- Hát, megvan a számom. - Vigyorgott rá végül, miközben a karjára mutatott, ahol még mindig ott virított a szám és az aláírás. Bár nem terítette be az egész alkarját. Távolról akár még menő tetkónak is nézhették. Pedig Usui külsőre már csak akkor lehetne félelmetesebb, ha jobban ki lenne gyúrva és tele lenne tetoválásokkal... meg persze, ha kopasz lenne. Végül is abszolút el lehet képzelni nála félelmetesebb látványt, valószínűleg ezért nem sikított rá is elsőre.
- De miért ütnél meg engem...? Én nem ártottam neked. - Pillogott rá értetlenül, hiszen alapvetően nem feltételezte senkiről, hogy valaki ártana neki. Ez pedig a probléma gyökere volt. Mert ha egyszer megtörténik, akkor sem fogja elhinni, tenni sem tud majd semmit ellene. Ez pedig valóban veszélyes felállás, de ő nem ennek látja, de nem ám. Sokkal inkább békésnek és erőszakmentesnek, kár, hogy ezek csak olyan tündérmesékben léteznek, mint amilyenben Demetria is éli mindennapjait. Egyelőre, köszöni szépen, nagyon jól megvan ott és foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, mint ahogy a példa is mutatja.
A Batman esetén már nem akart vitatkozni, csak megvonta a vállát és egyik kezét a tarkójára simított, úgy gondolkodott kicsit. Na jó, talán nem kéne ennyire elzárkóznia attól, amit a férfi mond. Már éppen hajlott volna arra, hogy meghallgassa komolyan, mindenféle bojkottálás nélkül, amikor jött a tudatos kapálózás és elvesztette a komoly énjét - újra. Nevetni kezdett, ez pedig jót tett neki és jól is állt neki.
- Na látod, vannak alternatív, erőszakmentes módok is arra, hogy megvédd magad. - Mondta vigyorogva, mert jól esett neki, hogy végre kicsit felengedtek mindketten. Ő is el tudott lazulni és kevésbé komolyan venni mindent. Elfelejtette a felesleges aggodalmait, talán még az önbizalomhiányát is. Amikor meghallotta a viccet és meglátta Usui arcát, az már csak a pont volt az i betű tetején, ismét elkezdett nevetni, de most már a szája elé rakta a kezét, mielőtt még mindenki őt fogja nézni, mert hangoskodik.
- Jaj ne, erre rá kell keresnem az interneten. Rövid és halálos faviccek önvédelemre! Milyen zseniális már. - Nevetgélt tovább, miközben úgy érezte magát, mint aki megcsinálta az év bizniszét. Végül is, ha tényleg nincs ilyen oldal, majd ő vezet blogot erről, ki tudja, talán vevők rá az emberek. Ez itt kérem a munkamorál, az innováció, az erőszakmentes önvédelmi technikák akár egy új iparág is lehet! És mindezt ők találták ki, büszkék lehetnek magukra.
A nagy nevetés után viszont valami más hangra lett figyelmes. A pocakja sejtelmes, morgó hangot adott ki magából, ő pedig egyből kifülelte. Csodatáskájában kutatott, amíg elő nem húzott egy zacskó csokiba mártott aszalt gyümölcs mixet. Hamar ki is bontotta és evett belőle pár falatot, majd a férfi felé tartotta.
- Kérsz belőle? Nagyon finom. Ja, amúgy bocsi, csak két óránként ennem kell valamit, különben éhen halok. - Vigyorgott szélesen. Senki nem gondolná róla, hogy néha többet eszik, mint a bátyja... és úgy az egész családja együttvéve. De ez van, ez hozzá tartozik, az iskolában is minden szünetben eszegetett valamit, hogy ne vonja el figyelmét az éhség. Hiába, az evőkirálylány énjét nem tudja elnyomni.

Komoly arccal figyeli, miközben Usui próbálja neki elmagyarázni, miért is kéne jobban figyelnie magára, mert mennyi veszély leselkedik rá a városban. Ő pedig csak gondolkozik, erre már nem vágja rá a választ. Vannak olyan dolgok, amiket kétszer meg kell gondolnia. Majd furcsa, megfontolt mosoly csúszik az arcára, ahogy kék íriszeit a férfire emeli újra.
- De tudod, amíg vannak banditák, én hiszek abban, hogy vannak lovagok is, hogy megmentsenek. - Mosolyodott el szélesebben. - Na jó, kimondva nem hangzik ilyen jól, de ez az élet egyensúlya, nem? - Na igen, ő mindig is nagyon hitt a karmában és az örökös egyensúlyban. Biztos benne, hogy minden rossz emberre jut egy jó, csak nem biztos, hogy egy helyen vannak. De a világ nem lehet sem túl rossz, sem tökéletes, mert az felborítaná ezt a kényes egyensúlyt. És hogy melyik oldalról nézzük ezt az állást, az emberfüggő. Úgy néz ki, Usui a rossz embereket látja, Demi pedig a rájuk jutó, hozzá hasonló jótét lelkeket. De nem baj, ez pont jó párosítás, így legalább ketten belátnak mindent.
Miután eleget nevetgélt, hogy felszabadítsa mindenféle rossz érzés alól, jött egy újabb probléma, ami kevéssé a lelkét, sokkal inkább a testét érintette. Morgott a pocakja, mert már jó ideje nem kapott semmi kaját, ezért vette elő a nasiját. De úgy tűnt, Usui nem vevő a kis gyümölcsös finomságaira, megvonta a vállát és eszegette tovább. Elkezdett játszani, feldobta őket a levegőbe, majd szájával kapta el őket. Így sokkal finomabb volt és véletlen sem unatkozott. Amikor azonban meghallotta a férfi kérdését, elvétette és az orrára pottyant egy csokis ananász, ő kicsit összerezzent, pillogva nézett az elvesztegetett darab után. Na igen, az egyetlen módszer, amivel be lehetett fogni a száját - a ragtapaszon kívül - az a rágcsálnivaló, illetve evés volt. Jobb lesz, ha Usui jegyzetel, ha a jövőben szeretne megmaradni Demetria mellett.
- Hm? Ja, nem, dehogy. Voltunk mindenféle orvosnál, meg kivizsgáláson. - Legyintett, mert ő tudta, hogy semmi baja nincs, de nem hitték el neki a szülei. - Mindenki azt mondta, hogy semmi bajom, csak tudod, fejlődésben vagyok és kell az energia. - Mosolyodott el, majd elrágcsált még egy-két csokis finomságot. Az egyiket mutató- és hüvelykujja közé fogta, egyik szemét becsukta, úgy nézegette egy kicsit.
- Amúgy tudtad, hogy a szellemi munka is tök sok energiát használ fel? Amikor mondták, tökre ki voltam rajta akadva, mármint, értem én, hogy az agyamnak is kell tápanyag, de meglepőek az adatok, hogy mekkora edzésekkel ér fel egy kis agytorna. - Na igen, ő pedig meglehetősen sokat tornáztatja az agyát. Igazából amikor csak ébren van, ő újabb és újabb világokba kalandozik el, gondolkozik, talán ezért nem látszik meg rajta, mennyi kaját töm magába. Pedig tökre élvezné már, ha egyszer panaszkodhatna a barátnőinek, hogy nem jön fel rá a régi ruhája. Nem mazochista ő, csak egyszer kipróbálná, bár a fogyókúra abszolút nem neki való.
- Meg amúgy is, szeretek enni, meg szeretem a finom kajcsikat és nem szeretek éhes lenni. - Magyarázta meg. A legtöbb ember kibírja, ha kicsit kellemetlen érzése van a gyomrában az éhség miatt. Demetria nem ezek közé az emberek közé tartozik, neki ennie kell valamit, csak hogy ne legyen üres a gyomra.

- Pedig jó érzés hinni, hogy az. - Mosolygott Usuira végül, amikor azt mondta, az élet nem olyan meseszerű. A szíve mélyén ő is tudja, de még semmi olyan nem történt vele, ami elvette volna gyermeki báját, ártatlanságát. Nem hisz abban, hogy minden emberben él egy darab ördög, ő a másik oldalt nézi. Szerinte mindenkiben van valami jó, még a legmegátalkodottabb gazemberben is. Nem tehet róla, ő ilyen, talán a kék szemeiben rontottak el valamit, hogy így látja a dolgokat.
- Igen, ismerek. - Mosolygott végül és bólintott egyet, pont mint Usui legutóbb, amikor ő emlékeztette. Utána pedig jött az unaloműző játék a nasival, nem szokott ő ilyenkor olyan sokat enni. Általában háromszor eszi magát degeszre, de akkor tényleg eszik. Amúgy csak pár falatot szokott, hogy ne érezze magát éhesnek. Ez a gyümölcs finom is volt, tökre elvolt vele.
- Ó, hát... öhm... - Nevetgélt kicsit zavartan. - Az én testem nem igazán van karban tartva. Mármint, anya az a tipikus fitness lady az újságokból, aki igazából jobban néz ki, mint én, de én valahogy nem örököltem tőle. - Kuncogott magán, teljesen ignorálva a tényt, hogy ez nem örökölendő dolog. Ő egyszerűen lusta nekikezdeni, pedig biztos megerősödne egy idő után és lehetne ő is olyan kis fitt és sportos. Egy csomóan ijesztgetik azzal, hogy a sok evés majd idősebb korában visszaüt és ok nélkül pocakosodik el. De ő sajnos nem tervez ennyire előre, igazából azt sem tudja, jövő héten mit fog csinálni. Azt sem tudta, hogy ma itt fog ülni és beszélgetni, tehát felesleges tervezni, a dolgok jönnek maguktól. Demetria az a típus, aki sodródik az árral, felveszi az események ritmusát és nem akarja őket minden áron irányítani.
- Nem terveztem leszokni róla. - Állapította meg vigyorogva, bár még sosem mondták neki, hogy egészséges, amit csinál. Ki tudja, talán ő csinálja jól? Hm, ebbe a lehetőségbe még bele sem gondolt. Inkább elvette a padról az innivalója maradékát, meg is itta, mert az édességre jól esett neki. Jólesően sóhajtott és elrakta a nasi maradékát későbbre, ha megint éhen akarna halni.
- Hát, igen, szoktam. De nem vagyok túl jó szakács. - Kuncogott kicsit magán. - Igazából azért nem, mert mindig éhesen állok neki főzni, nem mielőtt még éhes lennék és hát ezért még főzés közben, félig készen megeszem a fele kaját. De amit megmentek belőle tényleges étkezésre, az egész jó. - Állapította meg vigyorogva, majd egy dolog szöget ütött a fejecskéjébe. Usui azt mondta, nincs senkije. Akkor teljes mértékben magáról gondoskodik? Pillogott párat, mielőtt megkérdezte volna.
- És te? Te főzöl magadra? -

- Tudom, hogy nem kerülhetem el egy életen át, hogy összetörjön a világom. - Mosolygott féloldalasan, miközben kicsit elkalandozott. Egyik kezével az ujjait piszkálta, húzogatta, majd mellkasához szorította kezecskéit, mielőtt kialakul ez a rossz szokása. Bizony, azért van benne némi felnőttes, egy-két vonás, amiből látszik, hogy igenis látja a helyzetét. Csak nem akarja elfogadni, jobban érzi magát úgy, ha tudomást sem vesz róla. Pedig igenis tudja, hogy el kell majd jönnie az időnek, amikor nem élhet tovább mesevilágban. Amikor nem dughatja a fejét rózsaszín homokba, nem fordíthat hátat a kemény valóságnak és igazságnak, igen, lesz ilyen. De amíg nem muszáj, miért erőltesse.
- De addig... élvezem. - Mosolyodott el végül szélesen, miközben Usuira pillantott. Igen, nagyon is élvezte. Szerette az életét, a kis világát, amit alkotott magának. Elégedett volt vele, jól érezte magát benne, minden jó volt. Semmi különösebb trauma, gond, panaszkodásra sincs oka. Jól van, egészséges, csak gyenge személyiség, akibe könnyedén bele lehet tiporni. És gyakran meg is teszik, pedig tudja, hogy nem kéne hagynia, mégis megteszi. Ez az ő végzete, hogy képtelen kiállni magáért, mások ellen szegődni, jelenleg ez az egyetlen dolog, ami miatt szenvednie kell.
- Látszik? Ez azt jelenti, hogy nem nézek ki jól? Így gondolod? - Kérdezte kissé izgatottan, tágra nyílt szemekkel. Tudta, hogy nincs teljesen karban tartva, de nem hitte, hogy ettől rosszul fest. Sőt, elég átlagosnak tűnt eddig a tükörben, de ki tudja, talán rosszul látta. Egy férfi szem amúgy is mást lát, mint egy női. Bár általában ő szokott a kelleténél kritikusabb lenni magával, attól fél, tévedésben élt.
- Komolyan kezdenem kéne valamit magammal... - Állapította meg kissé sápadtan, és elgondolkozott, melyik az a sport, amihez elég kitartó. Talán el kéne kezdenie futni, hogy legalább szaladni tudjon és ne köpje ki a tüdejét pár méter sprint után, mint legutóbb. Hm, megfontolandó. Úgyis annyit beszéltek a menekülésről, hogy el kell majd szaladnia, hogy eszébe sem ötlött: már azzal a résszel is gondjai akadnának.
- Ez egész jó ötlet. - Jelentette ki, amikor Usui vizet javasolt gyomortelítőnek. Miért is ne? Ha eleget iszik, később lesz éhes. És akkor talán normálisan meg tudja osztani másokkal a kajáját. Vagy ha másokra is főz, alapból tripla adaggal számol, hogy végül jusson, de ez sokkal egyszerűbb. Nem is tudja, miért nem jutott még az eszébe. Talán mert nem gondolkodott eleget a problémán, ez lehet a baj.
- Én is szeretem a japán konyhát. - Mosolygott lelkesen a férfire. - És utálom, amikor az emberek azt mondják, hogy a keleti népek egyformák. Mármint a japánok, meg a kínaiak, meg a koreaiak... egész mások, a kultúra, a könyhaművészet, minden. És nagyon nem mindegy, hogy Jiaozi vagy Gyoza, nagyon nem! - Magyarázott, hiszen számára hatalmas baklövés volt összekverni a kínai gőzgombócokat a hasonló, japán töltött tésztával. Majd elgondolkodott kicsit. - Hm, a görög konyháról tudsz valamit? Gondolom ettél már görög salátát, de például hallottál már a töltött szőlőlevélről? Nagyon finom, bár nehéz itt beszerezni a szőlőleveleket, rizses-húsos-fűszeres masszát töltünk beléjük és úgy főzzük meg őket. Sokan nem hallottak róla, pedig érdemes lenne kipróbálni. Mondjuk az elkészítéshez szükség van némi gyakorlatra, de nem olyan bonyolult ám. - És ismét beindult a dumagépezet, a konyhaművészet olyasmi, amihez nagyon is ért. Jó éhenkórász révén erről órákat tudna mesélni, remélhetőleg Usui hamar kapcsol és próbál témát váltani. Hacsak nem akar estig itt ücsörögni.

A válasz a szavaira megvolt, egészen hamar. Csak azon gondolkodott, kimondja-e őket. Helyes-e, ha kimondja, amit gondol. Nem tudja, mennyire muszáj ezt szavakba önteni, mennyire egyértelmű ez Usui számára. Elpillantott a távolba, meglátott egy pillangót, de nem ugrott fel és rohant utána. Inkább kihúzta magát kissé, kezeit az ölében keresztezte. Meglehetősen furcsa, sejtelmes mosoly kúszott az arcára, miközben újra a férfire pillantott.
- Nem tudsz megtörni, ugye tudod? - Kissé sajnálta, hogy ezt el kell neki mondania, de ezen a téren nem volt olyan gyenge személyiség. Demetria tudja, hogy miben hisz, és régóta töretlenül teszi. Mindig visszatér a pozitív, mesebeli oldalra, még ha tudja is, hogy van másik, valóságos. Még ha össze is törik a világa, újra és újra felépíti, mert így jó neki. Így lehet boldog, így élvezheti az életét és így lehet önmaga. És ha valamit, hát saját magát nem akarja feladni.
- Köszönöm. - Mosolyodott el, amikor ráébresztették, hogy nem a külsője mutatja, mennyire edzetlen. - De amúgy igazad van. Ígérem, majd teszek ellene valamit. - Bizony, a felelőtlen ígérgetés az ő asztala, de nem csak úgy a levegőbe szokta őket mondani. Tényleg tenni akar érte valamit, ő próbálkozni is fog, ha pedig nem jön össze... nos, akkor szomorkodik, amiért megszegett még egy ígéretet. Mindig ez történik vele, magának okozza a problémáit, de nem tehet róla. Enélkül unalmas lenne az élete, ő pedig szeret csupa érzés lenni, hullámvasúton ülni, elbukni és felállni. Demetria szerint ez tök normális.
- A görögök... tudnak élni! - Állapította meg, hiszen anyukájától jó pár dolgot megtanult. Csak azt sajnálja, hogy sosem járt még az ő szülőföldjén. Pedig Görögország állítólag csodálatos hely, fogalma sincs, az édesanyja miért nem vágyik vissza. Sosem volt túl kíváncsi, inkább tapintatos volt és nem kérdezett túl sokat. Ez nem jelentette azt, hogy nem érdekli, de ha mindenkinek megvannak a maga kis titkai... mert vannak, nem? Neki is van, egy-kettő. A legtöbb elnyomott fájdalom, amiről soha nem beszél senkinek, amin egyedül ment keresztül. Talán édesanyjának is ilyen titkai vannak és tapasztalatból tudja, jobb, ha nem bolygatják őket.
- Én? Mindenfélét, csak finom legyen! - Vigyorgott szélesen, hiszen kajáról volt szó, a kajától szerinte mindenkinek jó kedve lesz. - Tényleg nem vagyok válogatós, de szeretek kísérletezni. - Magyarázta végül, hiszen ez volt benne a legjobb. A főzés nagyon monoton és unalmas, ha jól begyakorolt fogásokat csinál mindig az ember, amiket már csukott szemmel is megcsinálna. Nem, ő sok újdonságot próbál ki, kísérletezik mindenféle ízvilággal. Persze így belefut olyan dolgokba, amik nagyon nem jönnek be neki, de mit lehet tenni? Olyankor keresni kell valami mást és nevetni azon, mennyire borzalmas lett. Legalábbis ő ilyesmit szokott csinálni. A nagy morfondírozásban pedig hirtelen megkordult a gyomra, ismét, most már követelőzőbben.
- Ahj, akárhányszor ételről beszélek, ez van. - Kuncogott magán jókedvűen. - Lassan ideje lenne hazamennem és enni valami normális kaját. Lásd milyen jószívű vagyok, visszakapod a szabadságod! - Vigyorgott rá. Tudta, hogy nem erőszakkal tartja itt beszélgetni, de biztos volt valami dolga, vagy lesz, ő pedig biztosan feltartja. Igen, ő egy rendőr, a rendőrök mindig dolgoznak, nem? Ráadásul suliba is fog járni mellette, biztos alig lesz ideje. Közben felállt, a poharát kidobta egy kukába. Elköszönt és pár lépésnyit elindult, mielőtt még hátrafordult volna.
- Héj! Ne reméld, hogy megszabadulsz tőlem. - Vigyorodott el ismét, szélesen, majd kezecskéjével integetett, mielőtt még végleg hátat fordított volna. Utána pedig egy buszmegállót keresett, hogy hazautazhasson és teletömhesse a pociját valamivel. A járművön ülve pedig tele volt a feje mindenféle gondolattal.
Nem. Nem szabadul meg tőle.