy kis megnyugvás után észrevétlenül ki is suhanhatok majd innen. A zene azonban borzolja a lelkem, és arra késztet, kicsit gondolkodjam el, ürítsem ki a fejem, "érezzek". Másként nem tudom leírni azt a megfoghatatlan vágyat, amit most érzek. Megnyugvásra készülök. Ki tudja, talán választ kapok néhány kérdésre. De ha mást nem, laikus imát mondhatok a szeretteimért. És azokért is, akik eltávolodtak tőlem, Ki így, ki úgy...
Percekkel később már a templom hatása alatt vagyok. Az orgonaszó, mintha belőlem szólna. Bizsergek tőle, könnyűnek érzem magam. Furcsa érzet vesz körbe, mintha lennének körülöttem, pedig amikor kinyitom a szemem, nem látok senkit. Ismét visszamerülök a szemhéjam nyújtotta kellemes sötétségbe, és engedem, hogy a zene irányítson, én megpróbálok nem gondolni szándékosan semmire és senkire.
Csend lesz, a zene elhal, aztán valaki megszólal. Fiatalos, zengő hangja van. Ahogy a beszédét elkezdi, felkapom a fejem. Nem a szokásos klisék. Mintha kicsit irónikus is lenne, hiszen egyszerre vezeti fel a témát és közli a tényt, ma ő tart misét, nem a "szokásos lelki atya". Sosem jártam itt, lehet, hogy ő a szokásos, és akkor félre vezettek az érzékeim, de jobban figyelek, mint valaha, (azt a néhány alkalmat jelenti, amikor a szüleim még gyerekként elcipeltek a Dómba).
Érdekes a témaválasztás, akár magamra is vehetném. Ilyen egyszerű lenne valóban? Kéretik és adatik?
Magamra veszem. Félelmek. Tele vagyok félelemmel! Mi a bizonyíték, hogy képes vagyok rá? Az ebbe vetett hit? "A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Olyan egyszerűnek tűnik! Lényegében magamban kellene hinnem. Képes vagyok megcsinálni! Magával ragad a fiatal ember hevülete, bár kissé túljátszottnak érzem a gesztusait. Mindezt azonban nem negatívumként írom fel neki. Azt gondolom, a fiatalsága (és talán a tapasztalatlansága) miatt lehet ennyire vehemens. Mintha lennének érzelmei. Eddig minden papról azt gondoltam, kőszikla van a szívük helyén...
Gyorsan telik az idő. Fel sem ocsudok, a szertartásnak már vége is van, néhány hívő elégedetten kezel le a miseadó atyával. Ő pedig elindul a sorok között. Mint a filmeken, talán kikíséri nyájat..., ő fogja utánuk becsukni az ajtót. Nekem is mennem kéne? Valami nem enged. Talán az a tekintet, amit rám vetett. talán tévedtem az imént, és mégiscsak régóta ennek a templomnak a ... valamije, és idegen vagyok neki, azért szúrt ki. Felém tart. Elég egyértelmű, ebben a mélységben senki sem ül már rajtam kívül. Mit tegyek? Ahogy mondta: szembenézek a félelmeimmel. Ha számon kér, mit keresek itt, megmondom őszintén. Elvégre szabad országban élünk! Hozzám lép, megszólít.
- Nem, sajnálom- mondom, kissé védekezőn. - Meghallottam a muzsikát, az csalt be ide az utcáról. Ugye, ez nem baj?
Olyan fiatal! Ráadásul nem is csúnya. Helyesek a gödrök a szája szögletében. Mi vesz rá egy ilyen fiatalembert, hogy pap legyen? - Képzeletemben minden papra igaz a cölibátus. Elképzelhetetlennek tartom a mai világban. Inkább képzelem, hogy egymásnak okoznak örömet. Szexre mindenkinek szüksége van! (Nocsak, Lia, jót tett neked Szeged?! Lio biztos örülne... Jaj, Lio.)

Végülis ez is színészet és mindig jobb szerettem a nagyhangú szerepeket mint a háttérben húzódókat. Biztos a figyelemhiányos gyermekkor miatt. Gondolom ezt is fanyar gúnnyal. Ennek ellenére feldob ez az egész, mintha úsztam volna egy nagyot a tengerben, vagy siklórepülőn zuhantam volna a mélybe. Olyan volt csak szavakkal. Ahhoz képest, hogy ez volt az első és jó ideig meg sem szólalhatok nyilvánosan, hacsak nem lesz megint beteg valaki nem tartom rossznak. Talán kicsit túl fiatalos és ijesztő voltam, de mi értelme lenne, ha unalomba merítettem volna mindenkit, ez mégis közelebb áll mindenkihez mint holmi Isten fia, aki időszámításunk után harmincháromban vérzett el a kereszten. Biztos vagyok benne, hogy lesznek bírálóim az idősebbek közt, de nyolcvan és a halál között már nekik is idejük szembenézni a félelmeikkel. Terelem ki az embereket, mosolyogva megköszönöm, ha valaki álszent módon közli mennyire nagyszerű volt, az nem volt, csak jó elsőhöz képest, de lehet csak szerintem. Arról fogalmam sincs a főatyaúristen mit mond majd rá, kivágni csak nem fognak. Az lenne dicstelen pályafutásom csúcsa, ha még isten házából is kirúgnának. Pedig ha nem sikerül a tervem előbb utóbb az lesz. Egy nagyon távoli talán soha el nem jövő jövőben.
Inkább arra figyelek most, hogy legyen egy jó másik életem, valami Seb-függőség nélküli világban. Talán csak egy kezdet ez, hogy végre új nézőpontba helyezkedjek.
Ránézek erre a gyönyörű fiatal nőre, meg sem lepődöm. A pap szóról valahogy mindenkinek egyből a védekezés ugrik be. Sosem voltam tiszteletet parancsoló, élvezem. Tök jó ahhoz, hogy tényleg olyanná váljak. A kis mosoly visszakanyarodik a szám szélébe, leülök az előtte lévő padsorba, szembe vele.
- Nem, bárki nyugodtan bejöhet.
Felelem könnyeden. Még a leprásokhoz is jó képet kéne vágnom.
- És itt hűvös van
Bólintok megértően. Kicsit még a homlokom és az orrom közti részt is összeráncolom, én is ide menekülnék a hőségtől, lehet most is csak az elől menekültem.
- Na és hogy tetszett? Kicsit hagyományos volt.
Teszem hozzá, mert az előírásoknak megfelelően betartottam mindent. Ha rám bíznák másféle misék lennének.
- Néha, ha az embernek kérdése van fura helyen találhatja meg, mint egy templom.
Nézek előre valamelyik székre elgondolkodva.

Orgonaszóra jöttem be (a szép muzsikát mindig is szerettem), és meglettem volna én csendes magányomban, de rá kell jönnöm, éppen egy misére tévedtem be. A pap, aki beszél, meglepően fiatal. A hangja erőteljesebb a szokásosnál (vagy amit eddig én hallottam. Bevallom, nincs sok tapasztalatom, nem vagyok templomba járó alkat.)
Ami meglepő, hogy éppen azzal a témakörrel foglalkozik, ami engem is érint. Odafigyelek, hátha hallok valamit, ami segítségemre lehet, elvégre azért lett kitalálva a vallás, hogy segítsen, nem? Nem vagyok keresztény. A Bibliát nem ismerem túl jól, talán csak az alapokat, de könnyen zavarba lehetne hozni. A "szónoklat" (ha egyáltalán így hívják) hétköznapi nyelven van fogalmazva, és ez kellemes csalódás, valahogy mindig azt hittem, a papok "más nyelvet" beszélnek. A Bibliát is ki akartam már olvasni, de tőlem idegen a nyelvezete. Feladtam....
Az atya, aki a misét tartja, megindul a padok között; néhány hívővel kezet fog, aztán megindul felém is. Megkérdezi, a gyülekezet tagja vagyok-e. Védekezni kényszerülök, mert betolakodónak érzem magam, de megnyugtat a válaszával.
- Igen, valóban...- Ó, talán azt hiszi, csak a meleg elől szöktem be ide? Az a pici homlokráncolás talán a neheztelés jele?
Váratlanul érint, amikor a teljesítményéről kérdez, ez meglehetősen szokatlan. A papok vagy felfuvalkodottak, vagy beképzeltek, élvezik, hogy kétségek között tarthatják a hívőt, hiszen az mindig válaszért megy a temlomba...
- Őszintén, nem tudom, atyám- mondom feszengve. Mit is mondhatnék én? Hogyan is mondhatnék bármit arról, milyen volt, ha nincs ismeretem? - Hangzatos volt, néha talán ijesztő is, de meglehetősen őszinte... és érthető! Igen, összességében tetszett, azt hiszem... - ez az ember ugrat engem?
Aztán olyan kijelentést tesz, még a lélegzetem is eláll, és arra gondolok, vagy Isten súg neki, vagy csak mákja van, de velem bizony ráhibázott. Szeretném, ha nem buknék le ilyen gyorsan, ezért terelni próbálok.
- Meglehet. Mint mondtam, engem viszont csak az orgona hangja csalogatott be ide. Ki volt az, aki játszott?
Lio és Reeven jutottak először eszembe, amikor összefontam az ujjaimat a padok között. Azt gondolom, egyik srác sem örülne, hogy imát mondok értük, hisz tudtommal egyik sem vallásos. Arra viszont képtelen voltam, hogy Reeven szüleivel ebédeljek. Torkomon akadt volna a falat, az az asszony (a nagynéném) teljesen kiakasztott!
Bólintok a szavaira, a fura hely nekem most a szegedi esküvőt jelenti, függetlenül attól, most miért vagyok itt. Azt hiszem, sosem leszünk képesek minden kéárdésre megtalálni a választ, mert az egyik után jön a másik... Szóval, folytonosan változunk, ahogy a világ is. Szerintem éppen ezért nehéz békére lelni... De ez legyen az én gondom.
Nem tudom, miért vagyok itt. Miért vagyok még itt. Mennem kellene, szabadulni innen, mert ha személyes beszélgetésre készül velem, még kiderül, milyen elfuserált nőszemély vagyok...

karakterinformáció