sweet like candy;;

"Néha nem is kell sok hogy az álmok valóra váljanak,
csak meg kell látni a valóságban az álmot!"

Előtörténet:
*Gyönyörű, francia festő édesanya: Amelié Claude
*St. Louis-i újságíró édesapa: George Clamance
*Két évvel idősebb, egyetemista bátyus: Frankie Clamance
*St. Louis-ban született
*Négy éves korában Franciaországba költöztek a családjával az anyaági nagyszüleihez
*Az általános iskolát Franciaországban, a gimnáziumot Los Angelesben végezte
*A gimnázium alatt egy bandát alapított, amivel minden hétvégén fellépése van a város egy-egy kávézójában vagy kultúr-kocsmájában
*Tizennyolc éves korától szülői segítséggel bérelt egy lakást Hollywoodban, amit tizenkilenc éves korára kemény munkával sikeresen megvett és anyagilag független lett szüleitől
*Ösztöndíjjal jutott be a Francesra a fotográfiai versenyeken elért helyezéseiért, és munkájáért
*Bébiszitterkedésből és a bandából befutó részesedéséből tartja el magát
* Miután megkezdte második évét a Francesen sorozatos csalódások és a nagymamája halála után összeomlott. Hetekre eltűnt bezárkózott a lakásába és nem szólt senkihez.
* Nagymamája temetése után egy évig maradt Franciaországba, levelezőn végezte tovább a Frances-i tanulmányait és most visszatér, hogy ott folytassa ahol abbahagyta...

A karakter jelleme:
Általában körülményektől függetlenül mindenkivel kedves vagyok. Ezt nézheted annak, hogy játszom magam, de nem. Én ilyen vagyok. Persze, vannak olyan emberek, akikkel már csak nagy nehezen tudok pár kedves szót váltani. Úgy ivódtam be a köztudatba, mint "a kedves lány, aki ahol tud segít". Persze, emiatt éppen elegen kihasználnak, amit még én sem hagyok szó nélkül.
Nekem sincs végtelen türelmem, pláne a bizalmam is nagyon véges. Hiszek a második esélyben, de ha valaki azt is elpuskázza, bármennyire is sajnálom az illetőt, kihúztam a listámról. Soha többé nem fogok benne megbízni, de ez nem egyenesen arányos azzal, hogy utálni fogom. Ez a "bűnének" nagyságától függ, lehet az volt élete utolsó hibája. Csak vicceltem, nem vagyok én vérengző házi sárkány!
Nagy általánosságban mindig mosolygok. De tényleg úgy képzeld el hogy mindig. Igen, elismerem, van amikor nem tudok, de az nagyon ritka dolog. Én úgy érzem, túl rövid az életem ahhoz, hogy szomorú legyek. Inkább mosolygok, mint búvalbélelten szürke egérkeként járok kelek. Nem szeretem, ha mások szomorúak a környezetemben, mindent megteszek azért hogy kicsit felviduljon.
Az első pillanatokban picit zárkózottabb vagyok az átlagnál, de nagyon hamar feloldódik a jég, és utána már az isten sem ment meg a szóáradatomtól. Nagyon szeretek beszélni, beszélgetni és mesélni. Esetleg ha már kicsit soknak érzed, szólj rám ( finoman), nem fogok megsértődni. Inkább egy bocsánatkérő mosolyt villantok feléd és elpirulok.
Én vagyok az a személy, akit pillanatok alatt zavarba lehet hozni. Nem kell sokat tenned érte és máris pipacs vörös az arcom. De ennek ellenére jól kezelem a helyzetet és úgy teszek mint akinek nem is váltott volna más színre az arca.
Nagyon makacs vagyok és szeretem ha nekem van igazam, ami néha meg is esik. Ha lehet órákon át tudok érvelni az igazam mellett, de ha esetleg nem én nyerek picit duzzogva de elismerem. Ahogy a hibáimat is. Ilyenkor nem duzzogok, de mindenki legyen vele tisztában: Tudok a hibáimról, de senki kedvéért nem fogok kifordulni magamból.
Kitartó, ragaszkodó nagyon hûséges vagyok. Na meg reménytelenül romantikus és naiv.
Hiszek a tündérmesékben és az örök szerelemben. Lehet túl sok könyvet olvasok, és a romantikus regények már az agyamra mentek, de ez van. Tudom, vagyis szeretném azt hinni, hogy nekem is szántak egy herceget. Hogy valaki nekem olyan lesz, mint Lizzie-nek Mr. Darcy, vagy Júliának Romeó...
Majd egyszer egy szép napon! (:

Szerepjátékos példa:
A mai nap az én napom volt. A múltkori incidens után rájöttem, hogy nem éri meg kisegérként osonni a folyosókon, mert úgy csak jobban felhívom magamra a figyelmet. A gyávaság egy felhívás keringőre... Olyan mintha egy hatalmas fehér zászlót lengetnék, amire az van írva: IDE GYERTEK! FRISS HUSI VAGYOK, EDDIG NEM SZÍVATOTT MEG SENKI...
Ennek eredményeként úgy viselkedtem, mint máskor. Kihúztam magam és halvány mosollyal az arcomon jártam keltem az iskolában. Voltak, akik utánam néztek, de nem érdekelt. Éppen egy érdekes jegyzetet olvastam művészet töriből, szóval a külvilágot amennyire csak tudtam kizártam. Nagy ritkán pillantottam fel hogy megnézzem, hogy van e valaki vagy valami akadály előttem. Nos, eléggé a rossz szokásaim közé tartozik ez az olvasási módszer, és nagyon sokszor történtek már balesetek miatta (szinte mindig) de nem tudtam leszokni róla. Olyan volt ez nekem sok más dologgal együtt, mint a cigizés... Függőség... Csak én nem a nikotint éheztem, hanem az olvasást az írást és minden nemű szórakozást. Ezeket nevezzük úgy, hogy lételem...
Újra felpillantottam, majd jobbra fordulva a szekrényemhez mentem, hogy betegyem a kardigánomat. Elkalandozva nézegettem a beragasztott New York poszteremet és a családom fényképét. Rettentően hiányoztak, de ugyan akkor itt is remekül éreztem magam. Hirtelen nagyon távolinak tűnt a karácsonyi szünet, sőt minden egyéb szünet, amikor hazautazhattam. Sóhajtva bányásztam elő pár nehéz könyvet a táskámból, amikre még nem volt szükségem és azokat is betettem és kicsit nehezebb szívvel bezártam a szekrényt.
Hát igen, a honvágy nem kicsit szívet tépő érzés. De most nem a rosszra kell gondolnom, hanem a jóra. Anyuék rendben élik világukat, minden nap e-mailekkel bombáznak, és ha esetleg nem válaszolok egyből a telefonhoz nyúlnak és veszekednek velem, hogy mennyire aggódtak, amiért nem írtam vissza és többet ne csináljam ezt velük. Én meg éltem az egyetem és kolesz életet és élveztem. Amikor csak lehetett szórakozni jártam, és éveztem azt tanulni, amit szeretek! Ez volt minden vágyam és tessék… Az élet megadta!
Örök hála kedves Sors!
A női mosdóba vettem az irányt. A szükségleteim elvégése után a tükör előtt álltam és magamat néztem miközben kezet mosok. Ma egy kék pánt nélküli felső és farmer volt rajtam. Mindezt egy pár szivecskés fülbevaló a kedvenc karkötőim és egy tornacipő tette egésszé. Hajam természetes hullámokban omlott a hátamra és vállamra. Amihez most nem volt túl sok hangulatom, ezért gyorsan befontam, majd kontyba csavartam a zuhatagot és két ceruzával megtűztem. Pár laza tincs elől kiszabadult, de nem foglalkoztam velük. Már leszoktam arról, hogy harcoljak a hajammal... Ha így akar állni, akkor így fog, mert ha bele gebedek, se fogom tudni érvényesíteni teljesen az akaratom.
Mielőtt még nevetnél.... Igenis, a hajam is él és véleménye van... Vicces, de ez van!
Tehát ez után újra nekivágtam a folyosók labirintusának. Lyukas órám voltak szóval pont elég időm volt pótolni a kilométerhiányomat és csillapítani az olvasás utáni vágyamat. Újra beletemetkeztem a jegyzetbe és bolyongtam. Tudtam inkább az utat kéne figyelni és megjegyezni mi hol van, de ma olyan napom volt, hogy nem azt tettem, ami helyes volt… Éppen egy sarkon fordultam be amikor megtörtént a baj.
Valami keménynek és élőnek mentem neki. Az ütközés hatására lepattantam arról a bizonyos valakiről és szép kecsesen a fenekemen landoltam, nem éppen puhán. A jegyzet kiesett a kezemből és valahol a folyosó másik végén ért földet. Megilletődötten nagyokat pislogtam, miközben igyekeztem feltérképezni, hogy mekkora kárt szenvedett szerencsétlen fenekem az esésben.

A játékos:
-Sziasztok! Niki vagyok!
-Szia Niki
-Lassan 6 éve szerep játékozom, szóval van már némi gyakorlatom, de jó pap holtig tanul! Tanulás miatt előfordulhat inaktivitás és lassú reagolás amint nagyon sajnálok és igyekszek elkerülni.... Nos hát ennyi lenne!
-Köszönjük, Niki! *tapsvihar*