Két évvel ez előtt...
A réten ülünk a térdig érő fűben, Nina a hajamat fonja újra, mert az egyik copfom kibomlott a nagy sietségben. A lovakat kikötöttük, békésen legelnek a szemközti fák árnyékában, míg mi beszélgetéssel váltjuk meg a világot.
A barátnőm a terveimről beszél, hogy hamarosan elköltözik, amint beköszönt az ősz. Egyetemre megy, nagyvárosba! - Habár örülök a sikerének, tiszta szívből, valahol mégis irigylem érte.
Világéletemben itt éltem, ebben a poros kis városkában, aminek a lélekszáma ezer fő sincs. A városba nem igazán jártam be. Eleinte hívtak a többiek, menjek moziba, bulizni velük, de nem az a fajta lány voltam, aki ilyen helyzetekkel tudna mit kezdeni. Így hát kedvesen visszautasítottam őket, ők pedig egy idő után már nem is gondoltak arra, hogy hívjanak.
Most, hogy a nagyváros elrabolja tőlem néhány hónap múlva az egyetlen embert, aki mellett igazán önmagam lehetek, menthetetlenül fellobban bennem a vágy, hogy én is egyetemre menjek az érettségit követően és ne John bácsi lovasfarmján legyek kisegítő.
Két év... még semmi nincs veszve, csak egy cél kell, egy egyetem és egy város, amibe bele tudnék szeretni...

Idén nyáron
Dacosan vágom be magam után a szobám ajtaját. Még hallom, ahogy anya utánam kiált, de nem érdekel. Most nem... Miért nem tud velem örülni legalább egyszer az életben?! Bezzeg én sosem hagytam cserben sem őt, sem pedig apát! Éveken át birkóztam meg egyszerre a ház körüli teendőkkel, - a kerttel, a lovakkal - és a gimivel. Mindez mellett pedig rajzórákat is vettem Mrs. Loveday-től, hogy felvegyenek az álomegyetemre, amit még két éve, az után az ominózus beszélgetés  után néztünk ki Ninával az egyik prospektusából. Most, hogy célt értem, hogy mindez megtörténik, miért nem tudnak velem örülni és támogatni?
Megadó fújtatással vetődöm az ágyamra, vörös tincseim szerte-szét terülnek a pasztellszín paplanon. Megemeltem a hangomat odalent, kiabáltam a szüleimmel... Még egy "a rohadt életben" is elhagyta a számat, pedig sosem szoktam káromkodni. Anya sírva fakadt, apa kiabált. Visszacsinálnám, de bocsánatot kérni túlságosan büszke vagyok.
Kinőttem Atwood-ot, úgy érzem. Kicsi ez a város, egyetlen igaz barátom pedig két éve fejezte be a gimit és le is lépett Nashville-be. - Azóta az életem üres egyhangúság ebben a porfészekben, s csak a képekkel vigasztalódom, meg a levelekkel, amit Nina küld. Eszméletlen, mennyi minden történt vele két év alatt! Már nem az a lány, akinek ismertem, de a határozottsága, a magabiztossága és észveszejtően kalandos történetei hívogatóak számomra. Az egyetlen támogatóm rajta kívül, itt, a városban a rajztanárnőm, de... ő csak egy tanár. Hogyan is pótolhatna egy barátnőt, akivel együtt nőttünk fel?
Szóval most én is meglépek innét, ahogy Nina tette. Végre.

Shine on me