~ Zin

A történelem és az írás a szenvedélyem. Mind a kettőt nagyon szeretem és hogy az életben boldog legyek, próbálom összevetni mind a kettőt, hiszen így tényleg azt csinálom, amit szeretek. Nem tudok választani a kettő között, így mind a kettőt csinálom. Eredetileg egyébként nem is ide akartam jönni, hiszen ez újságírás, én pedig könyvet fogok írni, de még jól jöhet ez is. Az eddigi történelemtanulmányaimban pedig bízom annyira, hogy tudjam, azt nem kell tanulnom, mert éppen elég az, amennyit most tudok. Hétfő van és nekem nincs több órám, viszont kicsit benn maradok, mert most elkapott az ihlet és ilyenkor szeretek órákig írogatni. Csak keresnem kell egy tökéletes helyet, ami lehetőleg nem olyan nyüzsgő, mint ez a folyosó, mert itt iszonyatos a ricsaj. Igazság szerint nekem egész Los Angeles nagyon nyüzsgő, anyunak biztosan tetszene, szerette ezt a fajta pörgést. Én viszont annyira nem élvezem. Ahhoz, hogy koncentrálni tudjak, szükségem van egy csendes, békés és nyugodt helyre, és higgyetek nekem, nem is olyan nehéz ilyet találni egy ekkora épületben. A folyosón nagy a pörgés és a klikkesedés, mindenki, mintha péntek lenne és a hétvégi partikra készülne. Hétfő van és ilyenkor én általában kómás vagyok és fáradt, ráadásul utálom tudomásul venni, hogy nem aludhatok addig, ameddig csak kedvem tartja. Viszont egy jó van abban, hogy egy újabb hét kezdődött el: ismét mehetek a könyvtárba. Igen, a könyvtár, az olyan embereknek, akik gyakorlatilag történelem buzik, szinte minden. A könyvtár a vallásosak nyelvén számomra a templom. No, de én ateista vagyok, honnan is tudhatnám, hogy egy templom, mondjuk neked, éppen mit is jelent. Számomra semmit, csak egy épületet, ami általában régi és hideg. A könyvtár mindig csendes, nem? Hát, akkor most is odamegyek. Igen, egyenesen oda.
A könyvtár kicsit messze van innen, ahol most éppen állok, de oda fogok találni. Ez már a második évem, nem szoktam csak úgy, eltévedni. Általában odatalálok a célhoz, de ki tudja, a nagy tömeg és pörgés, teljesen összezavar. Jelenleg megmozdulni sem tudok, mert olyan sokan jönnek. Nekem nincs jogom másokat eltolni, mert nincs már órám, nekem nem kell sietnem, hogy beérjek és ne késsek. Nekem csak várni van jogom, bizony, akármennyire is kellemetlen, meg kell, hogy várjam, hogy mások elmenjenek, akármennyi időbe is telik ez. Csak néhány ember megy el, néhány meg megáll és ezért én úgy döntök, hogy el is indulok, itt a remek alkalom arra, hogy elmehessek. Ha most nem megyek, ki tudja, hogy mennyit kell várnom. A tömeget elengedve, gyors léptekkel sétálok a könyvtár felé, miközben egy mappát szorítok a kezem között. Ebben a mappában mindenféle jegyzeteim vannak, amik a II. Világháborúval kapcsolatosak. Akár tetszik egyeseknek, akár nem, én szeretek erről olvasni és beszélni is, ez az egyik kedvenc témám. Magabiztosan lépegetek és nem is figyelem annyira a külvilágot, általában nem szokott érdekelni, hogy mi folyik "odakinn", mert nem érdekel mások élete. Csak hogy hirtelen rám köszön valaki és már fel is tesz nekem egy kérdést, amitől úgy összerezzenek, hogy kiesik a mappa a kezeim közül. Reflexszerűen hátra is lépek egyet és a hang irányába emelem az arcomat. Mivel megijedtem, így hirtelen azt sem tudom, hogy mi van, gyorsan lehajolok a mappáért, majd úgy köszönök, illetve válaszolok, bár elég halkan és lehet, hogy kicsit barátságtalanul is, ám rémesem rám hozta a frászt:
- Szia! Igen, miért?

~ Zin

Nem tagadom, hogy mennyire megijesztett. Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. De egyébként mindig ez történik, ha valaki kizökkent a gondolataimból. Legtöbbször azonban gyorsan visszajövök a "valóvilágba" anélkül, hogy rosszul érezném magam. Most viszont azért mégiscsak félig az én hibám volt. Nem válaszoltam, nem mondtam, hogy semmi baj, mert megijesztett és ez azért mégis csak baj. A bocsánatkérését tudomásul vettem, de a lapjaimmal voltam elfoglalva. Segített nekem felvenni, ami nagyon rendes volt tőle, bár gondolom közben azért megnézte, hogy miket írogattam, és ez kicsit elszomorít, mert nem szeretem, amikor olvassák, amit írtam. Igaz, hogy újságíráson vagyok, de én könyvet írni fogok, nem pedig újságot, ez azért nem ugyanaz, lássuk be. Felegyenesedtem és elkezdtem őket rendezgetni, próbáltam anélkül begyömöszölni őket a mappába, hogy bármi bajuk essen, de nem jött össze, egy csomó lapom meggyűrődött. Aj, a francba. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Most kezdhetek mindent elölről. Basszuskulcs, pedig mennyit dolgoztam velük. A Holocaust nem is olyan egyszerű téma, ha jobban belegondoltok, ti is rájöttök. Viszont, nem kell újból az anyaggyűjtéssel foglalkoznom, elég lesz csak átmásolnom egy egyenes lapra újból ezeket itt. Nem nézek a fiúra és egy kicsit ismét magammal vagyok elfoglalva, ami annak köszönhető, hogy mérges és ideges is vagyok, a lapok miatt. Hihetetlen, hogy ilyen hamar kárba vész, egy sok idő alatt megírt munka. Na mindegy, kicsit odafigyelek a fiúra is és akkor majd biztosan jobb kedvre derülök. De várjunk csak, ez a srác nem az-az elnök vagy micsoda? Olyan ismerős nekem az arca és...a neve is, ugyanis ebben a pillanatban mutatkozott be és most már biztosan tudom, hogy kicsoda. Nagyon kedves tőle, hogy szeretne velem megismerkedni, de én most éppen a könyvtárba sietek és most már még több dolgom van, mint amennyi eddig volt, ami azt jelenti, hogy dupla annyi időt kell ott lennem. Ne értsetek félre, én szeretem a könyvtárat, mert remek hely, csak hát, nem örülök annyira, hogy a figyelmetlenségem miatt ennyi munkát okoztam saját magamnak. Ez inkább lehangoló. Kedvesen elmosolyodom és én is nyújtom a kezemet. Szerintem egyébként ő a kedves srácok kategóriájába tartozik, bár ki tudja?
- Rosalie Weston, újságírás.
Gyorsan le is rakom a karom és érdeklődő pillantással várom, hogy mit fog mondani. Nem vagyok olyan izgatott, mert egy ilyen fárasztó nap után nem remélek semmi különösen jót, de hát azért mégis csak kíváncsi vagyok, hogy az elnök mit akar tőlem. Aztán fel is teszi a gyakorlatilag egyik legkedvesebb kérdést az egész Földön és én szélesebben mosolyodom el. Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit feleljek. Mármint, elmondhatom az igazságot, de hazudhatok is, hogy ne érezze magát olyan kellemetlenül. Az óráimnak vége, csak azért maradok benn, mert végzem a saját, kis kutatómunkámat, ami nem tananyag, nos, akkor, szerintetek ez sietésnek számít? Azt mondja, hogy elmondhatja út közben is, hogy miről lenne szó, és nekem ez tetszik a legjobban.
- A könyvtár fele tartok, mondd el útközben!