Szorosan magához fog, de én nem emelem a karjaimat, nem fonom köré vékony végtagjaimat, nem akarom. Azt akarom, hogy engedjen el, hogy ne kényszerítsen arra, hogy magamba szívjam csodás illatát. Ne mondja, hogy szeret, hisz minden jel arra mutat, hogy ez nem igaz. Könyörögtem neki, hogy ne vegye el anyut, de nem hallgat rám. Vissza lehetett volna csinálni mindent, titkolhattam volna anyu előtt, hogy haza jöttem, és akkor most nem rendeznének esküvőt. Szépen elhidegültek volna egymástól aztán apu lelép, hogy végre azzal legyen akivel lennie kell, vagyis velem. Önző volnék? Igen, az, nagyon is, hogy el akarom szakítani anyutól aput, azt akarom, hogy szakítsanak hiszen apunek mellettem a helye még akkor is, ha ezzel összetöröm anyu szívét.
Még szerencse, hogy apunak több esze van nálam, Ő nem hagyná, hogy anyu belesétáljon a konyha késbe vagy éppen túl sok innivalót öntsön magába. Hálásnak kéne lennem, hiszen neki köszönhetem aput, ha nem jönnek össze abban a klubban vagy hol, ahol megismerkedtek és szerelembe estek akkor soha nem ismerem meg talán milyen is az igaz szerelem. Mert én úgy szeretem őt, soha senkit sem fogok rajta kívül így szeretni. Szeretem Julietet is, de az teljesen más. Szerelem az is, de... előtte titkolóznom kell és az láthatatlan falakat von fel közénk, pedig istenem, őt is szeretem, hiszen gyönyörű kedves és törékeny. Pont olyan amilyet annak idején elképzeltem magam mellé, még apu előtt. Nem egy porcelán baba vagány mégis... Ő a tökéletes kombinációja a női nem által hordozott tulajdonságoknak. Vajon tudja, hogy mit vált ki belőlem? Nem, aligha van fogalma róla.
Haza mennék, de tudom, hogy nem mehetek, szóval elfoglalom a helyen az oltárnál. Utálom, hogy minden olyan szépen fel van díszítve. A vendégeket is amiért olyan boldognak tűnnek, hát nem látják, hogy mekkora katasztrófa fog itt hamarosan végbe menni? Hogy örülhetnek ennek?
Ahogy meglátom aput még inkább erőltetnem kell azt a természetesnek látszó mosolyt. Azt reméltem elfut, messzire szalad, mert nem tudja végig csinálni nélkülem, hisz én volnék a tanúja vagy mi, de nem, nélkülem is megcsinálná és ez valahol mélyen belül nagyon fáj. Viszont valami nem jó. Ahogy mellém ér és elindul anyu nem a menyasszonyára szegeződik a tekintete, hanem továbbra is engem néz.
Kihasználva, hogy mindenki anyut nézi lépek oda apuhoz, és nyúlok a nyakkendőjéhez, mintha csak azt akarnám megigazítani.
- Mosolyogj, vagy legalább tűnj boldognak. Ne engem nézz hanem anyut, ha továbbra is engem bámulsz olyat csinálok amit mind a ketten megbánunk majd... nem akarod, hogy a barátaid megtudják, hogy a fiadat dugod. - Szólalok meg halkan, hogy csak Ő hallhassa, majd ellépek tőle és hagyom had menjen minden úgy ahogy mennie kell. Türelmetlenül várok, hogy végre szabadulhassak innen és... mehessek inni.

A poharamat elvehette, de az üvegemet soha, azt gondosan leteszem magam mellé a földre, minél távolabb tőle, hogy ne érje el. Ha valaki el akarja venni arra rámorgok, vagy ha kell meg is harapom, mint egy zsákmányát őrző hiéna. Csak az enyém, és ha elpusztítottam ugyan úgy fogok kacagni, mint azok a rühes állatok. Szükségem van az italra, arra, hogy ne legyek magamnál, mert nem fogom ezt kibírni. Mindenki boldog, és hamarosan részeg is lesz. A kettő közül én is akarom valamelyiket, nem vagyok nagyra vágyó, megelégszem azzal, ha matt részegre ihatom magam, vagy belőhetem magam, hogy ne tudjak magamról. Talán elkapok egy két koszorúslányt és megdugom, csak hogy utána legyen miről beszélniük az embereknek. Esetleg kikezdek anyu egyik rokonával, csak hogy még zaftosabb legyen a pletyka... hmm... most már apu is a rokona, akkor nem lesz gond, ha eleve rá mászok és nem másra.
- Az az én italom volt. Nem volt vele semmi gond, szimpla narancslé egy kicsit feldúsítva valami átlátszó löttyel. - Nézek apura ártatlanul. Tudja, hogy mi volt benne, szégyellnem kéne magam, amiért rajta kapott, de nem baj, ma nem érdekel semmi sem.
Megszólalnék, de ekkor anyu elkapja a kezemet. Na ne, ne jöjjön ide jó pofizni! Egy mosolyt erőltetek az arcomra, és bólogatok neki, majd leintem, hogy később majd beszélünk, szerencsére apu elhessegeti tőlem, mielőtt még a ruhájára öntenék valamit egészen véletlenül. Megtenném? Nem, nem vagyok olyan, de a gondolattal olyan csodásan el tudok játszani. Azt is elképzeltem, hogy hasra esik, miközben az oltárhoz lépdel, de sajnos ez sem jött össze. Amilyen szerencsém van az esküvő további része is tökéletesen fog telni, és ez lesz anyu élete legszebb napja. Nem, nem az amikor engem megszült... hanem ez. Engem nem szeret, és ezt pontosan tudom én is és Ő is. Talán még apu is, bár ebben azért kételkedek, hogy ennek a tudásnak a birtokában van.
- Vigyázz rá amíg nem kérem, de most kérem. Miért nem lőhetem be magam? vagy legalább hagyd, hogy leigyam magam, mert nekem ez nem fog menni, had örvendjen nektek az ital amit elfogyasztottam. Nem vagyok ennyire jó színész, hogy józanul eljátsszam a boldogat. Apu kérlek, had igyak, vagy csak egy tablettát adj, és utána lelépek az egyik koszorús lánnyal, nem kell velem törődnöd, élvezheted a bulidat. - Fájdalom csillan nagy kék szemeimből. Nem akarom ezt az egészet, csak Őt akarom, de őt már nem kaphatom meg.

- Vodka, tequilához só és citrom kell, vagy fahéj és narancs. - Azok nélkül nem is lehet meginni azt a vacakot, de hát ezt Ő is biztosan tudja. Az még így bekeverve is borzalmas lenne, bár ki tudja, lehet, hogy Ő szereti, de én nem, én megmaradok az egyik legkedvesebb barátomnál, aki sohasem hagyott cserben, a vodkánál. Különben is az mindennel jó, még szimpla teával is hmm... legközelebb majd abba töltök, akkor talán nem bukok le ilyen hamar.
- Ma igazán elnézhetsz nekem mindent, bármit is csinálok, nem gondolod? Úgy sem érhetek fel ahhoz a gaz tetthez amit elkövettél ellenem. - Nézek a szemeibe. Talán ha kinyírnám magam akkor felülmúlnám azt amit Ő tett, de hát mi lenne akkor szegény Julietemmel? Nem hagyhatom megint magára!
- Nem, apu a tortát nem most fogják még felvágni, először van kaja utána egy kis tánc, majd jöhet a torta, az még minimum három óra, kizárt, hogy kibírjam addig józanon. - Mondom majd nem is rám figyel hanem a "feleségére" Fúj de utálom azt a szót. Apu az enyém és nem adom anyunak, kész, el fogom rabolni, elviszem magammal Honolulura, megmutatom neki, hogy milyen csodás helyen ismertem meg Julietet.
Felmordulok, mikor valami gyógyszerről beszél, majd anyu elmosolyodik. Megyek apuval, de nem várom meg míg mindenkivel lepacsizik, elrántom tőle a kezemet és bemegyek egyedül, fel egyenesen a szobába, ahol a táskáért nyúlok, már nyitnám ki, de apu elveszi tőlem. Buta apu, hát nem tudja, hogy egy drogostól nem szabad elvenni az adagját?
- Mit mondtál neki milyen gyógyszert veszel be? Viagrát mi? És majd egy idő után feljön utánad mikor már hat az a vacak mi? Add vissza a bogyóimat! - megyek utána és az öklömmel verem a hátát, hogy adja vissza, kellenek nekem! De nem adja, beleborítja a vécébe és lehúzza.
- Miért csináltad ezt?- Kiáltok rá, majd otthagyom és elsietek a szobámba, felfeszítem az egyik padló deszkát, kiveszem belőle a kis zacskót, fogok két kis tablettát, az egyiket a számba veszem, a másikat a zsebembe teszem. Vissza sietek apuhoz, és megcsókolom, ha engedi akkor átcsempészem a szájába a kis bogyót. Tépjünk be együtt.

Figyelem! Az eredeti reag átíráson esett át.

- Nem vagyok alkoholista és soha nem is voltam az. Nem is leszek. - Drogos? Az igen, bár ott is inkább csak alkalmi fogyasztónak titulálom magam, nem lesznek elvonási tüneteim, ha nem kapom meg az adagomat, nem kezdek el remegni, és nem is fáj semmim sem. Sőt nem is viszket semmim se. Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy milyen az amikor valakinek elvonási tünetei vannak, de én nem észlelek magamon semmi furcsát az átlagos hülyeségemen kívül, szóval nem vagyok függő. Ha meg mégis akkor ezt jól benéztem, de apu... apu nem tudom, hogy lehet velem ilyen kegyetlen. Csak egy kis pirulát kértem, semmi mást, a többit megtarthatná magának, tűzbe dobhatná elégethetné, bánom is én, hogy mit csinálna vele, de nem, neki az az egy is rengetegnek számít amit be akarok venni.
Nem engedi, hogy bedrogozzam magam, nem engedi, hogy leigyam magam, akkor mégis mi a francot enged? Elkezdhetem vagdosni magam, hogy a lelki fájdalom helyett fizikait érezzek, és ne törődjek vele? Talán ha elég mélyen vágnám meg magam, akkor egy idő után valaki csak észrevenné, hogy kezdek elvérezni, és akkor bevisznek a kórházba, ott teletömnek mindenféle gyógyszerrel és... igen, az már maga lenne a mámor, valamit ebből a hülye házból is eltakarodhatnék végre.  Sőt még anyunak sem lehet majd semmi kifogása a távozásomat illetően.
Elveszi a táskát, és püfölni kezdem, mindent beleadok, de eljutnak hozzám a szavai.
- Talán anyunak nincs annyi türelme, mint nekem, hogy negyven perceket várjon a következő menetre, hanem azonnal akarja, arra jó a kis kék tabletta. - Nem nézem végig ahogy az örvénylő víz elnyeli a mai megváltóimat, hiszen már van pót tervem, ami azt illeti több is, és az egyik a szobám padlója alatt rejtőzik. Vagy az egyik fiókomban, vagy a szekrény hátuljára erősítve. Kis vésztartalékok, kis mikulás csomagok, ha úgy tetszik. Nekem pedig most nagyon is szükségem van egyre. Tudom, hogy nincs sok időm így arra vetem rá, amelyiket a legkönnyebben magamhoz tudom venni, csak felpattintom a padlót és már meg is van.
Apu szájába juttatom a bogyót ő pedig lenyeli, és csak későn veszi észre. Bekapom a saját adagomat és én is leküldöm a gyomromba, hogy ott majd szépen kifejtse a hatását, már csak várni kell. Apu köhögni kezd, de felesleges. Igazán tudhatná, hogy köhögéssel nem megy semmire sem.
- Csak egy kis extasy. Ha ki akarod hányni akkor le kell dugnod az ujjadat a torkodon, máskülönben az ott marad ahol van. - Nézek rá komolyan, majd a régi ágyamhoz sétálok és elheverek rajta. Van fél órám, addig akár ki is pihenhetem a tegnap estét. MeEg előre a mait.

Figyelem, a hozzászólás vulgáris nyelvezetet tartalmaz.

- Ugyan már, mit érdekel az téged, hogy nekem feláll e avagy sem? Neked csak a seggem kell, meg esetenként a szám, amikor olyan kedved van. - Mérges leszek, amiért fölemlegeti Julietet. Hagyja őt békén, neki semmi köze az én drága Julietemhez, sem pedig ahhoz, hogy hogyan fogom őt megdugni. Ha nem áll fel majd használom a csinos kis ujjaimat, meg van egy nyelvem is, amit bevethetek, és akkor még nem is említettem az olyan dolgokat amiket a szexshopban lehet kapni. Egészen biztos, hogy meg tudnánk oldani ezt a dolgot Juliettel, ha meg emiatt elhagyna, akkor apu örülhet, mint majom a farkának. Heh... farkának. Milyen irónikus nem? Hisz pont arról van szó, hogy én az enyémet nem fogom tudni használni, de köszönöm szépen, még tökéletesen működik.
Üvöltözni kezd velem, majd felrángat az ágyról, és pofon vág. A tenyere lenyomata az arcomra ég, csíp, magyarán kurvára fáj annyira, hogy a szemeimbe könnyek szöknek, na nem azért mert mérges vagyok rá, és most elkezdek majd neki bőgni. Na nem, én annál már nagyobb vagyok. Ez egy természetes reakció, amit még gyermek koromból őrzött meg a satnya kis testem. Egészen biztps vagyok, hogy még mindig vöröslik az arcom, és rajta lesz a tenyér lenyomata.
Elkezd kiosztani, és valahogy nem jutnak el a tudatomig a szavak. Hallom hogy mit mond, de nem látom az összefüggéseket, talán azért, mert már kezdek ebbe belefáradni. Ebbe az egész házasságos dologba, meg abba, hogy a drog így rossz úgy rossz és hogy a végén meg fog ez engem ölni. De hát nem látja, hogy miatta csinálom? Miért nem veszi észre, hogy ha többet foglalkozna velem, akkor nem próbálnám meg így felhívni magamra a figyelmét? Hisz nem érdekel, ha dühös, nem érdekel, ha addig ver amíg minden egyes porcikám nem fog sajogni a fájdalomtól. A lényeg, hogy velem törődjön, ne pedig azzal, hogy anyuval mi van, vagy éppen a vendégekkel. Tudom, most is menne már vissza hozzájuk smúzolni, engem meg itt hagyna a francba.
Az én hibám, az egész az én hibám, amiért anno annyira ostoba voltam, hogy beengedtem valaki mást is a szobámba. Amiért beengedtem Franket, Ő el tudta dugni azt a kamerát amivel felvett minket. Ha az nincs akkor most talán minden rendben lenne, vagy nem. Ki tudja, lehet anyu már a harmadik gyerekét várná aputól, engem meg már rég kidobtak volna ebből a házból a francba.
Elkezdek kutakodni a szobában, szépen a szoba közepére szórom az összes drogot amit csak elrejtettem a szobámban. Ezek az utolsók, nincs több, és már nem is lesz. Ennek az egésznek itt a vége.
- Csak egy kis időt szerettem volna veled eltölteni, kipróbálni, hogy milyen veled lenni, mikor mind a ketten el vagyunk szállva, de már látom, hogy hiba volt, és hogy ideje elmennem. sajnálom, hogy ezt tettem, nem lett volna szabad, el se kellett volna jönnöm ma ide. - Vissza se kellett volna jönnöm, de ezt nem mondom ki. Mindent elrontottam, és nem tudom, hogy hogy hozhatnám rendbe. Apu sohase fogja ezt megbocsájtani nekem, talán soha nem is akar majd látni azután, hogy... tönkre tettem élete legszebb napját. Már csak egy valamit sajnálok. A tetoválást. Az örökké emlékeztetni fogja rám, de hátha sikerül elhitetnie majd magával, hogy az anyut jeleképezi és nem pedig engem.
- Sok boldogságot. - Mondom, majd kisétálok.

Hogy lehet, hogy ennyire nincsen fogalma semmiről sem? Hogy nem látja át a dolgokat? Miért? Miért kell ezt csinálnia, na meg nekem is? Talán megváltoztunk, Ő ugyan azt a fiút szeretné vissza akit négy éve elveszített én pedig ugyan azt az aput szerettem volna, de sohasem leszünk ugyan azok. Megváltoztunk, és ez által talán soha nem leszünk olyan jók együtt, mint régen voltunk. Megint megkapom tőle a magamét, de most már jobban figyelek rá, mint fél perccel ezelőtt.
- Igen, ez az összes. - Felelem a kisebb halomra pillantva, majd megyek is. Utánam szól és ezzel csak egy újabb tőrt szúr már amúgy is sebzett szívembe. Nem fordulok vissza, akkor talán elgyengülnék, hisz Ő mégis csak apu és szeretem, de ez így nem mehet tovább. Ő anyuval lesz én meg egy árokban végzem majd valahol, vagy egy vonat alatt vagy a franc tudja hol. De nem mellette, már semmi képpen sem lehetünk együtt és ezt Ő is pontosan tudja. Megyek ki a házból, próbálom kerülni az embereket, de nehezen megy, mert a fejem lehajtom, így nem látom, ha éppen neki megyek valakinek. Bocsánatokat kérek, majd megyek tovább. Ki a főbejáraton, a teraszra, ahol nincsen senki sem. Mindenki vagy hátul van vagy bent van a házban, de itt elől senki sincs, mintha nem is történne semmi sem.
Valaki megfog, magához ölel, mélyen magamba szívom az illatát, és már tudom is ki az. Halk zokogás tör fel belőlem, mert már nem bírom tovább, elvégre szakítunk vagy mi. Úgy, hogy soha nem is voltunk együtt. Szememből könnyek folynak megállíthatatlanul, forró patakként szelik át fentről lefelé az arcomat. Megpróbálok elhúzódni tőle, de gyenge vagyok, valószínű, hogy meg sem érezte azt hogy el akarok távolodni tőle.
- Nem, apu, ennek vége. Nem lehetek veled többet. A legjobb az lesz ha nem is találkozunk, mert látod, hogy ez nekünk nem megy. Bedrogoztalak, csak mert úgy gondoltam attól majd minden jobb lesz, hogy elszöksz majd velem, de nem fogsz. Vissza fogsz menni anyuhoz. Mindig vissza fogsz menni hozzá, mivel hozzá tartozol, hozzám pedig már semmi közöd. El kell mennem, mert szeretlek, mert te vagy az életem, mégsem tudunk meglenni egymás mellett békességben. - Mondom, majd erőt veszek magamon és kiszabadulok a karjai közül, és elfutok. Hogy hova magam sem tudom, csak egy a fontos, el. Innen minél messzebb és messzebb.

Szorosan fog, és ez normális esetben jól esne. Normális esetben majd kiugranék a bőrömből, hogy ilyen közel akar tudni magának, de ez egy igen abnormális helyzet.
Neki miért nem fáj ez az egész annyira, mint nekem? Hát nem érti, hogy többet nem láthatjuk egymást? Hogy most már tényleg itt a vége? Nem azért, mert feleségül vette anyut, nem azért amiért van nekem Juliet hanem azért, mert nem tudunk együtt lenni. Olyan magasak az elvárásai, én pedig olyan gyönge vagyok! Nem tudom, hogy hogyan kellene megfelelnem neki, hogy mit kellene csinálnom ahhoz, hogy méltó legyek arra, hogy egyáltalán rám néz. Nem ihatok többet, nem drogozhatok többet és valahogy a tetoválásokat is el kell tüntetnem a testemről, le kell vágatnom a hajamat és visszafestetni az eredeti színére, de akkor sem leszek elég jó, mert ki tudja, hogy hány emberrel osztottam már meg a testemet. Ő pedig csak olyat érdemel, aki száz százalékig csak az övé, de én nem vagyok ilyen, és már soha nem is lehetek.
Szavait hallom, és fel is fogom, a zakatoló gondolataim ellenére, mégis úgy érzem, csak azért mondja, hogy neki jobb legyen, hogy ne legyen lelkiismeret furdalása, ha esetleg innen hazafelé menet egy száguldozó kocsi elé vinne az utam. Már pedig egészen biztos, hogy ez történne, még ha nem is szándékosan. A könnyeimtől lassan nem látok semmit sem, összefolynak a formák és a színek, megpróbálok elfutni, de ekkor újra magához ránt, talán még szorosabban, mint eddig, és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek.
- De... értem, és emlékszem is. - Felelek egyenlőre csak ennyit. Hozzá simulok, és bármennyire is szeretném magamhoz ölelni, nem teszem. Nem tehetem, hisz ez az esküvője, nem hagyhatom, hogy valami idióta elkezdjen kombinálni olyasmiről ami már nincs is.
- Mindent elrontottam már megint. Nem fogsz bízni bennem, pedig nekem csak te kellesz. Nagyon mérges voltam rád, amiért elvetted anyut, ezért csináltam mindent, hogy ne vele foglalkozz, hanem velem. Hazudni akartam neked. Azt akartam mondani, hogy Juliet terhes, csak hogy visszavághassak ezért az egészért, de nem fogom ezt mondani, mert már így sem fogsz bennem megbízni. Bedrogoztalak. Hogy tudsz még mindig hozzám érni? Hogy hogy nem undorodtál meg tőlem? - szólalok meg halkan, hogy a szavaimat csak Ő hallja, ha esetleg kijöttek volna páran a házból, megnézni mit is cirkuszolunk itten. Mindenki menjen be a francba is, ez egy igen csak magánjellegű beszélgetés, és nem holmi látnivalók vagyunk.
Ha továbbra is ellenkezek vele akkor képes lesz felkapni a vállára, hogy becipeljen a házba és felvisz majd a szobámba, talán rámzárja az ajtót, gyorsan rácsot szerel az ablakomra, hogy biztosan ott is maradjak amíg az ünnepség tart, hogy ne csináljak hatalmas galibát, legalább is ennél nagyobbat ne. De... azt mondja velem marad. Egész este, és nem fog vissza menni anyuhoz. Homlokom az övéhez ér, csak egy egészen kis mozdulatot kellene tennem ahhoz, hogy a homlokunk helyett a szánk érjen össze, de hát azt nem szabad.
- Menj, anyuhoz, csináld meg amit kell, én... fönt leszek. Vágjátok fel a tortát, táncolj vele, utána gyere hozzám. - Ha nem tenné meg ezeket akkor mindenki elkezdene kérdezősködni, hogy mégis mi történt, hova lett a kicsi fiú meg az újdonsült férj? Ha hagyja akkor kibontakozom az öleléséből, megdörgölöm a szemeimet, majd a ház felé megyek fel a szobámba, ahol neki látok a drogokat bepakolni egy táskába. Ki fogom dobni ezt az egészet.

A szoba üres és kopár. Mintha egy teljesen idegen helyen lennék, kizárt, hogy én ebben a szobában töltöttem el 18 évet, mielőtt megpattantam volna itthonról. Valami megváltozott, mintha meghalt volna a szoba, vagy csak eltűnt az az energia, amit úgy szerettem itt. A falak fakóbbak, a tárgyak unalmasak, a poszterek nem mondanak semmit sem, pedig régen annyira sok jelentése volt mindennek! Emlékszem egyszer mikor még általános iskolás lehettem fogtam magam és átrendeztem az egész szobát, mert ahogy volt nem tetszett, nagyfiúsabbá akartam tenni, mert akkor én már nagyfiú voltam. Sokkal öregebb, mint korombéli társaim, de jól lepleztem, azt hiszem. Vagy ezt az egészet csak beképzeltem, és ugyan olyan tejfölös szájú voltam, mint a többiek? Talán ezt már sohasem tudom meg, csak akkor, ha megkérdezem anyutól, hogy milyen is voltam kicsinek, de Ő... nem fog emlékezni rá. Képek is csak alig-alig vannak a gyerekkoromból, amikor a szomszéd néni átjött és lefényképezett, vagy az évenkénti kötelező fotózásról maradtak meg képek. Ha anyu nem tépte szét őket egyik illuminált pillanatában. Nem szeretett, soha sem szeretett, és talán most csak még jobban megutál, hiszen tönkre tettem az esküvőjét, elloptam tőle az újdonsült férjét. Mégis milyen szemét és aljas gyermek teszi tönkre anyukája nagy napját? Hát az olyan, mint én. Bűntudatot kéne éreznem, és érzem is, mert minden szörnyűség ellenére szeretem az anyukámat, hisz ez belénk van kódolva, az őseinket szeretni kell.
A szoba lassacskán megtelik élettel, ahogy körbe-körbe forgok és felidézem azokat az emlékeket ,amikben már apu is benne van. Amikor először csókolt meg... Gyorsan leülök a székemre, az asztallap fölé görnyedek és eljátszom magamban az egész jelenetet, mintha most történne meg. Mennyire meg voltam ijedve! Fogalmam sem volt, hogy mit és hogyan kell csinálni, csak jól akartam csinálni. Tőle kaptam az első igazi csókomat, és tökéletes volt, legalább is számomra.
Kiugrok a székből, és az ágyra vetem magam. Végig simítok a hasamon, majd az ölemen is. Te jó ég, hogy mennyiszer nyúltam magamhoz, apura gondolva! Nem törődve azzal, hogy az emberek számára ez mennyire beteg és elitélendő. Nem értik az olyan emberek a szerelmet, semmit sem értenek, akik elítélik azt, hogy nem egy kis csitrit, hanem egy felnőtt férfit szeretek.
Addig forgolódok az ágyon, amíg le nem esek róla, és csak tovább gurulok a táska felé, neki megyek és kiborul a tartalma. Sok szép színes bogyót tartalmaz. Felülök törökülésbe és elkezdek játszani a bogyókkal, az egyiket az orromra teszem megpróbálok egyensúlyozni vele, és sikerül is egy kis ideig, de valami kizökkent. Az ajtón kopognak, és feleszmélek, hogy ez ki is lehet. Gyorsan felpattanok, hatalmas rumlit hagyva magam után a szoba közepén és sietek ajtót nyitni, mert bezártam, úgy ahogy mondta. Jó kisfiú vagyok, szót fogadtam, remélem, kapok majd érte jutalmat. És... kapok is, amint belép a szobába magához von és megcsókol. Belököm mögötte az ajtót, majd ráfordítom a zárat, nem akarom, hogy bárki is bejöjjön és meglássa, hogy épp apu ajkait falom.
- Ne sajnáld, nincsen semmi baj. - Dorombolok neki, és hozzá simulok.
- Természetesen jól vagyok, nem is lehetnék jobban. Annyira szeretlek! - Mosolygok rá, és már csak a nedves szempilláim és a kissé pirosas szemeim mutatják azt, hogy nem is olyan régen még sírtam. De a szemeim mást is mutatnak, a pupilláim szépen kitágultak, szinte elnyelik kék íriszeimet.