Hale & Zin -- Starbuck Coffee

17 fok van odakint. A nap meg placebo süt, mert sok meleget nem hoz, egy kis szellő és lefagy a kezem, de igazából nem baj. Jó ez így, innen bentről. Háh.
A sok kis csacsi kint csatangol és … atyám, a harmadik páros áll le csókolózni. Mindjárt kikopogok az ablakon, hogy : „héj, ne már itt pornózzatok”, megüt a sárga guta!
Tavasz, trillázó madarak, csikorgó gumik, szerelmes csókok, párocskák, gyerkőcök. Pfeh. Forr, izzik a vérem. Úristen, de utálom ezt. Mégis ezerrel mosolyogok, mert bármennyire is igyekszem, mégis marha jó kedvem van.
Ki kéne feküdni a parkba és élvezni a D vitamin kúrát, de ahhoz hideg van. Hüm. Már a nap sem süt. Jah, hogy le kéne venni a napszemüvegem.
Kedvem lenne fütyörészni, hogy mindenki tudja, remekül vagyok, de ez lehet már azért van mert a második méregdrága kávémat iszom. Egyik fülemben fülhallgató éppen Ben bébi dalol arról, hogy melegnek lenni szar dolog, de nem kéne mindenkit lenézni. Énekel? Hah. Rappel, de hogy… A hátamon égnek állnak az apró kis pihék, hangjától selyemmé válik a vér az ereimben. Egy félelmetesen jó pasi. Azt hiszem most minden pasi jó pasi, fúh de kész vagyok a tavasztól.
El kéne menni futni, de jó lenne. Ehhez mérten lazán ülök a fotelban, nem azt hiszem, mégsem futok, az olyan fárasztó, meg egyedül… amikor mindenki smacizik.
Ennék egy vattacukrot. Árulnak vajon itt vattacukrot??? Valahol? Valaki? Nekem?
Vált a zene a fülemben és ritmikusan dobolok egy Texas dalra. Észre sem veszem, hogy elakad a tekintetem egy húzott szemű srácon. Az a helyzet, hogy aki nem ismeri őket, az tudja, hogy nem japán például, de annyi nemzetiség van, ahova tartozhat.
Azért jól néz ki. Úgy figyelem, hogy fel sem tűnik, mint valami elmebeteg a moziban, százwattos mosolyom képemen virít. Tuti azt hinné, valami örült vagyok, még jó, hogy nem néz felém, milyen ciki lenne.
Nagyot kortyolok a kávéból és mivel még mindig a srácot bámulom, egyből cigányútra megy a lötyi, hápogó köhögő rohamot kapok. Megcsapkodom a mellkasom, könny szökik a szembe, atyaég. Mindenki kint andalog én idebent meghalok. Amint helyre áll a légzésem körbe pillantok, hogy ki hallotta a haláltusámat?

A világ már megint ellenem van. Akárhova megyek mindenhol szerelmespárokba ütközöm. Ami nem baj. Legyenek boldogok, nyalják-falják egymást, de ne ott ahol én vagyok! Ne akkor, amikor én nem tehetem ezt. Vagy legalábbis nem nyilvánosan, mert... Nem is értem miért nem. Mindegy, nem gondolok rá, mert csak felidegesítem magam rajta. So Ra dolgait kivágtam a kukába, és ahogy pakoltam találtam egy doboz cigit, benne még néhány szállal. Nem gyújtottam rá. Azzal nyugtattam magam, hogy ha kibírtam másfél évig akkor kibírom még mindig. De beraktam a táskámba - végszükség esetére.
Menekülök a világ elől, és amikor már tényleg lehetetlennek érzem a dolgot, mert még a könyvtárban a polcok között is csókolózó párokba ütközöm, akkor döntök úgy, hogy kell egy jobb fajta kávé, egy asztal és... a többit kitalálom.
Be is vetem magam az első starbucksba, mert ott viszonylag gyorsan jutok hozzá, egészen jó kávéhoz. A suli automatájánál jobb. Beállok a sorba, és kérek egy espresso-t meg hozzá egy fánkot. A pultos lány kedvesen mosolyog, de én csak morgok, hogy siessen már kicsit jobban. De persze nem megy neki, mert feltétlenül rá kell írnia a nevem a pohárra, és nem fogja fel, hogy Zin.
- Nem, nem becenév. Tényleg ez a nevem. Megkapom a kávém? - kérdezem meg türelmetlenül mire végre történik valami. Ki is szolgál, fizetek, de a köszönöm-öt lehagyom, és hiába próbál mosolyogni rám, nem javul az alap hangulatom. Ahogy ellépek a kasszától, és szétnézek, hova is ülhetnék, egy lány köhögni kezd az egyik fotelben, én pedig rájövök, hogy tulajdonképpen jó lenne nekem is egy fotelbe ülni, így felé veszem az irányt. Egyedül van, ezt hamar felmérem, bár nem kizárt, hogy lesz majd társasága, elvégre ide is járnak randizni emberek, de engem ez nem izgat különösebben. Leülök a mellette levő ülőalkalmatosságra, aztán felé fordulok, hogy megkérjem valamire.
- Ha megint köhögsz, akkor azt abba az irányba tedd! Kösz! - mutatok el a tőlem legmesszebb levő sarokba, aztán elégedetten veszem elő a telefonomat, és kezdek el keresgélni rajta. Miért vettem én Android-ot? Sosem volt még ilyenem, komolyan a beállításaimat nem találnám meg, ha nem lenne odaírva... Leteszem a fotel karfájára, és a bal kezemben a kávémmal, a jobban a telefonhoz tartozó kis tollal, nekiállok emaileket olvasni.

Felhagyok a haldoklással, már mindegy, hogy tüdő kávés lettem-e vagy sem! A kérdés az, hogy amit így lenyelünk az vissza is jön? Vagy örökre ott fog lötyögni?
Halkan köhécselve figyelem, ahogy felém lépked, és letelepszik mellém. Már majdnem megörülök neki, amikor olyan kedvesen hozzám szól, hogy majdnem felnevetek.
- Uuu, valakivel nagyon kibabrált az élet. - súgom elhűlten, mert bírom, amikor valaki nagyon mogorva. Olyankor a legsebezhetőbbek az emberek, kicsit beléjük lehet kóstolni.
Arra nézek amerre mutat. Elgondolkodó arcot vágok és visszafordulok felé.
- Azt gondold, ha arra köhögök, akkor, az ajtón beáramló szellő, meg a légkondi megment a köpetemtől? - persze vágom én, hogy csak azt szeretné, hogy ne köhécseljem össze kávéval, meg némi takonnyal. Kicsit bizalmasan közelebb is hajolok, tuti agyoncsap.
Izgatott leszek a közelében és ez máris jó, nekem. Mindjárt bedobok valami nagyon ócska viccet, de szerintem Ő nem az a viccelős alkat. A telefonjára pillantok, látom, hogy elzárkózik, de én nagyon unatkozom és mellé ide csaltam a nézésemmel. Szóval, valahogy szóba kell elegyednem vele.
Gondolkodj Hale!
Közelről pislogok rá, nem baj, ha bolondnak hisz, akkor talán nem harap meg, vagy nem nagyon, vagy de, csak közben.... Úúúú. Mégse gondolkodj! Hülye tavasz, meg a bimbózó virágok, lüktető vérerek, zakatoló szív és hülye gyomor, meg hülye napsütés és minden hülye. Azok is, akik tőlünk két méterre egymás szájába esnek.
- Fúj már! - nyögök fel hangosan, és elhúzom a szám is. Hátde ne már. Tanácstalanul hátra dőlök, lábaimat keresztbe pakolom, dobolok a pohár oldalán, ahogy a srácot bámulom. Próbálok a fejébe látni, noha érzem, hogy pipa lesz. Azon agyalok mi lehet a világ fájdalma? Hiszen süt a nap, mindenki mosolyog, ő meg eltemetkezik a rusnya technika világában.
- Izgalmas? - akármit csinál annak nagyon izgalmasnak kell lennie, hogy így belebújjon. Lehet éppen a csajával chatel. Jaj ne már, komolyan. Valaki nem lehetne szingli, mint én?
Milyen szép a szeme. Hülye, hülye, hülye tavasz.

Velem aztán nem. Legalábbis ezt vágnám rá legszívesebben, de helyette csak felpillantok az arcomon valami olyan kifejezéssel, hogy "fordulj fel", aztán visszaterelem a figyelmem az új telefonomnak. Tenném, ha nem szólalna meg megint. Sóhajtok egyet, ránézek és úgy válaszolok.
- Nem voltak ilyen hiú reményeim, de legalább nem tennéd tönkre a kávémat - Komolyan hülyékkel vagyok körülvéve? Remélem érzi, a hangsúlyból, hogy a haja színe alapján azonosítottam be, és részemről a kommunikációnak "köztünk" vége.
Belekortyolok a kávémba, amíg még nem gusztustalan, aztán tovább nyomkodom a telefont. De fogalmam sincs mit csinálok, és kezdek idegesebb lenni tőle. A szemem is fáj, elszoktam a kontaktlencsétől, de muszáj, mert So Ra szerint jól állt a szemüveg, én meg most mindent, ami szerinte jó száműzök az életemből. Le is hunyom egy hosszabb pillanatra a szemem, de nem lesz jobb tőle. Tűrök. Majd holnap meggondolom újra a szemüveget, addig meg kibírom.
- Hmm? - felnézek, hogy mit fújjoz aztán követem a tekintetét, és meglátom a szerelmes párt, akik nem bírnak magukkal. Elhúzom a számat, majd igyekszem nem gondolni rá, hogy ilyet mi egyáltalán nem csináltunk nyilvános helyen, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy kettesben csináltunk ilyesmit. De persze, nem tudok nem erre gondolni, és ettől csak még idegesebben nyomkodom a telefonom, míg végre megtalálom a híreket közlő app-et. Pont ekkor szólal meg újra.
- Nem. Észak-Korea már megint csak a tengerbe lőtt, így tuti nem találták el a volt barátnőmet... - hadarom el, kissé pattogósan, és fel sem fogom egészen, milyen kegyetlenül hangzik ez. Na meg, hogy mennyire árulkodó. A kávémban keresem a megnyugvást - iszom pár kortyot, és kinyomom a telefont. Kezd reménytelennek tűnni, hogy csendben igyam meg.

Ártatlan képel vissza pislogok kedves gesztusára, vágom én, hogy akadjon a torkomon a kávés poharam is keresztbe. De szegény olyan mufurc, hogy egyből kedvem támad megvigasztalni. Kihúzom a fülemből a fül hallgatom, ebből is sejtheti, hogy nem fogok egy könnyen lekopni. Már a zene sem zsongít, csak a tavasz, de az nagyon.
- Nemhogy örülnél, hogy hígítva kapod, ha már... - mű vigyorral megvillantom az összes fogam, már ami lehetséges, hogy érezze nem fogom megenni. Bár azt hiszem átszúrná a torkom és lassú halállal halnék meg, mint a filmben a csákó, akinek egy kígyót engedtek le a torkán... Na az brutál volt. Nem húzom tovább a kávéval, mert látom úgy kapaszkodik bele, mint valami utolsó szalmaszálba.
Hátradőlve figyelem, a telefonba menekülést, biztos vagyok benne, hogy kihúzom a gyufát a pofátlanságommal, de ha egyszer szeretném szóra bírni? Tudom jól, hogy az emberek nem szeretik, ha valaki nagyon nyomul, de ilyen vagyok, majd elküld, ha nagyon nem szeretne konfrontálódni velem.
Elmosolyodok, ahogy a szerelmeseket vizslatjuk, az én szíven nincs összetörve, még soha nem voltam szerelmes és valahogy nem is tervezem, a szerelem a gyengék sportja. Igazából meg nagyon szeretnék, egy rózsaszín felhős nagy kalandot. Na persze nincsenek hiú vágyaim, tudom, hogy a szerelem nem csak jön és letarol, tenni kell érte, én meg azt hiszem messze nem vagyok kész rá. Meg valahogy... nem is hiszek benne.
Amint látom őt sem nagyon vigasztalja a dolog, de ki tudj amiért? Engem azt hiszem azért, mert zsong a szívem és lázasan kalimpál a lelkem, a testem meg napok óta tűzben ég. Lehet átalakulok valami vámpírrá....
- Áh! Bombát kívánsz neki? - sejtem, hogy akkor szépen váltak el. Gondolom, hogy nem akarja megölni, de vannak olyan életesemények, amikor legszívesebben kibeleznéd a másikat. Én is éreztem már, noha még nem voltam szerelmes, csak apró kis lángolásaim voltak.
- Szerelmi csalódás? - hangom nem tolakodó, de neki mondhatok bármit akkor is az lesz, engem pedig nem zavar, hogy hülyének néz, meg szőkének és hülye szőkének. Nézhet butának, ha neki az jó. Lehet az is vagyok, akkor nekem is jó?
Nagyot kortyolok a névre szóló poharamból. Talányosan szemlélem a srácot, aki végre elteszi a mobilt és figyelembe vesz.
- Így megbántott, hogy lebombáznád? - nem kétséges, hogy nem örül a témának, de nekem meg jönnek a kérdések meggondolatlanul.

Nincs ma szerencsém. Vagy csak általánosan vonzom a hülyéket. Nem tudom eldönteni melyik de egyik sem olyasmi, aminek örülnék. Veszek egy nagy levegőt, és visszatartom a késztetést, hogy a képébe öntsem a kávém. Egyébként is csak magammal szúrnék ki, újat kéne vennem...
- Nem örülnék neki. Így is túl sok benne a víz, nem olyan erős az aromája, de meg kell hagyni itt még mindig jobb, mint két sarokkal lejjebb - kicsit talán kioktató vagyok, és fensőbbséges is, de ez velem jár, és egyébként is, jó lenne ha észrevenné magát, hogy ne dumáljon már folyamatosan hozzám. Nem vagyok rá kíváncsi, bár erre már biztos rájött. Csak nem értem, akkor miért van még itt, miért beszél még hozzám... Ez biztos valami női logika, amit természetesen lehetetlen megérteni. Mindegy. A kávém legalább elviselhető, én pedig próbálom elfogyasztani, mielőtt Miss IdegesítőenSzöszire rájön megint a köhögő roham, vagy mielőtt kihűlne.
A szerelmespár látványa sincs rám jó hatással, ahogy a további beszéde sem. Csakis ezért lehet, hogy ilyen hülyeségeket beszélek, mert.. mert csak.
- Khm... nem, igazából nem szeretném - válaszolom végül meglepően őszintén, és azon gondolkozom, mit is szeretnék. Nem akarom, hogy visszajöjjön, egyáltalán látni sem akarom. De közben meg zavarna, ha baja esne. Ennek van értelme? Annyira össze vagyok még mindig zavarodva. Nagyon rossz ez a helyzet, és nem, nem segít, hogy egy vadidegen próbál beleszólni. Vagy tudom is én mit csinál. De nem jobb tőle. Attól sem, hogy faggat. Úgy is teszek, mint aki nem hallotta, de mivel alig néhány másodperc után, amikor megunom a telefonom felfedezését megismétli a kérdést, és ezt már tényleg nehéz lenne figyelmen kívül hallgatni.
- Hányféleképpen fogod még megkérdezni? - pillantok rá, és igen, jól érzi mindenki ez most beszólás akart lenni, de nem vagyok formába. Viszont valahogy eljutok oda, hogyha már ennyiszer megkérdezte, talán tényleg érdekli. Vagy ha nem is érdekli, magának kereste a bajt, mert én bizony elmondom. Kikívánkozik.
- Eltűnt egy szó nélkül. Nagy nehezen kiszedtem a szobatársából, hogy összepakolt és visszament Dél-Koreába... - és vége is a nagyszerű sztorinak. A várakozásaimmal ellentétben nem lett jobb. De talán ezt a Szőkét kielégítette. Vagyis, a kíváncsiságát.

Mivel már nem szól a fülembe zene, és azt látom a srácon, hogy mogorva alkat a jóságos keresztanya, vagy az irgalmas szent, hahhah, életre kel bennem és nem tágítok. Szerintem unatkozna, visszamorculna. Bár kedves megszólalásai kezdenek elriasztani, de nem annyira, amennyire ő szeretné, hogy frászt kapjak. Igaz érzem, hogy nyomulok, de legalább attól nem kell félnie, hogy rámászok. Ha ugyan retteg ilyesmitől.
Elmosolyodok a megjegyzésén. Igyekszik a jó dolgokat is meglátni, mégsem olyan halott a lelke, mint azt bemutatni próbálja.
- Na igen, bár azt hiszem, ott direkt cseszik el a jóféle pörkölt kávét, mert egyszer sikerült jót innom. Bár lehet csak az emléket szépítem meg. Kéne egy olyan minőségi kávézó, ahol erős, illatos a kávé és nem csak burzsujok járnak be. – a magam részéről én is gazdag vagyok, de valahogy sosem sikerül azonosulnom a képmutatással. A sznobizmus sem az asztalon, kevés vagyok ehhez, vagy túl jó a lelkem. Egyszerű jellem vagyok, bár nő, és a kettő egy kicsit üti egymást. Nőként sosem könnyű egyszerűnek lenni, de nem is tervezem, akkor hamar megunnának. De kik? Még sosem volt valamire érdemes pasim, mind csak kéthétig tartottak, akkor is csak azért addig, mert távkapcsolat volt. Valahogy nem bírom, ha megkötnek, olyan vagyok, mint egy makrancos csikó, azonnal menekülőre fogom. Vagy még nem találkozta olyan pasit, akihez szívesen tartoztam volna. Szomorú.
Még elpislogok a csókcsatát vívók felé. Azért nem mondom, szeretnék én is szerelmes lenni, de nem sok esélyem van rám, mert nem hiszek benne, úgy meg nem könnyű. A szerelem csak illúzió, a bénáknak, akik nem bíznak eléggé magukban és félnek a magánytól. Nekem csak az a része hiányzik, amikor a bőr a bőrhöz ér… Hagyjuk is.
- Akkor mégsem követett el akkora bűnt! – legalább nem csalta meg vagy valami, akkor kívánná neki a bombát. Engem csaltak meg, úgy rombolt össze, mint szellő a kártyavárat. Az önbizalmam a béka segge alá süllyedt és sok idő kellett, mire elhittem, hogy nem az én hibám. Noha biztos valahol az is volt, hiszen minden ilyesmihez két ember kell. Fájdalmasan felsóhajtok.
- Igyekszem nem többször. – muszáj vissza kérdeznem, mert tökre nem figyel. A múltban mereng, amiben lehet nem kéne. Minek is? A múl az múlt, ugyan része a jelennek és a jövőnek, de egyre kevésbé. Minden egyes nappal távolabb kerül a fájdalmas emléktől, olyan ez mint a halál…. Azt hiszem. Ezt mondják. Jó magam nem vagyok haragtartó, de ami fáj, az nagyon fáj. Azt hiszem a szív fájdalma a legkeményebb, a test hamarabb gyógyul… bizonyos dolgokból.
- Jól hangzik, azóta semmi hír? – tudom, hogy ezt mondta, de nem tehetek róla, hogy visszakérdezek, mert egyszerűen nem tudom elhinni. Akkor nem nagyon szerette a srácot, ha így le tudott lépni, de ezt sem mondom el neki, meg azt sem, hogy az egész annyit sem ér, mint a köhögésem. Inkább elmosolyodok.
- Próbáltad keresni? – tuti próbálta, amúgy meg csak csevegek, tanulok az esetből. Én tuti kész lennék egy ilyentől.

Peches vagyok. Most már száz százalék. Mi másért nem venné a lapot és húzna el melegebb éghajlatra? Na jó, a haja színe is lehetne az ok, de nem szokásom ez alapján elítélni az embereket. Vagy legalábbis nem rögtön. Viszont meg kell hagyni, kávéban nem annyira buta, és ezért még kaphatna is egy jó pontot, ha nem írta volna már le magát. Mindenesetre az újabb megjegyzésétől nem romlik tovább a helyzete.
- Van olyan is - közlöm vele csak úgy mellékesen - igaz a város másik felében, de van.
Csak odáig elmenni elég messze lenne. LA túl nagy ahhoz, hogy egy kávéért átfurikázzak a túlsó végébe. Viszont ha anyámat megyek meglátogatni, mindig megállok útközben. Az ottani kávét nagyon szeretem. Na meg persze nem hanyagolható el az sem, amit Anna szokott hozni a HÖK-be. S bár már megmutatta a helyet, ott még sem szeretek tartózkodni, valahogy mindig furán néznek rám. Valószínűleg a stílusom nem tetszik nekik, de ez meg az ó bajuk, elszalasztanak egy nagyon jó vevőt.
Új ismerősöm persze nem éri be a kávézás témával, és muszáj a magánéletembe túrnia. Persze én is itt hagyhatnám, de tesztelem, a "ha beszélsz róla, könnyebb" megoldást, így kényelmetlenül, de válaszolgatok neki.
Csak egy szúrós pillantást kap, hogy nem "volt akkor a bűn" - van fogalma róla, hogy miről beszélünk? Nincs. Nekem komoly terveim voltak ezzel a lánnyal, erre egyik napról a másikra, se szó se beszéd lelécelt, és gondoljam azt, hogy nem volt nagy bűn? Ki van csukva. De nem óhajtok ebbe jobban belemenni. Egyébként sincs semmi köze hozzá. Lassan azonban megbánom, hogy belekezdtem a mesélésbe. Mégis csak jobb, ha megtartja magának az ember a problémáit. Vagy ha valaki olyannal beszél, aki érdemlegesen is hozzá tud szólni, mert ismeri a többi részletet is. De most már késő. Vagy nem? Fogalmam sincs. Sosem értettem ezekhez a dolgokhoz.
- Semmi - elhúzom a szám. Szerintem ez egyértelmű volt, ahogy az is az lenne, hogy kerestem. De megkérdezi, és a büszkeségem nem engedi, hogy az igazságot mondjam.
- Nem - vágom rá, reményeim szerint elég határozottan. Közben pedig lepillantok a kávémra, hogy van-e még. Ha van is, közel sem elég. Kéne egy másik. De nem itteni... Felpillantok a szőkére. Vajon faggat még? És mit szól, ha csak úgy itt hagyom?

Szegény, látom rajta, hogy legszívesebben elküldene a halál seggére, de nem teszi, mert ahhoz meg talán túl értelmes. De igazából meg nem tudom és nem is nagyon számít. Én elvagyok, mint a befőtt, beszélgetünk, sok dologról. Hahha, ez mondjuk egy vicc, de igyekszem megnyitni, és nem megy rosszul, vagy csak hiszem én?! Nem baj, amikor majd nagyon tele lesz a farzsebe velem, akkor fogja magát és lelép.
- Igen, én is akkor jártam ott, amikor a bátyám elvitt. De elég jó volt, csak kár, hogy máskor meg csalódás volt, de lehet csak a bunkó fazon, aki felszolgált, nem ismerte a kávéfőző gépet.
Nekem meg igazából mindegy is, mert csak jól éreztem magam. Mondjuk megvan az a kiváltságom, hogy általában jól érzem magam a bőrömben. Jó lenne adni belőle másoknak is, mondjuk ennek a mogorva srácnak itt velem félig szemben. Látom, hogy nem jó a kedve, nem is nagyon beszélgetős, de nem hat meg, majd megszakítja a társalgást, ha úgy akarja. Igazából szerintem neki sem árt, ha egy idegennel beszélhet, aki nem tör pálcát felette és nem is ismeri azt akiről szó van. Szóval egy idegennel.
Egyik lábamat keresztbe pakolom a másikon, talányosan szemlélem a srácot. Próbálom kicsit meglátni, hogy milyen valójában. Mértékletes, szűkszavú, biztosan nem könnyen nevetős fajta. Az a típus, akinek szinte lehetetlen elnyerni a szívét, nagy meló, ha valaki erre vágyik. Jó, hogy én nem. A szeremben semennyire nem hiszek, tuti, hogy nincs olyan, hogy első látásra, vagy harmadikra, sem ezredikre. Főleg. hogy azt sem hiszem, hogy van szerelem, mint olyan. Biztosan csak ragaszkodás van, vágyak, amik jó esetben reggelre elmúlnak. Mennyi ilyen pasim volt... pf. Kifejezetten örültem, amikor lelécelhettem, vagy tették ők. De én nem nagyon sétáltam még senkivel sem kézen fogva, milyen unalmas dolog már. Még jó, hogy nem tudom, hogy a sors mekkorát fog beinteni nekem ezzel kapcsolatban. Még a suliban sem voltam, ma este megyek beiratkozni, simán lehet, hogy összefutok valami jó pasival, ... de vissza a jelenhez.
Elkapom a pillantást. Nekem nem bűn, én... nem tudom, örülök, ha lelép a pasi, mert másnap már csak teher. Kicsit olyan, mint kiürült konzerv doboz.... Atyaég! milyen sekélyes vagyok. De ha egyszer nem ismerem ezt a fajta érzést?!
- Fészen csekkoltad? Twitter? Instagram? - én ezen helyeken néznék utána, mert szerintem nincs olyan ember, aki nincs fent valamelyiken és posztolgat magáról, ha nagyon ritkán is, de megteszi. Csak lehet a srác fél a csalódástól, hogy kiderül már van valakije és nem meri megnézni ezen helyeket. Lehet én sem merném ha szerelmes lennék, ami annyira vicces és hihetetlen, hogy kis híján felnevetek. Nagyot kortyolok kávémból.
- Sejtem! - elmosolyodom, mert túl gyorsan vágja rá, így szerintem nem igaz. Nem lehet könnyű, ha valaki, akiről azt hitted szereted és szeret eltűnik az életedből.
- Nem is akarod? Mert valahogy csak el lehet érni, akkor... nem lenne az egész olyan hinta jellegű. Tudnád mi van és az segíthetne tovább lépni. - továbbra is kedvesen mosolygok, mert nem akarok az életében turkálni, csak beszélgetek.

Nem tudom eldönteni, hogy élvezi, hogy idegesít vagy csak szimplán vak. Közben valahol, mégis jó a társasága, mert legalább nem süllyedek vissza az önsajnálatba, ami napok óta olyan nagyon jellemző rám. Ha süllyedek is, nem olyan mélyre, elvégre "eltereli" a figyelmem. Szóval nem, nem küldöm el, hiába kiabál egy részem nagyon hangosan, hogy "takarodj!"
- Akkor menj legközelebb is a bátyáddal - téma lezárva. Nem értem, miért kéne érdekeljen, hogy ő mikor kivel, milyen kávét ivott. Én sem kezdem el neki ecsetelni, hány kávézóba vittem el So Ra-t és mennyire jól éreztük magunkat. Igaz, azért sem teszem, mert róla akarok a legkevésbé beszélni, de azzal is tisztában vagyok, hogy a szöszit sem érdekelné. Miért is érdekelné? Az én életem, semmi köze hozzá. Sem most, sem máskor. Mellesleg ez már a múlt, amin nem rágódom, mert a jövőbe tekintek, arra koncentrálok. Csak éppenséggel, nem tetszik a jövőkép, ami éppen előttem van.
Hiába terelném el bármi mással a figyelmemet, hiszen neki muszáj megszólalnia, és beleütnie az orrát a magánéletembe. Amiről bár megállapítottam, hogy semmi köze hozzá, mégis mesélek egy kicsit. Lehet másnak az a két mondat nem mese nekem viszont regény.
Felpillantok rá, felhúzott szemöldökkel. Komolyan olyan hülyének látszom, hogy nem csekkolom le él-e még, amikor hülyére aggódom magam miatta? Azért ennyire nem vagyok... nem is tudom mi. Elvégre ezer százalék, hogy intelligensebb vagyok, mint ez a szöszi. De neki persze ez sem elég, muszáj tovább kérdezősködnie, én meg kezdem elveszíteni a türelmem.
- Leszarom mi van vele - jelentem ki, most már kissé idegesen, de veszek egy nagy levegőt, és a másodperc törtrésze alatt számolok el magamban 10-ig. - Beszéljünk inkább rólad!
Vetem fel, valamivel nyugodtabban. S ha szerencsém van, csacsog magáról egy huzamban 40 percet, és közben elfelejti, hogy engem kínozzon az idióta kérdéseivel.

Unottsága kezd kicsit letaglózni. Nem szeretem, ha ennyire nem vevők rám, nem mert én lennék valaki. Nah jó azt sem szoktam meg, hogy maffiózó apuci kicsi lányára nem figyelnek. De full szerencse, hogy ez egy másik szituáció. Inkább az érdektelensége aggaszt, vagy inkább zavar.
- Azt mondod egy meglett negyvenes, pocakos pasek szívesebben főz kávét egy másik pasinak? - persze vannak olyan szituk, amikben ez igaz lenne, de azt hiszem ezen a helyen ez nem állna meg a valóság talaján.
Sajnos nem tudom mennyire hülyének néz, de szívesen kifejteném neki, hogy attól nem IQ bajnok, hogy mogorva seggfej. Attól sem, hogy falakat húz maga köré. De még attól sem, hogy azt hiszi menő a viselkedése. Az intelligencia bőven lejön abban, hogy ennyire érdekelnek ember társaink, az empátia közelebb áll az okos emberhez, mint a depresszióra való hajlam. Sajna ez az igazság. Nem nagyon hat meg amúgy, amit rajta látok, kissé lekezelő pillantása, lebecsmérlő testtartása, vagy éppen szarkazmusa. A dolgok úgy állnak, hogy én beszélgetek egy idegennel, ő az aki rágja magában a rosszat, mintha kötelező lenne. Ahelyett, hogy örülne, hogy valaki szóba áll vele, nem könnyű jellem. A társalgát egy kosza ponttal sem viszi előre. Az igazat megvallva kezdek kicsit unatkozni. Azért persze bennem is lakik egy buldog, meg egy irgalmas nővérke, aki tenne valamit szerencsétlen alakért. Akkor is, ő nem nyitott rá, vagy talán pont annak ellenére.
A csaj téma messze nincs lezárva a lelkében, de ha kicsi esze is van, sejti, hogy leégett ház romjai között gyalogolni pont olyan értelmetlen, mint önszántából füstmérgezést kapni.
Szőke női lelkem, azt súgja, hogy szavai, viselkedése, morcossága pont annyira segélykérő ordítás, mintha az ereit vagdosná. Tuti van pár haverja, igaz barátja nem sok lehet. Mert igaz barát amúgy sem adódik az életben csak egy, vagy nagyon maximum kettő, a három már nem hihető.
Szóval, csak bólintok. Beszéljünk másról. Ebből leszűrhető, hogy szeretne beszélgetni, de olyan, mint egy durcás ötéves. Éhes vagyok, de nem kell a husi... Nem könnyű. Nem túl segítőkész. Ha olyan hülye lennék, mint amit sejt rólam, felállnék és olyan társaság után néznék, amit még magam is értékelek.
- Nincs kedved sétálni? Meghívlak egy... - mi a jó istent lehetne itt enni? Talán az odakint tomboló 15 fok és kétélű napsütés kicsit feloldja jégszívét.
Az egy remekbe szabott kérdés, hogy minek ülök még melle és nem dugom be a fülem a fülhallgatómmal, indítom el a zenelejátszót.
- Gőzöm nincs, tök új vagyok, mit lehet itt enni? - részemről éhen is halok, szóval, biztos van valami hot-dog árus, vagy egy drogdiller, attól is picit jobb kedve lenne. Esetleg egy jópofa sőt. Úúú. Na azzal még lehet csábítani, már engem, a szabadba.

Megvallom őszintén, nem ilyen reakcióra számítottam... de... nem sokáig kell gondolkodnom, hogy tudjam a választ.
- Tulajdonképpen nagyon könnyedén lehet... Igen - mondom, mikor végig futtatom magamban a dolgot, és rá kell jönnöm, hogy a jövőben nekem is oda kell figyelnem, ki készíti a kávémat. Nem, nincs bajom a melegekkel. Kilian is az... és? Senkit nem zavar. Engem legalábbis nem. De az mégis csak más, ha például a kávémon keresztül közelebb próbálnak kerülni hozzám. El is húzom a számat a gondolatra, és hálát adok az égnek, hogy - még ha buta is volt - lány szolgált ma ki. Erről persze rögtön eszembe jut So Ra is, aki több mint egy évig hozta nekem a kávét, bármikor bárhova, és az életkedvem, ami kezdett már úgy ahogy visszatérni ismét eltűnik az éterben. Miért kell mindenről az eszembe jutnia? És miért kell, pont róla beszélnünk, amikor el akarom felejteni? Utálom az egészet, szóval ne csodálja senki sem, hogy morcos vagyok. Oké. Az alaptermészetem sem barátságos... de... Sóhaj. Remélem lezárjuk a témát, és ha nagyon nem bírja ki a társaságom nélkül, amit erősen kétlek, akkor beszélhetünk másról.
Megint meglep, mert sétálni hív? Na ne... De. Tök komolynak látszik és egy perccel később már az okot is értem. Bólintok, és fel is állok, hogy lássa, tényleg megyek. Nem tudom miért. De talán jót tesz egy kis mozgás.
- Bármit. Csak mond meg mit szeretnél - válaszolom, ahogy felkapom a táskámat is, és átdobom a vállamon, aztán még hozzáfűzöm - pizzázni ne akarj, a pizzériába elvi okokból nem megyek.
Egész pontosan két okból: az egyik Anderson, a másik So Ra. Egyikre sem akarok gondolni és egyikkel kapcsolatban sem óhajtok beszélgetni.

Látom, hogy agyal a dolgon egy kört és tetszik, hogy nem akad fent ezen.
- Értem. – elnevetem magam, mert azért van a dologban némi irónia akárhonnan is nézzük ezt a dolgot, így vissza gondolva meg az eseményekre…. Tartóssá válik a vigyorom.
- Mondjuk elég finom krémes volt….- ütöm tovább a vasat. Nekem meg főleg semmi bajom a melegekkel, bikkel, travikkal, bárkikkel, amíg nem kínoznak állatot, de az egy másik mese. Főleg, hogy nekem is volt már kalandom lánnyal. Magamat meg minek ítélném meg? Nemde?
A srác meg olyan mélyen van bezárva, hogy egy kraken sem találná meg a kulcsát, pedig van bejárása a mélyvizekbe. Kíváncsian szemlélem. Próbálok a fejébe látni, de nem nagy kunszt, hogy mi jár benne. A csaj, aki felültette, kiherélte és mellé le is rúgta egy bitang nagy szikláról. Na.. ez az oka, hogy soha, de SOHA nem leszek szerelmes. Addig áll ellen a lelkem. A szerelem meg romba dönt és kitesz a szíved valaki asztalára és lehet lecsap rá egy húsklopfolóval.
Enni hívom, legyen valami, moccanjunk. Nem akarok elválni tőle, nem mert olyan rohadt élvezetes a társasága, hanem mert ékes bizonyítéka annak, hogy miért kell nagyon vigyázni a szívemre.
Meglep, hogy velem tart. Azt hittem elküld a francba, mert olyan durva, mint egy katonai lópokróc. Én is éppen kezdtem feladni a dolgot, hogy elérek nála fél perc nyíltságot. Felállok, hogy Ő is felpattan, végre megindul az élet a lábaimban.
- Rendben, akkor nem pizza, de mondjuk egy hot-dog? Vagy hamburger? – igazából majd éhen halok és a kávé kicsit megmarta a gyomrom, nem lenne rossz ráküldeni valamit.
- Eskü sosem viszlek pizzázni. – jókedvűen felnevetek, mert ez azt jelenti, hogy máskor is elrángatom valahova, ha nyitott lesz a dologra, ha nem akkor majd leráz, mint egy vízcseppet. Olyan alkatnak tűnik. Gondolom ebben nem fogok csalódni. Összeszedem a holmim, hogy kilépjünk a placebo napsütésbe a tavasz elején.
- Te itt születtél? Már nem az utcán, hanem L.A.-ben? – kitelik tőle, hogy félre érti és nekem ugrik, hogy nem csövi. A szememre húzom a napszemüvegem, hogy elbújjak mögötte, valahogy félek, hogy leharapja a torkom, olyan, mint egy pitbull farok nélkül. Nem látod, hogy csóvál vagy sem és gőzöd nincs mi lesz a következő reakciója.
Hagyom, hogy terelgessen a kajás irányába, mert ő tudja merre megyünk.

- Képzelem - mondom, és megforgatom a szemeimet. Nem mintha érdekelne, milyen volt a kávé, amikor egy nagy valószínűséggel meleg férfi szolgálta ki őket. De amúgy ha nem is volt az, akkor sem érdekel. Épp elég nekem egy meleg, aki miatt még meg is veretném magam. Ebbe még belegondolni is szörnyű, és nem, nem vallom be nyíltan soha, senkinek, hogy Killian igenis ennyit jelent. Kell is, hogy elhívjon inkább kajálni és menjünk innen másfele. Legalább kiszellőztetem a fejem, vagy mi. Meg... be kell látnom, talán ha vele vagyok, akkor az idegesítő fecsegése mellett nem lesz időm magam sajnálni. Igen, azt csinálom, és élvezni is szoktam - látszólag. Igazából csak azért csinálom, mert Isabella nem lehet velem a nap 24 órájában, hogy elterelje a gondolataimat, na meg, mert nem éppen megfelelőek a módszerek, amikkel ez végleg sikerülni szokott, lévén, neki barátja van, én meg nyilvánvalóan nem tettem túl magam a VOLT barátnőmön. Szóval nagyot sóhajtok, és az alapszabályt közölve elindulok kifelé. Aztán rájövök, hogy lehet az alapszabály bővítésre szolgál.
- Nem akarnál valami normálisat enni? - kérdezem meg, kissé talán szemrehányóan, és remélem érti, hogy a gyors kaja nem az az én szótáramba, de aztán meggondolom magam, és mielőtt még válaszolhatna, újra megszólalok - Két sarokkal odébb van egy hely, egész ehető a hamburgerük...
Meg is indulok arrafelé, és bízom benne, hogy neki is meg fog felelni az általam ehetőnek nyilvánított kevésbé mű kaja. De legalább az eljutott hozzá biztosan, hogy pizzát nem eszem, a mondat többi részét pedig nem kívánom jelenleg értelmezni. Valószínűleg semmi jelentősége, és csak azért mondta, hogy jó fej legyen.
A kérdése meglep, és a kiegészítésen kedvem lenne felröhögni. De komolyan. Olyannak látszom, mint aki mindent szó szerint vesz? Ezek szerint. Na de... csak majdnem röhögök fel, amiből annyit láthat, hogy megrándul az arcom, de hogy ez jó-e vagy sem, azt szerintem nem tudja eldönteni.
- Nem - válaszolom és részemről ennyi lenne, de nyilván többre kíváncsi. Mármint, feltételezem, hogy beszélgetést próbál kezdeményezni, ezért némi szünet után hozzá fűzöm:
- Szöulban születtem. 5 éves koromban költöztünk ide. Na és te honnan keveredtél ide? - kérdezem meg, mert az már kiderült, hogy nem idevalósi, de nem tudom akkor miért van itt... Na mindegy. Úgyis elmondja majd... nem? szerintem de. Szóval nem aggódom.

Hát az biztos, hogy a srác sem nem nyitott, sem humorérzékkel nincs megáldva. Nagyot sóhajtok, nem lesz könnyű dolgom vele, még mázli, hogy szeretek küzdeni. A kár az, hogy nem azt látom benne, hogy egy izgalmas pasi, hanem, hogy egy elesett, dühös, gyámolításra szoruló kölyökmacska. Tuti van pár haverja, akinek a vállán kisírja magát. Lapozok hát minden témában. A napsütötte utcán baktatva élvezem a nap alig melegítő hatását. Messze még a nyár. Igaz a 40 fokot sem bírom.
Vágom, hogy nem pizzázik, nem csajozik, nem csinál semmit, kedvem lenne barátilag vállon paskolni, hogy ne aggódjon, minden sem beforr egyszer, de rühellem a közhelyeket, nem riogatom vele. Szeretném tudni miért ilyen sündisznó, mi az igazi oka, hogy ilyen zárkózott? Tapasztalásaim alapján a szar családi háttér a fő oka az ilyesminek. De nem tudhatom és nem szeretek ítélkezni. Mellé lehet csak nehezen nyíló alkat és nem kéne magamra venni. Csak valahogy ahhoz szoktam, hogy az emberek közvetlenek.
Megránduló ajkát természetesen félre értem. Oh bazd, egy poént nem tudok ellőni, amit értékelne?! Kőfal, legalább húszméteres, ami körülveszi a lelkét
A baj az, hogy kicsit azt érzem kötelező jelleggel tart velem. Nem tudom, minek hála tesz erőszakot magán. Mert, hogy nem miattam az ziher. Enyhén zavar, nem szoktam meg, hogy nem nyitnak felém az emberek, de még nem is találkoztam hozzá hasonlóval. Amíg fenntartja az érdeklődésem addig jó. Csak.... ez a világfájdalmas arckifejezés. Elhiszem, hogy elhagyták, mondjuk szerelem…. Hahhaha. Nem ismerem ezt az érzést, hogy milyen lehet elhagyva lenni. Nekem az egész egy játék. Nemhogy örülne, hogy csajozhat, új hódítások mit tudom én?!
- Mert…- a hamburger nem az? Én nem mekis műanyagot akarok enni, hanem rendes zsömlében húst, zöldségeket, sajtot, mondjuk az már sajtburger. De azért nah, az kell bele.
- Rendben. Már azt hittem vega vagy. – jókedvűen lépkedek mellette a beígért hely felé.
- Áh, és vannak rokonaid Szöulban? – mert nagyon jó lehet oda járni a rokonokhoz látogatóba, én szeretem az ilyesmit, bár apám nem az a fajta aki csak simán elenged. Hulla fárasztó.
- Kaliforniában születtem, de valahogy sosem volt az otthonom, mindig hiányzott belőle valami. – vállat rántok, ez nekem fájó pont, de igyekszem úrrá lenni rajta. A fatus meg igazából nem az a fajta aki sokat ül a seggén egy helyen, kivéve a dutyiban, ott bezzeg tudott lazítani.
- Egyetemre jöttem ide. – nem kérdezi, de hozzá teszem. Már pár lépésre látom, hogy hova is tartunk, így előzékenyen előre megyek a beígért hamburgerezőbe. Tetszik a hely fiatalossága, de mégis otthonosan tűnik, talán a képek a falakon, vagy az asztalok teszik azzá, nekem bejön. Láthatóan itt hús van a húsban és nem massza, az árak is ezt tükrözik, nem szeretem az olcsó szar helyeket. Az is tetszik, hogy nem sorban állós, pultnál megvárós, hanem leülős, rendelős. Már majdnem étterem. Piros pont Mr….. Öööö. Huha, hogy is hívják a srácot? Igyekszem felidézni az időközben kidobott kávés poharát és arra firkantott nevet. Nahbazd.
- Sportolsz is valamit? – rendelek egy narancslevet és egy sajtburgert. Kényelmesen lepakolok egy szabad székre és mosolyogva faggatózom tovább, csak elküld a francba egyszer… Értékelem, hogy olyan helyre hozott, ahol merek a pohárból inni és nem egy lepukkant lebujba.

Félreértések elkerülése végett mondom, az ő sajnálatára nincs szükségem, ha lenne, akkor panaszkodnék neki órákon keresztül. De tökéletesen meg vagyok a magam bajával, és nem kell vigasz, vagy ilyesmi. Mondjuk, azt nem ellenzem, hogy elterelje a figyelmem, ha csak egy rövid időre is, már az is jobb mint a semmi. Én igazán próbálkozom, még akkor is ha nem látszik. Az ember nem változik meg egyik percről a másikra. Vagyis... Mindegy. Ne menjünk bele.
- Meg is halnék, ha csak zöldségeken kéne megélnem - válaszolom, éreztetve, hogy még a feltételezés is sértő, de remélem nem túl komolyan, mert azért nem gondolom annyira komolyan. Mindegy. Megyünk hamburgert enni. Vagy valami olyasmit, én lehet inkább salátát fogok, de még nem döntöm el, ráérek majd a helyszínen. Addig meg, úgy látszik marad a társalgás, mert nyilván nem bírná ki három percnél tovább csendben.
- Nincsenek... - válaszolom, és ehhez nem fűzök hozzá semmit. Csak felpillantok az égre, és azon gondolkozom, vajon északon vannak-e rokonaim, akik azt sem tudják, hogy létezem? Bár tök lényegtelen. Nem fogom őket megkeresni.
Inkább hallgatom a szőkét, és próbálok érdeklődést mutatni, de elég nehéz. Mármint, nem tudom átérezni a problémáját, mert mi az,hogy hiányzott belőle valami? Na mindegy. Nekem ez kínai. De tényleg. Viszont az hogy egyetemre jött... Na nem mintha nem lenne más egyetem a városban, de a környéken csak egyet tudok, és miért menne messzebb...
- Mit is mond... - nem tudom befejezni, mert lelkesen beront a hamburgeresemhez. Én pedig csak nagyot sóhajtok és utána sietek, közben meg próbálom felidézni mondott-e nevet, és csak én nem figyeltem vagy kimaradt ez az ismerkedésünkből. Fogalmam sincs. De most már mindegy. Kissé újragondolom a kérdést, majd felteszem.
- És mit tanulsz? - ennyi elég, hogy tudjam hozzánk jár-e. És igen tudom a hozzánk erős kifejezés, de valahogy mégis olyan, mintha kicsit az enyém is lenne. Elvégre mennyi hülyeséget intéztem már el az évek alatt? Felsorolni nem tudná senki sem, és biztos vagyok benne, hogy ennyi mindent senki nem ért el korábban. Szóval hatalmas jó pont nekem. Kár, hogy senkit nem fog érdekelni. Lemondóan sóhajtok a gondolatra, aztán mivel rendel én is kérek egy narancslét meg egy hamburgert dupla sajttal, plusz paradicsommal és kérek mellé még egy cézár salátát is, mert egy hamburger önmagában kevés lenne. Utána pedig leülök a szőkével szemben.
A kérdésére bólintok. Aztán rájövök, hogy már nem sportolok, és kissé elhúzom a számat.
- Tam. Múlt héten kiraktak a hoki csapatból... de majd visszavesznek - mondom, és bár az eleje kicsit sértődöttnek hangzik a végére a magabiztosságom lesz a mérvadó. Egyszerűen pótolhatatlan vagyok - De... kéne megint futni járni, meg ilyesmik...
Gondolkozom hangosan, mert az jut eszembe, hogy Isabella megállapította, hogy eltunyultam. Nem is értem hogy miért. De igaza van, és itt az ideje rendbe hozni magam.
Szerencsére mivel nincsenek sokan ennyi idő alatt el is készült a hamburgerünk, és már hozza is egy erre alkalmazott srác. Na ő nyilván nem meleg, mert nem én kötöm le, hanem a szöszi, ami tök megnyugtató, én pedig összecsapom a tenyereimet, ahogy elém kerül a salátám és a szépen megpakolt zsemlém.
- Nade! Együnk! - igen. Éhes voltam. Csak eddig nem tűnt fel. De most érzem, és a mozgás ráér evés után is. Úgysem fogom ma lefutni a maratont. De még a jövőhéten sem. Vissza kell szoknom. Nehéz menet lesz.

Nem hiszem, hogy lennének félre értések, én nem akarom megvigasztalni, ugyan él bennem a késztetés, de mégsem hiszem, hogy olyan szinten, aminek hála, meg is tenném. Inkább hagyom, hogy gyűlöljön mindent, amit elvettek tőle, és azt is amiről önként mond le, a lelke üdve nevében. Soha nem voltam még szerelmes, így nem is nagyon hiszem, hogy meg tudnám érteni őt. Másrészt a szerelem illúzió, elfújható, mint egy szappanbuborék.
- Én egyszer megpróbáltam, ment is vagy három napig, aztán elbuktam egy szelet lecsós szelet jóvoltából. – sejtem, hogy semennyire sem érdekli, mint semmi, ami velem kapcsolatos, de megosztom vele, mert ilyen örök dumás vagyok. Már őszintébben mosolygok, mégsem hiszem, hogy megváltjuk a világot. Nekem ő nagyon antiszockó. Vannak ilyen alkatok, nem értem őket, mert más vagyok, azt pedig mindig nehezen értjük meg.
Fogom, hogy nincsenek rokonai, akkor nem kérdezem Szöulról, nem hiszem, hogy jár „haza” főleg, hogy ez tűnik az otthonának. Ráérősen baktatok mellette, megigazgatom a táskám, elpakolom a napszemüvegem, nincs nagy szükség rá. Jó érzés nem egyedül csatangolni. Bár kissé jobb lenne, ha nem kényszerből tartana velem. Hogy mi kényszeríti? Talán a jó modor, vagy csak felejteni akar pár percre, egy csacsogó szőke oldalán. Loppal végig pillantok a profilján, hüm, felejthetnénk máshogy is. Ahjaj. Tavasz, méhek, zsongás. Le velük. Kár, hogy nekem bizsereg a vérem, apró szikrák pattannak a testemben folyamatosan, olyan vagyok, mint egy kisülni kész elem. Tuti feltöltenék egy telefont.
Besietek az étteremhaburgeresbe és leadom a rendelést. Míg várakozunk, meglep, hogy bármire is visszakérdez, még a szemöldököm is felszalad kissé. Nocsak, van bármi, ami érdekli?? Lelkesen válaszolok hát.
- Filmművészetet tanulok a Francesen. – hol máshol? Csakis a legjobb helyen. Azt már mondtam neki, hogy tök új vagyok a környéken, sejtheti, hogy az egyetemen is, ezt ki sem fejtem már. Pillantásommal kérdezek vissza, hogy Ő mi jóval tölti az idejét? Amikor nem éppen ön marcangol. Mert abban kifejezetten jónak tűnik.
- Verekedtél? – egy hoki csapatban???? Képletesen megsimogatom magam, nagyon ügyes vagyok, a hokisok csak verekszenek. Mégis kicsit ledöbbent a dolog. Azt hittem a hokisok… masszívabb alkatok, de lehet csak a ruha teszi.
- Helyes hozzáállás. – felé biccentek, mert tényleg az. Szeretem, ha valaki tud küzdeni azért, amit akar. Rám jellemző, hogy szinte semmit sem adok fel, addig harcolok, míg elérem, amit szeretnék. Kivéve a póni, azt nem sikerült, olyan makacsságba futottam. Bah.
- Nincs kedved lejönni boxolni? Láttam egy jó kis termet, azt hiszem, lehet kickboxolni is, az egy kicsit jobban tetszik. Egész testet átmozgatós. – gőzöm nincs miért kérdezem meg, talán mert nekem is nagyon hiányzik a mozgás, meg neki is, ahogy mondja. Nem tervem rámászni, csak jó lenne, nem egyedül lemenni. Nem mintha félénk, vagy tudja a fene, csak… Mindig jó, ha lehet valakivel kontaktálódni, meg nem másznak rám a pasik. Sajnos a legtöbb helyen ezt teszik. Egy csinos nő cica naciban, feszülős felsőben… Tuti dugni akar. Véletlen sem kényelmes szeretne lenni és nem fennakadni a lenge pólójában… Neeem, dehogy.
Azért akarom látni az arcát, hogy mit gondol minderről, így felpillantok rá.
Megköszönöm a kihozott kaját, majd biccentek, hogy együnk, már majdnem éhen haltam.
- Tudtad, hogy az angolok késsel-villával eszik a hamburgert? – szúrom azért közbe, mert ez fontos információ csak remélem, hogy nem esik neki ő is eme két evőeszközzel, akkor beégek.

- Én nem buknám el, de nincsenek őrült világmegváltó elképzeléseim az állatok jogaival kapcsolatban, a hús pedig finom - közlöm, mint egy egyértelmű dolgot. Nem buknám el. Ha lenne ilyen tervem, simán be tudnám tartani. Ez olyan, mint a dohányzás. Azt is abbahagytam egyik napról a másikra. Más kérdés, hogy mostanában hajlamos vagyok rágyújtani, de nincs barátnőm, aki húzza miatta az orrát, szóval nincs okom rá, hogy ne tegyem. Na jó, max az, hogy egészségtelen, de mi nem az? Szóval téma ejtve, amúgy sem izgalmas. A szöszi meg nem túl jó témaválasztásban, mert folyamatosan olyasmikbe megy bele, amiről nem akarok beszélni. Igaz, jobban belegondolva semmi sincs, amiről szívesen beszélnék, leszámítva talán egy két dolgot. Belátom, nincs egyszerű dolga, de nem fogom megkönnyíteni sem. Hacsak azt nem számítom, hogy a hamburgereshez érve, a tanulmányai iránt kezdek érdeklődni.
Beigazolódik a gyanúm. Hozzánk jár. A kijelentésre lemondóan sóhajtok, majd lehajtom a fejem, úgy motyogom, hogy valószínűleg túl egyszerű a színjátszóra a felvételi. Most komolyan. Mióta vesznek fel minden idiótát? Amikor én kezdtem az egyetemet, jó nevű, híres intézmény volt... De amióta kibővült a filmművészettel, kezdek aggódni. Ott van Kilian... Nem mintha nem bírnám a csávót, de lássuk be, egyáltalán nem egyetemre való. Ott van a mindenki által imádott Rena... Na jó. Bele nem tudok belekötni, max a stílusába, ahogy velem beszél, de bizonyos - rajongási -okokból kifolyólag neki elnézem. Na de, ezt a szöszit itt velem szemben, nem igazán tudom elképzelni, ahogy filmekben csillog majd. Bár Kilian orkjai közt lehetne valami szerencsétlen, akit a jóképű csávó megment. Csak az a kár, hogy Kilian filmjeiben valószínűleg mindkét szerepet férfi fogja játszani, rosszabb esetben, az orkok fognak... Pfuj... ezt inkább nem gondolom végig.
- Tudhattam volna - mondom végül ahogy felpillantok rá, majd hozzáfűzöm - Remélem a HÖK-be nem akarsz belépni, és semmilyen más ügyed nem lesz vele...
Közben megjön a rendelt étel, és közben a sport kerül szóba. Végre egy jó téma. Vagy kevésbé rossz. Nézőpont kérdése.
- Nem mentem el pár edzésre... meccsre... - megvonom a vállam. Nem nagy cucc. Ki voltam bukva, kisebb gondom is nagyobb volt, mint hogy nyer-e a csapat. Meg is feledkeztem róla, de természetesen ezt nem vallom be. A lényeg, hogy most nem vagyok csapat tag, de majd visszakerülök, ez egész biztos. A szavaira, miszerint ez a helyes hozzáállás, röhögni támad kedvem. A kezem a szám elé kapom, és próbálom visszafogni, de tényleg nagyon szórakoztat, hogy fogalma sincs, ki vagyok, és miért vagyok ilyen biztos magamban.
- Szerintem is... rosszul járnának, ha megvonnánk tőlük némi juttatást... - nem játszom szépen a játékot, igaz? De kit érdekel. Néhány hete rájöttem, hogy azzal, hogy jól viselkedem az ég egy adta világon semmit sem érek el. Nekem vannak álmaim, és céljaim, és mostantól, hajlandó vagyok piszkos módszereket is bevetni, hogy elérjem őket.
Most pedig, hogy ezt tisztáztuk, akár ehetek is. Vagy mégsem. Boxolni. Boxolni. Bokszolniiiii! Oh, dehogynem lenne kedvem!
- Nem köszönöm. Az olyan agresszív sport, nem tenne jót az imigemnek - vagy nekem. Nem tudom. De lehet egyszer kipróbálom. Régen verekedtem úgy igazán, és nem ártana egy kis feszültséglevezetés. De ezt neki nem kell tudnia. Most pedig már tényleg eszem. A kezembe is veszem a kést meg a villát, hogy aztán rögtön le is tegyem.
- Fogalmam sem volt róla... - közlöm, éreztetvén, hogy nem közölt semmi újat, és az ehhez hasonló okosságoktól megkímélhet a jövőben. Mégis, úgy döntök, inkább csak a salátát fogyasztom el az evőeszközökkel, a hamburger után pedig majd kezet mosok.
- Jó étvágyat! - mondom végül, mert az illemről azért nem feledkeztem meg. S amíg megrágom az első falatokat igyekszem megmozgatni az agytekervényeimet is, hogy valami értelmeset tudjak kérdezni, így végül két falat közben megszólalok.
- Egyedül vagy itt? - és nem, nem a helyre gondolok, itt velem van. Hanem L.A.-re, az egyetemre... Mert ugye, eddig nem itt élt. Meg mert... őszintén szólva, nehezen tudnám elképzelni, hogy egyedül túlélt volna akár egy hetet is.

Arra, hogy ő nem bukná el sikerül felnevetnem. Atyaszent ég! Ki ez a félisten itt mellettem? Már bánom, hogy nem azzal kezdtem, hogy elé térdeltem és fogtam bősz imába, hogy a nagyságosa atyaúristen leereszkedett hozzám. Igazából, meg azt hiszem Ő az a szint ami alatt nincs semmi. Illetve az, a nagy-nagy semmi.
- Oh sejtem, Mr Tökély. Te semmit nem buknál el....Ha tegezhetlek. - kezd kicsit kiakasztani, az én szartam a spanyol viaszt hozzáállást. Gúnyosan felnevetek. Ha mindenki olyan lenne, mint ő, még ott tartanánk, hogy a férfiak bunkós bottal hajszolnák a nőket a barlangokba. Ránézésre a lábmérete nagyobb, mint az IQ.-ja.
Gőzöm nincs, mi alapján ítél meg, biztos mert Ő olyan nagy ember ismerő. Aki mindenkiről tud mindent, rólam is. Meg lennék lepve. Egy Hiro, aki oooolyna okos, hogy neki nem lehet újat mutatni.
Nehéz izgalmas témára akadnom, mert csak azt tudom róla, hogy picsog a szája a csaja után, aki vélhetőleg nem véletlen lépett le anélkül, hogy felé böffentett volna. Sajnos nem tudom miről beszélne szívesen. Talán magáról,. ahogy sirathatná a tévképzetet, hogy többet ér, mint amit hisz magáról.
- Tessék? - pislantok felé. Kezem megakad a hamburgeren, el sem hiszem, hogy ilyen durván közelít. Vannak dolgok amiket be kell nyelni és van, amit nem.
- Nem, nem tervezem, úgy néz ki pedig lenne esélyem, ha már mindenkinek helye van ott, de ne aggódj a közeledbe sem megyek. Lehet fertőző vagy. Figyelj már.... Ki a lószar vagy te, hogy megengeded magadnak ezt a hangnemet? Rád akaszkodtam? Könyörögtem, hogy gyere ide? Fegyvert fogtam a fejedhez? Akkor mit játszod a sértett kurvát? Mert ezt így hívják. - el sem hiszem a szavait. Ki ő? Mit gondol magáról? Eddig is voltak szemét beszólásai, de azt gondoltam lakik benne ember, tévedni emberi szokás. hangom mélyésgesen nyugodt. Már igazából nem is bánt, az egész érdektelenné kezd válni. Neki is megvan az öngazolása, hogy miért olyan amilyen, nekem is. De én legalább nem alázok másokat, és nem erre rejszolok éjszaka a takaró alatt, miszerint: Óó, de jó vagyok, ma is megaláztam valakit. Bébi, király vagyok!
- Nem mi? - újra elnevetem magam. Tuti ott is sírt, hogy elhagyták, ám a következő szavai után rájövök, hogy egyszerűen berezelt.
- Agresszív sport? - végső döfés. Hangosan és gúnyosan felnevetek. Ez az a pont, ahol rájövök, hogy megjátssza az eszét, ha lenne....
- Barátom, miért nem azt mondod, hogy azért raktak ki a csapatból, mert puhány vagy? - meguntam, hogy a kedvébe járjak. Minek? Olyan mérhetetlenül arrogáns. A befelé fordulásával, pedig szánalmas, félek kioltja belső napomat. Szavai mozdulatai, tettei megalázóak, és nem tudom, hogy mivel szolgáltam rá. Nem kéne lesüllyednem a szintjére, mert ezen a mélységen túl nagy a rutinja. Hátradőlve a székemen elengedem a kaját a kedvem is elmegy tőle. A torkomon akadt. Ahogy Ő is, az ilyesfajta szánalom viselkedés sosem csúszott túl könnyen. Ennél én jóval több vagyok.
Újabb gúnymondat. Már majdnem megköszönöm, csak elmosolyodom. Úristen ez de gáz, hogy lehet valaki ennyire önképzavaros, mert nekem a sok tüske az.
Nekem könnyebb dolgom van az Ő megítélésével, mert bárdolatlansága, humortalansága, érzéketlensége süt belőle, szinte égeti a bőröm. Elfog a kellemetlen hányinger.
Felállok a székemről, a táskámba kotorok és pofátlan sok pénzt dobok az asztalra. Ezzel is megköszönve a frenetikus társaságát. Felemelem a poharam és felé lépek.
- Egy tuskó vagy, nem kérdés miért lépett le a csajod és miért fog mindenki más is mellőled. Nevethetsz rajta, elbújhatsz, kinevethetsz, engem és másokat, az megy, abban király vagy. Mondhatod, hogy nem ismerlek, a fajtád tizenkettő egy tucat. A véleményed nem érdekel rólam, tartsd meg magadnak, ne pocsékold drága szavaid, nem tudnám megfizetni őket. Szép napot. - Tuti gazdag a családja, más miatt sem a HÖK sem a csapat nem jöhetne számításba, ha csak be nem zokogta magát. Elköszönésem mellé közelebb lépek, megemelem a poharam és a fejére csorgatom az italom. Ha csak nem olyan piszok gyors, hogy kificánkol alóla, akkor a nadrágjára tuti jut, meg a mellkasára. A poharat a földre ejtem mellette, a pénzemért megtehetem, akkor legyek beképzelt, buta, szőke picsa, aminek így is tart.
Ha sikerül a tervem, ha nem, egyenes járással távozom. Míg kiérek elég dühös vagyok, pár perc múlva pedig az egészen vihogok a barátnőmmel a telefonba.
Úristen, micsoda fazonok vannak. Remélem nem ilyen puhapöcsök fellelőhelye L.A.

// Köszöntem a játékot, tanultam belőle. Megkóstoltalak, nem ízlettél. //

karakterinformáció

» ♦ do you want a coffee? ~ Zin && So Ra
» Just a coffee - Gordon and Giselle
» I want coffee - Gordon & Zin
» Coffee with the retarded cat ~ Demetria & Cassie~
» Coffee to go - Aubrey & Gerard

Hale & Zin -- Starbuck Coffee

Hale & Zin -- Starbuck Coffee

Similar topics

Similar topics