Hatalmas sóhajjal görgetek végig tumblr dashboard-om hosszas oldalán, ujjaim görcsbe rándul tapizásával rebloggolva egy-egy ötletes, véres kis képet, hogy az majd saját blogom hangulatos kis oldalán riogassa az arra járót...
Ujjaim a hatalmas bögrében kitálalt, gőzölgő kávémat zaklatják, mutatóujjammal folyamatos erőszakot téve a bögre fülén, lassanként arra számítva, hogy felpofoz, amiért a képzeletbeli nemi szervével találok paráználkodni. Végül elhatározom magam, és egy tiszteletes adagot nyakalok le a fekete, ámde bődületesen, agyzsibbasztóan és gyomrot csavaróan édes löttyből, pusztán csak azért, hogy két perc múlva kis híján visszaköpve mutassam be a világnak, milyen is a hollywoodi kávé, ha már spéci módon bekevertem a nyálammal.
Barna szemeim nagyra tágulva merednek a kisebb tégla méretű telefonom képernyőjére, kezeimet pedig szám elé szorítva próbálom megakadályozni, hogy szivárogva ömöljön vissza a kávém... ahogy egyik sorozatom kedvenc agyalágyult elmebetege bukkan fel dashboardom kékségében már alapból fangirl szintre lép a lelkivilágom, azonban mikor egy retardál orángután mimikáját utánozva teszi mindezt az arcátlan attraktívkodást, egy percre megfontolom, hogy a nevetéssel való küszködésben az orromon varázsoljam-e elő a kávém előbb betolt kortyait.
Pontosan, mikor sikerül végre nehézkesen leküszködni a torkomon a forró folyadék minden molekuláját, akkor bukkan fel egy még eszeveszettebb fotó, és ekkor már tüdőm teljes kapacitásával fakadok ki, olyan hiénaröhögéssel, amitől az az érzetem támad, hogy jön Zordon és olyan nyakast ver le a tarkómra, hogy percek alatt asszimilálódok az asztal mintázatával.
Persze a környezetem számára sem marad figyelem fordítás nélkül a kis előadásom, ugyan is ha legalább három műkörmös, szőke plázadzsinn nem fordul felém, vastagon vakolt arcukkal, akkor egy sem... természetesen mivel mimikai képességük, valahol a „kicsit kevésbé merev” és a „de még mindig nem tudom eldönteni, hogy mosolyogni vagy fintorogni szeretnél” közötti  botox általi határozatlanságban ragadt, ezért nem tudok semmi konkrétat leolvasni kacsa képük vásznáról. Nyilván nem veszik szívesen, hogy kiszakítom őket a huszadik szelfi ellövésének megerőltető procedúrájának elfoglaltságából, de miután asztmás mókus hiperventillálásához hasonlóan vágok rájuk egy felettébb szép arckifejezést rögtön vissza is fordulnak a kacsaszezonra gyakorolni a kamerájuk elé. Nem értem mi a bajuk... ez a sárm mosolyom. Hogy a mai nők nem tudják értékelni még azt sem, mikor az ember csábítani próbál... borzasztó.
Szemeimet gyorsan körbe hordózva a kis kávézó népességén, győződöm meg arról, hogy elmúlt-e a figyelem, és visszasüllyedhetek halk kis vihogásomba, amikor megpillantok egy engem erősen bámuló lányt, akit úgy tűnik még mindig nagyon kizökkent a valóságból a nevetésem emléke. És akkor most flörtöljük vele is...
Egyenesen szemébe nézve fordulok felé, s kétasztalnyi távolságból meredek rá a lehető legvéresebb komolysággal és megvetéssel, szemeimmel úgy méregetve, mintha az asztalra dobva akarnám felfedezni, mit rejt a bőre alatt anatómia néven. Épp mikor érzem, hogy kezdene elbizonytalanodni bámulásának kedvességén, akkor választom meg a tökéletes pillanatot, hogy szemeimet bekancsalítva, arcomat morbid módon eltorzítva, egy veszett, mimikai problémákkal küzdő tehénéhez hasonlóan alakítva vonásaimat avanzsáljak ismét csábítószeretővé a másodperc törtrésze alatt, nyelvemet kilógatva, mintha legalább az államat akarnám megvakarni vele.
Gyerünk... értékeld! A szívem legmélyéből jön neked ez a sármos arckifejezés! Csábom örök és legyőzhetetlen, és aki nem tudja meglátni a szépet egy döglött cethez hasonló arckifejezésben, az ma nem kap tőlem rózsát.
Persze minél tovább vágom rá a képeket, és egyre inkább nem tűnik, úgy mintha menekülni akarna előlem, egyre inkább ötöl belém, hogy hello-szia, ismerlek cica... zoomlok és erőltetem agyam azon használatlan területeit, amik az emberek felismerésére szakosodtak, s egyszer csak beugrik! Azért merül fel bennem a deja vu, mikor rá kalandozik a tekintetem gyengédsége, mert ő szokott az a lány lenni, akit már így a nyáron is mindig látok erőteljesen szenvedni a campuszon randomfüzetek fölött!
Oh, hát akkor, hogy most már az azonosítást is letudtam ideje, egy illő kifejezéssel üdvözölnöm... MONDD, HOGY SZIA A RETARDÁLT MACSKA ALTEREGÓM ARCÁNAK!

Egy varázslatos percig elmerengek azon, hogy mennyire király gumibaba arcom van már, hogy ilyen menő undormányokba tudom torzítani, és mennyire sármos ... elragad az önfényezés szele, s pontosan annyi idő esik ki a külvilágból, ami elég bájos flört társamnak elém teleportálni. Ez persze meglep annyira, hogy kitágult, szemgödörből majdnem kipattogó szemgolyókkal üdvözölhessem, azt latolgatva vajon mennyire illő valakinek úgy sziát köszönni, hogy az ölébe pattintom a szemeimet. Az is bekúszik elmémbe, hogy vajon hány százalékban természetfeletti a lány, mert hogy nem emberi, hogy úgy sugárzik a mosolya, mint a csernobili atomkatasztrófa robbanás utáni ölelése, az is biztos... de egye fene cuki tőle, szóval ha epilepsziás rohamot akar okozni nekem a fogaival, akkor hajrá! Máris jó arc! Ilyen kreatív hozzászólásokat ihlet itt a fejemben... husi!
- Csak azért pislogtam, mert kiesett a külvilág... a legjobbakkal is megesik – jelentem ki teljes könnyedséggel, barna szemeimmel végig vizslatva egész vidámságtól viruló személyiségét, amitől normál esetben rögtön valami filmbe illő momentum jutna eszembe egy minimum szociopata sorozatgyilkossal karöltve, de perpill chillel az agyam és a még mindig percekkel ezelőtti mimikáim sikerének örülve értékeli a hirtelenjött meghittséget.
- Jól tippelsz, asszony. Most hogy már tudod a nevemet ki is ördög űzhetsz ebből a testből – kommentálom nemes egyszerűséggel, elképzelve, hogy mennyire szexi lennék 360 fokban forgó fejjel, bozontos hajjal, egy különböző testnedvekkel díszített pizsamában... komolyan egyre aberráltabb az elmém. STOP. Lehet, hogy ezért félnek tőlem az emberek? Elképzelhető...
Ám mielőtt tovább filózhatnék azon, hogy vajon az ilyesfajta gondolatok hangos kijelentése okozza, hogy a szociális kapcsolataim többségének alanya rendszerint elborzad a dumámtól, már a látóterembe is tol egy a fizikai aktivitást olyan szépnek ábrázoló füzetetecskét, ami ebben a valóság síkban lehetetlen.  Közben persze olyan attraktív fuldokló hangokat ad ki, amiket utoljára az Átokban hallottam, és azóta is hallatom, mikor látványos szenvedéssel akarom jelezni a világ elé, hogy NEM VAGYOK RENDBEN.
Alaposan leskubizom az épp nyitott oldal által felkínált lehetőségeket, és ahogy vizslatom a boldogan önmagukkal teniszező embereket felmerül bennem, hogy ez amúgy nem is hülyeség... ha az a labda a légcsövön talál el valakit, bárki kinyiffanhat! STOP.IT.
- Ha figyelembe veszem azt, hogy itt legalább minimális lenne az esélye, hogy a koordináltságom miatt valaki valójában a másvilágra költözik, akkor valóban király – elemzem le neki véleményemet a felkínált ajánlatát illetően, ujjaimmal professzionális gondolkodást imitálva az állam dörzsölésének segítségével, miközben számat egy harcsa szexisségével lecsorbítvom. Most, ebben a pillanatban az Obama Not bad meme lehetek élőben...  hirtelen lépek ki a dilemmázás mélységéből, és az asztalra csapva, a bögrémet kis híján egy jobb világra szenderítve a falapon dőlök hátra székemben, tekintetemet ismét az előttem vidámkodó lányra terelve. – Sima liba, csapjunk bele! Nem árt egy kis kondíció, ha egyszer eljön a zombi apokalipszis! Azok a karizmok épp csak megfelelők lesznek egy fejlecsapásra!
- Most, hogy ezt is ledumáltuk... csicseregd el nékem a neved! – markolom fel eddig is eleget szenvedett bögrémet, hogy fekete méreg édes folyadékát egy hörpintéssel a szervezetembe juttassam. – Ciki, tudom, de az elmémbe csak a füzetek fölött való szenvedésed maradt meg élénken... olyan... művészi, ahogy gyötrődsz, mikor üres lap van előtted... –réved el tekintetem, fejemben ismét vagy ezer féle kapcsolatot keresve a megállapításom és a filmötleteim között.
Azt hiszem komoly segítségre lenne szükségem..

Összevont szemöldökkel tanulmányozom a leányt, s azon tanakodom vajon, ha kategorizálnom kéne, akkor az „ijedt bárány vagyok,te csúnya szociopata farkas” vagy a „cuki vagy, vedd észre, és térdelj előttem!”  csoportba sorolható-e be szigorú tudományosságom alapján... nem tudom eldönteni, de egy biztos. Mégpedig az, hogy ördögi kis szarvakkal ellátott gonosz kis énem, galád módon duhajkodik a vállamon, és ösztönöz arra, hogy későbbi barátságunk során –mert én azt mondom, az lesz – sok kis huncut viccel emeljem életének színvonalát, ha eddig nem lett volna benne elég izgalom... vajon mit reagálna, ha egyszer random mód hörögve előbújnék az ágya alól? Oké, nem tudnék olyan király módon, 360 fokban fejet forgatni, de azt hiszem arra egy jóga tanár sem tudna egy másvilági teaparti kikerülésével megtanítani... ami, ha jól érzékelem más embereknek teljesen normális, nekem viszont tragikus... ezen készség hiánya miatt nincs jogsim. PFFF....
Ezen okfejtésem elvezet ahhoz a megállapításomhoz, miszerint az ördögűzőre tett megjegyzésem nem igazán vert nála gyökeret a humor táptalaján, és aggódó arckifejezését látva, talán valóban azt hiheti, hogy egy démon bújik meg bennem... ami sok mindent megmagyarázna, de ismét valószínűtlen, mert még mindig nem tudok fejjel egész körben rotálni... szomorú....
- Nem, sajna még nem szállt meg egy démon sem, meg ilyesmi... pedig király lenne... – kalandozok el államat tenyerembe támasztva, azon ötletek tárházát boncolgatva sötét lelkem legmélyén, amik a megszállottság hatása alatt előnyömre válhatnának. Mint például a plafonra ragadás... instant gravitáció kikapcs! És életemben először a legfölső polcot is felérném mindenhol... csak bemennék egy boltba, démonira váltana a szemem és ZUPPP.... máris a plafonról csapatom az árukat. Király. – A filmekben, ha tudod egy démon nevét, csak akkor tudod kiűzni a megszállottból, mert máshogy nem tudod előhívni... ez ilyen.. horror dolog... én pedig imádom az ilyesmit. És ha azt mondom, hogy imádom, akkor körülbelül annyira becsülöm le a rajongásom, mintha egy nimfomán azt mondaná, hogy moderáltan szeret csak szexelni... – magyarázom halál komoly arccal bólogatva, szemeimet a nyomatékosítás végett hatalmasra tágítva, csak hogy érezze az érdeklődési köröm iránt érzett szeretetem súlyát. Ha a horrort meglehetne személyesíteni... hozzá mennék feleségül és sok kis horror kölyköm lenne, akik az óvodába konyhakéssel járnának.  Ez így kimondva, nem feltétlenül normális... – De azért köszi, hogy aggódsz a mentális egészségemért... bár nem te vagy az első...
- Csak szólnod kell és pasivá rittyentem magam, hogy hatásosabb legyen a nászutunk a squash pályára – ajánlom fel piszkos kis mosollyal arcomon, ahogy elképzelem, milyen menő pasivá is tudnék avanzsálni mind a százhatvan akárhány centimmel és ropi testemmel... macsó lennék nem vitás. Az alkoholos filccel rajzolt szakállammal, plüssről borotvált mellszőrömmel, és kis párnával kitömött bicepszeimmel... HÁGRRRRRRRR, SO SEXY. Persze mihelyt ezt az elképzelésemet neki is felvázolhatnám, rápillantva már észre is veszem, hogy ő is szenvedhet a „daydreaming” nevű betegségtől, ami őt is, mint engem is meggátol a normális emberi funkcionálásban. Ahogy elrévedő kék szemeit nézem, hirtelen zavaróan romantikus film hangulatom támad, s ettől pusztán összezavarodva dőlök hátra székembe, gyorsan valami borzasztóra gondolva.... zombik. Zöld, rothadó zombik. Zöld, műkörmös, rothadó zombik. AAAhhh.... jobb.
- Pedig jobb, ha belegondolsz a zombikba, cuki, mert több mint valószínű, hogy előidézhető jelenség. Oké, nem a szószerinti zombik, de ha egy épp jól mutálódott veszettségi vírus kap el, ami a hús bomlását okozza, akkor már zombiszerű életformákról beszélhetük. Ha drog van húsevő, akkor egy veszettségvírusnak sem lenne nehéz ez... Hmmm.... ez nem is rossz alap sztori ötlet. Szinte látom a szemeim előtt az égő városban szaladó habzó szájú zombikat, ahogy néha elhagyják egy-egy szervüket... csodás – fonom keresztbe kezeimet elmosolyodva, erősen elmerengve szuggerálva kávém utolsó cseppjeit a megviselt, agyon molesztált bögrében.  Persze, amint szembe jut, hogy ez a téma rajtam kívül valószínűleg mindenkit kiborít, azért óvatosan megszemlélem az előttem  ülőt, aki egy kisebb reality check után, ismét magához és a valósághoz tér. De édes... hát nem azt hitte, hogy már most a bokáját nézik nyalókának, holmi agyfaló élőhalottak? Ne csábítsd az ördögi oldalam, mert a végén tényleg az ágyad alatt rejtőzök el...
- Hmm... teljesen át érzem a dilemmádat... ha elkap az alkothatnék, terminátor módban agyalok az ihleteken. Csak azt hiszem ezt az írás dolgot, te sokkal szelídebb és cukibb módon űzöd, mit én az ötletelést – bólogatok helyeslően, előre könyökölve, felsőtestemmel immár az asztalt kínozva, hátha leszakad alattam és őt is traumában részesíthetem. Ha visszagondolok valóban más dimenzóbeli jelenségnek tűnt, akárhányszor csak elraliztam mellette... persze csak akkor vettem észre ezt, mikor én sem épp a saját elvontságomban fürödve futkároztam,mint  a mérgezett egér...- viszont a tény, hogy ha forgatókönyvekkel üzekedsz, az felvet néhány jövőbeli opciót... jövőbeli horror mester rendezőként pontosan ilyen motivált emberekre lesz szükségem. Akik addig napvilágra sem lépnek, míg bennük szusz. Tetszik a munkamorálod – húzom széles vigyorra arcomat, fejemmel elismerően biccentve, azt latolgatva, hogyha neki a közös sport jelenti a házasságot, akkor készítheti a fehér ruhát, mert nekem ez ér fel egy leánykéréssel.
- Persze a magam munkastílusát csak erős idegzetűeknek ajánlom... mert hogy mellettem gyakran pánikolnak be az emberek, az is tuti. Nem is értem miért... csak lelkes vagyok. A vér iránt... meghasonlók... apróságok -  legyintek kezemmel,mintha mi sem lenne annál természetesebb, hogy morbid dolgokkal bombázom azt, aki csak egy kicsit is a szférámba lépve szeretne kapcsolatba lépni velem. A groteszk fejeim mellett ez a másik sármom... – és téged mi lelkesít be? Hmm? A vámpírok? Gyilkosok? Kannibálok? Vízi szörnyek? Radioaktív cápák? Esetleg kevésbé ijesztő dolgok?

Elemezve az előttem álló opciók tárházát filózom el azon, hogy vajon tényleg érdemes lenne a testembe fészkeltetnem egy démont, csak azért, hogy búgócsiga legyen a fejemből... talán ha jobban megfontolom, akkor ez annyira nem lenne annyira menő és stílusos, mert sem  a papok sem pedig az ördögűzés nem áll jól nekem... az pedig egyáltalán nem nőies, ha valakit kapásból úgy üdvözlök, hogy szelíden nyakon simogatom a reggeli briósom vélhetően felismerhetetlen maradványaival... NOT SO LADYLIKE.
Persze ez a nőiesség dolog nem állhat a professzionalizmusom útjába, így ha kell, akkor partizok a papokkal, csak azért, hogy side effect-nek megkaphassam azt a sok király képességet, ami hirtelen ajándékba csap a démon megtelepülés után... nézz ide! Ingyér notepad a hasam! Saját DNS van a tintábam!
- Nem kell semminek sem megszállnia, ha a király képességeket a másvilágba látogatás nélkül megkapom – jelentem ki végül megadóan lebiggyesztve számat, beletörődve, hogy sosem lesz jogsim, mert nem tudok különböző twister mozdulatok nélkül körbe nézni a volán mögött... ha rotálna a koponyám a nyakamon, akkor mindez egyszerűbb lehetne... nem fair a sors. – ha már szóba került az elhivatottság. Nekem csupán egy cseppet tűnsz mániákusan lelkesnek, mikor körmölsz... azon csodálkozom, hogy nem adsz le füstjeleket a lángoló papíroddal, olyan szinten űzöd az írást – jegyzem meg csak úgy szerény észrevételként, agyamban már ismét valami olyan megmagyarázhatatlan irányt véve, amitől ismét egy ijesztő film ötleteihez csöppenek, és azon kezdek el dilemmázni, hogy vajon ha elég agresszívan kapja el valaki írás közben, és kizökkeni a hipnotikus ihleti stádiumból, akkor képes lenne-e valakinek bemutatni a toll általi grillezést... kétlem, hogy ez a kis cukorbogár valakibe is íróeszközöket állítana... na majd én... höhö...höhöhöö... remélem nem kerülök sittre.
- Jól látod újítás dolgot, kedves flörtpartnerem. Én ugyan is legyen szó bármilyen stílusról, olyan friss húst dobok a nézők közé, hogy megfekszi a gyomrukat. Sűrű mosdós hasmenést kapnak a gyönyörtől. Vagy a rettegéstől. Kinek mi a zsánere... – mosolyodok el határozottan, büszkén kihúzva magamat elmém sziporkázó kavalkádjának tudatában, azon örömködve, hogy ilyen beteg tudattal áldott meg a sors... ha nem lennék ennyire borzasztóan elvetemült, akkor megfosztanék sok embert a későbbi életükben fellépő paranoid traumáktól. És mivel vagyok olyan jó fej, hogy ezt ne tegyem meg, tovább áldom a karmát, amiért azon a bizonyos estén lekommandóztam Rémálom az Elm utcában nézni... ahh... micsoda kisiskolás évek voltak azok...
Önmagam sűrű fényezéséből hirtelen rángat ki nevetése, amit hirtelen nem tudok hova tenni... egy skálán a „félelmetesen vidám” és  a „szivárvány és szerelem” között azt hiszem  egy erős Nyan Cat szintjén lenne. Előtte üldögélve úgy érzem magamat, mintha bolyhos kismacskákat röhögne az arcomba, és ettől nem tudom eldönteni, hogy örüljek amiért a fantáziámba puha, gyapjas kis kesztyű kezdeményekkel bombázz, vagy elborzadjak, amiért édesnek találom... WHAT ARE YOU DOING WITH ME, WOMAN?
Nagy szemekkel bámulok rá, számat összecuppantva, akár a mellettünk ismét szelfiket toló sport shoppingoló lányok csoportja, akik immár az asztalra ülve pózolnak a kávéjukkal. Ha az a cappuccino sikítani tudna, halláskárosodást kapnék...
- Azért ebben ne legyél annyira biztos. Nálam egy állás interjút túlélni kéne. Ha mindenfajta lelki károsodás nélkül átvészeli valaki, hogy randommód művért folyatva magamból kibújok az asztalom alól, akkor felveszem – szögezem le villámgyorsan jövőbeli terveimet arra vonatkozóan, hogy hogyan is szeretnék magam mellé funkcionáló élőlényeket szervezni. Persze lehet, hogy ezzel a mentalitással inkább népességirtást fogok végezni... – Tudod mit? Ez nem is elvetemülten elrugaszkodott ötlet.  A bal vesémet adnám rá, hogy ilyen feladatot kiosztanak a kínzásunkra, ezért... jobb felkészülni, mint hogy hirtelen kapjon el a baltás gyilkos, nemde? – adok neki igazat hevesen bólogatva, meggyőződésem szilárdságát összefont kezeimmel alátámasztva, fejemben lefuttatva a várható intermezzókat, mikor közlöm, hogy a rettegés az én asztalom, így bárit is szeretnének minimum két véres jelenettel lesz megfűszerezve... Oh John imádlak, oly hevesen dobog a szívem mikor meglátlak, menten neked adom... és BUMM... máris a pasija kezébe dobta a szívét a lemenő napfényben. The End. – És erre a gólyáknak tartott bármilyen random rendezvény megteszi, mert nincs is annál könnyebb, hogy részeg embert rávegyél az akaratod teljesítésére. Ördögi, de hatékony. Egy-két szervet is akaszthatunk, hogy tudjuk miből finanszírozni a dogot – térek rá az üzleti részére a dolognak, opciókat ötletelve, hogy hogyan is lehetne hatékonyan elejteni a kipakolt testeket. Persze hirtelen kapom magam a saját morbidságomon, és óvatosan körül pillantva ellenőrzöm, hogy nem-e próbál valaki üzleti praktikákat lenyúlni tőlem. S mikor megpillantom a mostanra már csak szőke forrónacit reklámozó lányok csoportját mellettünk lebzselni a két méteres anális izgató körmökkel hadonászva, megnyugszom, mert az esélye annak, hogy az intellektusuk felér a beszélgetésünk színvonalához, az legalább annyi, minthogy az egójukról az IQ-jukra való zuhanást átvészelik. NULLA.
- Édes istenem, pontosan úgy hangzol, mint egy Disney hercegnő... egészen túlsugárzod  groteszkségemet. Olyan vagy, mint egy élő cenzúra az ijesztő személyiségemre! – vigyorodok el kifejezve gondolataimat az által elcsicsergett szép és életvidámságtól túlsugárzó regéje után, ami egy percre ismét buzgó chillbe küldi vér iránt tomboló lelkivilágomat. Majd mint, akinek a személyiségében hirtelen csatornát váltottak, halálosan komoly arccal hajolok át az asztalon, hogy érezze milyen nyomatékos vagyok. – Ez tetszik. Kedvellek.

Holt nyugodt arccal figyelem, mimikai repertoárom teljes pihentetésével kémlelve, ahogy végre kiadja magából a mondandóját, s közben azt mérlegelem, hogy vajon indián ruhában hogyan is festhetne, ahogy egy erdőben elszabadult mutánsmedvéről akarja leadni a legközelebbi apacs falunak a füst SMS-t a lapján való serény vésési eljárás során... ha belegondolok, akkor igen jól állna neki, ha egy mutáns medve támadna rá mély hörgések közepette... amilyen kis Disney princess kedves újonnan szerzett barátom, lehet hogy két eldalolt bocsánatkéréssel Micimacivá változtatná az állatot... ha belegondolok, ez nem is lenne rossz alapötlet... vajon képes lenne űrbéli polipszörnyeket irányítani az énekével? Ha igen, akkor villámgyorsan meg kell vesztegetnem... akarok egy polip szörnyet. NOW.
- Ha csak nem a további megszállottság felé irányuló energiádért akarsz egy démon előtt áldozni, akkor nincs probléma. Ellenkező esetben szólj nekem, van pár nevem, akit egy telihold alkalmával megtudunk idézni és eltudjuk passzolni neki a lelkünket kedvezményes áron – ajánlom fel egy halvány kis mosollyal ajkaimon, tumblr főoldalként beüzemelve agyamat, ahol egyik kedvenc, függésem tárgya sorozatomnak, számtalan évadjának démonait pörgetem végig lelki szemeim előtt, random másodpercekben felvihogva az épp kicsiny buksimba ötlött szituációk funny mivoltán. Azt hiszem, pont ezért néznek elvont szociopatának az emberek... elképzelhető, hogy a magamban visítás nem egy szokásos tevékenység publikus helyszíneken... WHO CARES?
- Nos az emberek szeretnek félni. Nézd csak meg például azokat a lányokat -  mutatok az állat imitátor, félpercenként retina repesztő vakuzásokban kitörő lánycsordára, akik továbbra is csak maguknak és 100. Képet elszenvedő kávéiknak élnek a létezés eme fájdalmasan undi formájában.- ők is szeretnek rettegni, így gyakorolnak. Mindenki szeret félni, mert mindig jobb egy mozifilmtől esténként az ágy alatt medve csapdát felállítani és lézeres biztonsági rendszerrel biztosítani a takaródat, mint valós félelmekkel szembe nézni. Egy kis borzongás pedig legalább természetes szórásban részesíti a népességet. Olyan, mint egy valóvilágbeli Antivirus szoftver. Kiszűri a gyengéket. – magyarázom teljesen tudományos arckifejezéssel, fejem apró biccentésével adva nyomatékot roppant határozott megjegyzésemnek. Persze nyilván az egész kiválasztódás dolog egyszerűbb lenne egy zombie apokalipszissel, de ez ismételten egy távoli jövőben játszódó projekt... lehet hogy mégis csak őrült tudósnak kellett volna elmennem? Az őrültség jól áll, a külön életforma hajhoz pedig sokat erőlködnöm sem kéne...  
Míg roppant elmélyültek kezdek el azon fantáziálni, hogy vajon milyen menő szörnyetegeket tudnék összeszerkeszteni tudósként, addig hagyom, hogy kicsiny barátnőm és kéjlak társtulajdonosom eméssze a tagtoborzási terveimet. Agyamban már rég egy seregnyi groteszk szörny kiagyalásán rágtam magam végig, mire eljutok a végkifejletig, és levonom a következtetést, miszerint ha nem jön be ez a rendezősdi, akkor villámgyorsan húzok el egy lakatlan szigetre, és egy barlang mélyén berendezett ultra hightech laborban fogok humanoid kacsa szörnyeket készíteni, akik leigázzák a világot és sípoló hangjukkal pusztulásba taszítják az emberiséget... zseniális. BRILLIANT.
- Higgy nekem, ez a megközelítés lesz a leghatékonyabb. Főleg azért, mert az első hetek 90 %-t mindenki a földdel való sűrű barátkozással fogja tölteni. Ez viszont nekünk jó. Legalább nem kell őket altatni, mikor ellopjuk a veséjüket – vigyorodok el ádázául villogó szemekkel, melytől körülbelül egy kis szarv és ez villás farkú kinövesztéséhez elegendő gonoszsággal ruházom fel személyemet, melyben a mellettünk elhaladó, egy rám vetett pillantás után sűrűn eloldalazó pincér is megerősít. Menekülj, nyomorult halandó! Rejtsd el tisztátalan szemedet, a zsenialítás eme romlott megtestesülése elől!
- Még szép, hogy kedvelsz. Hiszen még mindig előttem ülsz! Te nem vagy gyenge láncszem. Téged megtartalak, ha leigázom majd a világot – nyúlok át az asztalon, vékony kis vállát erőteljesen megcsapkodva, amolyan emberesen, amiből érződik az iránta érzett rokonszervem bordatörő ereje. Miután eme körömet is letudtam, és várhatóan maradandó nyomokat mértem az előttem lézengő leány szerény testére, mint aki jól végezte dolgát nyúlok el székemben, s tekintetemmel végig scannelve a terepet ismét a pláza díszkellékekre tévedek agyilag, pontosan úgy, ahogy most már Demi is teszi.
Barna szemeim kicsiny csíkká szűkülnek össze, ahogy a megvetés és zoomolás különös párosát alkotva szúrom őket tekintetemmel, de még így sem érzik a most már párosan rájuk nehezedő tekintetek égető indiszkrétségét, s továbbra is a kávékkal pózolva viháncolnak, mintha egy fekete löttyel lekapni magukat kacsákat imitálva, olyan eszeveszett szexi lenne... azt hiszem, szükség elenne itt egy instant Freddy Kruegerre... kicakkozná őket olyan viccesre, mint az óvódás papír terítőket...
- Nocsak kiből bújt elő a huncut énje. Ajánlom, hogy a squash pályabéli kéjlakunkban is ilyen huncut legyél – vigyorgok rá, majd indítványát elfogadva vakmerően tűnök el az asztal alá, egy szép és felettébb nőies mozdulattal, hogy mission impossibble módban ninjázzak az asztalukhoz, míg ők komoly erőlködéseket fejtenek ki, hogy a lassan nappal reakcióba lépő arcuk ne folyjék le a nutella színű mellkasukra.
Mikor elég közel érek, akár egy támadni készülő vadmacska lapulok meg, Demire hátra kacsintva a bevetés előtti utolsó másodpercek izgalmában, hogy mikor a Man in Black memória törlőre hajazó villanás lezajlódik a térben, villámmód felugorva vágjak egy görccsel küszködő papagájhoz hasonlatos testformáció és arc kombót. Ettől persze a szemben lévő lány is megfeledkezik a hatodik féle szerkesztési árnyalat kiválasztásáról a telefonján, és héliumot szívott kislány hangon felsikítva hanyatlik hátra a székkel, égnek álló lábaival sűrű integetéssel üdvözölve engem.
WELL DONE, CASSIE. LIKE A BOSS.